←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Berkes Erzsébet

IgyeXünk a WC-be

n        

n       Mielőtt szó érné a ház elejét: a WC itt nem az angol találmányú, vízöblítéses magányhelyiséget jelöli, hanem a World Circus rövidítése, azon intézményé, ahová hőseink igyekeznének Egressy Zoltán új darabjában (Kék, kék, kék). Vagyis hát dehogy igyekeznek! Családi vállalkozásban működő kis truppjuk csöndeskén elvegetálna a létminimum közelében, ha a világnagy szervezettől levél nem érkeznék: ha és amennyiben műsoruk színvonala megüti a kívánatos mértéket, felveszik őket a WC-be, s jön majd a támogatás, pénz nagy zsákkal. A zsák pénz bizony elkéne, de vajh nem akarnak-e majd a vécések belebeszélni a műsorba? Személycseréket javallni? Új számokat erőltetni? Diktálni? Az csak nagyon haloványan dereng föl bennük, hogy produkcióik vajon megütik-e a kívánt mértéket (csak az igazgatásra ácsingózó Préz­li pendíti meg, hogy esetleg rá kéne erősíteni, többet gyakorolni, profi módra viselkedni), a többség nem kételkedik a WC­tag­ságban, végtére is mindig tudásuk legjavát adják. De hogy a biztos egész biztos legyen, a vizsgabiztos által megkívánt tangóharmonikát is a magas kiküldöttre próbálják tukmálni. Mindhiába. A műsor olyan gyalázatos, hogy szóba se állnak velük. A színjáték úgy ér véget, hogy a felsült mutatványosok bukott számaikat kezdik ismételgetni, miáltal kétség marad a nézőben: most végre gyakorolnak, hogy majd fölvételt nyerjenek, vagy fütyülnek a WC-tagságra, minden megy a szokott szinten és mederben? Az írott darabban saját gyönyörűségükre ismételgetik számaikat, őrjöngő sikert aratnak, és sírva-röhögve dalolnak a kék égről, amely felettük mindig kék. Azaz: sír­va-vigadva átlépnek a kudarcon a semmibe.

n       Az írott történet igencsak parabola: az Európai Közösségbe igyekvő kis hazánk rátermettségéről és módszereiről kapunk benne példázatot, sőt jóslatot is: a nyilvánvaló alkalmatlanság dacára is az EU lobogó kékjét magasztaljuk, azt, ami nekünk jut belőle – fönn az égen.

n       A rendezés – Lukáts Andor munkája – ezt az írói elgondolást vagy nagyon direktnek találta, vagy érdektelennek, vagy színpadi sikerrel nem kecsegtetőnek. Sokszor és mélyen belenyúlt a szövegkönyvbe (Színház, 2001. márciusi szám melléklete), hogy az egyes jeleneteket érdekesebbé tegye, de törekvését nem rendelte alá annak, hogy az így feldúsított, poéngazdag szcéna mókázáson kívül másról is szóljon, tehát az egész szóljon valamiről. Összetartó mondandó hiányában nincs egész, a játék jelenetekre hullik szét, minden jelenet nagyon fel van spécizve (hol egy trágárság, hol egy nyílt színi közösülés, akrobatagyakorlat, szklerotikus nagymama parlagi angol beszéde, izgalom rákfóbia miatt), de egy idő után mindez monoton lesz, önmagán kívül mást nem jelent. Például azt mondja Fil, hogy “ez a kurva élet szart se ér”. Azonkívül, hogy ez egy grammatikailag korrekt mondat, drámai értelme csak akkor lenne, ha tudnánk, miféle ember Fil. Szokott így beszélni? Ha igen, akkor szavajárásához tartoznak az egy szótagú kifejezések. Ha nem szavajárása, akkor érzelmileg fel van zaklatva. Mitől? A rendező biztosra akart menni: Filnek szavajárása, és most még föl is van zaklatva, mert laboratóriumi vizsgálatai eredményét várja, rákgyanús. A zsengébb korú nézők kacarásznak: a csúnya szavak nyílt kimondása zavart örömmel tölti el őket (bezzeg ha ők mondanák odahaza…), az idősebbek a halálfélelem árnyékában viselkedő ember szóhasználatára érzékenyebbek: Filt csúnya szavakkal imádkozva hitelesebbnek tartanák. (Pl.: “Ne hagyd, hogy ez a kurva élet egészen szarrá váljon!”) Ez azonban nem lenne se elég meghökkentő, se elég vicces, Lukáts tehát inkább úgy döntött, hogy a leleteket pánikban váró ötvenéves Fil gyomorgörcsöktől kínozva nyílt színen meghágja öregecske sógornőjét, a szakadatlanul mindenkinek felkínálkozó Cacalát, akit már huszonöt évvel ezelőtt is megkaphatott. Halálfélelme teszi ilyen kanossá Filt? Erről szó sincs. Fil a cirkuszt félti, s ha a békességnek az az ára, hogy Ca­ca­la megkapja, amire áhítozik, akkor a félholt Fil, korával, állagával dacolva tesz­toszterontermelésbe kezd. A néző meg les. És itt a lényeg, nem a figura paramétereiben.

n       Ez csak egy példa. A sor tetszés szerint növelhető. De van ellenpélda is. Néhány éve Lukáts Andor állította színre a Kamrában Egressy első darabját, a Portugált. A kanavásznak is alig tekinthető szövegkönyv a falusi munkanélküliek mélyvilágában játszódott, s az tette nézhető előadássá, hogy a rendező és színészek hitelessé ötlötték a figurákat. A me­revrészeg fiatalasszony megrendítő alakjára Szirtes Ági jóvoltából ma is emlékezünk. Lukáts tehát bevált módszerét követve úgy vélhette, hogy a figurateremtéshez csak vázlatosan értő szerző munkáját bátran kiegészítheti mindennel, ami érdekes. Csakhogy Egressy közben nyilvánvalóan sokat tanult. Például azt, hogy használ a játéknak, ha a figurák valami felé törekednek, s azok által a törekvések által kifejezésre jut az írói mondanivaló. Hogy ilyesmije lehet, nem vette figyelembe a rendező, egyszerűen azért, mert lebecsülte a drámai anyagot. Pontosabban: ürügynek – és csakis ürügynek – vélte saját ötleteihez. Így egyik ötlet a másik sarkára hág, laza kabaréjelenet-sort kelt életre a játék, viszont hiányzik a kabaréjelenetek határozott figurarajza, következetessége, pedig még abban is volt/lett volna esély, ha Lukáts Andor rendezése ad absurdum viszi az ötlettolulást. Egressy szerint például az első jelenetben Indigó különféle szavakhoz keres szinonimákat, míg írói pályára készülve a fűben heverész. A színpadon Indigó ugyanezt egy kád vízben elnyúlva műveli. Hogy használ-e a színművészetnek a hólyaghurut, azt nem tudom, de kád vízben nyelvzsonglőrködni kétségtelenül nagyobb figyelmet kelt, mint napfürdőzve a gyepen. Ám ha már így, akkor a WC-küldött színe előtt magát produkáló artistáknak miért ne segíthetnének tudatosan ügyetlenkedő artisták, vagy akár égi angyalkák is? Miért kell ennek a vándortruppnak olyan ügyetlennek lennie, mint a Bárka színészeinek, ha fuss­ar­beitre vagy zsonglőrködésre utasítja őket a rendező? Ez a munka arról szól, hogy Scherer Péter vagy Szikszai Ré­musz igazán gyenge porondművészek, s nem arról, hogy milyen, ha jó színészek rossz artistákat ábrázolnak. (Emlékeztessek Vojtina ars poeticájára, mi a különbség az igazi malac visítása és a malacvisítást ábrázoló színművész között? Csak annyi, amennyi a való és az igaz között.) Ellenpéldának hivatkozható Cso­ma Judit teljesítménye, aki a kiöregedett, alkoholista Tera képében felidézi a hajdani szép időket, s bemutatja, milyen táncot lejtett fénykorában. A jelenet fre­netikus. Humora és fájdalma is elsöprő, művészi erejű. Mert egy tehetséges színésznő életre kelt tehetségtelen, tönkrejutott pályatársat. Itt nemcsak egy ifjonti Terára emlékezhetünk, hanem mindre, akivel megesett.

n       Sajnos azonban kevés ilyen, teljes körben érvényes stilizációra adott utasítást a rendező, s ha mégis, akkor azokat nem emelte ki, nem tette a dráma mondanivalójának tengelyébe. A végeredmény: felületesen megismert figurák több-kevesebb okkal furcsaságokat művelnek, s ezek a furcsaságok fél óra elteltével unalmasak, bárhogy emeli is a meghökkentés dózisait a rendező.

n       Kortárs magyar színmű alig-alig van. Szép törekvése a színházaknak, ha legjobb erőiket mozgósítják – nem kímélve se pénzt, se embert –, hogy valamit még­is a világot jelentő deszkákra mentsenek belőlük. Mivel erősebb rendezőgárdánk van, mint drámaírógárdánk, a rendezők természetes joguknak vélik, hogy kedvük szerint bánjanak a szövegkönyvekkel. Biztos vagyok benne, hogy Parti Nagy Lajos Mauzóleumának csak hasznára vált a rendező Máté Gábor, és a Portugálnak is Lukáts Andor. De már Tas­ná­di István opusaival nem kellett annyit gyürkőznie a rendezőknek. Miért? Mert jobban meg voltak írva.

n       Egressy Zoltán érlelődését érdemes lett volna felismernie a Bárkának, és tehetségét szolgáló rendezésben vinni színre a Kék, kék, kéket. Ez a színmű már túl van azon, hogy mulatságossá kelljen galvanizálni. Itt már súlyosodó csendek mélyítik el vagy domborítják ki a jellemeket, nem kell unos-untalanul villogniuk ahhoz, hogy látszódjanak. Nem érdemes úgy szeretni a születő új magyar drámát, hogy minden egyedit kisterilizálunk belőle. Egressy az EU-csat­la­ko­zás­ról írt kissé szentimentális játékot, kár volt ezt elkenni más irányú bruhahákkal.

n        

Bárka. Egressy Zoltán: Kék, kék, kék. Rendezte Lukáts Andor; díszlet Khell Csörsz; jelmez Veres Dóra; fény Pallag Mihály; zene David Yengirjan; asszisztens Lengyel Csaba.
Fil – Csuja Imre; Tera – Csoma Judit; Eperke – Varga Gabi; Cacala – Vasvári Emese; Bláz – Tóth Attila; Prézli – Scherer Péter; Indigó – Szikszai Rémusz; Totó – Kardos Róbert; Tantusz – Pogány Judit; Bittner – Gados Béla.

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk