Egyetlen esély a megszólalásra,
ha nem törekszel közvetlen hatásra,
csak fényezed az olvasás ezüstjét,
lenyomod halkan az írás kilincsét.
Benyitsz végre egy ajtón, és ha nincsen
mögötte semmi, elfogytak a kincsek,
nem káromkodsz, s panaszkodsz, mire jöttél,
elloptak mindent innen is a törpék –
Téged meg a kudarc tesz majd erőssé.
Mostam le arcomról a festéket,
és ahogy jött le, részletekben,
nem az elnyűtté tett estéket
láttam a tükörben, hanem hogy –
úristen, így megöregedtem –
a vonásaim ugyanazok.
Már (f)el se tűnik az arcom.
Talán akkor fog tényleg elállni az eső,
mikor kissé bizonytalanul majd az első
járókelő az ernyőjét összecsukja,
míg mások meg úgy sietnek át az utca
egyik oldaláról a másikra,
boltokból boltokba, s haza, mintha
a nyitott esernyő fényes vásznát
az eső körmei kaparásznák,
s a még mindig nedves aszfalt majd jóval
elállta után is csillogni óhajt.
Ahogy a mosogató krómacél peremén,
a konyhaablakon át, csillan a telihold
beszűrődő fénye. De váratlan belelép
a mosogatóvízbe, így nem tudom leírni, hogy
az égbolt szűkre szabott téglalap-szeletén
bevetődő telihold sugara teli volt
acélos visszfénnyel az ablakunk keretén.
Otthon, este, olvasgatás. Miközben
néhány mondat úgy telibe talál,
hirtelen fel se tudok állni. Csöndben
fekszem, s hallgatom, ahogy a halál
folyik a lapokból, mintha üvegből.
Hagyni kellene, lepjen el, akár.
Tűnjek már el ebből a környezetből.
Vérfolttal a hatást lehet fokozni,
ám idővel kikopik a szövegből –
Álsebet csak mondat képes okozni.
Tudatom,
hajnalban ülök a vonaton
ám ha most a rendelt
szemüvegem felől néznék
nem a barna fátyolt
szétdobó barna napüvegen át
pusztán szálanként látnám
a zöldtüdős nyárfasort
és látnám az ujjperces kezem
’hogy időnként hajamba túr
és nem úgy mindent egyben
ahogy original félvakon születtem
mindent egyben
hogy minden egyre menjen
estében visszahoz a retúr
künn sötétben állnak a fák
hajaim közt ujjam robog
fordulatos nap volt, ennyi elég
mint nullszaltós gyertyagyár
utazom a vonaton
úgy megy mint egy teve
és benne én is teve vagyok
és e teve púp a hátamon
soha nem érek már haza
valóságos könyv az asztalon
tele rohadt kis betűkkel
legalább olvasni tudnék
amíg járkáló szememmel ellátom a bajom
hogy hazaérjek úgymond időben
semmi esély nincs rá
fékezünk megállunk indulunk
valamit nagyon elhagyunk
hangszóró pislog a plafonon
köcsöghangon rikácsolnak benne
egyetlen dolgom marad – hátra
teve helyett legyek inkább medve
folyjon össze kedve nedve
az istenért milyen alapon
marad rám ez a napom a vonaton
ahol most is úgy haladok
hogy mindenen fennakadok
tiszta űr ez és sima hiába
mint lélekvesztett Légi Test
ki mindent belelehelt a fiába