←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Jász Attila

Egyetlen esély

        Egyetlen esély a megszólalásra,

        ha nem törekszel közvetlen hatásra,

        csak fényezed az olvasás ezüstjét,

        lenyomod halkan az írás kilincsét.

        Benyitsz végre egy ajtón, és ha nincsen

        mögötte semmi, elfogytak a kincsek,

        nem káromkodsz, s panaszkodsz, mire jöttél,

        elloptak mindent innen is a törpék –

        Téged meg a kudarc tesz majd erőssé.

Tükörtörés az öltözőben

          Mostam le arcomról a festéket,

          és ahogy jött le, részletekben,

          nem az elnyűtté tett estéket

          láttam a tükörben, hanem hogy –

          úristen, így megöregedtem –

          a vonásaim ugyanazok.

          Már (f)el se tűnik az arcom.

Csillogni óhajt

        Talán akkor fog tényleg elállni az eső,

        mikor kissé bizonytalanul majd az első

        járókelő az ernyőjét összecsukja,

        míg mások meg úgy sietnek át az utca

        egyik oldaláról a másikra,

        boltokból boltokba, s haza, mintha

        a nyitott esernyő fényes vásznát

        az eső körmei kaparásznák,

        s a még mindig nedves aszfalt majd jóval

        elállta után is csillogni óhajt.

Teli volt

       Ahogy a mosogató krómacél peremén,

       a konyhaablakon át, csillan a telihold

       beszűrődő fénye. De váratlan belelép

       a mosogatóvízbe, így nem tudom leírni, hogy

       az égbolt szűkre szabott téglalap-szeletén

       bevetődő telihold sugara teli volt

       acélos visszfénnyel az ablakunk keretén.

Idővel kikopik

         Otthon, este, olvasgatás. Miközben

         néhány mondat úgy telibe talál,

         hirtelen fel se tudok állni. Csöndben

         fekszem, s hallgatom, ahogy a halál

         folyik a lapokból, mintha üvegből.

         Hagyni kellene, lepjen el, akár.

         Tűnjek már el ebből a környezetből.

         Vérfolttal a hatást lehet fokozni,

         ám idővel kikopik a szövegből –

         Álsebet csak mondat képes okozni.

Podmaniczky Szilárd

A tudatom

 Tudatom,

 hajnalban ülök a vonaton

 ám ha most a rendelt

 szemüvegem felől néznék

 nem a barna fátyolt

 szétdobó barna napüvegen át

 pusztán szálanként látnám

 a zöldtüdős nyárfasort

 és látnám az ujjperces kezem

 ’hogy időnként hajamba túr

és nem úgy mindent egyben

ahogy original félvakon születtem

mindent egyben

hogy minden egyre menjen

estében visszahoz a retúr

künn sötétben állnak a fák

hajaim közt ujjam robog

fordulatos nap volt, ennyi elég

mint nullszaltós gyertyagyár

Utaskísértet

        utazom a vonaton

        úgy megy mint egy teve

        és benne én is teve vagyok

        és e teve púp a hátamon

        soha nem érek már haza

        valóságos könyv az asztalon

        tele rohadt kis betűkkel

        legalább olvasni tudnék

        amíg járkáló szememmel ellátom a bajom

        hogy hazaérjek úgymond időben

        semmi esély nincs rá

        fékezünk megállunk indulunk

        valamit nagyon elhagyunk

        hangszóró pislog a plafonon

        köcsöghangon rikácsolnak benne

        egyetlen dolgom marad – hátra

        teve helyett legyek inkább medve

        folyjon össze kedve nedve

        az istenért milyen alapon

        marad rám ez a napom a vonaton

        ahol most is úgy haladok

        hogy mindenen fennakadok

        tiszta űr ez és sima hiába

        mint lélekvesztett Légi Test

        ki mindent belelehelt a fiába

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk