←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Czeizel Endre

Füst Milán betegségeinek története

Ez a tanulmány a szerző megjelenés alatt álló könyve egyik fejezetének önálló és továbbfejlesztett változata.

 

Füst Milán világirodalmi mértékű kvalitásai mellett személyiségének és életművének van egy különleges sajátossága, amelyet Somlyó György a következőképpen fogalmazott meg: “…a betegség… Füst Milán egész alakjának talán legmegkülönböztetőbb vonása.” Betegnek és öregnek “kívánta láttatni magát”. Éppen ezért állandóan készült a halálra. Tudomásom szerint eddig még senki nem vállalkozott kórtörténetének felvázolására és értelmezésére. Számomra az jelentette a legnagyobb gondot, hogy Füst Milánnak (a maga által írt rövid összefoglalásokon túl) nincs hiteles életrajza, inkább csak legendája. Híres szerepjátszóként (sőt egyes kortársai szerint “nagy pojácaként”) valószínűleg tudatosan homályosította el életének konkrét eseményeit műveiben, ezért ezek nem sok segítséget nyújtanak kórtörténetének elemzéséhez. 1999-ben azonban közzétették monumentális művét, a Teljes naplót, amelynek kíméletlen őszinteségű és szakmai objektivitást tükröző beszámolói alapul szolgálhatnak betegségeinek értékelésében is. Az 1904 és 1944 között, tehát negyven éven át írt vallomásai a “művészlélek” megértése szempontjából is egyedülálló dokumentumnak tekinthetők. E művét magam később csak Naplóként emlegetem, és a külön nem jelölt idézetek e műből származnak. Ezentúl sikerült kórlapjait és boncolási jegyzőkönyvét is felkutatnom és értékelnem.

Családtörténeti előzmények

A Magyarországon élő Fürst család annak a Bassevi von Treuenberg famíliának a leszármazottja, akiket a legrégebbi ausztriai zsidó nemesi családnak tartanak, és akiknek nobilitását Ferenc József is megerősítette. A Fürst család másik ága Németországba, Berlinbe került. A magyar leszármazottak elszegényedtek. A nagyapa még tanár, aki írogatott is. Fia, vagyis Fürst Ignác Márton (1839–1896), a költő apja – akit “nagyon szépnek”, de kedélyében elég szélsőségesnek mondtak – fiatalkori bohémkodásai után (a szerb trónörökös, a későbbi király: Obrenovics Milán “udvartartásához” tartozott, fia keresztneve is őt idézi) hivatalnokként dolgozott. Későn nősült, feleségül a nála 19 évvel fiatalabb, okos, ambiciózus, féktelen természetű Weisz Jozefint (1858–1916) vette. Egyetlen fiuk, Milán 1888. július 17-én született, ekkor apja 49, anyja 30 éves volt. Nyolcéves, amikor az apja meghalt, ezért rá csak mint beteg, összetört, rendetlen emberre emlékezett. Felnevelése ezt követően teljes egészében anyjára hárult. Az özvegy a fiával végigkoldulta a tehetősebb rokonokat, így egy kis trafikhoz jutott, és ettől kezdve az asszony reggel fél hattól éjjel tizenkettőig itt dolgozott, a vasárnapokat is beleértve. Sokáig e Dohány utca 63. szám alatti üzlet egy zugában, a földön aludtak.

Füst Milán a nyarakat Fóton töltötte nevelőszüleinél, de sohasem feledhette: “S mi voltam én itt? Árva fiú!” Anyjának kíméletlen küzdelme fia taníttatásáért nagy árat követelt: egyrészt amúgy is túlérzékeny és sérülékeny idegrendszere nagyon megsínylette e megpróbáltatásokat, ami azután fiával is megrontotta kapcsolatát, másrészt cukorbajban megbetegedett. Csak Füst Milán jogi és közgazdasági tanulmányának befejezése és tanári állásra történő kinevezése teremtett számukra jobb életkörülményeket. Ekkor az édesanya vezette fia háztartását, azonban fél éven belül, 1916-ban meghalt. A halála oka cukorbetegségből következő érszövődmény lehetett. Füst Milán úgy érezte, hogy szülei: “A sértődöttség vontatott dallamát hagyták örökül rám: semmi mást!” A fiatalember doktori oklevelet szerzett, de írói-költői küldetését érezte meghatározónak. Irodalmi műveiben a Füst nevet használta.

Füst Milán 1923. július 21-én vette feleségül tanítványát, Helfer Erzsébetet (1897–1987), noha a költő 1951-ben írt Önéletrajzában házasságuk évét 1925nek adta meg. Sorsuk alakulásának hű dokumentuma a Napló. Kapcsolatuk nem indult szerelemként, inkább csak a nő ragaszkodása vezetett összeházasodásukhoz. Az együttélés során a költőben igazi szerelmi érzések éledtek, de egy idő után e köteléket is bénítónak érezte művészi kiteljesedése és férfiúi szabadsága szempontjából. Felesége azonban “menekülési kísérleteit” is tolerálta, így életük ismerői végső soron jó házasságként értékelték frigyüket. Felesége – és sokszor a költő is – szeretett volna gyermeket, de Füst Milán az utódvállalást olyan nagy tehernek érezte művészi küldetésére, hogy végül is elzárkózott tőle. Felesége (E) többször abortuszra kényszerült (Napló, 1937. február 28.): “Megint mindenféle félelmek. Például E alighanem gravid. Egyik a másik után. De hát ő hallgatag természet, alighanem lusta kinyitni a száját, nem kérdezi meg az orvosától, hogy mit tegyen, mivel védekezzék…”

A Napló és Füst Milán művei (pl. Catullus) alapján a költőnek Jaulusz Erzsébet (1883–1971) iránt érzett szerelme is ismertté vált. A tizenhét éves Füst Milán 1905-ben szeretett bele gimnáziumi osztálytársának nála öt és fél évvel idősebb nővérébe, aki azonban ezt nem viszonozta. Később aztán fordult a kocka, akkor viszont Füst Milán vált határozatlanná. Csak 1945 májusa és 1947 vége között kerülhetett sor szerelmük beteljesedésére. Az asszony ezután férjével az USA-ba távozott, de még 1962ben, közel nyolcvanévesen is visszahajózott Európába látni imádott Milánját.

Egészségi állapota

Kezdetben testileg a legfejletlenebb volt osztálytársai között, amin azután szándékosan változtatni tudott. Sokat tornázott, és izmos atlétává edzette magát. Egy időben vívott is. Később is rendszeresen sportolt, bár egy idő után úgy érezte: “A torna határozottan árt nekem… ideges lettem utána.” (Napló, 1923. július 26.) Valószínűleg az időt sajnálhatta a testedzésre. Az átlagosnál magasabb volt. Naplója szerint fiatalkorában szép fiúnak tartották a nők, ezért sok rajongója akadt. Később korán kopaszodott, és súlyfelesleg is volt rajta.

Lelki alkatát a túlzott érzékenység és indulatosság jellemezte. Ennek eredetében a genetikai adottságokon és a szegénységen túl a családi minta (“Apám alsórendű ökonomiája az enyém is, szerezni nem tudott, de koldus takarékosság volt benne”) és az anyjával való szinte kóros kapcsolat játszhatott szerepet. Édesanyja féktelen ambíciókat kívánt fiába táplálni, erőszakos, ellentmondást nem tűrő módon, aminek jogalapját saját mártíriuma adta meg. Viszonyuk ezért a túlzott szeretet és gyűlölet határain belül hullámzott: “Anya… Keres valamit, h(ogy) haragudhasson… A dühre praedestinálva jár-kel… Üres az élete különben.” (Napló, 1914. április 22.) “Anya: folyton egyek, – de kimaradni, azt tilos, otthon üljek folyton…” (1914. május 10.) “Súrlódó ellenállást kell mindig legyőznöm, anyám folytonos oppozícióját… mindenről kiderül, h(ogy) rossz volt, csak az ő dolga jó.” (1914. május 30.) “Anya: hidegebben búcsúzott, mint máskor… úgy látszik, intenzív energiája ellen való folytonos támadás és ellenállás hidegebbé tette…” (1914. július 3.) “Anya hazajön: rám tör, a csendemre.” (1914. október 17.) “Anyám rémes, dülledt, gyermekes szemei, sikít, szédül, furcsa hangja, fekszik a földön, ablakon, borzasztó komoly arca izgatottsága előtt – s az én kegyetlenségem: ne komédiázz!…Folytonosan egy öregasszony nyögéseit, kétségbeesett kényszerképzeteit hallgatom: ez az életem – kedély, frissesség, fiatalosság nélkül való élet.” (1915. március 25. – július 5.) “Anyám hangjában most már a komoly öngyilkosságra való hajlam lesz úrrá: komolyan és nyugodtan mondja, nagy nyomatékkal, hogy nincs célja az életének és ő meg akar halni, cukrot eszik, hogy előbb vége legyen: – iszonyú napok, iszonyú percek – a lelkiismeretfurdalás és tehetetlenség őrülete – mély iszonyat, mely a hányingerig felkavart.” (1915. július 30.)

Füst Milán szerint anyja természete “maga volt a diszharmónia, mindig, mindenkivel szemben… s én ilyenkor vad, de milyen sokszor! Őrjöngő!” (1915. augusztus 8.) Anyjának éjszakai rossz álmait kísérő riadalmai is súlyos kihívást jelentettek fia számára. Végső következtetése: “Anyám: annak a tragikuma, ha az ember egy magánál sokkal magasabb intellektualitású nemzedéket nevel – a küzdelem a magasabb intellektus igényeivel és elérhetetlen ízlésével, valamint az anyaság tekintélyének fenntartására való törekvés.” (1915. augusztus 24.) Mindezek tudatában teszi fel magának a kérdést: “Miért ez az iszonyú gyűlölet és düh anyám ellen?” (1916. február 20.) Viszont “Mióta anyám halott: a lélek mélyéből szomorú vagyok…”, pedig “Kergettem, óhajtottam a halálát (iszonyú!)” (1917. augusztus 18.). Elvesztése után gyakorta álmodott anyjáról, amelyből még a vérfertőző motívumok sem hiányoztak.

Füst Milán személyiségére a szerepjátszás, sőt az igazság tudatos leplezése (“Folytonos hazugság és rajtaérés” – “A hazudozás szükséglet nálam”) és a kíméletlen, már szinte kóros exhibicionizmusnak ható őszinteség egyaránt a jellemző. Túlérzékenységéből adódó hipochondersége miatt igyekezett vigyázni az egészségére. A mértéktelen ivászat semmiképp sem volt jellemző rá, már csak azért is, mert: “A bort megszerettem – a szervezet pedig nem bírja.” Éppen ezért “Nem iváson lehet engem rajtakapni… hanem hogy titokban eszem”. A dohányzásnak viszont ő is hódolt cigarettával és szivarral, mégpedig mértéktelenül. Pedig egy idő után érezte ártalmas következményeit: “Pokoli sok dohányzás! Rossz vége lehet!” Feketekávét is sokat fogyasztott. Az egészségvédelméhez tartozott a rendszeres testedzése is, amire előzőleg már utaltam.

Költői függetlensége érdekében mindig igyekezett valamiféle forrásból anyagiakhoz jutni: “Én mindig vigyáztam, hogy legyen fő-foglalkozásom… Nyilván éreztem én, hogy én nem vagyok eléggé tehetséges ahhoz, hogy egész életemet az írásnak szentelhessem. – S valóban: évek óta dolgozom…” Amikor 1920-ban korábbi politikai szereplése miatt felfüggesztették tanári állásából, még a szűcsmesterséget is kitanulta. Tanári állásából való nyugdíjaztatása után bankban dolgozott. De amikor idősebb korában szerény nyugdíjának és felesége keresetének köszönhetően csak az irodalomnak szentelhette életét, úgy érezte: “Se anyagi, se erkölcsi eredménye semmi!… nincs kedvem írónak lenni!”

Nőkkel való kapcsolatára egyrészt narcisztikus és önző személyisége, másrészt lélektani érzékenysége, majd megszerzett szaktudása nyomta rá bélyegét. Műveiből kora prűdségét messze meghaladó szexuális ismereteire következtethetünk, amelyek sokkal korszerűbbek voltak még a kortárs szakemberek nézeteinél is. Ugyanakkor viszont például a tizenévesek “nemi nyomoráról”, így elsősorban az önkielégítés ártalmasságáról vallott nézeteit teljesen meghaladta az idő.

Testi betegségei

Betegségeiről elsősorban a Naplóból értesülhetünk, ezt azonban csak tizenhat évesen, 1904-ben kezdte írni. Gyermekkoráról ezért csak azt tudjuk, amit rövid életrajzában írt: beteges, vézna kisfiú volt, szem- (kancsalság?) és fülbajjal (bizonyára középfülgyulladás), vérszegénységgel (amelyben hiányos táplálkozása is szerepet játszhatott) és tüdőgyulladásokkal megverve. 1904-ben volt az első tbc-je (“csúcshurut” vérköpéssel), ekkor Abbáziában kezelték. 1908-ban tbc-je miatt az Erzsébet Szanatóriumba került, ottléte alatt meghízott.

Naplója alkalmas betegségeinek nyomon követésére (néhány megjegyzésemet zárójelben, dőlt betűs szedéssel különítem el Füst Milánétól): “A szemem igen megromlott.” (1915. augusztus 30.) “Beteg vagyok, egyre növekvő fájdalom a bal-lágyékban.” (1916. október 1.) “Ismét csúcs-hurut!” (1916. december 22.) “Szereztem egy állandó hurutot, – mely nem függ hűlésektől, sem köhögéssel nem jár: állandó, egyéves infekció.” (1917. augusztus 1.) “Szemeim egyre gyengébbek, már semmit nem látok.” (1918. augusztus 1.) “Spanyol betegség.” (1919. január 9.) “Véredény-betegségben fogok meghalni. – Mindenféle visszértágulatok, hajszálérelmeszesedések!” (1921. november 25.) “December végén elestem s csonttörést szenvedtem… A hurutok most már súlyosabb lefolyásúak. – Nehezebben gyógyúlnak – és súlyos légszomjat, asztmatikus tüneteket produkálnak! (1922. január 1.) (A csonttörésre azonban később semmiféle utalás nincs.) “Megéreztem, hogy mi bajom… S kiderült, hogy valóban cukros vagyok. Igaz, hogy egy rendkívüli betegség, amely nem nevezhető cukorbajnak… – s mégis.” (1923. október 1.) “Rohamos dekadenciában van a szervezetem: ezt már néhány éve figyelem. – Minden pihenés hiábavaló, – jól már nem nézek ki többé. Az arcbőröm száraz, fáradt, merev, kopaszodás, őszülés, – ráncok a homlokomon, a szem alatt szemölcsfélék, – piros foltok a bőr-erektől, – a körmök szárazak, töredezők, a szemek fátyolosak, bágyadtak, – a szemhéjak bágyadtak s vonaluk éles, – nagy fáradtságok, – a szív hamar kimerűl, a lélekzet eláll, – vágytalanság, – diabétesz, – fájdalmak a csontokban, – a hurutok már roppantúl nehezen oldódnak, – az alvással is különleges, új bajok vannak…, alig ismerek magamra…” (1923. október 20.) “Bélbaj… Fejbőrfájás… viszketegség… fáradtságok… kiütés… nagy kézfájás nagy fájdalom érzékenység az egész testben… aranyér… Mintha anginára lehetnék felkészülve: balkar-fájdalmak… Szédülések elalvás előtt… derékremegések izgalmak után… rövid alvás… Néha megragad valami torkomnál fogva, mintha fojtogatni akarna… Minden darab cukor ellenségem… Talán még egy év: úgy érzem…” (1923. október 24.) Ekkor kórházba is került, amelynek emléke a Levél a kórházból című verse. De térjünk vissza a Naplóhoz! “Vér (anal.) – a rák lassan fejlődik!” (1924. május 4.) (Feltehetően végbélvérzésére utal itt Füst Milán.) “A lábaimmal… óvatosan kell bánni… Már egészséges volt s most megint visszaestem vele!” (1924. június 8.) “Megint erős viszketeg. Mi lesz? Cukor? – Hát igen, kiderült, hogy erősen cukros vagyok!… most… haláltánc kezdődik a cukor és aceton között… – Nagy éhségek s az ember nem ehetik…” (1924. július 12.) “Éles szúrások a szemgolyóban. – Hamar kifáradok, meg kell állanom, – ujjaimban a hajszálerek fájnak és ropognak a hidegben… A kezeim könnyen el is halnak télen s nehezen engednek fel… gyakran elzsibbadnak tagjaim… Apró fájások, kellemetlen kis szenzációk a végtagokban… ha hozzáérek a kezemhez, – akárhol: – kiderül, hogy fáj… Fájdalmak a pajzsmirigyben! – Most 1 1/2 éve, hogy a cukorbaj kezdődött, s most már egész intenzíven pozitívak a leletek… Fájdalom a szívtájékon – apró, múló, változó nyilallások. Szédületes gyengeségek napközben is! …A lassú halál megkezdődött!” (1925. január 21.) “Czukor, czukor, – mindennap pozitív a vizsgálat… Az idegek megrokkanása után, most még ez a szervi baj is…” (1925. március 14.) “Érelmeszesedő természet: hirtelen, gyorsan, nagy lázzal elvégezni mindent! (Ez: legfőbb tulajdonságom.) Folytonos szívtájéki fájdalom. – Mi lesz?” (1925. október 9. – 19.) “Az orvos rám nézett: Ön nem cukorbeteg, Önnél a hypophisis-sel van baj… (Mióta gyanakszom erre!)… A cukorbeteg öszszes szervei ellankadnak, funkcióképességük csökken – az ember enervált benyomást tesz! Az egész szervezet rosszul viseli el a cukros vért…” (1926. augusztus 1.) “Megint furcsa érzések a szívem körül! Döbbenetek, fájás. – Tegnap egész nap szédültem.” (1927. március 13.) (Hasonló feljegyzések később gyakorta ismétlődnek.) “S… egy orvos nem akadt, aki anyám halálakor (ő is cukorbetegségben szenvedett) figyelmeztetett volna a veszélyekre.” (Akkor ugyanis e szerint élt volna:) “növényi táplálkozás, nyers ételek, koplalás… aszkézis.” (1927. április 28.) “…érelmeszesedési tüneteim vannak. Amiben sosem szenvedtem azelőtt: éjszaka elzsibbad a karom meg a lábam, de annyira, hogy negyedórákat kell dörgölni, míg életre kel.” (1927. szeptember 1.) “Éjszaka: orrvérzéssel kezdődött az újév.” (1931. január 1.) “Az egyik orvos (Dr. Szondi) kijelentette, hogy agy-gyomornyomásban szenvedek… Innen: a mozgási centrum ingereltsége, általános ingerlékenység, egy különös cukorbaj, amely inzulinra alig befolyásolható, – időnként lázak, a testi érzékenységi zónák zavarai…” (1932. április 10.) “A szívem álmomban nagyokat dobban, olyan nagyokat, hogy még álmomban is minden egyes esetben azt gondoltam: közeledik a vég, – ez a fáradt, bánattól agyonhajtott szív meg akar állani…” (1936. október 1.) “Végrendelet: Itt éltem, ha nem élhettem volna itt, talán nem is élhettem volna… Egy szóval: itt születtem, itt éltem, s magyarnak érzem magam, – ezt ugyan megtiltották nekem, s én mégis úgy érzem… Mi köt a zsidókhoz? Távoli emlékek s egy mélységes rokonszenv, üldözöttségük s főképp szellemiségük miatt… Az élet csúnya volt.” (1941. május 1.) “…a Szt. János Kórházban. – Ha a tigrisnek angina pectorisa van, a természet hagyja megdögleni, nem ad neki orvosszert. De mi adunk saját magunknak. Naponta öt injekciót is esetleg: morfiumot, a fájdalmak ellen, s ezzel szemben nitroglicerint, hogy mégis működésben maradjon a szervezet, – cukros infúziót a szív táplálása végett és így tovább. S mi az eredmény? Hogy emésztő-gép lesz az emberből. A végső határra szoríttatik, mikor már semmi egyéb, mint csupa büfögés, csámcsogás, nyáladzás, és turha-termelés… – az az érzésem volt, hogy ezeknek a betegeknek már nincs is lelkük… ne ily véget adj Istenem!” (1942. május 12. – június 8.)

Mindezek alapján kirajzolódik kórtörténete: a családi hajlam talaján érvényesülő cukorbetegség, a dohányzás miatti idült hörghurut (annak minden következményével: köhögés, fulladás, fertőzésre való fokozott hajlam, a kisvérköri keringés megterhelése) és érelmeszesedés (amelyben a cukorbetegség és dohányzás rontó hatása is szerepet játszhatott a családi hajlam mellett: apjának is szívmegnagyobbodása volt), amely elsősorban a szívkoszorúerek betegségében nyilvánult meg. Emellett panaszai alapján perifériás ereinek az érintettsége is valószínűsíthető, így például az 1925. január 21-én leírt tünetei az ún. Raynaudkórra vagy jelenségre jellemzők, amikor az ujjak erei a hideg hatására kórosan elvértelenednek. Vénás (vissz)ereinek gyengeségére utal visszértágulata és aranyere. Pajzsmirigybetegségére is történik utalás a Naplóban. Csontvázának és ízületeinek említett megpróbáltatásai miatt az öregkori kopások nála a szokásosnál is több gondot okoztak (pl. gerinc-, hátfájást), megmagyarázva előbb bottal történő járását, majd 1953-tól tolókocsiba szorulását. Mindezek létrejöttében azonban lelki egészségének a megromlása is fontosnak tekinthető, így állapotromlása tipikus pszichoszomatikus kórlefolyás. Így igazat adhatunk Füst Milánnak: “De jaj, magadtól menekvésed nincs e földön.”

A Petőfi Irodalmi Múzeum Füst Milán-hagyatékában található, 1967. május 6-án kelt orvosi zárójelentés szerint a 79 éves “sovány ffi beteg” (tehát addigra korábbi súlyfeleslegét elvesztette) fő baját a cukorbetegség (emiatt inzulinkezelésben részesült) és ennek érszövődményei okozták. A cukorbetegség miatt nehezen kezelhető bőr- és körömgombásodása is megkeserítette életét. A koszorúerek elmeszesedése szívinfarktusokat okozott, amelyek magas vérnyomásával társulva 1966 után szívelégtelenséghez (ún. dekompenzációhoz) vezettek. A végtag verőerei (az ún. artériák) is beszűkültek. Mindezek miatt többször kórházi kezelésre szorult. Emellett pajzsmirigy-megnagyobbodása (ún. strúmája), rekeszsérve és prosztata-túltengése volt, az utóbbi előidézte vizeletpangás és vesemedence-gyulladás különösen megkínozta. Füst Milán rekeszsérve a nyelőcső körüli záróizomzat elernyedését és kiboltosodását jelenthette, amely jelentős fájdalmakkal járhatott. A prosztata (dülmirigy) belső izomzatának jóindulatú túltengése a benne áthaladó húgycső szűkületét idézi elő az idősödő férfiakban, amely vizelési problémákat okozhat, majd a vizeletürítés nehézségei és az ehhez gyakran társuló fertőzések miatt vesebetegséghez vezethet. A prosztatában a rosszindulatú daganatok is gyakoriak az ötven éven felüli férfiak estében.

Lelki bajai

Füst Milán szerint tbc-s megbetegedésétől, tehát tizenhat éves korától nála “oly irtózatos neurózis kezdődött, hogy gyakran voltam az ájulás határán a kényszerképzetek miatt. A nemi nyomor is rettenetes volt.” Éppen e kényszerképzetek magából történő “kiírása”-kiirtása miatt kezdte el írni naplóját, “kényszeresen”, amit azután 1944-ig folytatott. Ebből idézek: “Álmomban dühöngési rohamom volt – mi ez? Beidegződik a dühöngés, végleges betegséggé lesz? Ordítottam.” (1914. április 20.) “…még álmomban is túlzom a mások temetésén való fájdalomkitörést – hazudok.” (1914. április 29.) “Rengeteg levertségem a múltban: tengere a melancholiának – már mögöttem!… Rengeteg fáradság, folytonos fáradság emléke: az életem emléke.” (1914. május 12. – június 21.) “Értem már egész idegbajom: mindent meg akarok jegyezni örökre.” (1914. július 3.) “Rettenetes, ideges szomorúság megint: küzdésképtelenség, a reménytelen munka és létminimum megunása…” (1914. október 17.) “Kezdem becsülni magam: erő, energia, kitartás.” (1914. november 22.) “Indulat: akkora kiszakadó állatiasság van bennem.” (1914. december 1.) “Furcsa idegrohamok kezdődnek: az iskolában kezdek hirtelen rosszul látni, hallani, és nem értem, amit mondok.” (1915. március 1.) “Wassermann-próbát: Hátha az apám miatt vagyok idegbajos és szerencsétlen kedélyű!” (1915. március 25.) (A vérbaj igazolására hivatott vizsgálat negatív eredményt adott.) “Társaság: úgy megyek bele, mint egy helyre, ahol ragyognom kell – előadok programszerűen, produkálom magam még most is!” (1915. július 25.) “Sok alvás, utána bódult idegesség, lázas tevékenység vágya, nagy idegesség – vagy teljes bágyadtság; mind a kettő szomorúvá tesz… Féltem éjjel, rémlátomásaim voltak…” (1915. július 30.) “Nem tudok megmenekülni a folytonos túlzásoktól és a valótlan előadásoktól.” (1915. augusztus 22.) “Most már a jellemem megállapodott; nem teszek többé erőszakot magamon: nőies puhaság, nehézkesség mozgásban, tevékenységben, testtartásban, frissesség hiánya és lusta fekvés napokon át – munkától való félelem. Elásott, iszonyú élet.” (1915. augusztus 24.) “1915-ben a klinikáról… hazajövet éjjel az utolsó villamos után futottam – s elbotlottam, elestem, úgy látszik, akkor agyrázkódást szenvedtem. Nem lehet másként. Ezután hirtelen változás állt elő bennem, átmenet nélkül. Valami érzéketlenség szállott meg hirtelen. S ami még jellemzőbb: két évig érzéketlenül hevertem, nem tudtam dolgozni. Az indulat elhagyott, – a lyrának hirtelen vége lett. Addig a verseimet írtam s a Boldogtalanokat, – két legjobb munkámat –, utána verset nem, s ami következett gyengébb volt, – szenvedélytelenebb!” (Írta ezt 1927. június 1-jén, de valószínűleg csupán 1915-től kezdődő depressziójára keresett valamiféle objektív magyarázatot.) “…öngyilkos leszek: most már biztos: csak idő kérdése. Már most pusztulok: akarattalan vagyok: nem kívánok nőt… nem kívánok írni és dolgozni, mert nincs ambícióm, ami fűtene… Ha ingerelnek, nagy kéj teljesen kíméletlen dolgokat mondani (anyám tulajdonsága). Elveszett embernek érzem magam.” (1915. október 17. – 1916. február 6.) “Nem volt szerencsés fiatalságom… végtelen rosszkedv, kedélybetegség, idegbaj… szerencsétlen küzdelem anyámmal, szegénység, sok szégyen; szerelmeim: ó – eredménytelenségek… Már nem jöhet jobb…” (1916. február 20.) “Zúgó, végzetes, néma, teljes magány.” (1916. február 21.) (1917-ben fél évig katona volt, de rossz idegállapota és ideges rángásai, ún. tikjei miatt elbocsátották. Domokos Mátyás úgy hallotta Füst Milántól, hogy ezt a katonai szolgálat alóli mentesülése miatt erőltette magára, és azután úgy maradt.) “A legboldogabb napok tegnap kulmináltak: dolgozni tudtam… örültem az utcáknak, szép lányoknak… aztán barátaimat érzékenyen ölelve magamhoz rajongva beszéltem nekik a művészi munka szépségeiről. – Minél nagyobb a gátfutás, annál jobban megy a munka.” (1918. március 1.) “Már komikus paranoiás indulatosságom. Érthető azonban: anyám hízelgésre tanított s hogy az embereket megnyerjem magamnak. Így tettem – indulatos természetem ellenére. Elfojtások jöttek létre s én rosszul éreztem magam. Feloldottam magam s az “igazság” “bajnoka” lettem, – megmondom a véleményem, s nem igyekszem az emberekkel jóban lenni. Azonban átkozom magam beteges igazmondásomért, ami… egyfajta ingerlékenység expanziója.” (1919. április 1.) “Az orvos: igen súlyos neurózis, úgy látszik, konstitucionális elemei is vannak.” (1919. június 20.) “Örök magány, örök bánat – nekem ez jutott! Soha semmi boldog életöröm, bizalom, megnyugvás!” (1919. június 20.) “Évek, mikor düh, kétségbeesés, melancholia váltakoztak – s folyton az öngyilkosság szélén jártam… anyám… meghalt annélkül, hogy segíthettem volna rajta. S azután a pszihozis miatt való nagy bánat, – évekig tartó nyomorúság, miközben a fiatalság eltelt – örömök nélkül! Reménytelen szerelem – az elpazarolt életerők…” (1919. december 1.) “Szerelem és érzékiség nékem csak fájdalmat és mérhetetlen szenvedést okozott. Mert mi az a parányi öröm ahhoz a végtelen bánathoz képest, amely egész fiatalkoromat tönkretette… Valami talán bomlik bennem mégiscsak! Az ellenállás nem elég elasztikus már. Tegnap határozottan féltem a megtébolyodástól, – oly furcsa izgalmi állapotban voltam egész napon át.” (1920. január 26.) “Ma volt az orvosi vizsgálat: – sikerült, valóban nyugdíjaztak!” (1921. május 2.) “Szenvedélyesség: beleszédülök indulataimba. – Ha megindul a folyamat, akkor ragad magával, s nincs megállás, – a derekam s nyakam reszketni kezd… És most már egyre nehezebben tudok magamhoz térni…” (1921. június 1.) “Tétlen a lélek s mintha elfogyott volna anyaga: – napokig, sőt hetekig kószál a figyelem…” (1921. június 21.) “Borzasztó, borzasztó, borzasztó! – Visszatér minden szenvedés, minden nyomorúság!… Milyen szenvedés, milyen pokol nékem ez a rettenetes, elviselhetetlen élet!” (1921. július 24.) “Egy betegséget nevezzenek el rólam: akkor méltóképpen megörökítették a nevemet. – Egy nyavalyát… összeférhetetlen vagyok… Valamely hisztérikus érzelemhullámzás játéka ez bennem – vagy szeretni vagy gyűlölni –, s kiszámíthatatlan gyorsasággal sodródom egyikből a másikba…” (1921. augusztus 1.) “Bámulatos ez az örök rosszakarat bennem… Hogy állandóan rossz hírt várok a hozzám legközelebb állók felől – s ha jó jön, csalódottnak érzem magam. – Szinte, – azt lehetne mondani, – mohón lesem, hogy rosszra forduljon az állapot… Ez idegőrület-e? vagy: megnyugvást hozna, – hogy lám, néked aránylag még tűrhető sorod van?” (1922. január 1.) “Két-három év óta elalvás előtt tűszúrás-szerű szédülés. Lehet, hogy kezdete a vehemens szklerózisnak: a még nem manifeszt tünetek csoportja. Csökkenteni a dohányzást és feketét… Vérerek az arcon, kemény köröm, ráncolódó homlok, merev bőr – elpocsékolt élet! – Milán néninek mondott az egyik igazgató (ekkor bankban dolgozott), s magyarázatúl hozzátette, hogy rendkívűl nőies vagyok, – érzékeny, betegesen gyengéd érzésű. – Ki tudja mennyire ártott annak idején az álmatlanság ellen minden éjjel beszedett tizenkét gramm bróm!… Úgy elromlott a kedvem, hogy semmi sem szerez már örömet… S társaság: irtózom minden emberekkel való érintkezéstől. – Elég vagyok magamnak, sok is! – S a legkisebb izgalom oly derékremegést okoz, hogy egész oda vagyok tőle.” (1922. április 12.) “Az a határozott érzésem, hogy most már nem tudom sokáig elviselni az életet. Kitarthatatlannak érzem.” (1922. július 26.) “Kímélni magam! – úgyis elég szörnyű volt az életem! – ez most már a jelszó.” (1922. augusztus 29.) “Úgy kell felfogni a dolgot, hogy igazad volt gyerekkorodban. Valóban te vagy a világ közepe és Isten kiválasztottja – te vagy a világ… Rettentően undorodom magamtól! Alázatos rabszolga-lélek vagyok, mélyen hajló… Ha aztán feleszmélek, akkor gyűlölöm magam s hangtalanul azt, aki megbántott…” (1922. szeptember 1.) “Hát hiába! – bevégeztetett… Feléltem, elpusztítottam minden idegerőmet anyámmal való küzdelmekkel… kimerült, tönkrement szervezet az enyém – elpusztult idegzet.” (1922. szeptember 27.) “Hét év óta a legrosszabb állapotban most vagyok. – Ó ha látnátok, hogy sírok…” (1922. szeptember 29.) “…a pszicho-analyzist most már meg kell kezdenem… örökösen rossz közérzéssel, kimerülten tengődni – s akárhol vagyok is, egyformán nyomorult szenvedések között nem tudom jól érezni magam többé sosem!” (1922. december 4.) “A naplójegyzetek sivárak, unalmasak, rosszúl vannak írva… S ezzel töltöttem én el a fél életemet!” (1923. április 8.) “Én beteg… ő pedig (felesége)…nem szép… nem is frissítően kedves, de határtalanul jó… Mi ez? – kérdeztem. Nem mámor, szerelmi boldogság, szédítő öröm… csendes szeretet. Nem vagy egyedül az üres szállóban s a nagy világon…” (1923. április 21. – 1923. augusztus 1.) (Ekkor Németországban voltak.) “Mintha agyonlőttek volna, – úgy meg vagyok semmisűlve. Nem tudok dolgozni!” (1923. szeptember 15.) “…szörnyűt álmodtam. Különös rossz álmaim vannak megint mostanában.” (1923. október 17.) “Az idegességem… sokkal nehezebben nyugszik meg! – Mily elasztikus voltam én! S mily regenerálódó!… Lefelé vezet az út! – S emlékszem arra is, mikor oly elviselhetetlen szomorúságok kínoztak… ha a tükörbe néztem: ez mindig önérzetet adott, – talán azért, mert onnan egy életképes, életerős fiatal férfi nézett ki rám a tükörből… (Belül tombolt a szenvedés – s kívül a töretlen, erős embert láttam.) – Ma már nem. Térd és kézfájdalmak… viszketegség… lefelé hajlik az élet. – Mintha gyászmenet volna, olyan az életünk… folytonos bánat…” (1923. október 20.) “Az emlékezőtehetségem romlik… Erőim fogytán vannak, mert vágyaim is fogytán vannak. – Feléltem mindent! S oly korán!… Aki soká fiatal, az rövidebb életű… Sokáig húztam, erőltettem a fiatalságot: az ilyenek egyszerre roppannak meg… A sok izgalom, – az izgalmak forszírozása, erőltetése –, valami olyasnak erőltetése, amihez a szervezetnek semmi kedve… A cukorbajt valószínűleg pszichikus dolgok váltják ki: nagy izgalmak, bánat, gond…” (1923. december 1.) “…rettenetes, oktalan keserűség roham megint… Gyötörtem magam és gyötörni szerettem volna őt (feleségét) szegényt… Igaz, hogy volt e rosszullétnek egy fontos alapoka: – rossznak éreztem a munkámat – s ez szörnyű, ez elviselhetetlen érzés! – De hát volt valami mániákus is ebben a szenvedésben… úgy látszik… a szervezet hozzászokott ehhez, s már nem tud meglenni nélküle… Bosszút akartam megint állani: elsősorban magamon és mindenkin… senkit sem szerettem…” (1924. május 6.) “Szédülés elalvás előtt… szédüléses gyengeségek napközben is!… – A lassú halál megkezdődött! – És ezenfelül: paranoiás rohamok… Depressziós indulat, amely mint a lavina egyre nő és egyre jobban pusztít. Valami pokoli gonosz-indulat ez…. Melanchólikus és gyűlölködő indulat… amely fél napokon át tart, és egyre jobban hatalmába vesz!” (1925. január 21.) “Gyűlölködő természet vagyok… szegény E! – Az indulatok felgyülemlenek és kitörnek, – egyszerre, váratlanul, apróságok miatt… s kezdődik a gyűlölködés! Kínozom szegényt! Dögölnék meg már!” (1925. szeptember 1.) “Az iszonyat, és a rémület napjai voltak. – Nem sírtam, de üvöltöttem a félelemtől. – Az én kedves, drága egyetlenem (felesége) életveszélyben!” (1926. augusztus 3.) “Háromszor egymás után dühroham. – Kimerültségem! – Szegény, – szegény! Mindezt szótlanúl tűrni! Kétszer egymás után heves vágy fogott el, hogy levessem magam az emeletről. – Mi lesz? – A szeretet megbocsát, de a lelkiismeret nem!” (1927. június 27.) (Ezek a rohamok később is gyakoriak.) “Akinek nincs gyermeke, az is végigszenvedi ugyanazt a kínt, amelyet a gyermek halála okoz, igaz, hogy nem egyszerre, hanem egy életen át, s nem égető fájdalomban, hanem reménytelenségben.” (1927. július 1.) “Ekkora kimerültség! – Valószínűleg az egész életre kihat. – Lehetséges, hogy sohasem jövök rendbe tőle. Este félájult vagyok. S mindez egy nyolcvanoldalas drámáért.” (Catullus) (1927. szeptember 1.) “Egyre növekvő izgatottság. A legkisebb mozdulat, egy hang elég – s az indulatok felcsapnak bennem, egész testem remegni kezd, s szívem még egy félóra múlva is hevesen dobog. Nem értem, mi ez? Utána gyengeség fog el – össze vagyok törve. Neuraszténia, vagy szívbaj? Érelmeszesedés?” (1927. október 1.) “…éjjel. Ha nem ébrednék fel, jó volna. Ilyen egyszerű és meggyőző még sosem volt ez az érzés! – Közönyös voltam, teljesen szeretetmentes, – semmi kifogásom nem volt az elmúlás ellen s nem sirattam semmit.” (1927. november 14.) “Félek, hogy nem végződhetik másként, mint vagy öngyilkossággal, vagy alkoholizmussal… Tegnap este az volt az érzésem, hogy befejezni! – mindenáron befejezni…” (1928. február 18.) “Beszélek… s úgy érzem, hogy hazugság az egész lényem. Valami nemességi affektáció, jóravalóságilátszat keltésének szándéka önti el tiszta lényemet s én undorodom magamtól.” (1928. február 24.) (Ekkor, 1928 tavaszától kerül sor féléves szanatóriumi kezelésére Baden-Badenben, ahol Georg Groddeck az orvosa. Emiatt naplóját sem vezette 1930 nyaráig.) “Le vagyok törve mindenképpen: foglalkozásom nincs – s a tehetségemben végkép nem bízom, végzetesen kételkedem benne – megvetem magam, – minek is élek?” (1930. június 14.) “Pokoli nyomorúság! Halálosan keserűnek lenni, – elviselhetetlennek érezni s megátkozni az életet – s amellett tovább élni: ez minden, amit tehetek.” (1931. január 25.) “Egészen furcsa érzések… félek magamtól… Nem tudom, hogy az indulataim hová vezetnek, mi a határuk… mihelyt indulatba jövök, elvesztem a tájékozódó-képességemet, hogy minek mi lehet a következménye. S az indulatosság egyre jobban elborít! – Még gyilkos leszek, attól félek…” (1931. április 10.) “Ma… úgy tettem, hogy elpusztúljak. Meg fogsz hűlni, – figyelmeztetett egy hang. – Nem baj, – feleltem én neki, s tovább ott álltam forró fürdő után félmeztelenül a balkonon s dideregtem….” (1931. április 20.) “Égő kín az egész. – Csak akkor tudok élni, ha elhitetem magammal, hogy nincs fontossága annak, hogy vagyok…” (1932. május 24.) “Berény Róbert… Dr. Hermann analytikust tökfilkónak tartja… (Igaz, Hollós se sokkal többet ér, az sem okos ember – adta értésemre.) S mármost gondoljátok el, hét évig jártam ehhez az ökörhöz, ami nemcsak energia- és időveszteség, de pénzembe is került, akkor, amikor nagyon rosszul ment nekem.” (1939. február 1.)

Kórtörténetének értékelése

A szélsőséges kedélynek két típusa ismert az egypólusú (ún. unipoláris) és kétpólusú (ún. bipoláris) megnyilvánulása alapján. Az egypólusú megnyilvánulhat csupán felhangolt-izgatott, indulatos, túlzottan aktív, ún. “mániás” kedélyben (ennek enyhébb fokát nevezik hipomániának) vagy túlzottan szomorú, melankóliás, búskomor depressziós kedélyben. Az utóbbi sokkal gyakoribb, különösen nőkben, mint a mániás kedély. A kétpólusú megnyilvánuláskor a mániás és depressziós kedély váltakozva jelentkezik, éppen ezért mániásdepressziós vagy ciklikuscikloid kedélyről beszélhetünk. Ezen belül három altípust lehet elkülöníteni. Az elsőben a mánia, másodikban a depreszszió dominál, a harmadikban egyenrangúak.

Az elmebetegségek és a külső atrocitásokat követő, még “normálisnak” tekinthető lelki reakciók között nem könynyű, sőt nem is lehet éles határvonalat húzni. Éppen ezért újabban a leggyakoribb elmebaj, a szélsőséges kedélybetegség (az ún. affektív pszichózis) létrejöttében két bevezető fázist szokás elkülöníteni. Az átlagos-normális emberek nagy tömege mellett érdemes elkülöníteni a mániás, depressziós vagy mániásdepreszsziós-cikloid személyiséget. Az ő kedélyreakciójuk már elüt a szokásostól, ezért gondot okozhat nekik és környezetüknek, de még nem szorulnak orvosi segítségre. A következő fázis már a mániás, depressziós vagy mániásdepresszióscikloid kedélyállapotot jelenti, amelynek elviselése már nagy megpróbáltatást okoz, és újabban gyógyszeres kezelésre is szorulnak. A szélsőséges kedélyű személyiségeknél jelentkező szélsőséges kedélyállapot egy idő után átmehet a szélsőséges kedély (mániás, depressziós vagy mániásdepressziós) betegségbe, ők általában már kórházi kezelésben részesülnek.

Füst Milán lelki egészségének alakulása e leírások és jelenlegi tudásunk alapján jól nyomon követhető. Tipikus cikloid (mániásdepressziós) személyiség volt, amiben a családi gének és a környezeti (családi, társadalmi stb.) hatások egyaránt szerepet játszhattak. A mániásdepresszió genetikai meghatározottsága 80 százalék körül van, s édesapja, de különösen édesanyja kedélyének ismeretében nem is csodálkozhatunk génjeik fiukban történő koncentrálódásán. Mindezt színezhette Füst Milán két további jellegzetessége. Egyrészt általános értelmessége (ún. intelligenciája-intellektusa) kivételesnek ítélhető műveltségének és esztétikai-filozófiai tanulmányainak ismeretében. Ami nem minden nagy költőről mondható el. (Babits Mihály többször panaszkodott a buta költők miatt…) Másrészt feminim-hisztériásextravertált személyisége még a költők között is – akikre pedig ez gyakorta jellemzőnek mondható – igencsak szembetűnő. Nőies karakterére viselkedése, megjelenése, de főleg társasági szereplése alapján maga is, mások is utaltak. Mindez megmagyarázza a Naplójában oly gyakran – általában elítélően – emlegetett szerepjátszásait, de ez segítette beleélő készségét, amely képessé tette a női lélek hátborzongatóan hiteles megjelenítésére is drámáiban. S extravertált személyiségének köszönhető lelki és testi bajainak gátlástalan kibeszélése, ami Naplóját orvosi szempontból is tanulságos dokumentummá teszi.

A cikloid (mániásdepressziós) személyisége egy idő után – családi, társadalmi és művészi megpróbáltatásaival arányosan – átlépett a mániásdepressziós kedélyállapot fázisába. Ennek diagnózisa akkortájt a neuraszténia vagy neurózis volt, amelynek minden tünete: kóros túlérzékenység-ingerültség-indulatosság, összeférhetetlenség, fáradtságérzés, álmatlanság és rossz álmok, nemi élet zavarai (pl. a nemi vágy csökkenése), táplálkozási problémák (időnként étvágytalanság, majd falánkság), nagyfokú hipochondriás fóbia, kifejezett szorongás sorsának alakulását illetően és a mind nyilvánvalóbb hisztériás megnyilvánulások, jelentkezett nála. A túlzottan aktív, feldobott lelki állapotot és munkaaktivitást (az ún. mániás fázist) hosszas letörések, munkára-életre való képtelenség érzésével kísért depressziók követték. Nála is, mint sok nagy magyar költőnél, a mániásdepressziós kedély II. típusa kórismézhető. Az utóbbira az önvádlások és túlzott önkritikusság mellett az öngyilkossági késztetések is utaltak. Ezek időnként olyan kóros mértéket öltöttek, hogy orvosi kezelésre szorultak. Később Füst Milán igyekezett megtanulni az “önkezelés” módszereit, amivel többé-kevésbé kordában tudta kedélyét tartani. Az önismeret-önkezelés hatékonyságát nagyon segítette az a felismerése, hogy ezeket az indulatait irodalmi műveibe tudja “szublimálni”. Ahogy Márai Sándor is megállapította: “Két prózai írása – A Nevetők és A feleségem története – versekbe írott idegroham. Verseiben sötét fény parázslott, kabalisztikus morajlás. Prózája rángógörcsös erőlködés – nyugodtan, fegyelmezetten kezdi a mondanivalóját, aztán a téma és az előadásmód váratlanul rángatózni kezd, mint az író szemöldöke – mert ez volt a tic-je, beszéd közben ugrált-rángatózott a szemöldöke. Mint a mondatai.” A személyiségében nagyon is különböző írótárs e meglátása összecseng orvosi véleményünkkel, és sokat segíthetett Füst Milánnak, hogy e gátlástalan kitörésükkel könnyítsen magán és keltsen hátborzongató csodálatot híveiben (elsősorban női hallgatóságában), és okozzon megbotránkozást viselkedését idegenül és ellenszenvvel fogadó kortársaiban.

Füst Milán életében természetesen lelki és testi betegségei összefüggtek. Naplója a pszichoszomatikus kórfolyamat szemléletes bizonyítéka. 1942 után – a háborús megpróbáltatásokat és zsidóüldözéseket követően – szélsőséges kedélyhullámzásai csillapodtak, és belépett ún. rezignált meditatív korszakába, noha 1942 és 1948, majd 1949 és 1955 között egyetlen könyvét, illetve versét sem adták ki. “Aggastyánként” – ahogy magát 52 (!) éves korától jellemezte –, dolgozószobájába visszavonultan élt, ekkor már a megenyhült iróniára és belenyugvó szemlélődésre is képessé válva.

A kórtörténet persze másodlagos Füst Milán életművének értékelésekor is; a művészt életműve hitelesíti.

Halála

Füst Milán egyszer 19, máskor 27 féle betegségét tartotta számon. Magam is 19 testi baját számoltam össze, de lelki betegségeinek száma szinte tetszés szerint növelhető… Éppen ezért joggal írhatta: “Aki ezt a naplót olvasni fogja, az unalomig jóllakhat halálos gondolataimtól…”

Túlérzékenysége, szélsőséges kedélye, feminin extravertált személyisége miatt testi és lelki gondjait, majd betegségeit eltúlozta és dramatizálta. Nemegyszer ezt maga is sérelmezte: “Hová lett a nevetésem?” Éppen emiatt is készült fiatal felnőttkorától kezdve a halálra, és ezért volt egész élete “Egy beteg lélek búcsúja”. Bár az sem zárható ki, hogy tudta, “Szebbnek ítéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó”, és e felismerését is hasznosította életfilozófiájában. Mégis, 79 évig élt!

A humángenetika megalapítója, Francis Galton számítása alapján – a szülők élettartamának ismeretében – kiszámítható bárki várható élettartamának a valószínűsége. Füst Milán édesapjának 57, édesanyjának 58 év adatott. Így Füst Milán várható élettartama 60,5-re tehető, ezzel szemben 79 évig élt. A különbség 18,5 év, ennyivel élt tehát tovább a várhatónál a magát állandóan halálos betegnek mondó és talán hívő Füst Milán… Ez a 79 év a magyar férfiak átlagos élettartamát (az ő korában ez 60–65 év volt) is jelentősen felülmúlta, és a nagy magyar költők között kivételesnek mondható. Csak Illyés Gyula (81 év) és Kassák Lajos (80 év) élt nála hosszabb ideig. Így hipochondriájából adódó túlzott félelmei és ebből is adódó egészségvédelme (szemben sok nagy magyar költő, mint pl. Ady Endre igazi önsorsrontásával), szélsőséges kedélyének szabad tombolása és irodalmi műveibe szublimálása, meg talán orvosai szakértelmének köszönhetően a “nagy beteg” költő a szokásosnál sokkal hosszabb ideig élt és alkotott.

Végül is a cukorbetegség okozta érszövődményeket súlyosbította általános érelmeszesedése, és ezek vezettek együttesen halálához. A szívkoszorúerek súlyos szűkülete mellett a bal kamra hátsó falában több korábbi infarktus hegét is igazolta a boncolás. Az érelmeszesedés miatt az 1300 gramm súlyú agyban is beszűkültek az erek, és a vérellátási zavar több helyen kisebb agylágyuláshoz vezetett. A legsúlyosabb szövődményt azonban élete végén az alsó végtagokon az érszűkület miatti gangrenás elhalás jelentette. 1967. július 26-án 12 óra 15 perckor hunyt el, a halál közvetlen okául a tüdőgyulladást adták meg.

Abody Béla szerint halála előtt sokat szenvedett, lefogyott, megfoghatatlanná finomult, mint egy dallam. Ekkor már jó beteg volt: szelíd, halk szavú, türelmes – hiszen mindent tudott, amit érdemes:

Mindezt látom én és most már elcsitúltam:

Elbágyadt szívvel s elfáradtan ülvén

Ennen sírom dombján.

Hol minden sértetlen maradt, de én, én elpusztúltam:

Most örülök a csend, a béke elterültén

S nem kérdem többé: mire megyek vele?

(Alkonyati számadás)

Felhasznált irodalom

Abody Béla: A tanár úr. In: Abody Béla: Emlékezete, pályája. Budapest, 1987, Gondolat, 7–77. o.

Domokos Mátyás: Legenda Füst Milánról. In: Szellemek utcája. In memoriam Füst Milán. Válogatta, szerkesztette, összeállította Kis Pintér Imre. Budapest, 1998, Nap Kiadó, 356–358. o.

Füst Milán: Összes versei. Budapest, 1969, Magvető.

Fürst Milán: Ez mind én voltam egykor. Budapest, 1969, Magvető.

Füst Milán: A feleségem története. Budapest, 1967, Magvető (VI. kiadás).

Füst Milán: Szexuál-lélektani elmélkedések. Budapest, 1986, Helikon.

Füst Milán: Teljes napló I–II. Budapest, 1999, Fekete Sas Kiadó.

Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben. Budapest, 1948.

Márai Sándor: Exit Füst Milán. Naplórészlet, 1968. In: Szellemek utcája i. m. 317. o.

Somlyó György: Füst Milán. Budapest, 1969, Szépirodalmi.

Somlyó György: Füst Milán vagy a lesütöttszemű ember. Budapest, 1993, Balassi.

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk