←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Nyerges András

Nichtvordemkind

Részlet a Voltomiglan című regénybîl

Január utolsó napjaiban egy Nyikoláj névre hallgató orosz kapitányt szállásoltak be hozzánk. Eleinte jóformán nem is találkoztunk vele, mindig kora hajnalban távozott, és jóval azután érkezett, hogy elaludtunk. A létezéséről leginkább abból tudtunk, hogy a konyhaasztalon hagyott valamit, egy majdnem fekete kenyeret vagy egy konzervet. Később ez megváltozott, katonák jöttek ládákkal és kofferekkel, lerakták Irén nagyanyám szobájában, s hiába mutattuk a belövés ütötte lyukat, a vállukat vonogatták, mintha azt mondanák, őket egy kis hideg nem zavarja. Aztán, kivételesen fényes nappal, megjelent a kapitány is. Körbejárt és azt próbálta megértetni velünk, hogy igényt tart egy szekrényre, amiben a holmiját tarthatná. Mivel történetesen a mi ruhásszekrényünkre mutatott, anyám megadóan azt kezdte kiüríteni. Amint a nagykabátjainkhoz ért, alóluk kivillant valami, ami fényes volt és érdekes: apám egyszerre gombos és billentyűs tangóharmonikája, amit – talán pillanatnyi szeszélyből – nem hagyott ott, őrizet alatt, a kávéházban, ahová az utolsó szerződése kötötte. Drága hangszer volt, s épp ezért dermedten és riadtan figyeltük, hogy Nyikoláj odaugrik, fél kézzel fölemeli és magasba tartja, mint valami hadizsákmányt. Úristen, gondolhatták a szüleim, mi lesz, ha elzabrálja? Nyikoláj magyarázott és mutogatott, de nem értettük, mit akar, mire odavitte a harmonikát apámhoz, és erőnek erejével ráadta. Azt akarja, hogy játsszál neki, sóhajtott fel anyám megkönnyebbülten, Nyikoláj pedig, mintha értené, szaporán bólogatott hozzá. Apám felemelte, aztán csüggedten leengedte a kezét. Utóbb elmesélte, hogy attól volt kínban, mi legyen az, amit játszik, olyasformán érezte magát, mint annak idején, amikor Gibraltárban először került olyan helyzetbe, hogy a partra szállt matrózok összeverekedtek a kávéházban, és törni-zúzni kezdték a berendezést. Ő még nem tudhatta, mi a teendő ilyenkor, szerencsére a zenekar vezetője igen: rá kell zendíteni a God save the Kingre, mert amíg az szól, a matrózoknak vigyázzba kell vágniuk magukat. Ahányszor újrakezdenék a bunyót, nekik is újra kell kezdeniük az angol himnuszt. Mi a fene lehet az, törte a fejét apám, ami tetszik egy orosznak, aki egész biztosan kommunista is? Végül nem húzhatta tovább a dolgot, valamit el kellett kezdenie, így aztán az Eötvös utcai lakás zengeni kezdett a Marseillaise-től. Nyikoláj mosolygott, de valahogy kelletlenül, szemlátomást valami mást szeretett volna hallani. Kínos csönd támadt, s akkor Zsiga nagyapám, aki naphosszat csak ült az egyetlen karosszékünkben és bámult maga elé, most mindenki meglepetésére fölkelt, odalépett Nyikolájhoz, és valami idegen nyelven, amiről később kiderült, hogy angol, kérdezett valamit. A kapitánynak földerült az arca, lelkesen válaszolt, arra nagyapám is mondott valamit, mindkettőjüknek megeredt a nyelve, rólunk szinte el is feledkeztek. Nagypapa elvékonyodott hangja visszanyerte régi színét, Nyikoláj arcán meg széles mosoly ragyogott, még nem is láttuk ilyennek. Azt mondja, fordította le végre nagyapám a beszélgetésüket, hogy ő is zenész, és nagyon tetszett neki Bandi játéka, de valami mást szeretne, például háború előtti angol slágereket. Mondtam neki, hogy te biztos tudsz ilyeneket… Apám fellélegzett, Tipperary, kérdezte, és Nyikoláj bömbölve rávágta, Tipperary harasó! Egyik régi melódia követte a másikat, Irén nagyanyám apám háta mögül integetni kezdett, hogy ebből baj lesz, nagyon hangosak, de anyám a vállát vonogatta, és Nyikolájra mutatott, mi baj lehet, ha az ő kedvéért szól a zene? A kapitány csizmába bújtatott lába folyamatosan verte a taktust, némelyik számot még dúdolta is, úgyhogy apám egy idő után nagylelkű gesztusra szánta el magát, levette a nyakából a harmonikát, és át akarta adni Nyikolájnak, hadd játsszon ő is. Az orosz, aki nem tudhatta, milyen nagy szó ez, nagyapám közvetítésével elhárította az ajánlatot, ő zongorista, mondta, azonkívül nagyon fáradt, de azt élvezi, ha apám csinálja. Azt is megtudtuk, hogy Leningrádban él, Irén nagyanyám a Lenin szó hallatára morogni kezdett, az a büdös Lenin leromboltatta a templomokat, anyám rosszallóan rázta a fejét, ne oktass engem, te taknyos, sziszegte vissza Irén nagyanyám, én tudom, hogy úgy van, ez meg úgyse ért magyarul. Apám is elmeséltette Nyikolájnak, hogy neki a harmonika csak szórakozás, az igazi hangszere a pozaun és a dob, mire a kapitány valósággal a nyakába ugrott, jobbról-balról arcon csókolta, és olyan sebesen kezdett hadarni, hogy nagyapám alig győzte fordítani. A legjobbkor derült ki, ez volt a lényeg, holnap este a vecsési hadiszálláson ünnepi vacsora és műsor lesz egy magas rangú vendég tiszteletére, és neki, Nyikolájnak kell zenekarról gondoskodnia. Hegedűsből több is van, mint kellene, de se fúvósa, se dobosa… Apám elfancsalodott, mondja meg neki, apuka, hogy a dobfelszerelésem, a pozaunom, mindenem ott maradt a Parisien Grillben, Zsiga nagyapám megmondta, de Nyikoláj legyintett, azt üzente, hangszer lesz, apám csak – amennyire lehet – vágja díszbe magát, ő este érte jön egy dzsippel. A szmokingnak, azon túl, hogy itt-ott az elmúlt fél évben, amióta nem volt rajta, megrágta a moly, semmi hibája nem volt, apám pontosan úgy nézett ki benne, mint a régi fényképein, amikor még zenésznéven “Barry Nyerges” volt, ezt a feliratot ragasztotta rá a dobokra is, a fotókon pedig úgy mosolygott, hogy minden fogát kivillantotta, anyám azt mondta erre, olyan, mint egy Odol-reklám. Mentek a dzsippel, jöttek a dzsippel, de már csak reggel, hanem apámon kívül más is érkezett haza: cukrot, lisztet, krumplit és egy fél sonkát kapott a szereplésért. Még két hasonló fellépésre került sor, kezdtünk kigömbölyödni, erőre kapni, a felnőttek már az utcára is le-lemerészkedtek, aztán egy este Nyikoláj odaült közénk a konyhába, amikor vacsoráztunk, és nagyapám útján ajánlatot tett a jövőre nézve, amivel az egész családnak alaposan föladta a leckét. Mielőtt rákezdték volna a szüleim, hogy megbeszéljék, a kapitány el is ment, de a küszöbről olyan széles mosollyal nézett vissza, hogy biztosra vettük, nagyon rosszat nem mondhatott. A háborúnak most már hamar vége, foglalta össze nagyapám a lényeget, Nyikoláj hazamegy Leningrádba, az a büdös Lenin, morogta megint Irén nagyanyám, apám meg rápisszegett, folytassa apuka, én először rosszul értettem valamit, nemcsak egy zenekarnak a vezetője, de valami nagy beosztása van neki a város zenei életében, mindenesetre azt szeretné, ha Bandi kimenne hozzá, de nem csak ő, szerez lakást, elintéz mindent, telepedjen ki az egész család! A szavunk is elakadt, apám és anyám tanakodva nézett egymásra, Zsiga nagyapám olyanokat mondott, hogy meg kell fontolni, mert itt nem egyhamar lesz élet, legalábbis nem olyan, amiben dzsesszzenészekre van szükség. Az én Bandim felszabadult szabósegéd is, jegyezte meg Irén nagyanyám, mire apám letorkolta, nagyon jól tudja, mutter, hogy azt utálom, azért hagytam ott, de nagyanyám tovább vitatkozott, és a hangszereid, honnét tudod, hogy megvannak-e a hangszereid? Ebben az aggályában igaza lett, az ostrom legutolsó napjáig sértetlen volt a mulató, aztán a tankok szétlőtték, és a zenekar minden felszerelése megsemmisült, akkor azonban ezt még nem tudhattuk, Nyikoláj most is ellátott mindennel, gondolom, ez odakint pláne nem gond, legyintett apám, Irén nagyanyám azt hitte, ezzel el is dőlt minden, sikoltozni kezdett, mire esküdtél, már elfelejtetted, megesküdtél, hogy soha nem hagysz el! De mutter, hát magától értetődik, hogy maga is jönne velünk… Anyám arcán valami furcsát láttam, de nem szólt, Irén nagyanyám viszont sértetten felhördült, még hogy én, oda, az istentagadókhoz? Ahol lerombolták a templomokat? Zsiga nagyapám, amióta nálunk laktak, első ízben mert vitatkozni vele, drága Irénke, itt se rombolták le őket, menjen ki az utcára, nézze meg a saját szemével! Pár pillanatra csönd lett, Irén nagyanyám elbizonytalanodott, vajon igaz lehet-e ez, s közben Margit nagyanyám kihasználta az alkalmat, inkább az a baj, hogy Bandi nem tud nyelveket, apám sértődötten vágott közbe, azért ez nem igaz, spanyolul például nem adnak el, mindenki nevetgélt, még anyám is mosolyogva simogatta meg az arcát, és mire mész az oroszoknál a spanyoloddal? Egy kicsit tudok németül is, duzzogott apám, nagyon kicsit, mondta anyám, de különben is, a ruszkik nyilván nem örülnek, ha valaki most németül beszél, és ezt meg lehet érteni… Irén nagyanyámnak újra megjött a hangja, ez mind ostobaság, nem tűröm, hogy az unokámból orosz gyereket csináljatok! Orosz gyerek akarok lenni, kiabáltam kárörvendően, orosz gyerek akarok lenni! Anyám intett, hogy hallgassak el, aztán elmélázva azt mondta, hiszen ha sikerül ott maradnunk Gibraltárban, angol gyerek is lehettél volna! Aznap ezt nem sikerült eldönteniük, másnap pedig megint jött a dzsip apámért, aki a szokott időben nem jött meg, de még reggel, amikor fölébredtem, akkor se volt itthon, eszembe villant, hogy Nyikoláj azt ígérte, legközelebb egy kis csokoládét is küld vele, de apám délre se jött meg, és bárkit kérdeztem, mikor jön már, kelletlenül rám szóltak, majd megjön, menjél játszani, de hallottam, hogy egymás közt azt tárgyalják, rémes, hogy még megkérdezni sincs kit, telefonálni se lehet, odamenni se, nincs mit tenni, várni kell, és közben Irén nagyanyám a feszülete előtt térdelve mondta egymás után, szünet nélkül a Miatyánkokat és az Üdvözlégyeket, valósággal vonított, hangjával betöltötte a lakás minden zugát, sajnálom, mormolta anyám, én meg ettől leszek még idegesebb, és indult, hogy rászóljon, de Zsiga nagyapám szelíd tekintettel megállította, ne bántsd szegényt, igazán el lehet képzelni, mit érez most.

*

Egészen besötétedett már, mire apám két orosz katona kíséretében beállított. Az egyik kezén kötés, a homlokán hatalmas ragtapasz volt, az arca sápadt, a szája keskeny, mintha összeszorítaná, a szeme pedig sehogy sem akart összeakadni az enyémmel. A katonák szó nélkül összeszedték Nyikoláj holmiját, és elmentek. Még azután is nehéz volt kihúzni apámból, mi történt: Vecsésen eleinte minden pont úgy zajlott, mint máskor, a nagyterem egyik végében játszott a zenekar, mellettük álltak a terítékes asztalok a tálakkal, középen üresen hagytak egy jókora területet, hogy – ha majd felforrósodott a hangulat – legyen hol táncolni, szemközt meg az orosz tisztek ültek a vendégeikkel. Még csak az első, bemelegítő számoknál tartottak, amikor anélkül, hogy ezt bárki sejtette vagy bármi jelezte volna, iszonyatos robaj hallatszott, aztán még egy és még egy, minden dübörgött, repült, omlott és kavargott, tudták, hogy nagy a baj, de csak akkor derült ki, hogy valójában mekkora, amikor elült a vastag porfelhő, és végre láttak. A teremnek nem volt többé negyedik fala, a mennyezet nagy része is eltűnt a fejük felől, a csillagos ég alatt ültek dermedten, és most értették meg, hogy a terem másik fele egyszerűen eltűnt, mintha az épületnek azt a szárnyát késsel lemetszették volna. Alig tudták elhinni, hogy nekik, a röpködő tégladarabok okozta apróbb sérülésektől eltekintve, semmi bajuk, elmentek a leomlott rész pereméig, s akkor értették meg, hogy lépcsőház sincs, az is leomlott, az orosz tisztek pedig mind egy szálig ottmaradtak a romok alatt. Hála a jóságos Istennek, kiáltotta repesve Irén nagyanyám, apám meg paprikavörös lett, Nyikoláj is meghalt, mutter! Nekem csak az számít, hogy te megmaradtál, hogy az Úrjézus megőrzött nekem, apám nyakába akart borulni, de ő indulatosan elhárította, hagyjon békit most, anyuka!

Alig telt el néhány nap, és kiderült, mivel nincs több fellépés, rohamosan fogynak az élelmiszer-tartalékaink, egyre kisebb adag jut mindenből mindenkinek, és Irén nagyanyám már célozgatott is rá, bezzeg több juthatna, ha megint négyen volnánk, mire Zsiga nagyapám elvörösödött, Irénke, tudom, hogy túl sokat eszem, de ez a betegségemtől van, Margit nagyanyám meg kijelentette, amint át lehet jutni Budára, visszamennek az Ostrom utcába, csak az a baj, hogy egyetlen híd se maradt épen. Ez marhaság, csapott apám az asztalra, de akkorát, hogy egy tányér tüstént levetette magát a széléről a konyha kövére, anyám a karjára borult, a válla rázkódásából tudtuk, hogy sír, úgy szégyellem magam, hüppögte, és láttam, hogy ettől Irén nagyanyámnak fölcsillan a szeme, de apám máris elrontotta az örömét, nekem is lesül a pofámról a bőr, mondta, és az anyja felé vágott a szemével. A legjobbkor állított be doktor Zloch Ilus nevű felesége azzal, hogy annyi zaba lesz, amennyit csak akarunk, fantasztikus ötlete van, de egyedül nem mer belevágni, a férje nagyobb tétel gyöngyöt szerzett valahonnét, nyakláncot, karkötőt fogunk gyártani, lányok, a parasztok megvesznek a bizsukért, ha beszálltok, gyöngyéletünk lesz a gyöngyfűzésből! Irén nagyanyám csak megrázta a fejét, mint aki bolondokkal szóba se áll, és kiment a konyhából, de anyám és Margit nagyanyám lelkesen csatlakozott, akár máris elkezdhetjük, de jobb lenne odalent, nálatok, ha nem zavarunk, mondta anyám, Zlochné értette, miért mondja, és helyeselte is, viszont halasszuk holnapra, mert az ilyesmihez természetes világosság kell, nem mécses vagy petróleumlámpa. Ettől kezdve anyám és Margit nagyanyám naphosszat az éppen alattunk lévő Zloch-lakásban tanyáztak, akkor se voltak itthon, amikor beállított egy magas, csontos, fejkendős asszony, kezében cédulával, és Fülöp Zsigmondékat kereste. Ez Nyerges-lakás, mondta gyanakodva Irén nagyanyám, de közben én már belekotnyeleskedtem a dolgába, itt vannak, kiabáltam, rögtön hívom a nagypapámat! Apám is kijött, talán azért, hogy Zsiga nagyapámra vigyázzon, a Magda lányától hoztam üzenetet, mondta az asszony, él, jól van, és küldi ezt a kis lisztet meg zsiradékot. Irén nagyanyám mohón kapott a batyu után, és vitte is rögtön a konyhába. Hát csakhogy végre megvannak, sóhajtott a kendős asszony, mert jártam én már az Ostrom utcában is, biztos tetszenek tudni, hogy le van bombázva a ház, apám azt kérdezte, de hogyan ment át Budára, az asszony meg a kérdésen csodálkozott, hát hogyan, a jégen, vastagra be van állva, azon jár mindenki! Jaj nekem, dünnyögte Zsiga nagyapám, a szótáram, a céduláim… Mondja, minden lakás romos? Az asszony harsányan bizonygatta, hogy mindegyik, ne tessék reménykedni, ott aztán semmi se maradt, és sajnos, van még más baj is, azért is küldött a Magda, mert ő most nem jöhet, de erről tudniuk kell. És honnét ismerik egymást, kérdezte apám. Hát mi hónapokig együtt voltunk Kistarcsán, tulajdonképp a Magda mentette meg az életemet, szóval tessék leülni a tanár úrnak, mert látom, elég rossz bőrben tetszik lenni. Én, rossz bőrben? Kövér vagyok ahhoz képest, ahogy idejöttem a vejemékhez, felelte Zsiga nagyapám, és láttam rajta, hogy húzza az időt, a szemével jelezni akar valamit, de az asszony sehogy sem értette, ő csak mondta a magáét, elég rémeset kell elmondanom, de hát rám bízta a Magda, ő most Bécsbe megy, valami nagy üzletben van benne, hát ennyit igazán megtehetek neki, ha már együtt voltunk Kistarcsán… Egy pillanat, vágott a szavába Zsiga nagyapám, ha nem haragszik, előbb kérnék az unokámtól valamit, a kendős asszony erre elbődült, de jó, hogy szólni tetszik, ugye, ő a kis Andráska, hát neki is küldött valamit a Magda, én meg majdnem elfelejtettem, kibugyolált egy kétes fehérségű zsebkendőt, tessék, egy kocka igazi, sötétbarna csokoládét pillantottam meg a közepén, tessék, a tiéd! Előbb szeretném őt megkérni valamire, állított meg nagyapám, és úgy éreztem, mondania se kell, mit akar, kitalálom magamtól, máris szaladok és hívom őket, most apám szólt rám, várjál, pont arról van szó, hogy ne hívd őket, inkább te is maradj egy kicsit ott. Még a csokoládéért kinyújtott kezemet is visszahúztam, úgy megsértődtem, de Zsiga nagyapám elmagyarázta, miről van szó, nagyanyádnak rossz a szíve, nem szabad csak úgy, hirtelen megtudnia, hogy mi a helyzet az Ostrom utcai lakásunkkal, azt szeretnénk, hogy vigyázz rá, mi meg kitaláljuk apáddal, mikor és hogyan mondjuk meg neki. Te már nagy vagy, azért is fordulunk hozzád. Ez így mindjárt másképp hangzott, igen, hozzám már lehet fordulni, csokoládéval a számban máris indultam a nőkre vigyázni. A Zloch-lakásban aztán csüggedés és sopánkodás fogadott, mert az az ember, akit Zloch azzal bízott meg, hogy az eddig elkészült gyöngysorokkal házalja végig a Pesthez közeli falvakat, úgy jött vissza, hogy szóba se álltak vele a parasztok, cipőt, ruhát, bundát, finom inget tessék hozni, mondták, akkor van csere… Maga Zloch is gondterhelten járkált ide-oda, tőle meg a törtaranyat nem fogadták el a Belvárosban, mesélte a feleségének, csak a Napóleon kell, meg a Lajos, esetleg a dollár, de hát dollárom egy szál se! Apám és anyám aznap este nekiláttak átkutatni a szekrényeket, mijük érhet valamit, atyaisten, a sevrócipőd, kiáltotta anyám, látva, hogy apám mit dob a koffer aljába, az egyetlen csináltatott cipőd! Apám vállat vont, mindig nyomta a bütykömet, most majd legalább nem nyomja! Anyám mindenét odahordta, amiben valaha táncolt, hozta a tavaszi kabátját, a csipkezsabós blúzát, a balettcipőjét, a végén mégis kevésnek találták a kínálatot. Mutter, kockáztatta meg apám, hogy újabb veszekedés törhet ki, maga nem akarna beleadni valamit? Azt a fekete bundáját úgyse hordja… Eszembe sincs elkótyavetyélni, vágta rá Irén nagyanyám, ha egyszer rendesen fel kell öltöznöm, nincs másom, amit fölvehetnék! De mindig azt mondta, hogy utálja, mert dögnehéz, vitatkozott apám, engem ne merj meghazudtolni, hördült fel az anyja, sose mondtam ilyet, nem fogod kifosztani az anyádat! Apám fenyegetően elindult felé, aztán megfordult, s inkább ő rohant ki a szobából, Irén nagyanyám meg a másik ajtót csapta be. Anyámnak később más ötlete támadt, egy szó nélkül kivette a szekrényből a kabátom, és hozta, hogy bújjak bele. Apám elszörnyedve figyelte, mit csinál, te, ezért a mutter a fejünket veszi, anyám mosolyogva intett, hogy várjon, a kabát könnyedén rám jött, de az ujja alig ért túl a könyökömön, lent is rövid volt, kinőttem. Szóval? Anyám csak apám beleegyező biccentésére várt és már gyömöszölte is a kabátot a kofferbe, nem jó, mondta apám, ezt tedd alulra, rakd rá a rózsaszínű pupliningemet meg a mellényemet, nehogy meglássa… Másnap kora reggel, amikor indultak volna a holmikkal Soroksár felé, Irén nagyanyám alaposan rájuk ijesztett, mert miközben lábujjhegyen settenkedtek, a hátuk mögé került, és jó hangosan osztogatni kezdte a tanácsait, aztán nehogy az első jöttmenttel szóba álljatok, ha már mindenből kifosztottátok magatokat, hozzatok haza legalább egy tyúkot, krumplit, zöldséget, lisztet, zsír se ártana, hagyja már abba, mutter, emelte fel a kezét apám, nem tudjuk, mi sikerül, estére itthon leszünk. Sejtettem, hogy mindketten megkönnyebbültek, mert attól tartottak, hogy Irén nagyanyám, ahogy az utóbbi hetekben szokta, megint ellenőrzést tartott a szekrényekben, és rájött, hogy az én kabátom is ott lapul a kofferben vagy anyám Zlochéktól kölcsönkért hátizsákjában. Úgy tervezték, hogy gyalog mennek, gyalog jönnek, a vége mégis az lett, hogy jóval sötétedés után teherautó hozta el őket a kapunkig, s a fuvart öt tojás bánta. Nemcsak a fáradtság miatt kéredzkedtek fel már hazafelé jövet, Soroksár határában a szemük láttára rohant neki egy autó annak a kis dobogónak, amin egy fiatal orosz katonalány irányította a forgalmat, megcélozta, gázt adott, ráhajtott, aztán visszatolatott és megint neki, hogy biztos legyen a dolgában. Anyám sírt és reszketett, elhagyta az ereje, apám megpróbálta őt is felvenni a csomagja mellé, de nem bírta, még örülhettek, hogy arra járt a teherautó, amelyikkel megalkudtak. Irén nagyanyámat nem érdekelte a történet, a hátizsákot bontogatta, jól van, hoztatok zsírt, lisztet, szegénykéim, nem tehettek róla, zsizsikes búzából van, de majd én átszitálom, nézzenek oda, mi van még itt, öt satnya kis tojás, remélem, valami vacakért kaptátok, mert ezeket veréb tojta, én átláttam volna a szitán, na mindegy, és alul, alul mi van, egy tyúkocska, hála istennek, szót fogadtatok, egy szép kövér tyúkocska, gyúrok tésztát, levesnek kiadós lesz, mi a baj? Anyám sehogy se tudott erőt venni a fel-felcsukló sírásán, hiszen már vége, miért csinál ilyet valaki, ha egyszer már vége, miért kellett elütni azt a lányt, csak a forgalmat irányította, ha láttátok volna a zászlócskáit, ott maradtak, ahol átment rajta az a kocsi! Apám lement Zlochékhoz nyugtatót kérni, de így is órákba telt, mire anyám elcsöndesedett, s még álmában is nagyokat kiáltott. Mire másnap fölébredtünk, Irén nagyanyám eltűnt a lakásból, egy cetlit se hagyott hátra, csak akkor nyugodtunk meg egy kicsit, amikor fölfedeztük, hogy az ágya mellől a Sik–Schütz-imakönyv is eltűnt, akkor világos, hogy hová ment, ellenőrzi, épen maradt-e a Teréz-templom. Apám mégis idegesen járkált, a rosseb egye meg, miért nem bír magával a mutter, és ha jön egy eltévedt repesz vagy ilyesmi? Zsiga nagyapám kinevette, meg kell érteni őt is, neki legalább annyira hiányozhat a mise, mint nektek egy jó kis mozi. Dél körül érkezett haza Irén nagyanyám, titokzatosan mosolyogva, mint aki előre örül a meglepetésnek, amit tartogat, aztán mégis csak akkor rukkolt elő vele, amikor Zsiga nagyapám és Margit nagyanyám már elmondta szokásos hálálkodását az ebédért, és magunkra hagyott minket a konyhában. Vasárnapra meghívtam hozzánk a Héveyt! Apám megpróbált viccelni: és azt mondta, hogy jó melegen öltözzön, mert lyukas a lakás? Ha megfázik a plébános, nem sok öröme lesz belőlünk… De lesz, vágta rá Irén nagyanyám, mert ebédre hívtam, Újházy tyúkhúslevesre! Ezt már a küszöbről tette hozzá, s azzal kívül is került, mégis hallania kellett, amint apám sebzetten fölordít, a keserves hétszentségit, azért mentünk el Soroksárig, hogy a plebi zabálja meg a tyúkunkat?

*

Két fűrészbak a fáspincéből, rajtuk keresztben két simára gyalult deszka, amiket apám U-szögekkel erre az egy alkalomra középen összekapcsolt, az egészet a Zlochéktól kölcsönkért damasztabrosz takarta el, majdnem a földig ért, Zubrovitsék meg, mintha valamit jóvá akarnának tenni, odaadták a tizenkétszemélyes Herendi étkészletüket, mert nekünk semmink se volt olyan dolgokból, amikről most derült ki, hogy szükségesek a vendéglátáshoz, apám atlétatrikóra vetkőzve szeletelt, lótottfutott, büszkén mutogatta, ha sikerült eltüntetnie valami hiányosságot, de reggel óta egy percre sem szűnt meg mérgelődni, minek hív vendéget, mutter, ha szégyell minket? Magánál jobban senki se tudja, hogy szegények voltunk és szegények vagyunk, de ha fölugrottak a fiúk a zenekarból, miattuk sose kellett ekkora cirkuszt csinálni! Anyám takarított, és ő is dohogott közben, miért kell megjátszani, hogy mi vagyunk a Csekonicsék, miért? Váratlanul Margit nagyanyám sietett a nászasszonya segítségére, az ember csak azt szeretné, hogy őnála minden a legszebb és legjobb legyen, ugye, Irénkém? Válasz nem érkezett, ő pedig hirtelen elsírta magát, az a rémes, drágáim, hogy az ötödik házasságitokra pont egy étkészletet akartunk adni, már ki is volt nézve, de épp akkor fogták le apát, aztán meg tudjátok, mi jött, vagy ha legalább most megvolna az Ostrom utca, semmit se kéne mástól kérnetek! Anyám felcsattant, engem nem zavar, hogy kölcsön kell kérni, nekem az piszkálja a csőrömet, hogy a Hévey elfogadja az ebédünket, de azt nem fogadja el, ahogy élünk, pedig sajnálom, nekünk erre telik. Margit nagyanyámat először hallottam szigorúnak, ne beszélj így, ez nem szép dolog, különben is, hányszor panaszkodtál a piros bútor miatt, hiszen nem ehhez voltál szokva… Én aztán soha, rázta meg a fejét anyám, de akaratlanul is körülpillantott, mint egy idegen, aki először jár itt, és szemlátomást elfogta a csüggedés, jó, én is tudom, sóhajtotta, megnyugtathatlak, Bandinak se ez az ízlése, de azok a szép világosbarna meg sötétbarna garnitúrák, amik tetszettek, mind annyiba kerültek, hogy nem is gondolhattunk rájuk, ezt viszont ki tudtuk fizetni. Álmélkodva hallgattam, hogy mit beszél, mert akik régebben nálunk jártak, mind azt mondták, csuda jópofa ez a narancsszínű bútor, és direkt vidám, illik hozzátok, azt sem értettem, miért nevezi most anyám pirosnak, mintha szégyellné. Én abban a hitben éltem, hogy a lakásunknál jobb hely nincs a világon, szerettem otthon lenni, bárhová vittek eddig, mindenhonnét hazavágyakoztam, ahol az ember, ha felkapaszkodik a narancsszínű rekamiéra és ugrik egyet, jó magasra repül, amikor meg visszahuppan, magától fölrepül megint, és attól se kellett komolyan félni, ha anyám vagy apám meglátta, mit művelek, igaz, mondták, hogy tönkre fognak menni a rugók, de mindig az lett a vége, hogy elkaptak és fektemben alaposan megdögönyöztek, amitől sikongatva nevettem és ők is velem nevettek. Jó volt az is, ha magamra maradhattam a szobában, nyitogattam a háromajtós szekrényt és szagolgattam a beakasztott ruhákat, máskor meg azt próbálgattam, csörömpölnek-e az én lépteimtől is a kis üvegfigurák és porcelánállatkák a vitrin üvege mögött. Egyetlen szőnyeg volt a szüleim szobájában, igazán nem nagy, de számomra éppen megfelelt, ha vikszelés után ráálltam és ellöktem magam a faltól, végig lehetett csúszni a padlón, egészen a túlsó falig, szentséges Istenem, mit művelsz, sipított ilyenkor Irén nagyanyám, ez a kölyök tönkre fogja tenni a torontálitokat, apám meg erre csak vigyorgott, akkor volt ez torontáli, mutter, amikor én bakter Nyékládházán, ne féltse ezt a rongyot, hadd játsszon vele! Egy másik szekrényt azért volt jó nyitogatni, mert abban tartották a tiszta ágyneműt, mélyen behajoltam és beszívtam a fehérítőtől meg a vasalástól különleges illatot. A falra erősített, L alakú polc elé húzni egy széket, ráállni és a könyveket nézegetni, amik egy világoskék elefánt hátának támaszkodtak: ez is kedvenc időtöltésem volt, a mesekönyveimet annyiszor olvasta fel anyám, hogy kívülről tudtam, melyik kép alatt milyen szöveg van, de a többi könyvről is voltak sejtelmeim, azokat egytől egyig Zsiga nagyapám írta vagy fordította, és mindegyikbe írt néhány, csak nekem szóló mondatot, majd ha nagy leszel, megérted, mondta rendszerint, én meg annyiszor felolvastattam ezeket anyámmal, hogy betéve tudtam valamennyi dedikációt, összeszorult a szívem, hogy mi lesz a birodalmammal, ha ezek így beszélnek róla, egyáltalán nem akartam, hogy másik bútorunk legyen, még szebb se, nagyobb se, drágább se, hát nem is lett nagyon sokáig, akkor se lett, amikor pedig már magam se bántam volna. Ehelyett a Szondi utcai kis asztalosnál apám által szerzett deszkákból néhány könyvespolcot és faliszekrényt kellett csináltatnunk, de már a hatvanas években, és mert az új darabok kiríttak volna a szoba berendezéséből, ha más színűek, ezeket is narancsszínűre kellett festetnünk, tehát ahelyett, hogy szabadultunk volna a “piros” bútortól, egyre több és több lett belőle, és ez már így is maradt, ameddig csak ott éltünk az Eötvös utcában.

Valakinek már fel kéne hoznia a tüzelőt, kiabálta Irén nagyanyám, mert előző este apámmal abban maradtak, hogy lyuk ide, belövés oda, begyújtják a cserépkályhát és a közelébe telepítik a tákolmányt, amin ebédelni fogunk, szóval fűtjük a semmit, morgott apám, ha csak egy csöpp meleg is bent marad, már nem fog annyira fázni a drága plébános úr, mondta Irén nagyanyám, ennyit igazán megtehetsz anyád kedvéért. Cserébe neki abba kellett beletörődnie, hogy ez ebédből nem zárhatja ki Zsiga nagyapámékat. Nem sajnálom én tőlük az ételt, magyarázkodott, de mondd meg, miről beszéljek a Héveyvel, ha ez a két istentagadó is ott van? Apám dühös lett, a hangját azonban le kellett fojtania, még jó, hogy nem hallották, értse már meg, mutter, nem viselkedhet így velük azok után, amiken átmentek. Szóval egész ebéd alatt némán üljek? Apám bosszankodva körülnézett, és találomra a kályhára bökött, mesélje el neki, mit művelt ezzel a Sunderlik, miért lett ilyen balra csálé a kályhánk, hát azt éppen nem, vágta rá Irén nagyanyám, a Sunderliket ismeri a plébános úr, az soha egyetlen misét, körmenetet el nem mulaszt, példát vehetnétek róla, apám csak röhögött, persze, a kályha is attól lett ilyen, hogy minden sor tégla után átugrott a templomba egy kupica imára; ugye, mutter? Menjél már, tee, nagyanyám valami erőltetett göcögéssel, de nevetett, és úgy tett, mintha pofon akarná legyinteni a fiát, apám meg eljátszotta, hogy fél és elugrik előle, kivételes alkalom volt, még sosem láttam őket évődni, minden harag nélkül, először jutott eszembe, hogy apám számára nagyanyám talán nem az a szörnyeteg, akinek mi látjuk, puszit lehelt a homlokára, fogta a zsákot és indult volna a pincébe, de közben Irén nagyanyámnak eszébe jutott valami, amitől ismét olyan lett, mint máskor, remélem, a drága nászuramnak is előírtad, miről szabad beszélnie és miről nem! Zsiga nagyapám abban a pillanatban nyitott be az ajtón, nem lehetett leolvasni az arcáról, hallotta-e azt is, amiről előzőleg esett szó, fenséges ez az illat, mondta áhítatosan, drága Irénke, ami engem illet, én csakis erről a mesés Újházy tyúkhúslevesről fogok beszélni, azt megígérhetem!

Hévey percre pontosan, éppen délidőben érkezett, másodpercekkel azután, hogy Irén nagyanyám megint ugrasztani akarta apámat, szaladjon le az utcára, lesse, nem jön-e a plébános úr, és ha látja, rohanjon vissza jelenteni, hadd tálaljam forrón a levest! Apám azzal volt elfoglalva, hogy miként és hová telepítsen elegendő mécsest, gyertyát, petróleumlámpát az asztal körül, hogy lássunk valamit, hiszen az ablakokat még váltig papundekli borította, triplaszaltót ne csináljak, mutter, kiabált vissza mérgesen, pont akkor, amikor egyszerre hallottunk három erőteljes koppantást az ajtónkon és Kocsobánénak az első emeleti folyosóról felszálló s a zárt ajtó mögött is élesen vijjogó ordítását, megjött a plébános úr, Nyergeséééék! Irén nagyanyám rohantában eldobta a kötényét, ajtót nyitott, kezet csókolt, fogadta az áldást, átvette az ajándékát, egy szentképet Szent Vincéről püspök urunk kézjegyével. Hálistennek, civilben jött, súgta anyám apámnak, de ez tévedésnek bizonyult, mert Hévey a télikabát alatt reverendát viselt, most jöttem rá, honnét való a mozdulat, amit Irén nagyanyám indulás előtt sose mulaszt el, ő is a három egymáshoz szorított ujjával karcolt keresztet a homlokomra, mint Hévey. Kaptam ajándékot én is, egy számmal kisebb szentképet, amit zavaromban rögtön a nadrágzsebembe dugtam, s közben azt figyeltem, hogy anyám is kezet csókol, nem értettem, miért utánozza Irén nagyanyámat, éppen őt, utólag magyarázta el, hogy a békesség kedvéért. Apám az áldást inkább csak eltűrte komor pofával, ez tetszett nekem, egy szót se szólt, azzal foglalta el magát, hogy viszi Hévey nagykabátját felakasztani. Margit nagyanyám váratlanul sírva fakadt, zsebkendőt rántott elő és abba temette az arcát, Zsiga nagyapámnak meg pontosan akkor kellett megpucolnia s a fény felé tartva ellenőriznie a szemüvege tisztaságát, amikor az áldást osztó kar hozzá közelített. Amikor viszont újra látott, a kezét nyújtotta, engedje meg, doktor Fülöp, s mielőtt Irén nagyanyám ezen megbotránkozhatott volna, lelkesen felkiáltott, mit szól, micsoda fenséges illat? Hévey pirospozsgás, kerek képén megkönnyebbülés látszott, hogy ettől kezdve az ebédről lehet beszélni, mentek be a szobába, szüleim a belövést mutogatták neki, rémes, igazán rémes, bólogatott, én meg elnéztem az alakját, sehogy sem láttam rajta, hogy a rengeteg éhezéstől egészen tönkre volna menve, ahogy Irén nagyanyám mesélte, épp ellenkezőleg, oldalról még a cingulusa kidomborodása is mutatta, hogy rendes kis pocakja van, de akkor meg minek jön ide, beleenni a mi ebédünkbe? Hangosat kordult a hasam, azt hittem, mindenki hallja, de csak apám kacsintott rám, és mutatta, hogy az övé is ezt csinálja. Bonyolult volt az ültetés, de végre-valahára nagyanyám behozta a levest, de az edényt, amiben hozta, a hatalmas, kék és arany mintákkal díszített tálat nem ismertem, megrángattam hát mellettem ülő anyám ruhaujját, ez honnét van, ez nem a miénk! Anyám intett, hogy hagyjam békin, aztán attól tartva, hogy hangosan is fölteszem a kérdést, mégis megsúgta, hogy a tál a Benedek néniéké, és mielőtt folytatnád, az eszcájg a Zubiéké, az a szép merőkanál meg a Kocsoba nénitől van és most elég legyen! Ettől kezdve csakis azt lestem, kinek mennyit tálal nagyanyám, Hévey kapott elsőnek, a gőzölgő, aranyszínű levest nem sajnáltam tőle, de amikor egymás után két comb is a tányérjába csusszant s aztán még az egyik szárnya is, úgy éreztem, szétrobbanok a méregtől, ezek az én kedvenceim, megpróbáltam erős nézéssel felhívni erre Irén nagyanyám figyelmét, de nem vette észre, s akkor félig fölemelkedve ültömből megemeltem a tányéromat, most anyám húzkodta az én ingem ujját, Andris, sziszegte mérgesen, de Hévey nagyot nevetett, éhes a kisfiú, adjon már neki, Irénkém, ezért hálás voltam, kaptam is két merőkanál levest meg egy zúzát, nem ültem le vele, jeleztem, hogy ez nem lehet minden, a plébános úr megint a segítségemre sietett, az egyik combot adjuk inkább a kisfiúnak, amúgy is túlzás, Irénkém, amit velem művel, de nagyanyám nem hallgatott rá, intett, hogy majd ő elintézi, a kisfiú, mondta vésztjósló hangon, bőségesen tízóraizott az imént, erre már visszaültem, de a megdöbbenéstől még a levesem is kilöttyent. De hát én nem, ennyit mondhattam, mielőtt anyám a szájamra tapasztotta a tenyerét s ott is tartotta, míg úgy nem gondolta, hogy megértettem: nem szabad beszélnem. Akkor viszont rögtön a füléhez hajoltam, és suttogni kezdtem, neki szabad hazudni, az nem bűn, ha meg bűn, gyónja meg! A szememmel mutattam is, hogy volna itt, akinél gyónni lehet. Nesze, itt egy szív, mondta anyám, és a saját tányérjából átcsempészte az enyémbe, de ezzel nem tudott megvesztegetni, tajtékozva figyeltem, hogyan tűnnek el a legjobb falatok Hévey szájában, aki folyton fölemelte a gallérja mögé tűrt szalvétát és az ajkait törülgette. Néha még önfeledten szürcsölt is, amitől megint ordítani tudtam volna, bezzeg, ha én szürcsölök, mindjárt rám szólnak, hogy Andriska, ez nem illik, őt meg nemhogy nem figyelmeztetik, de Irén nagyanyám valami soha nem látott pózban, furán kitekeredett felsőtesttel, egyszerre oldalról és alulról lesi, ízlik-e minden, és mintha a szeme rebbenéséből szeretné kitalálni, mit adhatna még neki. Ebéd után, a Zlochék lombikos főzőjében kávét is főztek, ez csak olyan vacak kis pótkávé, mentegetőzött nagyanyám, Hévey azonban biztosította róla, hogy neki tökéletesen megfelel, és egyáltalán, pompás lakoma volt, lukulluszi, a lakomák non plusz ultrája! Zsiga, maga is kérne, kérdezte Irén nagyanyám, de mielőtt nagyapám a lelkes bólogatást szavakkal is megerősítette volna, Margit nagyanyám közbeszólt, eszedbe ne jusson, gondolj a szívedre! Hévey felkapta a fejét, mint akinek kapóra jön a téma, az ő szíve is szokott rakoncátlankodni, mondta, a betegségeket illetően elég tájékozottnak mutatkozott, röpködtek az idegen kifejezések. Közben anyám nekilátott leszedni az asztalt, s intett, hogy apám segítsen kivinni a holmit, én is, kiabáltam és rohantam utánuk, na hálistennek, suttogta anyám a konyhában, a nehezén túl vagyunk, balhé nélkül. Ne örülj korán, csóválta a fejét apám, a mutter nem adja fel olyan könnyen, inkább hagyjuk itt a csetrest és menjünk vissza, amíg egymásnak nem ugranak! Úgy tűnt, a legnagyobb békességben beszélgetnek, Hévey éppen azt kérdezte, reméli, ebben a kedves családban nincsenek áldozatai a háborúnak, Irén nagyanyám magától értetődőnek tartotta, hogy a kérdés csak neki szól, Istennek hála, nincsenek, vágta rá kapásból, és nem értette, miért mered a plébános oly kitartóan Zsiga nagyapámra, most már ő is feléje fordult, Hévey meg azt mondta, bocsánat, azt hiszem, tapintatlan voltam, zavarában felállt, de mert tudta, hogy az áldásra nem tartanak igényt, vissza is ült rögtön. Nagyapám szeméből, mindannyian láttuk, könnyek szivárogtak és csordogáltak lefelé, apa, kiabálta anyám rémülten, és odaguggolt mellé, apa, te sírsz? Sose szoktál sírni! Margit nagyanyám fölkelt a helyéről, odaállt leszegett fejjel ücsörgő nagyapám elé, Zsiga, mi van veled, hallani lehetett, hogy fél, és ettől reszelős a torka, aztán megremegő hangon újrakezdte, Zsiga, te tudsz valamit, amit én nem, amit nekem… Nagyapám továbbra sem emelte fel a fejét, öregembereknek gyakran hurutos a szeme, mondta ingerülten, honnét veszitek, hogy sírok? Aztán apám felé fordult, Bandi, mondd el nekik te, én nem bírom. Így derült ki, hogy miért kellett nekem idegen lakásban anyámra és nagyanyámra vigyáznom, amikor itt járt az a fejkendős asszony, nemcsak arról volt szó, hogy az Ostrom utcai lakás elpusztult, ő hozta el annak hírét is, hogy anyám nővérei közül Éva néni éhen halt a fertőrákosi táborban, Kató nénit pedig fegyverrejtegetésért kivégezték a Margit körúton. Csak álltunk, még Hévey is úgy érezte, az a legjobb, ha semmit se mond, Margit nagyanyám szó nélkül visszaült a helyére, előkapott egy hatalmas zsebkendőt, ráborította az arcára, de hangot egyáltalán nem hallatott, csak láttuk, hogy remeg a háta meg a válla. Anyám magához húzta, és úgy simogatta nagyanyám fejét, mintha engem vigasztalna, én pedig az ugráló kis fehér nyuszikra gondoltam, akiktől annyira féltem, hogy hiába rakták őket sorra egymás után az ölembe, mindig felálltam, hogy visszapottyanjanak a fűbe, simogasd meg őket, biztatott Éva néni, meglátod, selymesek és puhák, de én anyám ölében kerestem menedéket. Nahát, mondta ő csalódottan, ha ilyen vagy, nem fognak neked piros tojást tojni! Anyám restelkedve védett, Évikém, még csak most múlt hároméves, de hiába, ott a hegyen, ahol Éva néniék laktak, nem lehetett semmi mást csinálni, csak a nyuszikkal játszani, abból éltek a férjével, hogy angórákat tenyésztettek, el is jöttünk nagyon hamar, hazafelé a villamoson azt találtam kérdezni, hogy Éva néni is nyúl-e, miből gondolod, nevettek a szüleim, az orra is olyan és van két nyuszifüle is, először csak néztek rám értetlenkedve, aztán anyám rájött, hogy a nővére hosszú, tekercsekbe font haját nézhettem nyuszifülnek. Kató néni egészen más volt, fogócskázni például senkivel se lehetett úgy, mint ővele, zengett a ház, amikor szaladt előlem, és visított, ha megtaláltam, nem is tudom, melyikőtök a rosszabb, mondta ilyenkor anyám, Kató néni pedig hempergett velem a földön, aztán elkapott, magasba tartott, és azt harsogta, te Ági, egy ilyen nekem is kell! Amikor legutoljára feljött az Eötvös utcába, talpig feketébe volt öltözve, kis fekete kalapkát is viselt, amiről fekete fátylat tudott lebocsátani az arca elé, anyám rémülten sikított, mikor meglátta, nehogy betojj, röhögött csúfondárosan, s közben rám kacsintott, ez miattatok kell, ha figyelik a házat, mit láttak, egy gyászoló özvegyet láttak, azt meg bbb…, bocsánat, majdnem mondtam valamit. Két lecsupaszított gallyat hozott, gyere, vívjunk, kiabált rám, a hosszú előszobánkat mintha éppen ilyen párbajozásra találták volna ki, lehetett hátrálni, előrenyomulni, s amikor kiütöttem a kezéből a kardját, elismerően kiabált, te Ági, a fiad valóságos vívóbajnok! Aztán ők ketten álldogáltak sokáig a konyhában, a hideg sparherdnek támaszkodva, és Kató néni valami olyasmit magyarázott, hogy mostantól valami földalattiban lesz, anyám meg veszekedett vele, hogy ne csinálja, gondoljon apára és anyára, mármint Zsiga nagyapámra és Margit nagyanyámra, Kató néni egy pillanatra szokatlanul komoly lett, éppen hogy rájuk gondolok, na mi újság, bikfic, pöckölte fel az orromat, neked mindenről tudnod kell? Ránézett az órájára, megyek is, titkos találkáról nem szabad elkésni, azzal elviharzott. A csöndet Irén nagyanyám hangos imádkozása törte meg, a nyakában lógó feszületet az arca elé emelte, annak mondta el a Miatyánkot, majd váratlanul odapenderült Zsiga nagyapám elé, és rákiabált, most merje azt mondani, vén istentagadó, hogy nincs Isten, Irénke kérem, próbálta csitítani Hévey, de meg se hallotta, az én fiam feje fölül lebombáztak egy házat, mégis itt van, mert engem szeret az Isten, az én kedvemért megmentette őt az Úrjézus! Irénke, nagyon kérem, próbálkozott újból Hévey, de hiába, az én tudós nászuramnak, aki nem hisz Istenben, aki csak gúnyolódni tudott a hitemen, négy lánya volt, főtisztelendő atyám, és most hányról tudhatja biztosan, hogy él? Egyről! Mert az Isten nem vigyáz azokra, akik káromolják, akik megfeszítették az ő szent egyfiát, akik… Mutter! Apám odaugrott és megkísérelte hátrább vonszolni, hogy ne közvetlen közelről fröcskölje Zsiga nagyapám arcába a szavait, de az anyja vadul kitépte magát a markából, és megint előrerontott, hányszor kellett hallgatnom, hogy nincs Isten, nincs bizonyíték a létére, hát itt a bizonyíték, Zsiga! Az én gyerekem, Istennek hála, él, de hol vannak a maga lányai? Kifulladt, s egy másodpercre elhallgatott. Megdöbbenésemre anyám szólalt meg, halkan, de volt a hangjában valami ismeretlen keménység, tudnék erről mondani valamit, anyuka, ne akarja, hogy mondjak! Irén nagyanyám elszörnyedve tátogott, a szeme kidülledt, ugye érti, mutter, figyelmeztette apám, és hirtelen megéreztem, hogy ami Irén nagyanyámat visszatartja a szokásos tombolástól, az nem lehet más, csak amire én is gondolok: az a délután, mikor egy bőrönddel a Tattersallba akarta küldeni anyámat, hát igen, Zsiga nagyapámnak lehetne még eggyel kevesebb lánya is. Ha rajta múlik.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk