Túljutva az ezredfordulón a liberalizmus esélyeivel kapcsolatban az embert egyre inkább az a nosztalgikus érzés keríti hatalmába, hogy a jelenkori magyar liberalizmus fénykora a rendszerváltás időszaka volt. Ez volt az a periódus, amikor a harmadik köztársaság alkotmányos szerkezete megszületett, s amikor a politikai osztálytól az alkotmánybírákig szinte minden meghatározó közéleti szereplő a széles értelemben vett liberalizmus rendszerváltó programjának keretein belül gondolkodott. Tocqueville óta tudjuk azonban, hogy a konszolidáció nem feltétlenül azoknak a szereplőknek és eszméknek kedvez, akik és amelyek a forradalom vagy – mint esetünkben – a rendszerváltás menetét meghatározták. A kilencvenes évek második fele már nem a liberálisoké, hanem a szocialistáké és a “radikális konzervatívoké” volt.
Egy politikai rendszer gyökeres megváltoztatásához bizonyos emelkedettségre, a létező társadalmi viszonyoktól való elszakadás képességére van szükség: vízióra, bátorságra, nyitottságra, képzelőerőre, eltökéltségre és rugalmasságra. Minden demokratikus rendszerváltás élén olyan elitcsoport áll, amelyet normatív elvek vezérelnek, és amely rendelkezik a fenti attribútumokkal. Akkoriban a morális tőke volt a legsikeresebben konvertálható politikai hozomány, de ez az állapot csak néhány évig tartott. Azóta visszatértünk a “normalitáshoz”, a legújabb tőkeakkumulációs folyamat lezárult, s a gazdasági tőke társadalmilag meghatározó szerepéhez ma már kevés kétség férhet.
A nemzetközi elitkutatások szerint lényeges különbségek állnak fenn a forradalmi és a forradalom utáni politikai elit sajátosságaiban. A forradalmi (vagy esetünkben rendszerváltó) elit tagjai között felülreprezentálva vannak a kozmopolita értelmiségiek, illetve mindazok, akik egy eszmerendszer talaján állva dolgozzák ki elképzeléseiket az új rendszerről; a forradalom utáni elitek viszont kevésbé “misszionáriusok”, kevésbé magasan kvalifikáltak, tetteiket nem univerzális eszmék határozzák meg. Inkább gondolkodnak a hatalom technikusaiként gyakorlati tennivalókban, “földhözragadt”, praktikus politikai lépésekben. Ők inkább kapcsolatépítő, provinciálisabb, a helyi társadalmi csoportok és közösségek igényeire és mentalitására érzékenyebb, azokat jobban leképező politikát folytatnak. Önmagában egyik sem tekinthető demokratábbnak a másiknál, inkább a különböző történelmi helyzetek állítanak elő eltérő magatartásformákat.
Az 1994–98 között hatalmon lévő szocialista-liberális kormány öröksége azért ambivalens, mert ellentmondó feladatoknak kellett megfelelnie: ennek alapján a politikában konszolidált, de a gazdaságban rendszert váltott. Ez a kettő együtt pedig nagyon nehezen volt összeegyeztethető – ha egyáltalán. Nem lehet egyszerre forradalmat csinálni és rendszert stabilizálni. Az Antall-kormány hatalomra jutásakor politikailag nagytakarítást, a gazdaságban viszont “könnyű álmot”, fájdalommentes átmenetet ígért. Antall végül inkább fokozatos politikai átalakítást hajtott végre – “tetszettek volna forradalmat csinálni” –, akivel szemben Csurka jelentette az utólagos “forradalmi” alternatívát. Ezek a csaták azonban a politika terrénumán belül zajlottak, mert az MDF vezette kormány – noha számos jelentős gazdasági törvényt fogadott el – arra törekedett, hogy a gazdasági átmenet ne legyen sokkszerű. Az 1994-es kormányváltást követően az ország gazdaságilag a szakadék szélére került, és ekkor már csak egy erőteljes, sokkszerű beavatkozás állíthatta helyre az egyensúlyt, és teremthette meg a növekedés alapjait. Horn Gyula miniszterelnök mind politikailag és gazdaságilag konszolidálni szeretett volna, a gazdaságban azonban ezt nem tehette meg. A szocialista-liberális koalíció igazi forradalmára ennek megfelelően Bokros Lajos pénzügyminiszter volt, aki a jegybankelnökkel szoros együttműködésben hozta meg döntését a lakosság életszínvonalát azonnal súlyosan érintő takarékossági és struktúraátrendező “csomagról”, amelyet 1995. március 12-én vezettek be.
A Bokros-csomag meghozta ugyan a várt gazdasági eredményt, de a kormánynak súlyos politikai árat kellett fizetnie érte. A csomag ugyanis nem illett bele a demokráciákban szokásos négyéves politikai ciklusokba, mert pozitív hatásait a választók még nem érzékelhették a ciklus végére. Úgy látszott, hogy a csomag elsősorban a multinacionális befektetőknek és belföldi klienseiknek kedvezett, akikkel szemben háttérbe szorultak a kisbefektetők, kisvállalkozók és a munkavállalók érdekei. A baloldali-liberális kormány politikai konszolidációs lépéseit lerontotta a közbiztonság romlása és a korrupció, eszmei hitelét kikezdte alapvetően jobboldali-modernizációs gazdaságpolitikája, a stabilizációra és létbiztonságra áhítozó kisember vágyait pedig figyelmen kívül hagyta a Bokros nevéhez kötődő, felülről “forradalmi” és “rendszerváltó” gazdaságpolitikai fordulat. Ennek következtében meggyengült a politikai baloldal társadalmi bázisa, előretörtek a nemzeti populista, illetve radikális jobboldali erők.
A kilencvenes évek közepétől a szocialisták egyrészt kulturális-társadalmi beágyazottságukkal, egyszerre elitista (technokrata, menedzserszemléletű, modernizációs, szakértői-sokkterápiás programjukkal), valamint populista (szakszervezetis, “nyugdíjasröptető”, “lakossági fórumos”) frazeológiájukkal próbálták a konszolidációt megvalósítani. Ehhez jött a Kádár-korszakból már ismerős zsákmányszerző politika, az antinacionalizmus, illetve az általuk a Demokratikus Charta idején felfedezett emberi jogi minimum gondolata. A szocialisták emberi jogi recordja, valamint az európai integrációhoz való csatlakozás melletti elkötelezettsége kiszorította a politikai térből azokat a liberálisokat, akik emellett mást nem voltak képesek képviselni. Márpedig ha a szocialisták is liberálisok, akkor miért szavazzanak a választók a liberálisokra, akik egyébként is gyengébbek? Az MSZP–SZDSZ-kormányzás végén, az 1998-as választásokon a választók nem egyforma mértékben “büntették” a két pártot. A radikális intézkedésekért az SZDSZ-t tették felelőssé – amely elkövette azt a politikai hibát, hogy ahelyett, hogy elnézést kért volna a Bokros-csomagért, még büszke is volt rá –, miközben az MSZP csaknem annyi szavazatott kapott, mint négy évvel azelőtt. A liberálisok váltak a szocialisták “rossz szellemévé”, akikre balról és jobbról is össztűz zúdult gyors piacosító programjukért és már korábban is radikálisnak tartott “Tudjuk, Merjük, Tesszük!” szemléletükért.
A liberalizmus 1995 után valahogy túl sterillé vált, a hétköznapokon túlivá, szabadon lebegővé, amely a magas jogi szférákba, illetve a makrogazdaság politikai vezérlőpultjai mögé emelkedve, annak mutatószámaival takarózva elidegenedett saját választóitól, szimpatizánsaitól is. Nem adott választ a növekvő társadalmi kirekesztésekre, a maffia- és erőpolitikára, a gyűlölet etnopolitikájára, a korrupcióra és a magyar állampolgárok mindennapi, hétköznapi problémáira. A liberális retorika arrogáns volt a Bokros-csomag védelmében, és a központilag vezérelt, sokkterápiára építő gazdaságpolitikát – emberek százezreit irritálva – a “liberális gazdaságpolitika győzelmeként” ünnepelte. Azt ünnepelte, ami milliók életét tette rövid vagy középtávon keservessé. A liberalizmus a “szakértők” elitista ideológiája lett, akik a nagyközönség számára érthetetlen nyelven a monetáris restrikcióról és a habeas corpus actről beszéltek, miközben az ő életükről döntöttek. A liberális politikából hiányzott az alázat, a figyelem, a törődés és a szolgálat attitűdje. Ráadásul erőtlennek is bizonyult. 1998-as kampányüzenete csak annyit mondott: “hogy tartsuk a jó irányt”, amiről a választó nem feltétlenül gondolta, hogy jó irány volna, mert még nem látott fényt az alagút végén. Márpedig ha csak arrogáns garnitúrák közül lehetett választani, az emberek oda szavaztak, ahol az erőt szimatolták: az MSZP-re, illetve a Fidesz-MPP-re.
Így történhetett meg, hogy az egykori kozmopolita, reformerből lett rendszerváltó elitet felváltotta a helyi kispályás elitekből kinőtt posztkiszes, illetve “fideszmagyar” maszkulin harácsgarnitúra. Ezek a csoportok egymással vetélkednek ugyan, de egymás köreit csak kismértékben zavarják. Tudják, hogy egymást nem tüntethetik el, megpróbálnak hát egymás mellett élni. Ráadásul ők még közel is állnak a Story Magazint olvasó választókhoz, akik – érthető módon – nem is nagyon tudnának olyan politikára szavazni, amely a legcsekélyebb mértékben sem kínálja számukra az azonosulás, a politikai identitás megtalálásának lehetőségét.
A liberalizmus a rendszerváltáskor győzött ugyan, de az azóta eltelt időben ellenfelei vannak nyerésben. Le kellene vonniuk az elmúlt hat-hét év folyamatos vereségeinek tanulságait. A liberalizmusnak közel kell kerülnie az emberekhez, az ő problémáikra kell érvelő-megértő módon viszonyulnia. Rossz stratégia volna, ha a liberálisok a magyar választópolgáron kívüli távoli instanciákban – Strasbourgban, Brüsszelben, “Európában” vagy a globális elitekben – remélnék a megoldást, mert ez azt jelentené, hogy nem bíznak saját magukban, érveik, eszméik, politikájuk meggyőző erejében. A demokratikus politikában a siker titkai közé tartozik a közérthetőség, egy kevés populizmus. Az 1998-tól hatalmon lévő kormány minden bizonnyal túlzásba viszi a sikerpropagandát, a tűzijáték-politikát. Akkor is vörös csillagokat lövöldöz föl az égre, ha a megélhetésükért túlhajtott emberek néha már e nélkül is csillagokat látnak. Ebből azonban nem az következik az ellenzék számára, hogy önmagában a píárral van baj, hanem inkább a “píárosított” üzenet tartalmával, illetve – esetükben – a valódi üzenetek hiányával. A píár önmagában nem barát, nem ellenség, hanem a kampányokra és kommunikációra épülő mai modern demokratikus politika nélkülözhetetlen “technológiai” velejárója.
A fokozatosan kétpólusúvá váló politikai helyzetben, amelyhez mind a politikai, mind a politikán elvileg kívül eső intézményrendszer elemei, a közbeszéd módja, a szokások, a közéleti reflexek is lassan, de biztosan igazodnak, a liberalizmus és a liberális politika csak akkor érhet el sikereket, ha közvetlenül a társadalomhoz, az emberekhez fordul. Nem feltétlenül a két pólus közötti tér közepére kell “belőnie” magát, mert azt – ahogy a Demszky-kísérlet kudarca bizonyítja – a választók nem díjazzák. A választókat talán kevésbé érdekli egy pártnak a bal–jobb skálán való pontosan behatárolható elhelyezkedése, mint az adott pártnak az emberekhez való “közelsége”. A liberalizmusnak nyilvánvalóbban láthatóvá – praktikussá és kommunikatívvá – kell válnia. Csak akkor maradhat fenn a liberális politika önálló parlamenti képviselete, ha az emberek azt érzik, hogy támpontot ad, szükségük van rá, s veszítenének azzal, ha nélkülözni lennének kénytelenek.
Az MSZP-vel kapcsolatban az elemzőnek olykor az a benyomása, mintha a párt valójában nem is akarna hatalomra kerülni. Ilyenkor úgy tűnik, mintha az MSZP nem is politikai párt lenne – amelynek célja a hatalom demokratikus úton való megszerzése –, hanem lobbipárt, amelynek fő problémája, hogy a párton belül ki kit győz le, kit és mit kaparint meg. Ki kivel, mikor, mit és hogyan? Az MSZP mintha még mindig le akarná fedni az egész társadalmat, amelyből az következik, hogy nincs határozott politikai arcéle. Mintha ez a párt a lobbik, klikkek, zöldbárók, kiszbizesek, velencei kalmárok, Lucretia Borgiák, méregkeverők és jolly jokerek, suba alatti machinátorok és polgazdos mixerek transzpolitikai pártja lenne, akiknek a párt csak eszköz saját céljaik eléréséhez. Ahol az érvényesülés minden, a mozgalom semmi.
Ebből pedig nem nagyon lesz “baloldali alternatíva”, Neue Mitte, New Labour, Olajfa Koalíció, “új szociáldemokrácia”. Az MSZP-nek 1998 után meg kellett küzdenie saját technokrata-reformer örökségével; azzal az örökséggel, amely a pártot a kapitalista rendszert bevezető politikai alakulattá tette. A békés átmenet ára az volt, hogy a társasági és átalakulási törvények révén a korábbi állampárt reformerői és technokratái a hatalomkonverzió feltáruló esélyével maguk is érdekeltté váltak a régi rendszertől való megszabadulásban. Ahogy azt Bourdieu tőkeformák-elmélete nyomán Magyarországon elsőként Hankiss Elemér megfogalmazta: a rendszerváltás attól vált olyan olajozottá, hogy a politikai tőkéjét gazdaságivá konvertáló állampárti elit (menedzserek, vállalatvezetők, politikai vezetők stb.) egy sajátos “nagykoalíciót” alkotva meg tudta őrizni elitpozícióit az új rendszerben. Nem a kommunista örökség a probléma az MSZP számára – azon már valóban régen túljutott –, hanem a hatalomkonvertálás nagykoalíciós öröksége. Ezért van az, hogy a “baloldali” párt nem a munkavállalók, hanem a “modernizátorok” kezébe került, s “menedzserpárttá” vált. A Bokros-csomaggal nem a makrogazdasági racionalitás szempontjából volt probléma, hiszen az intézkedéssorozat ebből a szempontból bevált. A probléma annak társadalmi tálalása, “kommunikálása” volt, ami nemcsak a párt kommunikációs stratégiáját, hanem – ennél mélyebben – egész szemléletét tükrözte. Az MSZP úgy képzelte a kapitalizmus “bevezetését”, ahogy annak idején a szocializmusét: a megfelelően képzett vezetők a megfelelő helyen a társadalomra felülről ráerőszakolt nagy ívű döntéseikkel utat mutatnak az országnak a jó irányba. A civil társadalomra csak a korábbi ellenzéki politizálás terepeként és közegeként volt szükség – mihelyt a szocialisták hatalomra kerültek, rögvest kényelmetlen pártfeladattá vált a vele való foglalkozás.
A párt baloldali-kisember szavazóbázisa és nagytőkés-technokrata elitje közötti szakadék áthidalására szinte egyedül Horn Gyula volt alkalmas, aki a Kádár-időket felidéző hanghordozásával, mimikájával és szófordulataival képesnek látszott a párt körül megtartani azokat a szegényebb rétegeket (munkásokat, nyugdíjasokat), amely rétegek egyébként – legalábbis rövid távon – a legnagyobb vesztesei voltak a kormányon lévő MSZP jobboldali gazdaságpolitikájának. Az 1998-as választási vereséget követő két évet az MSZP azzal töltötte, hogy saját soraiban is megtalálja Tony Blairt. Erre azért volt szükség, mert a Horn utáni MSZP-ben nem akadt olyan politikai vállalkozó, aki a Horn által jól-rosszul, de megoldott feladatra – a teljesen eltérő érdekű társadalmi csoportok politikai álláspontjainak összehangolására – immár a kor nyelvén tett volna kísérletet. Mivel “a politikában hazudni nem lehet” (Bibó István), nem csoda, ha erre a paradox feladatra – a nagytőkéstől a munkásemberig mindenkit átfogó baloldal képviseletére – nehezen találtak megfelelő szereplőt. Az MSZP korábban több hangon megszólaló párt volt, de azt a több hangot különböző személyek szólaltatták meg. A modern politika növekvő perszonalizációja azt jelenti, hogy ma már a pártot megjelenítő egyetlen embernek – a miniszterelnök-jelöltnek – önmagában kell képesnek lennie rá, hogy megpendítse a szív húrjait. A jelölt sokfélét mondhat, de összevissza nem beszélhet: mondandójának többé-kevésbé konzisztensnek kell lennie. A Blair-szindróma a magyar viszonyok között azt jelentette, hogy az MSZP-nek fiatalabb, dinamikusabb, populistább, republikánusabb, szociálisan elkötelezett, de egyúttal patrióta jelöltre volt szüksége, aki “megszüntetve-megőrizve” továbbviszi a kilencvenes évek modernizációs-technokrata, menedzseri örökségét. Aki kifelé (a választók felé) karizmatikus és hiteles, de befelé (a párton belül) nem bontja meg az érdekcsoportok kialakult rendjét. Erre a szerepre egy jó formában lévő, megújult Németh Miklós elvileg alkalmas lehetett volna, ám hamar kiderült, hogy a Londonból hazatért egykori miniszterelnök nincs jó formában. Hiába töltött egy évtizedet a ködös Albionban, nézetei nem tisztultak, politikai nyelve felett pedig eljárt az idő. Ráadásul nagytakarítást akart csinálni a pártban, amire általában csak kiadós választási vereség esetén van mód.
Az MSZP-ben tehát Tony Blairt rossz helyen keresték, mert Tony Blair nem ott volt, ahol kutattak utána. Ezzel azonban mindaddig nem volt probléma, amíg a párt a közvélemény-kutatások szerint biztosan megelőzte a Fidesz-MPP-t. Ám amikor a trend megfordult, és az MSZP elsősége veszélybe került, a szocialisták a pártonkívüli pénzember, Medgyessy Péter gyors miniszterelnök-jelölti megnevezésével válaszoltak. Minden politikusi erénye mellett a politikai, bankári és lobbista szerepeket váltogató Medgyessy élő demonstrációja lett Hankiss egykori hatalomkonverzációs tézisének: a kommunistából átvedlett kapitalistának. Ez a percepció a Medgyessy-kampány súlyos tehertétele, amely könnyű célponttá teszi őt a jobboldal számára, függetlenül a jelölt személyes kvalitásaitól. Ezen csak masszív, szociális irányultságú kampány segíthet, amely mögé teljes mellszélességgel felsorakozik a párt.
Az MSZP-nek tehát először is akcióképes politikai párttá kellene válnia. Olyan párttá, amely közös célokért, egymással szolidaritást vállalva – s a tőrt nem egymás hátában forgatva –, összehangoltan képes küzdeni politikai céljaiért, azok társadalmi elfogadtatásáért, azaz a győzelemért. Az MSZP eddig azt bizonyította, hogy akkor tud győzni, ha a sült galamb a szájába hull: ha nem kell tennie semmit sem, csak kádárista zümmögéssel kivárnia, amíg ellenfele felszámolja önmagát. Mint történt ez 1994-ben. Most azonban elszánt, központilag vezérelt és kézben tartott politikai ellentáborral van dolga, amely – mint a számítógépes játékban – felzabálja és lenyeli szövetségeseit. Ez “a fiúk” játéka, a game boy. Itt már nem lehet megelégedni azzal, hogy az MSZP nehézsúlyú lobbistái beülnek a parlamenti bizottságokba, és jó keresztapaként vigyáznak gazdasági érdekeltségeikre. Itt már nem mindegy, hogy kormányra jutnak vagy ellenzékben maradnak. Nekik sem, az országnak sem.
Az ellenzék kevéssé van jelen a közszolgálati rádióban és televízióban. Jobban hat nála egy szórakoztató műsor, a Heti hetes. Kicsit úgy vagyunk, mint a Kádár-korszakban: megint a kabaré jelenti az ellenzékiséget. Lehet, hogy méltánytalan ez az ellenzéki pártokkal szemben – elvégre “fejétől bűzlik a hal” –, de talán itt is van összefüggés. Olyan demokráciában, ahol a kabaré az ellenzék – ott az ellenzék kabaré. Abszurditás, amelyben nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Pedig a verseny még nincs lefutva.