←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Romsics Ignác

Dalmáciai levelek

avagy szubjektív utószó Magyarország
XX. századi történetéhez

Készült a Gombár Csaba által irányított Korridor Kutatások Központja felkérésére, s más írásokkal együtt a Helikon Kiadó gondozásában jelenik meg.

1

Tisztelt Uram!

Hosszú levelére, melyben megjegyzéseket fűzött Magyarország története a XX. században című munkám számos megállapításához, mostanáig nem tudtam válaszolni. Tavaly tavasztól, amikor a könyv első kiadása megjelent, egyetemi és egyéb szokásos feladataim ellátása mellett sok közszereplést is vállaltam. Régóta tervezem azonban, hogy érdemben reagálok megtisztelő soraira. Esterházy új regényének az elolvasása és Márai naplóinak a lapozgatása mellett úgy látom, hogy ez évi adriai nyaralásunk erre is lehetőséget fog adni. Bár az idő tegnap is szép volt, és ma is az, Cirkvenicánál – a Kvarner és Dalmácia határán – a tenger ritkán melegszik fel annyira, hogy tartósan lubickolni lehessen benne. Két úszás közben, a teraszon üldögélve, azt hiszem, jó lesz “beszélgetni” Önnel.

Tartalmi megjegyzéseit megszakítva többször is visszatér levelében munkám “szenvtelen”, “faktografikus”, “rejtőzködő” jellegére. Néha kifejezetten csalódottságának ad hangot, amikor erről ír, és a Három nemzedéket idézi mint pozitív ellenpéldát. A ténymegállapítást illetően – semmi kétség – igaza van. Valóban adatokban gazdag – meglehet, túlontúl gazdag – és kategorikus értékítéletekben szűkölködő, sőt azokat kerülő könyvet adtam ki a kezem közül. Eltérően Szekfűtől, akinek a műve túlfűtötten személyes, értékorientált és ideologikus. Műfajilag is különbözik a kettő. Szekfű monumentális történelmi esszét írt, én kézikönyvet, esetleg kézikönyvszerű tankönyvet.

Egyszerű lenne azt válaszolnom, hogy kiadóm “többfunkciós tankönyv”, nem pedig történelmi mezbe öltöztetett politikai programnyilatkozat elkészítésére kötött velem szerződést. Ezzel azonban kitérnék az érdemi válaszadás, illetve vita elől. Végtére is az, hogy egy szerző hogyan fogja fel a feladatát, mindig írás közben dől el, s a tollat, melyből a mondatok folynak, nagymértékben a szerző egyénisége, habitusa mozgatja. Szekfű Gyula azért írt úgy, ahogyan írt, mert Szekfű Gyula volt, nem pedig azért, mert úgy akart írni. S ez velem is így történt eddig mindig. Bár természetesen a rankei wie es eigentlich gewesen ist típusú történetírásban sem hiszek, a wie es gewesen wäre vagy a wie es hätte sein sollen típusú teleologikus történetírás pedig kifejezetten taszít.

Nem vagyok pszichológus; nincs kialakult véleményem az ember öröklött és szocializációja során szerzett tulajdonságainak az arányáról. Arra mindenesetre emlékszem, hogy a kész válaszokat adó, bizonyítékokban és argumentációban szűkölködő történelmi szövegek mindig taszítottak. Nem is beszélve a rövidre zárt, ellentmondást nem tűrő és megfellebbezhetetlen erkölcsi példabeszédekről és ideológiai konstrukciókról. Ezért idegenkedtem a hittantól, ezért berzenkedtem a tudományos szocializmus ellen, és később ezért dobtam sarokba azokat a történeti munkákat, amelyek Marx, Engels vagy Lenin egy-egy tézisének az igazolására vagy illusztrálására születtek. Minek írni olyasmiről, amit már úgyis tudunk? De ha már írunk, minek elárulni előre, amit mondani akarunk? Mi végre olvasunk, sőt vagyunk a világon, ha már gondolkodni sem hagynak bennünket? Talán így, ilyen szövegekkel találkozva alakult ki bennem, ha nem így születtem, hogy első hallásra minden állítást kétkedve fogadok, hogy mindig és mindennek a fonákjára is kíváncsi vagyok, hogy mindenről magam szeretek megbizonyosodni, s amiről nem tudok, azt inkább nyitva hagyom, “lebegtetem”, fenntartással kezelem, semmint hogy kritikátlanul elfogadjam. A katolikus pap, aki hittanra tanított, ezt éppolyan nehezen viselte el, mint középiskolás éveimben a kollégiumigazgató, a seregben a századparancsnokom, majd később a tudományosszocializmus-tanárom és kollégáim egy része.

Azokat a szövegeket szerettem tehát, és ma is azokat becsülöm, amelyek nem kész válaszokat adnak, hanem a válaszalkotáshoz szükséges tényeket, adatokat prezentálják számomra. Nem baj, ha a szerzőnek van véleménye, de ezt ne akarja rám erőszakolni, hagyja, hogy én döntsem el: egyetértek-e vele vagy sem. Ehhez járult az a nem túl eredeti, a marxista történelemfelfogás “monoteizmusához” képest mindenesetre eretnek felismerés, hogy a történelmi megismerés természete miatt objektív történetírás nem lehetséges, többé vagy kevésbé minden történeti interpretáció szubjektív. Ezt először 1989-ben, Bethlen-biográfiám előszavában írtam le, de jóval korábban, az 1970-es évek végén fogalmaztam meg a magam számára. Ha jól emlékszem, Max Webert és Diltheyt olvasva jutottam erre a konklúzióra; Crocénak, Rickertnek és Collingwoodnak akkor még csak a nevét ismertem, nézeteiket, írásaikat nem. Azt a szélsőséges véleményt azonban, mely szerint a “történettudomány a művészet egyik válfaja”, vagyis a történészek éppoly szabadak szövegeik konstruálásakor, mint a költők és a regényírók, s amely álláspontot legkarakterisztikusabban Hayden White képviseli, sohasem osztottam, s ma sem osztom. Az alapvető különbségek közül, melyek a történetírást és a szépirodalmat elválasztják, egyik legfontosabbnak a múlthoz való eltérő viszonyt tartom. Az író minden további nélkül megteheti, hogy egy-egy történelmi eseményt a fantáziájára hagyatkozva rekonstruál, ad absurdum kitalál. A történésznek kötelessége a rekonstruálandó esemény meglévő vagy elérhető forrásanyagát áttekinteni, és azt legjobb tudása és meggyőződése szerint szelektálni, súlyozni, értékelni. Ugyanilyen fontos különbség a szakmához, illetve az elődök munkáihoz való eltérő kapcsolódás. Egy mai író a Háború és béke ismerete nélkül is írhat Napóleon oroszországi hadjáratáról vagy Eötvös regényének az elolvasása nélkül a Dózsa-féle parasztfelkelésről. Munkája minősége és az ő minősítése ettől egyáltalán nem függ. A történész megnyilatkozása viszont minden esetben része egy – a témától függően olykor évszázadokra visszanyúló – szakmai diskurzusnak, amelynek az ismerete kötelező. A történész keze tehát kötöttebb, s ha állításai nem is megfellebbezhetetlenek, jóval biztosabb és főleg ellenőrizhetőbb bázison nyugszanak, mint a regényíróéi.

Munkám “szenvtelen”, “faktografikus” és “rejtőzködő” jellege mögött tehát ezek az élmények, megfontolások és motívumok állnak. Sem az ügyész, sem a védő képében nem tudtam és nem is akartam tetszelegni, sőt még a bírói attitűdtől is idegenkedtem. Az utókor bölcsességével könnyű a múlt szereplői között büntetéseket és jutalmakat kiosztani. Én inkább megérteni igyekszem őket. Szerepemet ezért – a törvényszéki hasonlatnál maradva – többnyire a bírósági tudósító feladatához hasonlóan fogom fel. Vagyis el akarom mondani azt is, amit az ügyész, és azt is, amit a védő csatolt a peranyaghoz, s végül a bírói ítéletet és indokolást is igyekszem korrekt módon összefoglalni. Persze azért, ha figyelmesen olvas, észre fogja venni, mint ahogy észre is vette, hogy a tudósító számos esetben “kiesett” a szerepéből, és olyan megállapításokra is ragadtatta magát, amelyek személyes véleményét tükrözik. Ezek azonban vagy egészen egyértelmű esetek – mondjuk tömeggyilkosok elleni halálos ítéletekkel való egyetértés és a meggyilkoltak iránti részvét –, vagy – Popper útmutatását követve – jelezve van, hogy vigyázat, itt a szerző személyes véleménye következik, amelyet elfogadni és elutasítani egyaránt lehet. Jogom, sőt talán kötelességem is, hogy az általam magasabbrendűnek gondolt értékekre felhívjam olvasóim figyelmét. Megengedhetetlen, hogy speciálisabb tudásom birtokában rájuk erőszakoljam ezeket. Egészében véve azonban valóban arra törekedtem, hogy az adatok rendszerint szenvtelen, de korántsem ad hoc és célirány nélküli prezentálásával a potenciális olvasót késztessem véleményalkotásra. Egyik kritikusom “koherens koncepció nélküli” “neopozitivizmusnak” nevezte ezt az attitűdöt, míg mások a “koncepciózus, módszertani következetességgel megírt monográfia” “szemléleti egységéről” írtak. Az hiszem így is, úgy is lehet olvasni, s a minősítés legalább annyira jellemzi a minősítőt, mint a minősítettet.

2

Tisztelt Uram!

Harmadik napja élvezem bérelt házunk árnyas teraszán az adriai nyarat. Előttem a kertben fűszeres illatú babérbokrok, leanderek, mirtuszok és alul kopaszra vágott fenyőfák, mögöttük a kék tenger. Jobbra és balra tőlem üdülők, köztük több 1890 és 1914 között épült kisebb-nagyobb villa. Romjaikban, felújításra várva is impozánsak és tekintélyt parancsolóak. Egy letűnt világ emlékei. Ugyanez Abbáziában és még vagy tucatnyi tengerparti – ma horvát – településen. Összesen több száz, talán több ezer. A hegyi üdülőhelyeken – Ótátrafüreden, Szovátán, Tusnádfürdőn, Ischlben – és Karlsbadtól Herkulesfürdőig a többi fürdővárosban ugyanez a méltóságteljes elegancia, ugyanilyen stílusú villák és szállodák százai. Vajon hány épült belőlük összesen? 50 vagy 100 ezer? Óriási szám, ám a Habsburg Birodalom 50 millió lakosához képest mégis elenyésző: a családok 1-2 százaléka ha élvezhette azt a nagyúri-nagypolgári kényelmet, amit ezek az épületek valaha nyújtottak lakóiknak. És a másik 48-49 millió? Az elegáns tengerparttól néhány percnyi autóútra, bent a hegyek között piciny dalmát falvak habarcs nélkül, puszta kőből összetákolt, rozoga tetejű viskókkal. Nehéz eldönteni, hogy melyik készült az emberek, és melyik az állatok számára. Ha Sepsiszentgyörgyről Tusnádfürdő felé autózunk, s Benedek Elek emlékének adózva letérünk Kisbacon felé, vagy Ótátrafüred–Poprád felől a Dunajec felé veszszük az utat, nem is beszélve a Szászrégen és Kolozsvár közötti mezőségi falvakról, ugyanez a kontraszt ötlik az utazó szemébe.

Ez volt, ilyen volt az Osztrák–Magyar Monarchia. Bécs, Budapest, Prága és még vagy másfél-két tucatnyi nagyváros szigetként emelkedett ki a tradicionális agrárvilágból. Ott már gázzal, sőt villannyal világítottak, itt még gyertyával, esetleg petróleumlámpával. Ott már fürdőszobával és angolvécével látták el a lakásokat, itt még együtt háltak az állatokkal. Ott már omnibusszal és villamossal, sőt a leggazdagabbak saját automobillal közlekedtek. Itt még lovon és szekéren, sőt többnyire gyalog jártak. Ott esténként a színházban, az orfeumban és egyre többen a moziban vigadtak, itt, ha egyáltalán, a fonóban vagy a faluvégi “bögrecsárdában” jöttek össze. Azok jó része jómódban, kényelmesen, egészségesen élt: nyáron nyaralt, télen síelt, és közben esetleg vadászott. Ezeknek fogalmuk sem volt ilyesmiről; ezek csak dolgoztak. Azok közül egyre többen részesültek a modern társadalombiztosítás áldásaiban, ezek még csak reménykedtek a baleset- és betegbiztosításban, valamint a nyugdíjban. Azoknak fölösen volt pénzük, ezeknek élelemre és ruhára is alig tellett. Azok urak – kegyelmesek, méltóságosok, nagyságosok és tekintetesek – voltak, ezek legfeljebb kendek. Azoknak szalutált a csendőr, ezeket ütötte.

Ezért nem osztom azok véleményét, akik – összetévesztve az operettek “habos kávés”, “bankbetétes” és a “valcer dallamára lebegő álomvilágát” a Monarchia valóságával – nosztalgiával, mint valami idillre gondolnak vissza a századvég és a századelő időszakára – búskomoran hozzátéve, hogy azóta mindig egyre rosszabb lett. Bár Ön nem állít ilyen butaságot, azért megró kissé, hogy – úgymond – lebecsülöm a kor vívmányait, és túlhangsúlyozom a problémákat. Nem tudom, tudja-e, hogy ha élne, ebben a vitában Márai, a Polgár is nekem adna igazat. Röpirat a nemzetnevelés ügyében című, 1942-es munkájában írja: “a tömegek e nagy korszak gazdasági aránytalanságain belül elégedetlenül éltek, óriási erők feszültek és mérkőztek a társadalom mélységeiben, keresték az egyensúlyt, iparkodtak megvalósítani a fennálló rend birtoklási, termelési és elosztási visszásságainak méltányos rendezését”, és “ez a méltányos rendezés késett”.

Az idilli felszín alatt meghúzódó társadalmi és politikai feszültséggócok közül könyvemben ötöt emeltem ki. Ezek a következők: 1 a 67-esek és a 48-asok közötti közjogi vita a dualizmus jövőjéről; 2 a keresztény és zsidó középrétegek érdek- és értékkonfliktusa, azaz a zsidókérdés és az antiszemitizmus; 3 a különböző polgári, paraszt- és munkásrétegek törekvései a konzervatív-autoriter politikai rendszer demokratizálásáért a történelmi elittel szemben; 4 a nagy- és a kisbirtok közötti ellentét, vagyis a föld- vagy parasztkérdés; s végül 5 a magyarok és nem magyarok közötti antagonizmus, azaz a nemzetiségi kérdés. Elhiszem Önnek, hogy az Ausztriához való viszony, a zsidókérdés, a demokratikus erők és az establishment ellentéte, valamint a parasztság gondjai súlyos, de a történelmi magyar állam keretein belül nagy valószínűséggel kezelhető problémák voltak. Hasonló gondokkal valóban mindig és mindenütt meg kell küzdeniük az államoknak. A nem magyar népek politikai aspirációi azonban magának a történelmi magyar államnak a létét veszélyeztették, s a centrifugális erőknek igazi ellenszere – az erőpolitikán túl – nem volt. A monarchiai lét bármely időszakának idillként, “boldog békeidőkként” való, illetve “azóta egyre rosszabb lett” megközelítésű leírása nézetem szerint alapvetően ezért téves és félrevezető.

Jól tudja, hiszen levelében Ön is említi, hogy a nemzetiségi kérdés veszélyességével először 1848–1849-ben szembesült a magyarság. A reformkor politikusai – köztük Széchenyi és Wesselényi is – még abban gondolkodtak, hogy a polgári átalakulás keretében nyelvi-etnikai különbségekre való tekintet nélkül végrehajtandó jogkiterjesztés fejében a nemzetiségi lakosság hajlandó lesz “magyarosodni” vagy legalábbis a magyart lingua francaként elfogadni. 1848–1849 véres valósága azonban szertefoszlatta ezeket az optimista reményeket. A magyar nemzetállami törekvések ismeretes módon nemcsak Bécs ellenállását váltották ki, hanem a magyarországi nem magyar népeket is saját nemzeti céljaik megfogalmazására sarkallták. A szerb, román és részben a szlovák vezetők is Magyarország föderatív jellegű átalakítását követelték, a horvátok pedig ennél is többet: saját államiságot. A következmények jól ismertek. Ezek után azt feltételezni, hogy a jórészt egy tömbben élő s részben vallásilag is elkülönülő román, szerb, szlovák és ruszin parasztság milliói a szétszórtan élő, illetve városlakó németekhez és zsidókhoz hasonlóan belátható időn belül önként nyelv- és kultúracserét hajtanak végre, a nemzetiségi elitek pedig feladják a területi autonómiára és az önigazgatásra vonatkozó követeléseiket, nem lehetett. Az erőszakos asszimiláció politikája ugyancsak nem kecsegtetett eredménnyel, s ráadásul a magyar vezetők javára továbbra is jellemző liberalizmussal sem volt összeegyeztethető. Ehelyett egy olyan – a nyugat-európai és az észak-amerikai államnemzeti felfogásra hasonlító – államszervezési és államigazgatási elvet érvényesítettek, amely a nem magyar népek számára számos kulturális, sőt alsóbb szintű közigazgatási jogot biztosított ugyan, ám államalkotó tényezőként, politikai entitásként nem ismerte el őket.

A birodalom osztrák felét hasonló ellentétek feszítették. Ezért sokan feltételezik, hogy a Monarchia – ha egyáltalán – akkor csakis föderalizálással lett volna megmenthető. Sikeres föderalizálásra azonban mindmáig egyetlen példát találunk Európában, Svájcét, amely ezért sokkal inkább tekinthető kivételnek, mint szabálynak. Nem is beszélve arról, hogy míg Svájcban két, illetve három – egymáshoz egyébként közel álló – nyelvikulturális közösség együttélésének a formáit kellett megtalálni, a Habsburg Birodalomban tucatnyi s ráadásul egymástól történelmileg és kulturálisan is nagyon különböző népcsoport integrálása volt a feladat. A lehetőség 1848–1849ben, sőt még azután is felmerült, ám a megvalósulásig – nem utolsósorban a magyar vezetők ellenállása miatt – sohasem jutott el. S ha eljut, akkor is kérdéses, hogy a galíciai lengyelek és ukránok, az erdélyi románok, a délvidéki szerbek, s nota bene az ausztriai és csehországi “nagynémetek” meddig fogadták volna el ezt a megoldást, s mikor döntöttek volna úgy, hogy inkább a határon túli – részben államalkotó – testvérnemzeteikkel kívánnak egyesülni.

Magyarország esetében Teleki László, az emigráns Kossuth, majd a későbbi időkből Mocsáry és Jászi nézeteire szokás hivatkozni mint megoldást jelentő koncepciókra. Ön is ezeket említi. Kétségtelen: a nemzetiségeknek nemcsak kulturális jogokat, hanem társnemzeti státust is biztosító nagyvonalú politika – mutatis mutandis a svájci modell alkalmazása – jóval vonzóbb ajánlat lett volna a nem magyarok számára annál, mint ami az 1868-as nemzetiségi törvényben körvonalazódott, s amelyre a nemzetiségi elitek évtizedekig tartó passzivitással válaszoltak. De vajon annál is vonzóbb lett volna-e, mint amellyel a szerbeket Belgrádból, a románokat Bukarestből és a szlovákokat idővel Prágából kecsegtették? Ebben már egyáltalán nem lehetünk biztosak. A svájci modell alkalmazása – és ebben egyetértek Önnel – mindazonáltal még a történelem nemleges válasza esetén is hasznos lehetett volna. Részben azért, mert az elválást ez esetben valószínűleg kevesebb múltbéli veszekedés emléke nyomasztotta volna, részben pedig azért, mert ily módon reális esély teremtődött volna arra, hogy a vagyon-, vagyis területmegosztás a nemzetiségi autonómiák nyelvi választóvonalat követő, konszenzusos alapon megvont s a döntő pillanatban a váló felek és a külvilág számára egyaránt természetes határai mentén zajlott volna le. Egyik kollégám azon állításában, mely szerint “Trianonnak nincs mélyen gyökerező előtörténete”, illetve azon feltevésében, mely szerint a Monarchia és benne a történelmi Magyarország – ha hagyják – a háború után képes lett volna “társadalmi-nemzetiségi problémái megoldására”, ezért én a lehető legteljesebb mértékben kételkedem. Szkepszisemben nemcsak Jászi, hanem a “marxista mételytől” kevésbé fertőzött Szabó Dezső és Németh László is megerősít. 1934-ben utóbbi írta: “A Habsburg-monarchiát a nacionalizmus végső következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta szét; mihelyt nemzetiségeinket ez a 19. századi elv teljesen hatalmába kerítette, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség.”

A nemzetiségi kérdés ráadásul – és erről sem szabad megfeledkeznünk – nemcsak a magyar állam területét veszélyeztette, hanem a magyar állameszme fejlődését is súlyosan deformálta. Hivatkozási, mégpedig reális hivatkozási alapot nyújtott ugyanis minden olyan konzervatív, autoriter álláspont számára, amely a politikai rendszer demokratizálását, vagyis a koreszmékkel való szinkronizálását ellenezte. Az 1848-as törvényhozók még az összlakosság 7,2 százalékát ruházták fel választójoggal, s a szavazás nyílt vagy titkos jellegéről – az analfabetizmus magas aránya miatt – nem határoztak egyértelműen. A választók arányát 1875-re sikerült 6,2 százalékra csökkenteni, s ez magasabbra a későbbiekben sem emelkedett. Egyértelműsödött a szavazás módja is: bár az analfabetizmus rohamléptekben szorult vissza, 1874-től csak nyíltan választhattak. A miértre Bánffy Dezső volt miniszterelnök 1902-ben így válaszolt: Magyarország mint egy “a fejlődés stádiumában lévő állam jogállam nem lehet”, mert a magyar jogállam mint “végcél” elérését meg kell előzze az “egységes magyar nemzeti állam” létrehozása. Tisza István bizalmasa és tanácsadója, Réz Mihály pedig 1907-ben így: “Szabadságról és egyenlőségről ne beszéljünk; a magyar faj uralma az, amit meg kell teremteni. A nemzeti államnak, a nemzeti társadalomnak e célhoz kell idomulnia.”

A világ, de legalábbis Európa pedig időközben megkezdte az alkalmazkodást a modern tömegdemokrácia követelményeihez. Akkor, amikor Bánffy, illetve Réz idézett sorai megjelentek, a kontinens fejlettebb országaiban – s néhány kevésbé fejlettben is – már 20 és 30 százalék között váltakozott a választójogosultak összlakossághoz viszonyított aránya, s persze a szavazás módja is titkos volt. 1896, illetve 1907 óta ebbe a kategóriába tartozott a birodalom magyar részről oly gyakran lebecsült osztrák fele is.

Kik és mennyire is voltak tehát “boldogok” vagy elégedettek a századelő Magyarországának magyarjai és nem magyarjai közül? Hány évig is lett volna még tilos “szabadságról és egyenlőségről” beszélni, vagyis politikai jogokkal rendelkezni a társadalom túlnyomó többségének? Húszig, negyvenig vagy százig? Vagy vegyük egyszerűen tudomásul, hogy a “reneszánsz életforma” csak a mindenkori elitek privilégiuma, s a “proletár reneszánsz”, ahogy Hankiss Elemér nevezte napjainak fogyasztói civilizációját, voltaképpen senki számára sem kívánatos és előnyös, még a proletárok számára sem, csak ők ezt műveletlenségük okán nem tudják? Netán állítsuk vissza a jobbágyfelszabadítás előtti állapotokat, mint némely konzervatív barátom bizalmasabb körben és “oldott” lelkiállapotban félig tréfásan, félig komolyan néha előterjeszteni szokta? Igen, e kérdésekre helyeslően és tagadólag is lehet válaszolni, s e választól függően juthatunk el a történelem, ez esetben a magyar századvég és századelő azonos tényeken alapuló, mégis egészen más végkicsengésű interpretációiig. Így lehetünk nacionalista és humanista, konzervatív és demokrata vagy éppen szocialista történetírók. Hozzám – mint Bethlen-könyvem előszavában egyszer már megvallottam – az a nemzeti demokratikusnak nevezhető értékvilág áll legközelebb, amelyet 20. századi gondolkodóink közül legkövetkezetesebben és intellektuálisan a legigényesebben Bibó István képviselt. Ez – miután elkötelezett demokratának mondja magát – Öntől sem állhat távol.

3

Tisztelt Uram!

Tegnapelőtt este goromba vihar – bóra, mondják az itteniek – rontott a vidékre. A tenger lehűlt, s a napot még másnap reggel is felhők borították. Ezért úgy döntöttünk, hogy kirándulunk. Fiuméba mentünk, majd – mivel Éva, vagyis a feleségem szerint egész Horvátország gyönyörű tengerével, mediterrán flórájával, latin és monarchiai emlékeivel együtt mégiscsak Balkán – Triesztbe. Magyar, pontosabban osztrák–magyar emlékeket itt is találtunk szép számmal. A fiumei kikötőben sétálgatva lelki szemeim előtt egyszer csak Károlyi Mihály görnyedt, görbebotos és monoklis alakja jelent meg, körülbelül úgy, ahogy az 1946-os híradófilmeken látható, s amilyenné a félszeg Károlyi redivivus jegyében az 1970-es évek végén Varga Imre is mintázta. A következő percben azt is tudtam, miért. 1918 novemberében itt keresett és talált kapcsolatot az olaszokkal Károlyi emisszáriusa: Fülep Lajos. Az olasz kapcsolat, s erre támaszkodva Belgrád expanzív törekvéseinek a visszaszorítása egyike volt a Károlyi-kormány elvetélt külpolitikai próbálkozásainak. S mennyi más, hasonlóképpen sikertelen kísérlet az első forradalom öt hónapja alatt! Történhetett volna-e másként, vagy pedig a kortárs Ugron Gábornak volt igaza, aki a forradalom győzelme után néhány nappal egy magánlevélben már így írt Magyarország jövőjéről: “Borzalmas időket élünk, összeomlik minden… Ebből már nem lehet kimászni, szegény Károlyi hiába erőlködik.”

Abban, hogy a frontról hazatérő katonák minden további nélkül felhasználhatók lettek volna határvédelemre, nem hiszek. Bizonyára Ön is emlékszik a Doktor Zsivágóból arra a jelenetre, amikor a frontra tartó fegyelmezett orosz gyalogosegység, élén a bajszos-monoklis korosabb lovas tiszttel szembetalálkozik a feltehetően megvert, de legalábbis leharcolt katonák hazafelé tartó csoportjával. A fáradt és elkeseredett emberek két perc alatt szétzavarták az újoncokból álló menetoszlopot, a tisztet pedig megölték. Nem tudok arról, hogy a Károlyikormány közegei próbálkoztak volna a hazafelé tartók megállításával, újjászervezésükkel és ismételt harcba vezénylésükkel. Linder Béla közismert ars poeticájától ez valóban távol állt. Ám ha próbálkoztak volna, aligha kerülték volna el cári kollégájuk sorsát. A katonák többsége hazavágyott, és békét akart. Az osztrák–magyar hadsereg ezredeinek jelentős része ráadásul vegyes nemzetiségű legénységből állt, akiket minden előzetes szelekció nélkül nemzetiségi vagy vegyes lakosságú területeken harcba vezényelni a szerbekkel, románokkal és később a csehekkel szemben igencsak kockázatos vállalkozás lett volna.

Persze – vetheti közbe – szervezhettek volna egy új nemzeti hadsereget, esetleg földosztással egybekötve. Minden jelentkezőnek öt hold, s a harcok végeztével újabb öt. Biztos, hogy pillanatok alatt a falusi szegénység ezrei jelentkeztek volna, ahogy ez 1848-ban is történt. Kétségtelen, hogy e téren súlyos mulasztások terhelik a kormányt, de rögtön tegyük hozzá, hogy nemcsak a kormányt, hanem jobb- és baloldali ellenzékét is. Károlyi felelőssége, hogy az öt hónap alatt kormánya négy hadügyminisztert fogyasztott el, s hogy mindegyik másmás koncepció szerint látott hozzá a hadseregszervezéshez, továbbá az is, hogy a parasztság és személy szerint Nagyatádi Szabó István jelentőségét későn, csak 1919 elején ismerte fel. A szociáldemokratáké, hogy ameddig és amennyire csak lehetett, mindenféle földosztást elleneztek, miután a magántulajdonosok számát nem növelni, hanem – doktriner elvszerűséggel – csökkenteni akarták. A kommunistáké, hogy a még fegyverben lévő és a laktanyákban tartózkodó magyar ezredeket is sikeresen demoralizálták és fordították a kormány ellen népszerű, de demagóg követelésükkel, miszerint minden leszerelő katonát 5400 koronás végkielégítéssel kell jutalmazni. A régi, háború előtti nagybirtokos elité – beleértve a katolikus püspöki kart is – pedig az, hogy saját egyéni érdeküket, vagyis magán-, illetve közösségi tulajdonuk megőrzését a földreform, illetve a földreformmal egybekapcsolt honvédelem elé helyezték. Abban, hogy a törvény oly későn, csak 1919. február 16-án jelent meg, nekik és személy szerint Bethlen Istvánnak, későbbi kiemelkedő képviselőjüknek is igen jelentős szerepük volt.

A modern pedagógia kedvelt módszere a szimuláció. Az Egyesült Államokban, ahol 1993 és 1998 között tanítottam, diákjaimmal én is gyakran írattam ilyen jellegű paperöket. Tegyük most fel, hogy Károlyi éleslátóbb, és nem bízik annyira az antant jóindulatában; Linder Béla nem pacifista, hanem egy új Görgey, de legalábbis Stromfeld Aurél; a jobboldal felülemelkedik egyéni és osztályérdekein; a szociáldemokraták reálpolitikával cserélik fel doktrinerségüket; a kommunisták pedig nem a hatalom megszerzése után, hanem már ekkor arra az álláspontra helyezkednek, hogy a világforradalom terjesztése és a magyar nemzeti érdekek védelme ugyanazt a gyakorlati politikát követeli: a “rác disznókereskedőkkel”, a “román bojárokkal” és a “cseh imperialistákkal” való fegyveres szembefordulást. Vagyis létrejön egyfajta átmeneti és viszonylagos nemzeti egység, s ennek köszönhetően egy ütőképes magyar hadsereg.

Meggyőződésem, hogy a történelmi Magyarországot ez sem tarthatta volna egyben. Nemcsak azért, mert nagyon nehéz úgy harcolni, ha – lásd Erdély, 1849 – a közvetlen hátország is az ellenséget támogatja, hanem azért is, mert ennek a magyar hadseregnek egyszerre kellett volna a jól felszerelt és bátor szerb hadsereggel, a kevésbé ellátott és vitéz, de nagy létszámú román katonasággal, a még itt tartózkodó balkáni francia haderővel s egy idő után az ekkor szerveződő cseh légiókkal szemben is sikert elérnie. Az analógia a törökök Görögországgal szembeni kis-ázsiai sikerével ezért – és persze sok más (földrajzi, logisztikai) különbség miatt is – félrevezető, amint erre Teleki Pál már 1921-ben figyelmeztette délibábos álmokat szövögető honfitársait. Azt viszont nem lehet kizárni a lehetőségek közül, hogy a magyar nyelvhatárok közelébe visszavonulva és viszonylag védhető állásokat elfoglalva, tehát legalább részben birtokon belül maradva a békekonferenciát más döntések hozatalára lehetett volna kényszeríteni. Az etnikai elv lehetőség szerint korrekt érvényesítése ugyanis sem a brit, sem az amerikai delegációtól nem állt távol, s a délszláv állam sakkban tartásának politikájától vezérelve egyes konkrét kérdésekben Olaszország is kész volt Magyarország támogatására.

Károlyi tehát elmulasztotta az adott helyzetben magyar szempontból elérhető külpolitikai optimum határainak a kitapogatását, és ezért súlyos felelősség terheli. A legkevesebb, amit mondhatunk és mondanunk kell, hogy nem állt a helyzet magaslatán. Belpolitikája ugyancsak szerencsétlenül alakult. A földreform végrehajtása és a választások megrendezése helyett, melyekkel visszafordíthatatlan folyamatokat indíthatott volna el az ország társadalmi és politikai demokratizálása terén, amire egyébként ő is és hívei is a lehető legőszintébben törekedtek, a reá nehezedő kül- és belpolitikai nyomás hatására a szociáldemokratákat kérte fel kormányalakításra, majd amikor azok a háta mögött lepaktáltak a kommunistákkal, és lemondatták az államelnökségről, jó képet vágott a kulisszák mögötti alkuhoz, és néhány hét múlva külföldre távozott. Hazaárulónak – amivé a két világháború között kiáltották ki, s amely kép kontúrjai az elmúlt tíz év “közéleti” publicisztikájában ismét fel-feltünedeztek – mindazonáltal nem tartható, sőt még “kétbalkezes baleknak” vagy “dilettánsnak” sem nagyon. Vagy ha igen, akkor a legtöbb 19–20. századi magyar politikust is annak kell tartanunk – Kossuth Lajostól Horthy Miklóson és Nagy Ferencen át Nagy Imréig. Ők ugyanis ugyanúgy kudarcot vallottak, és a bukás után – a mártírságot vállaló Nagy Imrétől eltekintve – éppen úgy külföldre menekültek, mint Károlyi. Az, hogy a konzervatív oldal és a jobboldali radikálisok nem lelkesednek Károlyiért, nem szorul magyarázatra. Az azonban, hogy a magukat demokratának valló politikusok is fanyalognak, nem olyan magától értetődő. Valószínű, hogy – mint a háború után, 1948-ban Bibó megfigyelte – az emberek jelentős része még mindig nemcsak azért teszi felelőssé Károlyit, amit az tett vagy nem tett, hanem azért is, ami hatalomra kerülése előtt és után az országban és az országgal tőle jórészt függetlenül történt.

Az 1918-as polgári demokratikus forradalom a századelő demokratikus reformtörekvéseit emelte kormányprogrammá. Bár radikális elitcserét hajtott végre, s a földreformmal a tulajdonviszonyok igen nagymérvű átalakítását is céljai közé iktatta, a magántulajdonon alapuló polgári rendet s ezen belül a politikai pluralizmust nem felszámolni, hanem kiteljesíteni, továbbfejleszteni akarta. Ilyen értelemben egyszerre képviselte a kontinuitást és a diszkontinuitást. A kommunisták és a velük egyesült szociáldemokraták szocialista programjának úgyszintén voltak előzményei a közelmúlt magyar történelmében: az agrárszocialista mozgalmak messianisztikus egalitarizmusa és a szociáldemokraták korábban távlati célként kezelt víziója a magántulajdon- és kizsákmányolásmentes társadalomról. Ez a két közös gyökerű és egymást jórészt át is fedő utópia azonban részletes és konkrét politikai programmá csak 1918 végére vált, s befolyása ezt követően is csak szűk körökre korlátozódott. Történelmünk folyamatosságában a Tanácsköztársaság ezért jóval nagyobb törést jelent, mint az őszirózsás forradalom. Helye és szerepe hasonló ahhoz, mint a német történelemben a Bajor Tanácsköztársaságé.

Az első világháború utáni forradalmakat s ezen belül különösen a Tanácsköztársaságot a két világháború közötti történetírás a magyar történelem mélypontjának tartotta. A neokonzervatív Szekfű Gyula, a liberális Gratz Gusztáv és az ugyancsak liberális, de Gratztól eltérően nem 67-es, hanem 48-as Pethő Sándor között e tekintetben semmi különbség sem volt. 1945, pontosabban 1949 után aztán fordult a kocka. A Tanácsköztársaság a magyar történelem olyan kimagasló csúcsává stilizálódott, amelyhez képest még az azt megelőző őszirózsás forradalom is csak nagyobb vakondtúrásnak látszott. A Kádár-korszak második, liberálisabb felében a két forradalom szembeállítása mérséklődött. Ez azonban nem úgy következett be, hogy a Tanácsköztársaság lekerült a piedesztálról, hanem úgy, hogy a polgári demokratikus forradalom is mellé emelődött. Ez a megközelítés politikai szempontból helyes volt, hiszen történelmi örökségünk addig mellőzött demokratikus vonulatát igyekezett beemelni a kánonba. Szakmai szempontból azonban nyilvánvalóan dezorientált, hiszen azt állította, hogy a demokratikus törekvésekből szükségszerűen tanácsrendszer, a földosztási tervekből pedig logikusan téeszesítés következett. A rendszerváltás óta a szintézist készítő történészek – köztük én is – általában úgy foglalnak állást, hogy a Tanácsköztársaság a Károlyi-forradalomtól eltérően megszakította “a magyar történelem szerves folytatását” (Pölöskei Ferenc), illetve úgy, hogy “a bolsevik típusú diktatúra importja a Magyar Tanácsköztársaság formájában idegen volt a magyar történelmi és társadalmi fejlődéstől” (Gergely Jenő, Pritz Pál).

A Tanácsköztársaságról írottakat kommentálva egyébként mintha némi kajánság bújna meg sorai mögött. Mintha azt kérdezné: hogyan értékeltem vagy értékeltem volna a magyar történelem eme intermezzóját tíz vagy húsz évvel ezelőtt? Szívesen válaszolok erre az indirekt kérdésére is, és szerencsére nem kell feltételes módban fogalmaznom. Bizonyára nem tudja, honnan is tudná, hogy történészi pályámat – még diákként, az 1970-es évek elején – az 1918–19es forradalmak, pontosabban az 1919. júniusi Kalocsa környéki parasztfelkelés (A Duna-melléki ellenforradalom) kutatásával kezdtem. Másokhoz hasonlóan eleinte én is az akkori kánon előírásai szerint közeledtem a témához. Vagyis bizonyítani kívántam, hogy a polgári demokratikus forradalmat a lenini elméletnek megfelelően szükségszerűen váltotta fel a történelmi fejlődés szempontjából magasabb szintű proletárforradalom, amit 133 nap múltán a külső ellenség és a belső ármány együttes erővel fojtott vérbe. Tanárom, Nagy István azonban gyorsan rávezetett, hogy a történésznek mindig a forrásokból kell kiindulnia, s hogy a kreatív kutató feladata sohasem tézisek igazolása, hanem mindig azok megkérdőjelezése, árnyalása, sőt ha indokolt, akkor azok “dekonstruálása” és újak alkotása. A hajlam, mint első levelemben bevallottam Önnek, erre egyébként is megvolt bennem. Így jutottam el odáig, hogy a Tanácsköztársaság bukásának alapvető okát belső tényezőkre – tömegtámogatottság hiánya, a társadalmi bázis elvesztése – vezettem vissza, hogy elismertem a lázadók igazát, s hogy Szamuely Tibornak és társainak a vérengzéséről sem hallgattam. Az eredménynek sokan nem örültek, különösen a Marxizmus–Leninizmus Tanszék oktatóinak körében. Különösebb bajom deviáns fellépésemből mindazonáltal nem származott, sőt ennek köszönhetem, hogy néhány éves kecskeméti levéltároskodás után Budapesten, a Történettudományi Intézetben folytathattam működésem. 1977–1978ban e téma lezárásaként ott írtam meg első könyvemet (A Duna–Tisza köze hatalmi-politikai viszonyai 1918–1919-ben). Jóleső érzéssel tölt el, hogy ebben kifejtett álláspontomat a rendszerváltás után sem kellett megváltoztatnom, s az 1918–

1919-es forradalmakról – lényegében, mutatis mutandis – ma is ugyanazt mondhatom és írhatom, mint az 1970-es években. Tudom, hogy nem minden deviáns diák és kutató járt így. Hálás vagyok a sorsnak, és persze azoknak, akik akkor mellém álltak, és támogattak, hogy én a szerencsés kisebbség közé tartozom.

4

Tisztelt Uram!

Legutóbbi levelemet személyes emlékek felelevenítésével zártam. A tenger “mormolását hallgatva” – szegény Mikes! – most is ezek tolulnak fel bennem. 1977 legelején a Valóság két részletben közölte a Kalocsa környéki parasztlázadásról írt tanulmányomat. Ránki György, az MTA Történettudományi Intézetének akkori igazgatóhelyettese néhány hétre rá munkát ajánlott intézetében. Abban az intézetben, amelynek a folyosóján akkortájt még Benda Kálmánba, Györffy Györgybe, Hanák Péterbe, Kosáry Domokosba, Litván Györgybe, Niederhauser Emilbe, Makkai Lászlóba, Ormos Máriába, Szűcs Jenőbe és Pach Zsigmond Pálba ütközött az ember; ahol Glatz Ferenc éppen akkor kezdte szerkeszteni a Históriát; ahol a fiatalok számára biztosított “gyerekszobában” hétfő és péntek délelőttönként Szabó Miklós tartott kávé melletti ideológiai és politikai eligazításokat; s ahol egyszer-egyszer – igaz, már kísérővel – még Mályusz Elemér is felbukkant; sőt egyetlenegyszer Bibó István is tartott előadást.

Nagy iskola volt, életre szóló tapasztalatokkal. A legemlékezetesebbet az odakerülésem utáni harmadik évben, 1979 szeptemberében szereztem. Az okot erre egy újabb kéziratom (Ellenforradalom és konszolidáció. A Horthy-rendszer első tíz éve) szolgáltatta, amelyet a Juhász Gyula és Szűcs Jenő által szerkesztett Magyar História című, a Gondolat által kiadott könyvsorozat számára készítettem. Rettenetesen meglepett, hogy ugyanaz a közeg, amely érezhetően rokonszenvezett azzal, amit az 1918–1919es forradalmakról írtam, leplezetlen ellenszenvvel és éles kritikával fogadta azt, amit az 1920-as évekről gondoltam. Bethlen és a bethleni konszolidáció apologetikájával vádoltak, valamint Trianon és következményeinek a “túldramatizálásával”. Andics Erzsébet és Nemes Dezső álláspontjához képest, akik a Horthy-rendszert elejétől a végéig fasizmusnak tartották, és Trianon jelentőségét bagatellizálni próbálták, persze tényleg nagy volt az elhajlás, hiszen én korlátozott polgári parlamentarizmusként írtam le a Bethlen által létrehozott konstrukciót, értékeltem a gazdaság adaptációs sikereit, pozitív képet rajzoltam Klebelsbergről és kultúrpolitikájáról, s Trianont – Illyést parafrazálva – második Mohácsnak neveztem. Ahhoz képest azonban, amit Ránki és az akkori középnemzedék írt az 1960-as évek végétől, úgy éreztem, nem olyan nagy a különbség. Ők azonban láthatólag nem így gondolták, s lehet, hogy nekik volt igazuk. Egzisztenciális bajom mindenesetre ebből az ügyből sem származott, sőt – kisebb változtatásokkal és nem túl hosszú pihentetés után – a kézirat 1982-ben meg is jelent.

Ha összehasonlítja azt, amit a Horthy-rendszerről akkor, Bethlen-biográfiámban tíz évvel később, az 1980-as évek végén, s csaknem újabb tíz év múltán mostani könyvemben írtam, nem sok különbséget fog találni. Legfeljebb kissé kiérleltebbé, “tudományosabbá” váltak megfogalmazásaim. A “korlátozott polgári parlamentarizmus” mellett vagy helyett például az utóbbi időben előszeretettel használom az autoriter minősítést, amelynek egyszerűen az az oka, hogy bele-beleolvasva a modern politológiai irodalomba ezt egy nemzetközileg is érthető, minden nehézség nélkül dekódolható fogalomnak érzem. Talán Bethlen hibáit és korlátait is jobban látom ma, mint húsz évvel ezelőtt. Azt azonban, hogy egy olyan katasztrófasorozat után, mint ami ezt a nemzetet 1918 és 1920 között érte, már az 1920-as évek második felében emelkedő pályára állt a maradék-ország, s az egy főre eső nemzeti jövedelem 1929-re nemcsak elérte, hanem meg is haladta az 1913-ast, ma is óriási teljesítménynek tartom. Nem is beszélve Bethlen későbbi működéséről, amellyel kifejezetten államférfiúi kvalitásokról tett tanúbizonyságot. Az 1930as és az 1940-es években egyre messzebbre nézett, és egyre inkább világpolitikai távlatokban gondolkodott. Kortársai közül kimagaslott; Gömbös, Darányi és akik utánuk jöttek, a nyomába sem értek; kivéve az egy Telekit, aki viszont nem igazán volt politikusalkat.

A Horthy-korszak gazdasági és infrastrukturális teljesítménye – és ebben nincs vita közöttünk – természetesen szerényebb volt annál, mint amit az első világháború előtti Magyarország felmutatott. Hanyatlásnak vagy stagnálásnak azonban ez az időszak sem nevezhető. A megtermelt nemzeti jövedelem beruházásokra fordított részéből végig nagy hányad jutott az oktatásra. A jelentős ráfordításoknak köszönhetően továbbra is igen magas szintű maradt az elitképzés, és fejlődött a népoktatás. Ennek és a 8 órás munkaidő 1937-es bevezetésének köszönhetően kitágult az olvasó emberek köre. Ebben és szinte minden más kulturális mutató terén Magyarország továbbra is megelőzte keleti és déli szomszédjait, s Nyugat-Európától csak annyira maradt el, mint a háború előtt. A városi lakosság körében nagy ütemben előrehaladó életformaváltás azonban, amelyhez az olvasás mellett a moziba járás, a rádióhallgatás, valamint a turizmus és a különböző sportok élvezete is hozzátartozott, az összlakosság változatlanul kétharmadát kitevő falusi és tanyai lakossághoz – sajnos – ekkor még nem érkezett el. A parasztság lényegében továbbra is hagyományos módon élte életét, s a modern világ civilizatorikus vívmányaival csak a második világháború után ismerkedett meg. Súlyos anomáliának tartom azt is, hogy a jövedelmi különbségek változatlanul nagyon nagyok voltak – nagyobbak, mint az Egyesült Államokban vagy Németországban. A szociális feszültségeket enyhítette, hogy a társadalombiztosítási rendszer ekkor már a városi lakosság legtöbb nagy csoportjára kiterjedt, sőt az 1930-as évek végén a mezőgazdasági munkavállalók nyugdíjellátásának a kiépítését is megkezdték.

Azt, hogy a trianoni békeszerződésre az akkori vezetés nem belenyugvással, hanem revíziós politikával válaszolt, természetesnek tartom. Bár hibáztatom, megértem azt is, hogy a “mindent vissza” bűvkörében élve nem tudtak a korszellemmel jobban összeegyeztethető etnikai revízió platformjára helyezkedni. Azt azonban, hogy a második világháború előtti és alatti magyar külpolitika minden rossz lépése szükségszerű és elkerülhetetlen lett volna, a leghatározottabban vitatom. Öntől eltérően nem mentegetem például 1941-es hadba lépésünket. 1914-ben Ferenc József és Tisza István éppen egy hónapot gondolkodtak, míg kimondták a döntő szót. Horthy Miklós 1941-ben legfeljebb – ha egyáltalán – néhány percet habozott, s nem próbálta visszatartani miniszterelnöke, Bárdossy László sem. Pedig kényszer arra, hogy csatlakozzunk – ez közismert –, nem állt fenn. “Soha kis nép nem üzent még hetykébben hadat nagyhatalomnak, mint Magyarország a szovjetnek…” – írták e döntésről a svájci lapok. Vajon mit írtak fél évvel később, 1941 decemberében, amikor Bárdossy – telefonon! – az Egyesült Államoknak is hadat üzent?

Az említett munkahelyi vita számomra legkellemetlenebb pillanata egyébként az volt, amikor az egyik idősebb kolléga, egy volt szociáldemokrata nem egyszerűen absztrakt nacionalizmussal vádolt, hanem eléggé félreérthetetlen módon antiszemitizmussal is meggyanúsított. 1947 és 1990 között Ön nem élt Magyarországon, így nem lehetnek személyes tapasztalatai arról a pszichopatológiai méretű elfojtásról, illetve amnéziáról, amely a zsidókérdést egészen az 1980-as évek végéig itt övezte. Ez éppen ellenkezője volt annak, mint ami az NSZK-ban, az Ön “második hazájában” ezekben az években Hitlerrel és az egész nácizmussal kapcsolatban kialakult. A németek kibeszélni próbálták a traumát, mi hallgattunk róla. A holokauszt után zsidók és nem zsidók között kialakult bizalmi válság – közös ismerősünk, Karády Viktor írt erről – egy olyan kölcsönösen respektált viselkedési normarendet és kommunikációs rítust alakított ki, amely a zsidóságot érintő kényesnek tekintett témákról nemcsak a zsidók és nem zsidók közötti párbeszédet tette lehetetlenné, hanem a zsidók egymás közötti, csoporton belüli kommunikációját is deformálta, azaz őszintétlenné és gyakran nehezen dekódolhatóvá tette. Én áthágtam ezt a radikális tabuigényt. Annak érdekében, hogy bizonyos folyamatokat és jelenségeket érthetővé tegyek, a szokásos kódok és eufemizmusok használata nélkül írtam a zsidóság társadalmi szerkezetéről, kiugróan magas reprezentációjukról egyes értelmiségi szakmákban s a két forradalom, de különösen a Tanácsköztársaság vezérkarában játszott döntő szerepükről. Enélkül – véltem, és vélem ma is – sem a fehérterror, sem a numerus clausus, sem általában a két világháború közötti antiszemitizmus nem érthető és magyarázható meg kielégítően. Bírálóm azonban nyilván úgy gondolta, hogy egy nem zsidó számára a zsidóság téma sem lehet, illetve ha mégis, akkor az a fajta fogalmi megkülönböztetés, amit használtam, már eleve diszkrimináció, vagyis antiszemitizmus.

Érdekes, hogy baráti figyelmeztetések és implicit utalások formájában ez a gyanú mostani könyvemmel kapcsolatban is felmerült. Pedig hát azóta igazán sok víz lefolyt a Dunán is és a Jordánon is. Az elmúlt tíz évben a zsidókérdés és a vele összefüggő problémák tabu témákból a legkutatottabb modern magyar történeti témákká váltak. Az érzékenység azonban – és ez részben az 1944-ben történtek, részben az 1990 utáni magyar közélet számos ízléstelen és szégyenteljes fejleménye miatt teljes mértékben érthető – megmaradt. Én – Szekfűhöz, Erdeihez és Bibóhoz hasonlóan – ma is azt gondolom, hogy a magyarországi kapitalista fejlődés nem hozott létre egységes, belülről integrált modern polgári társadalmat. A zsidó és a nem zsidó csoportok a legfelsőbb elitrétegektől a kispolgárságig lemenően a bevándorló izraeliták egy részének nyelvi és kulturális magyarosodása, valamint a vegyes házasságok ellenére kölcsönösen megkülönböztették egymást, és szignifikánsan elkülönültek. A Duna–Tisza közi kisvárosok első világháború előtti világa, Maros–Torda és Marosvásárhely századfordulós viszonyai, ahonnan Bethlen indult, 1918–1919 s mindaz, amivel mint kutató intimebb kapcsolatba kerültem, éppúgy ezt bizonyítják számomra, mint a századelő ebből a szempontból is rendkívül informatív irodalma. Sőt valószínűnek tartom, hogy az értelmiségi eliteken belüli – már a századelőn jól érzékelhető – rivalizálás és konkurenciaharc néhány éven belül a háború elvesztése és Trianon nélkül is olyan konfliktushelyzeteket eredményezett volna, amelyek részben vagy egészben mindkét felet a 19. század közepén megkötött “informális egyezség” újragondolására késztették volna. Ha – mint írja – ez iránt a bonyolult és kényes kérdés iránt valóban őszintén érdeklődik, akkor elsőként nem egy regényt vagy történelmi elemzést ajánlok a figyelmébe, hanem Szabó István új filmjét. Sokak ítéletétől eltérően én úgy vélem, hogy A napfény íze nemcsak nagyszerű látvány, katartikus esztétikai élmény, hanem – a maga metaforikus módján – mint történelmi narratíva is hiteles.

Mindazonáltal ne higgye, hogy tagadom az asszimiláció, a teljes beolvadás lehetőségét. Furcsa is volna, ha éppen én tenném ezt – ezzel a névvel és a délszlávok, valamint a magyarok mellett olasz és szlovák ősökkel is a felmenőim között. A Frangepánok és a Zrínyiek nyomai, amelybe itt Cirkvenicán, Krk szigetén és az egész környéken lépten-nyomon beleütközöm, és a magyar történelemben – nota bene a modern magyar nemzeteszme megteremtésében! – játszott szerepük; valamint az ugyancsak innen, Zenggből induló hivatásos katona, Jurisics Miklós kőszegi várvédelme egyaránt az identitásváltás és a teljes beolvadás lehetőségét jelzi. A zsidóság asszimilációjának tömeges sikertelensége ennek ellenére ténykérdés. Talán – mint Széchenyi prognosztizálta – azért, mert túl sokan voltak és túl hirtelen érkeztek, talán – mint Bibó valószínűsítette – azért, mert a befogadó közeg, a magyar középosztály túl gyenge, túl heterogén és túl kulturálatlan volt. De legvalószínűbb, hogy ezért is, azért is és Trianonért is.

5

Tisztelt Uram!

Jól érzi, hogy könyvem 1945 utáni részeinek a megírása és formába öntése okozta a legtöbb fejtörést. Mégis örömmel csináltam, és nagyon sajnáltam volna, ha a kiadó csak a század első felének a megírására kér fel. Az 1997–1998as tanévben, amikor a kézirat készült, Bloomingtonban már másodszor tanítottam ezt az időszakot, éspedig a Budapesten szokásosnál jóval nagyobb óraszámban, egy féléven, tehát 15 héten át heti kétszer 75 percben. Csábított hívószavaim mondatokká, vázlataim kerek fejezetekké formálása.

Az első nagy dilemma a kor periodizációjából adódott. Hogyan mutassam be az 1945 és 1989 közötti időszakot: egyetlen nagy korszakként, mint Horthy regnálását és a “boldog békeidőket”, vagy pedig a hagyományos utat választva, felbontva kisebb periódusokra, miáltal a szerző is és az olvasó is könnyen aránytévesztésbe eshet. Az utóbbi megoldást választottam, de nem vagyok biztos benne, hogy húsz vagy harminc év múlva is ezt tenném, illetve mások majd ezt teszik. Valószínűnek tartom, hogy minél távolabb kerülünk az államszocializmus időszakától, annál inkább tűnnek majd jelentéktelennek olyan ma még fordulópontnak, illetve szakaszhatárnak tekintett évek, mint 1948 vagy 1949, 1953, sőt talán még 1956 is. Ma azonban még nem tudtam – vagy mertem? – ennyire rendhagyó lenni, s a szokásos – alapvetően politikatörténeti jellegű – periodizációt követve nemcsak a Horthy-korszaknál önmagában hosszabb Kádár-korszakot emeltem fő fejezet szintjére, hanem az 1945 utáni rövid átmenetet, az ezt követő ötvenes éveket, sőt a forradalom két hetét is.

Ezzel azonban még nem lett vége a periodizációs problémáknak. Azt is el kellett dönteni, hogy a háború utáni átmeneti fázis mikor ért véget. A rendszerváltás előtti történetírás a két munkáspárt “egyesülését” tartotta döntőnek, s ezért, valamint az egyházi iskolák államosítása miatt 1948-at tekintette a “fordulat évének”. A rendszerváltást követően Önhöz hasonlóan többen az 1947es évet (békeszerződés, Kovács Béla elhurcolása, Nagy Ferenc lemondatása, kék cédulás választások stb.) jelölték meg releváns szakaszhatárnak. Ismét mások a “fordulat éveiről” kezdtek beszélni. (Az 1956-os Intézet 1998-ban konferenciát is rendezett, illetve tanulmánykötetet is kiadott ilyen címmel.) Bár mindegyik választás mellett lehet érveket felsorakoztatni, teljesen meggyőzőnek egyiket sem érzem. Ha ugyanis a magántulajdon és a piacgazdaság felszámolását nézem, amely valószínűleg a legmélyrehatóbb változásokat idézte elő úgy a termelési kultúrában, mint az emberek lelkivilágában, akkor az átmenet már 1946-ban, a szénbányák államosításával elkezdődött; befejeződni viszont egészen 1961-ig, a mezőgazdaság kollektivizálásának a lezárulásáig, vagyis a “szocializmus alapjainak a lerakásáig” nem fejeződött be. Ha a politikai demokrácián esett sérelmeket veszem, akkor a kezdőpont – számításon kívül hagyva most az 1944-es Ideiglenes Nemzetgyűlés kétes legitimitását – ugyancsak 1946, hiszen ez év tavaszán kezdődtek el a támadások a nemzeti demokrata, de Bibónál konzervatívabb Sulyok Dezső és hívei ellen, és ez év márciusban fogadták el az úgynevezett “rendtörvényt”, amelyre hivatkozva nemcsak a “köztársaság ellenségei”, hanem szinte bárki ellen fel lehetett lépni. A sérelmek később kétségkívül egyre fokozódtak. 1947 augusztusában mindazonáltal mégiscsak többpárti választás alapján ült össze a többpárti parlament, s ha megfogyva, ha folyamatosan “szeletelve” is, mégiscsak ez hozta a törvényeket 1949 tavaszáig. Az első egypárti választásokat 1949. május 15-én tartották. A politikatörténeti periodizáció logikáját követve ezért 1949et tettem meg szakaszhatárnak. A rendhagyó választás mellett szól ezenkívül az is, hogy az egypárti struktúrát kodifikáló alkotmányt ez év augusztusában fogadták el.

A periodizációnál fontosabb e 4-5 éves átmenet jellegének a megítélése. Én – hangsúlyozva a folyamat irányát – szovjetizációnak neveztem, amit Ön úgy értett, hogy tagadom e kor egyre csökkenő mértékű, de egy ideig mégiscsak létező demokratizmusát. Biztosíthatom: semmi sem áll tőlem távolabb, mint ez! Magam is azt hiszem, hogy a háború és a holokauszt borzalmait túlélők igen jelentős része készen állt egy gyökeres, az 1918-ban tervezetthez hasonló átalakulásra, s a demokratikus pártok irányításával ez az átalakulás minden további nélkül végrehajtható és konszolidálható is lett volna. Ha…, ha a szovjet hadsereg megáll a Kárpátokban, vagy a németek legyőzése után kivonul az országból. Ez azonban – és ez ügyben már nem Önnek, inkább néhány kollégámnak kellene levelet írnom – a szovjet hadseregnek esze ágában sem volt. Magyarországot Sztálin – szomszédaival együtt – szovjetizálni akarta, csak azt nem tudta, hogy ez sikerül-e neki, s ha igen, akkor hány év alatt. Semmiféle dokumentum sem bizonyítja, hogy Finnországhoz hasonló státust szánt volna a magyaroknak. Azt viszont, hogy egyre növekvő befolyásra törekedett, az 1945-ös ideiglenes fegyverszünet állami szuverenitásunkat alaposan sértő kikötéseitől Kovács Béla elhurcolásán át az 1947. szeptemberi Szklarska Poreba-i eligazításig igen sok minden bizonyítja. Azt, hogy az amerikaiak magatartása erősítette a nagy vezért e törekvésében, készséggel elismerem. De vajon mi mást kellett volna tennie Trumannak, majd Eisenhowernek annak érdekében, hogy háborús szövetségesüket más belátásra bírják? Talán hagyni, hogy Berlin után Párizsban is megvesse a lábát, s ezzel elmondhassa, hogy túltett I. Sándoron? A Szovjetunió második világháború utáni viselkedését Kelet-Európában meg lehet magyarázni, érthetővé lehet tenni, de semmiféle biztonsági és egyéb érvvel nem lehet igazolni.

Az 1936-os szovjet alkotmányt szolgaian követő 1949-es alaptörvény elfogadása után szűk két esztendővel, 1951 tavaszán születtem. Ekkortól van személyes történelmem, ekkortól beszélhetek az én 20. századomról. Első “közösségi” emlékem azzal kapcsolatos, hogy idegen emberek mászkálnak a padlásunkon; nagyapám káromkodik, anyám sír. Később vidámabb dolgoknak is szem- és fültanúja lettem. Például annak, hogy a család felnőtt tagjai – emlékezzen Bacsó Tanújára, amit bizonyára látott – hogyan próbálnak az éj leple alatt megölni egy malacot úgy, hogy az ne visítson. Vagy annak, hogy a nagyapám hogyan lopakodott hűvös őszi napokon elég nagy rendszerességgel az udvar végében sorakozó száraz kukoricaszárból rakott kúpok közé, s dugta az egyikbe a kezében lévő hosszú nádszálat, majd miután a kévék közé dugta, hogyan hajolt rá nagy körültekintéssel eme – azóta sem szabadalmaztatott – talányos készség kilógó végére. Ez tényleg mulatságos volt, csak éppen teljességgel érthetetlen. Ahogy darab idő múltán az is, hogy zöld ruhás emberek (“fináncok”) miért emelik ki a kukoricakévék közül, és viszik magukkal azt a fránya hordót, ha a nagyapám annyira szerette látogatni. Volt ez olyan szánalmas, megalázó és groteszk, mint az, hogy Esterházy Péter apja – nagyjából ugyanezekben az években – “alig ehető, kesernyés, kemény, sötét vacak” étcsokoládét (“bitter”) fogyasztott konyakos meggy helyett, anyja pedig fehér glaszékesztyűből barkácsolt maguknak vécépapírtartót.

A kép felülnézetből sem vigasztalóbb. A nagyütemű iparosítás tartós károkat és torzulásokat okozott. Olyan iparágakban – kohászat, acélgyártás – épültek ki hatalmas kapacitások, amelyekhez hiányoztak a hazai nyersanyagforrások. A mezőgazdaságot és a könnyűipart ugyanakkor elhanyagolták. Irányát tekintve ez a beruházási politika éppen fordítottja volt annak, mint ami az 1920-as években lezajlott. Akkor az új feltételekhez alkalmazkodott az ország, most az adottságokra fittyet hányva a Kreml elvárásainak próbált megfelelni. Az emberek jobb élet utáni természetes vágyát “kispolgári csökevénynek” bélyegezték, és olyan félelmetes terrorrendszert építettek ki, amely példa nélkül állt a magyar történelemben. Úgyhogy a magyar nép ítéletével, amely szerint a 20. század legnépszerűtlenebb magyar politikusa Rákosi Mátyás, Önnel együtt mélyen egyetértek. Bölcs nép a miénk, és nincs igaza Márainak, amikor azt írja, hogy minden népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel. Vannak népek, akiknek az élére időnként idegen hatalmak jelölnek ki vezetőket, akiket más szóval helytartóknak is nevezhetünk. Rákosi és a csúcsvezetés többi tagja helytartó volt, s még abból is a rosszabbik fajta.

Bizonyos helyzetek teljes megértéséhez alkalmanként persze kell egy kis idő. Azok, akik 1956 októberében fegyvert ragadtak, és szembeszálltak az orosz tankokkal, azt remélték, hogy a Szabadság – a “szabad világ” segítségével – visszaszerezhető. Tévedtek. A Szabadság – akkor – nem volt visszaszerezhető, legfeljebb annak egy része, s a helytartóknak is csak a lecserélésére volt mód, de igazi, legitim vezetők pajzsra emelésére nem. Ez sem volt azonban kevés. Az 1956-os forradalom és szabadságharc ebben az értelemben nem bukott el, hanem a Rákóczi-szabadságharchoz és 1848–1849-hez hasonlóan a kompromiszszumkötés feltételeit javította. Azok, akik ezt kivívták, hősök voltak, s a kalandorok és a sérült, frusztrált emberek aránya semmivel sem volt magasabb közöttük, mint minden korábbi magyar és nem magyar forradalomban. Azt azonban tudnunk kell, hogy a társadalom egészének mégiscsak törpe kisebbségét alkották, azok a magyarok pedig, akik velük szemben az oroszok oldalán harcoltak, még kevesebben voltak. Öntől eltérően 1956-ról szólva én ezért nemcsak azt tartom fontosnak kiemelni, hogy a barrikádnak mindig két oldala van, hanem azt is, hogy a magyar társadalom többsége a kritikus napokban a barrikád egyik oldalán sem harcolt, hanem egész egyszerűen életben akart maradni. Mint például az én földijeim, akik amikor november elején egy szétlőtt oldalú, lyukas zászlós mentőautó berobogott a faluba, s a vezető és a kísérője rekedt hangon kiabálva a még harcolókhoz való csatlakozásra szólította fel őket, akkor ők – ki előbb, ki később – szépen eloldalogtak az autó közeléből, s a pestiek iránti rokonszenvüket legfeljebb annyiban fejezték ki, hogy az “asszonnyal” vagy a “gyerekkel” némi élelmiszert vagy levágható apróállatot küldettek a fővárosiaknak. Azóta tudom, hogy 1919 nyarán, amikor ők maguk lázadtak fel a Tanácsköztársaság ellen, a többség ugyanígy viselkedett. Életünket és vérünket nem, zabot és minden mást igen! Gyávák voltak? Nem hiszem. Inkább tudták: túlélni felsőbb parancs, mint hősként meghalni.

6

Tisztelt Uram!

“Egy forint a forró lángos, le van … Kádár János!” Bár én nem hallottam, elhiszem Önnek, hogy 1956 novemberében ezt skandálták az emberek a pesti utcán. Így indult egy karrier, így gúnyolódtak az új helytartón az emberek, és Istenem, hová jutott, mi lett belőle! A közvélemény-kutatások eredményei szerint a 20. század legnépszerűbb és az elmúlt ezer év harmadik legtöbbre tartott magyar politikusa ma: Kádár János.

Kádár sikerének legfőbb okát Kemény Istvánhoz, Kende Péterhez és Lengyel Lászlóhoz hasonlóan én is az alkalmazkodásban látom. Ez a többszörösen frusztrált és kezdetben hithű kommunista forradalmár 1956 nagy megrázkódtatása után mindenkihez alkalmazkodott, akihez csak kellett: az oroszokhoz, a magyar néphez, pártjának katonáihoz s végül már a világhoz is. És ezzel államférfi, a század Bethlen István után második nagy konszolidátora lett. A kérdés: miért? Mi mozgatta, mi vezérelte tetteit, amikor kompromisszumokat kötött, s ezzel feladta doktriner elveit? A vagyon, a gazdagság és a pompa – Titótól eltérően, aki nem messze innen, Brioni szigetén dél-amerikai diktátorok módjára töltötte a nyarakat – nem érdekelte. Megalomán hatalomimádó sem volt, mint román kollégája. Hát akkor mi? Talán a bűntudat, amelyet Rajk és Nagy Imre kivégzéséért és általában az 56 utáni megtorlásokért érzett? Vagy egyfajta felelősség, a “hűség a néphez” ethosza és a megfelelés, a bizonyítás kényszere? Huszár Tibor Kádár-életrajza talán ezekre a kérdésekre is választ ad majd. Azt a ma elterjedt és Ön által is idézett véleményt, mely szerint egész egyszerűen a “hatalom technikusa” lett volna minden távlatos cél, vízió és emberi érzelem nélkül, én mindenesetre kétkedve fogadom.

“Legvidámabb barakk a szovjet táborban” – igen, ez lett Magyarországból az 1960-as és 1970-es években, mint ahogy a második világháború alatt is annak tartották a “német lágerben”. (Kevesen tudják, hogy a bon mot abból az időből származik, s nem a Kádár-kor nyelvi leleménye.) Azok, akik 1956 után itthon és életben maradtak, beletörődtek ebbe az állapotba, sőt időnként, módjával még örültek is neki. Pedig a téeszekbe Kádár, és nem Rákosi terelte be a parasztokat. Igen, mert nemcsak az osztrákokhoz és a nyugatnémetekhez mérték magukat, hanem a románokhoz, a lengyelekhez és a szlovákokhoz is, a Szovjetunióról nem is beszélve. És ismerje be, igazuk volt. Hiszen a kereteken, az alapmeghatározottságokon változtatni mindaddig, amíg a Szovjetunió bomlásnak nem indult, nem lehetett. Bárki próbálkozott volna vele, fejét veszik. Kövekkel a hátizsákjában pedig egyetlen túrázó sem halad olyan gyorsan, mint az, aki csak a szükséges fölszerelést viszi magával.

Másrészt a kicsit tanultabbak és éleslátóbbak azt is tudták, hogy Magyarországon korábban sem volt Kánaán. Petőfi korában sem, a századelőn sem, a Horthy-korszakban sem, az ötvenes években meg aztán különösen nem. Az 1945 előtti úri világért, a hatalmas vagyoni, jövedelmi különbségekért, a társadalmi szegregációért a többség – miután kárvallottja volt – érthető módon nem lelkesedett, s pokolba kívánta az ötvenes évek egalitárius szegénységét és a szinte mindenkit rettegésben tartó terrorrendszerét. A kádárizmus a terrorrendszert felszámolta, s az 1960-as évek közepétől szerény, de állandó és kiszámítható gyarapodást biztosított a társadalom számára. A téeszekről kiderült, hogy nem is olyan rosszak, mint gondolták; az pedig, hogy az öregek rendszeres nyugdíjat, illetve segélyt kaptak, valóságos égi áldásnak tűnt a falusiak szemében. Magyarország “épült és szépült” – ismét.

Az 1970-es évek elején-közepén az egy főre jutó nemzeti jövedelem közelebb állt az európai átlaghoz, mint akár az első világháború előtt, akár a két világháború között csúcspontnak számító években, 1929-ben, illetve 1938-ban. A magyar társadalom nagy tömegei 1960 és 1980 között jutottak el először arra a szintre, ahol az éhezés már ismeretlen fogalom volt. Az akkor büszkén, ma megvetően emlegetett “gulyáskommunizmus” mint a kádárizmus egyik minősítő szinonimája ennyiben teljes mértékben indokolt. A primer szükségletek kielégítése mellett modernizálódtak a lakásviszonyok, és különböző kisgépekkel szerelték fel a háztartások zömét. A rádió és a kerékpár már az 1950-es években általánossá vált, mosógépet, hűtőszekrényt, porszívót és televíziót pedig az 1960-as és az 1970es években vásároltak maguknak a családok. Az 1980-as évek elejétől ezek a javak lényegében minden háztartásban megtalálhatók voltak. Az ezer lakosra eső gépkocsik száma alapján Magyarország 1980-ra érte el a nemzetközi átlag 73, majd 1986-ra 102 százalékát. Magyarországon 1000 főre ekkor 135 gépkocsi jutott, a legfejlettebb országokban 4-500, Spanyolországban 240, Görögországban 127 és Lengyelországban 99. Terjedt a turizmus, gomba módra szaporodtak a víkendházak.

Az 1960-as és 1970-es években fölépült hétvégi házak a századelő elegáns villáihoz persze úgy viszonyulnak, mint az Ipoly a Dunához vagy a Kis-Balaton az Adriához. Ám ebből nem a családok 1-2, hanem 10-20 százalékának vagy még ennél is többnek jutott. Ahogy a Danuvia és Pannónia motorkerékpárokból, majd később a Trabantokból és a Ladákból is. Igen, pontosan ez a különbség “reneszánsz” és “proletár reneszánsz” között, és én elfogadom, hogy ennek a megítélése ismét értékválasztás kérdése. Az, amit ezekről az évekről írtam, nem a rendszer apológiája, hanem e felemás modernizáció – Fehlentwicklung, olvashatta a német történelem hasonló jelenségeiről emigrációja alatt unos-untalan – méltánylása.

Igen ám – kapja majd fel a fejét e sorokat olvasván –, de mibe került ez a magyarságnak?! Sokba, tragikusan sokba. A szerves modernizáció sokkal jobb lett volna. Tudnia kell azonban, hogy a deviáns viselkedés különböző formái nem a szocializmus vagy a Kádár-korszak termékei. Az öngyilkosságok gyakorisága a múlt század vége óta magas Magyarországon, és egyes adatok szerint alkoholból is átlagon felül fogyasztottak a “boldog békeidők” magyarjai. Kétségtelen azonban, hogy az 1950-es évek közepétől olyan nagyarányú romlás következett be, amely mással, mint a társadalom igen gyors és radikális átalakulásával, a mindennapi élet átlagosnál több feszültségével, a nemzeti történelem és az egyének kudarcaival és mindezekből adódóan egy széles körű értékválság demoralizáló hatásaival, nemigen magyarázható. Mint Andorka Rudolf és Pataki Ferenc írásaiból tudjuk, ugyanez vonatkozik a stressz és a lelki betegségek különböző jeleire is, amelyek mindenütt a modern élet velejárói, ám csak ritkán olyan mértékben, mint Magyarországon. Az 1970-es és 1980-as években a magyar társadalom jobban élt, mint a legtöbb szocialista ország lakossága. Ezért a magasabb életszínvonalért azonban olyan árat fizetett, amelynek társadalompszichológiai következményei – az ipari struktúra ötvenes évekből örökölt ésszerűtlenségeivel és a nyolcvanas években kialakult adósságcsapdával együtt – nemcsak jelenünkre, hanem jövőnkre is árnyékot vetnek.

A durva és tömeges méretű politikai represszió hiánya, az anyagi gyarapodás és a kádárizmusra ugyancsak oly jellemző “kis szabadságok rendszere” (utazás, kulturális nyitottság, a vallásgyakorlás lehetősége stb.) okozták, hogy a rendszerbe vetett össztársadalmi bizalom érezhetően és kimutathatóan csak az 1980as évek második felében rendült meg, vagyis akkor, amikor a nemzeti jövedelem növekedése – 4-6 százalékos évtizedekig tartó éves emelkedés után – megállt, illetve a zéró szinthez közelítve visszazuhant, melynek következtében előbb a reálbérek, majd később a reáljövedelmek is csökkenni kezdtek, az ingyenes szociális juttatások rendszere pedig megingott. De tömeges méretű sztrájkokra vagy tüntetésekre még ekkor sem – sőt a rendszerváltásig tulajdonképpen egyáltalán nem – került sor. A rendszerellenes aktív ellenzékiek száma 1988-ig néhány százra, 1988-ban néhány ezerre, 1989-ben néhány tízezerre volt tehető. A homo kádáricus a tévét nézve és a rádiót hallgatva követte az eseményeket, ha követte egyáltalán, s nem a kertjével (háztájijával, házával, autójával, gebinjével, gmk-jával, vgmk-jával stb.) volt továbbra is elfoglalva. A rendszer összeomlására 1989-ben tehát aligha került volna sor a Szovjetunió végzetes meggyengülése és kezdődő szétesése, valamint az Egyesült Államok óvatos, de következetesen fellazító politikája nélkül. Öntől eltérően én ezt – a külpolitikai faktort – a rendszerváltás legfontosabb okának tartom.

Az emberek mindazonáltal nem ellenezték azt, ami történt, sőt még örültek is neki, mert elhitték, hogy a Szovjetunió és a kommunisták nélkül jobb lesz. Persze, persze, szabad sajtó is kell, meg a többpárti demokrácia sem árt – vélték –, kivált azonban akkor, ha úgy élhetünk, ahogy az osztrákok. A homo kádáricus elsősorban az új rendszerben is fogyasztani akart. S amikor kiderült, hogy nem tud, vagy legalábbis nem annyit és úgy, ahogy remélte, és ahogy az új politikai pártok 1990-ben egymással versengve – tudatlanul vagy felelőtlenül – ígérték neki, akkor a lehető legdemokratikusabb módon visszahívta a volt kommunistákat. Vajon kiket fog visszahívni 2002-ben?

7

Tisztelt Uram!

Vége a kéthetes pihenésnek. Holnap reggel még bemegyünk a fiumei zöldség-, gyümölcs- és halpiacra, ahol minden konkrét cél nélkül, l’art pour l’art is szeretek bámészkodni, majd hazafelé vesszük az irányt. Az út szerencsére sokkal könnyebb és kellemesebb, mint akár csak néhány évvel ezelőtt is volt. Fiumétől fel a hegyekbe ma már autópálya, illetve autóút vezet, amely Károlyváros előtt mintegy ötven kilométerrel ér végét. Károlyvárostól – Karlovactól – ismét autópálya visz hazafelé, amelyből a magyar határig már csak egy kis szakasz hiányzik Zágráb után, Varasd (Varazdin) előtt. A megpróbáltatások ezután kezdődnek, hazai földön, s tartanak mindaddig, amíg Siófok után az M7-esre rá nem kanyarodunk. Őszintén szólva föl nem foghatom, hogy minket egészen mostanáig miért nem érdekelt a Zágráb–Fiume felé vezető út magyarországi szakaszának alkalmassá tétele a gyorsforgalmi közlekedésre. Ha akarunk valami regionális együttműködést, akkor – visegrádi hármak ide, visegrádi négyek oda – Horvátországgal még ma is sokkal könnyebben találnánk közös érintkezési pontokat, mint akár Csehországgal, akár Lengyelországgal. Tanuljunk Bethlen Istvántól! Ha ő mint megrögzött antibolsevista különbséget tudott tenni szovjet ideológia és szovjet külpolitika között, vajon mitől oly nehéz ma reálpolitikusnak lenni? Az elmúlt tíz év magyar külpolitikájának ez kétségkívül egyik deficitje. A kötet zárófejezetében, amelyben a rendszerváltás utáni évek főbb tendenciáit igyekeztem megragadni, erről a mulasztásról – mint levelének utolsó bekezdésében hangsúlyosan szóvá teszi – valóban nem írtam. Mint ahogy nem minősítettem, csak leírtam számos más új fejleményt, tendenciát is. Az értékelő mozzanatok hiányával kapcsolatos kritikája, úgy érzem, leginkább e fejezettel kapcsolatban jogos.

De hát tehettem volna mást? A jelenbe érő legközvetlenebb múlt értékelése mindig nagyon nehéz, mert a minősítendő folyamatok még nem értek véget, és a végeredmény ismerete nélkül a kezdet megítélésében sem lehetünk teljesen bizonyosak. Pedig ügyek, melyekről nagyon értékvezérelten és kritikusan is tudtam volna írni, szép számmal akadtak. 1998 nyarán, amikor ezt az utolsó fejezetet fogalmaztam, Feleségem, aki tanárnő, történetesen éppen az új típusú történelemoktatás, vagyis az “ember és társadalom” nevű, a világon sehol sem létező tárgy helyi tanmeneteit állította össze. Bár vért izzadt, a kimeneti szinteket egyszerűen lehetetlen volt úgy összehangolni, hogy a nyolc-, a hat- és a négyosztályos gimnáziumokba készülők egyaránt felkészülten felvételizzenek. Mi ennek a “szoclib” kormány alatt kidolgozott és 1998 tavaszán nagy sebbel-lobbal törvényerőre emelt új oktatási koncepciónak a bevezetését – mivel a megvalósításához szükséges feltételek nagyrészt hiányoztak – nagy hibának tartottuk, és azt vártuk, hogy a “polgári kormány” – ígéretéhez híven – leállítja. Ehelyett mi történt? Az új miniszter bejelentette, hogy az alaptanterv rossz ugyan, ám az oktatást szeptemberben mégis aszerint kell kezdeni. Majd egyévi nyűglődés után mégiscsak érvénytelenítették. És ez persze csak a jéghegy csúcsa. A pedagógustársadalom legjobban valószínűleg az 1980-as évek második felében érezte magát, amikor az 1985-ös oktatási törvény értelmében döntő beleszólással bírt az igazgatók kiválasztásába, és a biztosított szakmai önállóság alapján minden iskolai munkaközösség maga határozhatta meg, hogy a kitűzött oktatási célokat milyen módon – milyen tantervekkel és milyen tankönyvekkel – éri el. Azt megelőzően “pártunk és kormányunk” szólt bele a munkájába, 1990 óta pedig “pártjaink és önkormányzataink”. Egyikük sem értett, illetve ért hozzá.

Pedig ha van valami, amivel Magyarország új versenytársai között az európai mezőnyben megkapaszkodhat, és némi tiszteletet, megbecsülést és – ennek révén – előnyt vívhat ki a maga számára, akkor az nem a foci, nem is a Balaton és gyógyvizeink, hanem az ország szürkeállományának a nagysága és csiszoltsága, még pontosabban a most 1020 évesek és még fiatalabbak felkészültsége. Mit tettünk annak érdekében, hogy ifjúságunk versenyképes legyen? Egyénileg mint szülők nagyon sokat, közösségként mint magyar nemzet jószerével semmit vagy csak nagyon keveset. Jószerével csak az iskolák számítógéppel való felszerelése tölthet el bennünket örömmel. Minden más szomorúságra ad okot. Drágább, tehát értékesebb könyveket már évek óta nem tudnak kifizetni az iskolai könyvtárak, nyelvoktatásunk színvonala hullámzó és többnyire – különösen vidéken – alacsony, elitnevelés nincs, a lemaradók felzárkóztatása nincs megoldva, a tehetséggondozás – egyelőre nem tudni, milyen eredménnyel – most kezdődik. A közoktatás költségvetési támogatásának többszakaszos leépítése és az önkormányzatok fenntartói és finanszírozói jogokkal való felruházása mára katasztrofális állapotokat idézett elő.

A legszégyenteljesebb és a legaggasztóbb azonban pedagógusaink bérszintje. Az egy főre jutó hazai GDP-nek ez 80 százalékát sem éri el, miközben Svájcban és Németországban az ottani GDP 170, s még Török- és Görögországban is 160 százalékát. A magyar pedagóguskeresetek 1995-ig haladták meg szerény mértékben az átlagos magyar keresetet. Azóta havi 4-6 ezer forinttal mindig alatta maradnak. Oplatka András, a Neue Zürcher Zeitung magyar származású budapesti tudósítója néhány héttel ezelőtt, a Magyarország 2000 rendezvénysorozat keretében tartott konferencián elmondta, hogy a svájci politikai elit, amikor több évtizeddel ezelőtt hosszú távú nemzeti stratégiát dolgozott ki, ugyancsak az oktatást találta olyannak, amelynek a fejlesztésétől távlatosan a legtöbb eredmény várható. A svájci honatyák ezért úgy döntöttek, hogy a pedagógusok bérszintjét – persze megfelelő feladatokat is mellérendelve – nem egyszerűen megemelik, hanem a sajátjuk fölé emelik. Nem mindennapi döntésüket azzal az – egyébként triviális – igazsággal indokolták, hogy az, ami az iskolákban történik, hosszabb távon fontosabb annál, mint amiről ők a parlamentben általában vitatkoznak. Néztem a jelenlévők arcát. A lelkesedés mérsékelt volt, a taps gyér. Egy-egy tüzes magyar beszéd jóval nagyobb sikert aratott. Pedig ha valamiben, akkor az oktatás stratégiai ágazatként való kezelésében egyetérthetne a mindenkori kormánypárt és ellenzéke. Ismét Márai jut eszembe, aki a háború vége felé jegyezte naplójába, hogy Magyarország “csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs módunk középszerűnek lenni”. De idézhetném Eötvöst, Klebelsberget, Teleki Pált és persze Németh Lászlót is. S ha ebben az alapvető kérdésben egyszer nemzeti konszenzus tudna kialakulni, akkor innen már csak egy lépés lenne annak tudomásulvétele, hogy tanítani legjobban a tanárok tudnak, esztergálni az esztergályosok, s a politikusok egyikhez sem értenek. Ők politizálni tudnak, ha tudnak…

Apropó, politikusok. Kritikájának zárósoraiban említi, hogy az utolsó fejezetből hiányolja az olyan kis politikusi portrékat, mint amilyeneket korábban Tiszáról, Károlyiról, Bethlenről és a többi kiemelkedő kormányférfiről olvasott. Igaza van, visszarettentem ettől a feladattól. Most viszont megvallom, hogy a rendszerváltás idején én leginkább Pozsgay Imrével rokonszenveztem. Részben azért, mert őt és az ő – a horizonton akkor már évek óta jól látható – politikusi útját tartottam hitelesnek, nézeteit nemzetinek és demokratikusnak. Részben pedig azért, mert mögötte és körülötte láttam azt a szakértői-politikusi gárdát, amelytől a viszonylag zökkenőmentes átmenetet és a vargabetűk nélküli jövőt reméltem. 1988–1989-ben, a nevezetes négyigenes népszavazásig egyébként szinte mindenki őt tartotta a jövő emberének. Akkor valószínűleg senki sem gondolta, hogy a reformerőknek végül a legnagyobb vesztese lesz. De hát a politika nem az érdemeket jutalmazza, hanem a sikert. Talán a történelem majd igazságot szolgáltat neki.

Antall Józsefre először 1989 őszén, egy tévébeszélgetést vagy interjút nézve figyeltem fel. Azonnal a hatása alá kerültem, és úgy éreztem, hogy megvan Magyarország új miniszterelnöke. A “körforgalomban” ekkor már minden szabályra fittyet hányva előzgető régi és új politikusok között végre egy profi, egy kvázi-államférfi. 1992 nyarán, amikor a Magyarok Világszövetségének kongreszszusán viszonylag közelről láthattam és hallhattam, ugyanez volt a véleményem. Emelkedettség, elegancia, történelmi tudás, nemzeti és demokratikus elkötelezettség, politikai érzék – mindaz, ami a történelmi magyar elit legjobbjait jellemezte. A 15 millió magyarral kapcsolatos megjegyzését, melyet ekkor is megismételt, egyáltalán nem éreztem zavarónak. Inkább egyetértettem vele. Úgyszintén azzal, ahogy folytatta: a magyarság nem akar revíziót, a magyarság elismeri Trianont, de azt megtagadni tőle, hogy fájdalmának, mellyel erre a döntésre gondol, hangot adjon, senkinek sincs joga. Sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem éreztem ennyire határozottan, hogy azt mondja és azt képviseli, amit én is gondolok, és a helyében én is képviselnék. Olyasmiket viszont, amelyeket én nem mondtam vagy tettem volna, szép számmal mondott és cselekedett. Ilyen volt például agrárpolitikája, amelynek következtében számos életképes téesz bomlott fel, és sok ezer életképtelen kisparcella jött létre. A zűrzavar a mezőgazdaságban azóta is tart. Aztán a kárpótlás. Bár a mi családunknak is “járt” valami, én megalázónak tartottam volna a markomat nyújtani, és részesedni belőle. A Fidesz akkori platformján álltam, amely mindenfajta kárpótlást a jövő és a kibontakozás ellen ható, inflációgerjesztő lépésnek tartott. Antall azonban ebbe is belement. Vagy azért, mert egyetértett vele, mert ő is akarta, mert végeredményben irtózatosan sértett ember volt, vagy azért, mert hozzátartozott a politikai alkuhoz. Ön, aki jóval nagyobb értékeket hagyott itthon 1947-es távozása után, mint amekkorát az én családomtól a téeszesítés során elvettek, nyilván ezt is másként látja, s mélységesen nem ért velem egyet.

Nos, az utolsó fejezetben éppen ezért fogtam vissza magam. Nem akartam fölöslegesen politikai vitákat gerjeszteni egy olyan közegben, amely úgyis túlpolitizált. És persze parazsat sem akartam gyűjteni a fejemre. Tíz évvel a rendszerváltás után őszintén szólva Önnel is szívesebben vitáznék a jövőről, mint a múltról. Ha válaszol, kérem, ossza meg velem ezzel kapcsolatos nézeteit is!

Cirkvenica, 2000. július 8–22.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk