←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Vadász Géza

Költészet és valóság

        Volt egy ember, nagybajúszos.

        Rágta a pennáját:

        verset írt, hogy meghódítsa

        szíve Lauráját.

        Elkezdte, hogy: “Beatrícsém!”

        Majd kihúzta: “Júliám!”

        “Annám!” “Lillám!” “Flórám!” “Rózsám!”

        “Oféliám!” “Éloám!”

        “Úgy szeretlek, hogy azt szóval

        kimondani nem lehet,

        azért írom

        e papíron

        e szerelmes verseket!”

        Itt megakadt. Mit írjon még?

        Hogy a szíve érte fáj?

        Kőszívű a nő, nem hallja,

        akárhogy is kiabál…

        “Hajad, mint a…” Megint megállt –

        egy hasonlat kéne itt –

        mindenesetre felírta

        egymás alá, szépen sorba

        szerelme testrészeit:

        “Szemed, mint a…

        Füled, mint a…”

        Satöbbi. Egy volt a baj:

        talpig felöltözve látta

        szerelmét a kávéházba’,

        s mit tudja ő, hogy ruhája

        milyen titkokat takar!

        Igaz érzés, igaz versek!

        Ez a költő jelszava.

        A versírás mire van hát?

        Ő hazudni – ebugattát! –

        nem fog egy nőnek soha!

        Hisz egy félórája sincs még:

        nyakon csípték, hazavitték

        és Laura épp az imént

        kiáltott be: “Pillanat!” –

        Inkább, mint hogy nagy kajánul

        hazudozzék: a hajánál

        és a nyakánál maradt.

        S ahogyan így megpróbálta

        pennáját szorgosan rágva

        bús szívét kiönteni –

        egyszerre csak: ninini!

        Belibeg szép Laurája

        egy szál selyemhacukába,

        hogy pennáját azon nyomba’

        leteszi.

        Ireg-forog Ofélia,

        Lilla, Flóra és Júlia,

        az arca is kipirul –

        költőnket úgy megigézi,

        hogy csak nézi, egyre nézi,

        tétlenül és szótlanul.

        Na de ezt már Laurája

        sem hagyhatja annyiba’:

        lecsúszik a ruha pántja,

        s látja már, amit nem láta,

        mit nem illett látnia –

        Laura csábosan hátrál,

        megáll a vetetlen ágynál,

        ruhája mind lejjebb csusszan…

        A mi emberünk se rest:

        odanyargal egyenest –

        s odabenn van,

        benn a lyukban.

Játszanék a kezével

  Libegő tengerszín ruhája

  körülnyaldossa, kósza hullám –

  s akár egy finom csipkekesztyű:

  fehér kötés van a kisujján.

Fecsegő kicsi patakom!

Csak egyszer lenne még enyém:

tenisztől kimarjult kisujját

kedvemre csókkal önteném.

           S ha fájna, s mondaná: ne ott!?

           Szívesen halnék azután…!

           Vagy legalábbis: verseim

           nagyobb örömmel ontanám.

Egy színésznőhöz

         Megláttalak a színpadon,

         s úgy bújtak össze ujjaim,

         fantasztikus kis állatok,

         mint akik imádkoznak érted.

         Úgy fuldokoltak ujjaim

         egymásban tehetetlenül,

         hogy hosszú, boldog éjszakát

         álmodtam végig azalatt.

 

         Most ujjaidra gondolok,

         mert megcsókoltam a kezed,

         és tegnap este láttam a bokádat.

         Vigasztalásul könyvet olvasok:

         “Az asszony átok és az asszony áspis”

         – ó ujjaim, ti, ujjaim, –

         de a haja szőke, de a bőre bársony,

         és szeretném megcsókolni a száját.

A szerelem hatalma

Idyll   

         Szobánkban heverészve pihenünk,

         Hogy szinte elfáradtunk már bele,

         Az etikett most nem parancs nekünk,

         Szívünk gyönyörrel oly teljes tele.

         A szemeimmel majd megettelek,

         És mégis érzem, ez mind nem elég!

         Az állatokba is, ha nyár, ha tél,

         Hozzánk az Isten példákkal beszél.

         Mi mindent nem míveltem már veled!

         Nyögsz térdre esve, jársz négykézláb.

         Csak nincs is édesb lelki élvezet,

         Mienk, míg elfeledjük, a világ!

         Remegsz, a földön csúszol-mászol.

         Aztán ízenkint harapdáltalak.

         És okosan, mert így vagy boldog.

         És rágicsáltam a kisujjadat.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk