Volt egy ember, nagybajúszos.
Rágta a pennáját:
verset írt, hogy meghódítsa
szíve Lauráját.
Elkezdte, hogy: “Beatrícsém!”
Majd kihúzta: “Júliám!”
“Annám!” “Lillám!” “Flórám!” “Rózsám!”
“Oféliám!” “Éloám!”
“Úgy szeretlek, hogy azt szóval
kimondani nem lehet,
azért írom
e papíron
e szerelmes verseket!”
Itt megakadt. Mit írjon még?
Hogy a szíve érte fáj?
Kőszívű a nő, nem hallja,
akárhogy is kiabál…
“Hajad, mint a…” Megint megállt –
egy hasonlat kéne itt –
mindenesetre felírta
egymás alá, szépen sorba
szerelme testrészeit:
“Szemed, mint a…
Füled, mint a…”
Satöbbi. Egy volt a baj:
talpig felöltözve látta
szerelmét a kávéházba’,
s mit tudja ő, hogy ruhája
milyen titkokat takar!
Igaz érzés, igaz versek!
Ez a költő jelszava.
A versírás mire van hát?
Ő hazudni – ebugattát! –
nem fog egy nőnek soha!
Hisz egy félórája sincs még:
nyakon csípték, hazavitték
és Laura épp az imént
kiáltott be: “Pillanat!” –
Inkább, mint hogy nagy kajánul
hazudozzék: a hajánál
és a nyakánál maradt.
S ahogyan így megpróbálta
pennáját szorgosan rágva
bús szívét kiönteni –
egyszerre csak: ninini!
Belibeg szép Laurája
egy szál selyemhacukába,
hogy pennáját azon nyomba’
leteszi.
Ireg-forog Ofélia,
Lilla, Flóra és Júlia,
az arca is kipirul –
költőnket úgy megigézi,
hogy csak nézi, egyre nézi,
tétlenül és szótlanul.
Na de ezt már Laurája
sem hagyhatja annyiba’:
lecsúszik a ruha pántja,
s látja már, amit nem láta,
mit nem illett látnia –
Laura csábosan hátrál,
megáll a vetetlen ágynál,
ruhája mind lejjebb csusszan…
A mi emberünk se rest:
odanyargal egyenest –
s odabenn van,
benn a lyukban.
Libegő tengerszín ruhája
körülnyaldossa, kósza hullám –
s akár egy finom csipkekesztyű:
fehér kötés van a kisujján.
Fecsegő kicsi patakom!
Csak egyszer lenne még enyém:
tenisztől kimarjult kisujját
kedvemre csókkal önteném.
S ha fájna, s mondaná: ne ott!?
Szívesen halnék azután…!
Vagy legalábbis: verseim
nagyobb örömmel ontanám.
Megláttalak a színpadon,
s úgy bújtak össze ujjaim,
fantasztikus kis állatok,
mint akik imádkoznak érted.
Úgy fuldokoltak ujjaim
egymásban tehetetlenül,
hogy hosszú, boldog éjszakát
álmodtam végig azalatt.
Most ujjaidra gondolok,
mert megcsókoltam a kezed,
és tegnap este láttam a bokádat.
Vigasztalásul könyvet olvasok:
“Az asszony átok és az asszony áspis”
– ó ujjaim, ti, ujjaim, –
de a haja szőke, de a bőre bársony,
és szeretném megcsókolni a száját.
Idyll
Szobánkban heverészve pihenünk,
Hogy szinte elfáradtunk már bele,
Az etikett most nem parancs nekünk,
Szívünk gyönyörrel oly teljes tele.
A szemeimmel majd megettelek,
És mégis érzem, ez mind nem elég!
Az állatokba is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az Isten példákkal beszél.
Mi mindent nem míveltem már veled!
Nyögsz térdre esve, jársz négykézláb.
Csak nincs is édesb lelki élvezet,
Mienk, míg elfeledjük, a világ!
Remegsz, a földön csúszol-mászol.
Aztán ízenkint harapdáltalak.
És okosan, mert így vagy boldog.
És rágicsáltam a kisujjadat.