←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Szabó Miklós

Az antifasizmus revíziója

Jobboldali hullám söpör végig a nyugati világon. A konszolidált, “polgári” jobboldaliság radikalizálódik.

A parlamentáris jobboldaliság Nyugaton a nagy munkaadók pártjait jelenti. Az eleddig elszigetelt jobboldali radikalizmus erői (Le Pen, az ő mintájára szervezett svájci Nemzeti Front, német kriptoneonáci pártok) nem is mozdultak ki az elszigeteltségből. A konszolidált jobboldalon erősödtek fel mostanáig marginális tendenciák, amelyek jellegükben inkább egybevethetők a karanténba zárt szélsőjobboldalisággal, mint a nagymunkaadó-pártok jobboldaliságával. Hatásuk erősen befolyásolja a mérvadó pártok eszmeiségét, és megjelentek a határesetek. A konszolidált pártok köréből a szélsőségbe átcsúszott Haider-párt szalonképessége vagy karanténba kényszerítése körül befejezetlen harc folyik. Mindez azonban máris láncreakciót látszik indítani. A Haider-párt látványos választási sikerét követte Svájcban a Blocher-párt térnyerése. A konszolidált és a szélsőségbe hajló jobboldal közötti átmenetet az jelenti, hogy a szélsőséges jobboldal követeléseiből a civilizált jobboldal követelései közé is átkerül a szélsőséges, eleve rasszista ideológiában megfogalmazott, agresszívan xenofób bevándorlóellenesség. A harmadik világból és a volt szovjet blokk térségéből beáramló, letelepülni vágyó vendégmunkás-tömeg korábban szükséges munkaerő volt. Elvégezték azt a munkát, amelyre a helyi munkaerő nem fanyalodott. Az ipari fejlődés azonban csökkentette az élőmunka iránti igényt, és ez foglalkozási feszültséget eredményezett. Ehhez társult a bevándoroltak integrálásának a problémája. Mindezek következtében a mérsékelt jobboldal is egyre erőteljesebb hangot üt meg a bevándorlási tilalom dolgában, és kezdi magáévá tenni a szélsőjobboldali szegregációs követelést a letelepült korábbi vendégmunkások ellen.

A jobboldali radikalizálódás felerősítette Ausztriában és Svájcban a világgazdaságtól való autarchiás elzárkózás irányzatát. A Nyugat-ellenes világgazdaság-fóbia korábban a baloldali radikalizmus ideológiája volt, és forradalmi antikapitalizmus fogalmazódott meg benne. Az antikolonialista mezben megjelenő USA-ellenes nacionalizmus a nemzeti függetlenség eszméjét próbálta kisajátítani, és népfront-szövetségese volt az a külföldi verseny által kizsákmányolt nemzeti burzsoázia, amely sok esetben a valóságban nem is létezett. A jobboldali előretörés lendületét mutatja, hogy ez a fajta autarchiás nacionalizmus antiglobalizmus címén az utolsó évtizedben szélsőjobboldali ideológiaként jelenik meg. Az a gazdasági romantika viszont, amely a (hazai) termelő szférát, amelyet ma reálszférának szokás nevezni, szembeállítja a világgazdaság tőkemozgását bonyolító pénzszférával, nagy szélsőjobboldali múltra tekint vissza. A náci párt gazdaságteoretikusa, Gottfried Feder különböztette meg az “alkotó tőkét” (schaffendes Kapital) a “harácsoló tőkétől” (raffendes Kapital). A gondolat a rendszerváltás kezdetétől meghatározó szemlélete volt a Magyar Fórumnak, a jelenlegi kormány pedig hivatalos ideológiájába emelte át. Tellér kormányhivatalos, noha hivatalos “fehér könyvként” végül nem vállalt cikksorozatában ez a reálszférát fetisizáló bankgyűlölet a vezéreszme. A bankfóbia az egész Fidesz- gazdaságideológiában párosul a korábban szintén csak a MIÉP-szélsőjobboldalon pártideológiaként megjelenő antiglobalizmussal. Tellér számára a bankok a globalista gyarmatosítás hazai előretolt bástyái, együtt szipolyozzák ki a hazai televényből sarjadt magyar termelőszférát a globalista ötödik hadoszlopot képező Kádár-kori reformközgazdászokkal és eme antivilágból itt maradt pénzügyesekkel. Az “uzsorakörökre” mint plasztikus megfogalmazásra az említett Feder is büszke lenne (igaz, ezzel a szöveggel nem lett volna Hjalmar Schachtnál tanácsadó).

A Fidesz a szélsőjobboldaltól kölcsönzött pénzszféra-ellenességet ki tudta használni. Választási kampányában eredményesen lovagolta meg a tönkrement bankok kisbefektetőinek lincshangulatát, és sikeresen “fejlesztette” tovább általános bankellenes lincshangulatkeltéssé. A bankellenes háborúban a gazdasági romantikát sikerült tömegindulatot manipuláló instrumentummá alakítani. A modell: vizsgálatok indításával aláásni a bankba vetett bizalmat. Emiatt a betétesek kiveszik betétjüket. A bank tönkremegy, a kisbefektető futhat a pénze után. A kinyírt bank visszaállamosíthatóvá válik. Az egészben az a bravúros, hogy a kisbefektetők lincshangulatát sikerült mindeddig a bankok ellen fordítani, és ezzel elkerülni, hogy rájöjjenek: a visszaállamosító kormányhadjárat áldozatai.

A jobboldali osztályharc offenzívája

A New Deal–svéd modell jellegű jóléti állam a hetvenes években válságba jutott, mostanra pedig a fejlődés meghaladta. A válságot az váltotta ki, hogy a szociális kiadások fedezetéül szolgáló magas és progresszív adók megindították a tőke kiáramlását a harmadik világba (a távol-keleti “kistigris-konjunktúra” forrása), a jóléti kiadások fejlesztési forrásoktól fosztották meg a költségvetést, ezzel gátjává válva a modernizálásnak, a szocialista szakszervezetek által magasra srófolt bérek pedig csökkentették a külpiaci versenyképességet. A válságba került jóléti állammal szemben az a monetarista szemlélet fejezte ki a vállalkozó rétegek ellenhatását, amelynek szimbólumává a “Vaslady” vált. A jóléti állam tarthatatlanná válásának és meghaladásának oka már a termelékenység rohamos növekedése volt, ami egyre nagyobb rétegek munkateljesítményét tette végérvényesen fölöslegessé, és amely által tömegek szakadtak ki a társadalom integrációjából. Az integrációt a jóléti állam a segélyből eltartással próbálta megmenteni. A szociáldemokrácia foglalkoztatási okokból harcolt elmaradott termelési ágazatok fenntartásáért. A jobboldal válaszának ismert példája Margaret Thatcher háborúja a szénbányák bezárásáért.

A válságba jutott jóléti állam ellen a jobboldal offenzívát indított a fejlett országokban. A munkaadók osztályharca általában reaktív-defenzív volt a nyugati világban. Felelet a munkavállalók osztályharcára. Az első világháború befejezéséig nem került sor arra, hogy a munkaadókkal azonosítható jobboldal osztályharcos offenzívát indított volna. A francia Második Császárság reakció volt a 48-as februári forradalomra, Bismarck “Szocialista Törvénye” pedig a szociáldemokrácia erősödésére. A fasizmus jelentette az első jobboldali offenzívát. A fasiszta hadjárat azonban antikapitalizmusnak volt kénytelen álcázni magát. Diabolizálta a polgárság zsidó származású csoportját, és bűnbakká kiáltotta ki a kapitalizmus bűneiért, valamint szociális demagógiával áltatta a szegényeket. A történelemben a jobboldal most először indított olyan offenzívát, amely nyíltan szegény- és munkavállaló-ellenes. A kiépülőben levő “kétharmados társadalom”, amelyben a társadalom egyharmadának munkája elegendő ahhoz, hogy eltartsa a munkafolyamatból kimaradt kétharmadot, az osztályharc frontvonalát áthelyezte a klasszikus bal–jobb választóvonalról, a birtokos–birtoktalan, munkaadó–munkavállaló frontvonalról a jövedelemmel bírók és a segélyből eltartottak közé. A legmodernebb szférából kimaradt, még klasszikus manuális gépkezelő munkát végző utóproletariátus és a legmodernebb szektor áldásait kevésbé élvező, sőt a leszakadással fenyegetett kistulajdonosok bajaikért az eltartottakat okolják. Ingyenélőknek tartják őket, s nem akarják a nem teljesítőket teljesítményükkel eltartani. Ebben a széles köztes közegben lincshangulat keletkezett a segélyből élőkkel szemben. Rasszista idegengyűlöletként jelentkezik ez a bevándoroltakkal, a letelepült és integrálódott volt vendégmunkásokkal szemben. Ez a köztes közeg a bázisa a Le Pen-mintájú és a neonáci áramlatoknak.

A jóléti állammal szemben ellenérdekelt klasszikus jobboldal nagy offenzívával akarja véglegesen felszámolni a jóléti állam fenntartásáért folyó szociáldemokrata utóvédharcot. A jóléti állam táborának teljes politikai felszámolásához a jóléti állam törekvését hordozó politikai vezetőréteg teljes felszámolása szükséges. Ehhez ezt a vezetőréteget diszkreditálni kell. Enélkül nem lehet eltávolítani a politikai életből. Ezért képezi a jobboldali offenzíva legfontosabb részét a populista elitellenesség szítása és az általános elitváltás követelése. Ezt az offenzívát csak a lincshangulat meglovagolásával lehet végrehajtani. Ehhez pedig újabb, offenzívabb ideológiára van szükség annál a neoliberalizmusnál, amely a hetvenes-nyolcvanas években a jóléti állam “polgári” kritikáját megfogalmazta. Hayek és Popper eszmei inspirálói lehettek a jólét-etatizmus elvi bírálatának, de nem lehettek lobogója a szegények elleni keresztes hadjáratnak. A chicagói iskola monetaristái kifejtő-érvelő módon állították szembe a gazdasági ésszerűséget, a versenyképesség és a modernizáció követelményeit a jóléti állam gazdasági gyakorlatával. Ezzel a szemlélettel nem lehetett lincshangulatot szítani vagy meglovagolni. Más hagyományhoz kellett aktuálisan használható eszközért visszanyúlni.

A jóléti állam elleni első hadjárat kínálta ezt az eszközt. Ez az eszköz pedig a szociáldemokrata mozgalmi elit azonosítása a kommunista káderelittel. Gyanút kelteni, hogy a jóléti állam szociáldemokrata hívei álcázott kommunisták, vagy legalábbis kommunistaszimpatizánsok, s ha nem is szimpatizánsok, akkor békülékenyek a kommunistákkal szemben. A törekvés a szociáldemokrata és a kommunista mozgalom egybemosására a magyar jobboldalon csak az egykori “fehér kurzus” bárgyú próbálkozásait próbálhatja hagyományként felhasználni. Nyugaton van azonban egy ennél használhatóbb hagyomány, olyan, amelynek máig szakadatlan utóélete van. A “mccartizmus” ez a hagyomány. Az “Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság” elhíresült akciója mögött a világ első jóléti állam-vállalkozásával, Roosevelt New Dealjével való leszámolás bújt meg. Kihasználták a hidegháború kitörése által kiváltott “ötödik hadoszlop-pánikot”, hogy felszámolják a New Deal-elitet. A lehetőséget az kínálta, hogy a Roosevelt-gárda tagjai egyetemista korukban kommunisták vagy kommunistaszimpatizánsok voltak. A válság éveiben a nyugati értelmiségi ifjúság körében hódított a szélsőbaloldali eszme. A válság megingatta a bizalmat a polgári világban, és a valódi mivoltában alig ismert szocialista iparosítás illúziókat keltett a Szovjetunió iránt. Politikai elitek várományosai gyakran nyerik szocializációjukat valamely szélsőség aktivistáiként, majd végezve “benő a fejük lágya”, és a mérsékelt bal- vagy jobboldali pártok funkcionáriusai lesznek. Ez történt a Roosevelt-elit esetében is. Tagjai hamar maguk mögött hagyták kommunista Sturm und Drang ifjúkorukat. Ezzel a múlttal élt vissza McCarthy és stábja.

A republikánus párti rohamosztag széles társadalmi bázist tudhatott maga mögött. A jóléti állam szociális terhei a kisvállalkozót sújtják legjobban. A kis- és középtőkés réteg tagja tudta, hogy a New Deal adóterheitől kell megszabadulnia ahhoz, hogy fiából “Dzsoki Juing” lehessen. Ez a réteg állt az ötvenes években a fundamentalista John Byrch Society mögött, s ma is ezt a társadalmi erőt jeleníti meg a terrorista jobboldali fundamentalizmus. A tavaly kormányra került magyar jobboldal is szükségszerűen kapcsolja össze a segélyből élők elleni osztályharcos offenzívát a kommunistázással. A jóléti állam vonalát csak a kommunistaellenességgel diszkreditálhatja. Az MSZP megújuló része valóban a nyugati jóléti állam programjával kíván magyar szociáldemokrata párt lenni, a burkolt vonalasság pedig a felemás kádárista jóléti intézmények emlékével igyekszik magának tábort biztosítani.

A minden megnyilvánulása után magyarázkodásra kényszerülő ideológusnő valószínűleg azzal nyerte el a kormány-főtanácsadói stallumot, hogy provincialista tábora számára felfedezte a mccartizmust mint az “áramvonalas antikommunizmus” lehetőségét.

A mccartizmus azonban rövid virágzás után vereséget szenvedett. Időtálló eredménye az volt, hogy végérvényesen diszkreditálta a demokratikus antitotalitarizmus antikommunista ágát. Mivel a mccartizmus kommunistaellenes hajszája valójában jobboldali diktatúra kiépítését leplezte, az offenzív antikommunizmus nem tudja többé lemosni azt a gyanút, hogy hasonló próbálkozás rejlik mögötte. A szovjet helyzet Sztálin halála utáni alakulása igazolni látszott azt a feltevést, amely szerint (körülbelül úgy, ahogyan azt Otto Bauer “Világháborúk között?” c. 1936-ban megjelent könyvében kifejtette) a sztálinizmus “gyermekbetegség”, az elmaradottság és a vélt vagy valóságos külső fenyegetettség következménye, ami az iparosítás sikerével és a háborús győzelemmel el fog múlni. A Hruscsov–Brezsnyev-kori fellazult diktatúra értelmezésére alkalmasabbnak tűnt W. W. Rostow nevezetes stádiumelmélete, amely szerint a Szovjetunió egy szabályos modernizációs pályának abban a totalista szakaszában tart, amelyen a Nyugat is átment – eszerint tehát immanens fejlődéssel egyszer a Szovjetunióból is Nyugat lesz. A mccartizmusból adódott az a történeti tapasztalat, hogy a jóléti bürokráciát kommunista-váddal eredményesen fel lehet számolni, de a mccartizmus diszkreditálódása miatt már csak a “Magyar Kancellária” környékén várnak még tőle valamit.

A mccartizmustól az antifasizmus diszkreditálásáig

Szélesebb értelmezési keret kellett minden baloldaliság kommunistává minősítéséhez. Európában ez kézenfekvően adódott. A jóléti állam írmagját is kiirtani akaró keresztesek mégis döbbenten észlelik, hogy magára adó nyugati értelmiségi vonakodik attól, hogy antikommunistának tartsák. Az okot abban vélik felfedezni, hogy a valahai antifasizmus szalonképessé tette a kommunista mozgalmat. Feltételezik, hogy a nyugati értelmiségiek azért nem lesznek antikommunisták, mert nem akarnak a fél évszázaddal ezelőtti hitlerizmussal egy kalap alá kerülni. A valóságban nem Mussolini és Hitler mozgalmától határolják el magukat, hanem a ma is nagyon eleven latens mccartizmussal nem hajlandók egy oldalon állni. A jóléti állam maradványait védő baloldali elit kommunista gyanúba hozásához szükség van az egész huszadik századi világtörténelem átértelmezésére. A történeti revízió konklúziója: a huszadik századi történelem azzal jutott tévútra, hogy a fasizmus ellen felsorakoztatta azt a széles egységfrontot, amely magában foglalta a kommunista mozgalmat is. Ezt az antifasiszta világképet kell felváltani olyan világképpel, amely az antifasiszta egységfrontot a fasizmust is magába foglaló antikommunista egységfronttal helyettesíti. A mccartizmus hazai felfedezője tanulékony. Hamar továbbfejlődik a puszta mccartizmustól az átfogó antikommunista front gondolatáig.

A kormányhadállásból háborúzó jobboldal bizonnyal abban tetszeleg, hogy nem provinciális, mivel szinkronban van a mai nyugati jobboldallal. Offenzivitása a nyugati jobboldal offenzívájából nyeri a biztatást. Pedig nagyon is provincialista, mivel ez a szinkronitás abban merül ki, hogy a jóléti állammal szembeni sokban indokolt harc elfajulásait majmolja.

Az antifasizmussal való eszmei leszámolásra már évtizedekkel előbb létrejött az úgynevezett revizionista történészi irányzat, amelynek Sch. M. is rajongója. Ennek az irányzatnak protagonistája David Irving, aki egy (minden valószínűség szerint Kádárék által megrendelt) rafináltan 56-mocskoló produktum előállításával írta be nevét a magyar eszmetörténetbe, és a hazai sztárszerző, John Lukacs. A koncepció aktuális változata abból indul ki, hogy a Szovjetunió összeomlásával véget ért az a jaltai világrend, amelyhez hozzá tartozott, hogy az egykori szovjet-szövetséges nyugati országoknak el kellett viselniük, hogy az antifasizmus a Nyugat hivatalos ideológiájának kötelező része.

Ez a “történethamisítás” arra az állításra épült, hogy a fasiszta totalitarizmus rosszabb totalitarizmus volt, mint a kommunista totalitarizmus. A “jaltai világrend” aktuálissá tette a hamisítástól való megszabadulást, annak kimondását, hogy a szovjet típusú totalitarizmus volt a rosszabb. A revizionizmus visszamenőleg átértelmezi a második világháború történetét. A világtörténelem helyes alakulását az tette volna lehetővé, ha nem a Roosevelt–Churchill–Sztálin-szövetség győzi le Hitlert, hanem egy Hoover–Chamberlain–Hitler-koalíció győzi le a Szovjetuniót. Ebben az esetben a nyugati fejlődés nem járta volna be azt a tévutat, amely a jóléti államhoz vezetett.

Hazánk dicsekedhet azzal, hogy az amerikai szalonszélsőjobb tőlünk el- majd a rendszerváltás után visszaszármazott világnagysága, Th. Molnar nem találta elég átfogónak ezt a történelemrevíziót, és szélesebb horizontot rajzolt meg. Az ő ábrázolata a klasszikus romantizáló civilizációkritika vulgáris politizálása. A történelem természetesen a reneszánszszal kerül útvesztőbe, a helyzet tovább romlik a felvilágosodással, a liberalizmusról már nem is beszélve. A világpolitika eltévelyedését az okozta, hogy az Erzsébet-korban Anglia a spanyol tengeri hatalmat tekintette fő riválisának, és nem az alakulóban levő francia kontinentális hegemóniát. A modernizáció tévútjára lépett protestáns Anglia ellenségképe II. Fülöp Spanyolországa volt. Ennek következtében korunk számára diszkreditálódtak olyan konzervatív alapintézmények, mint az inkvizíció vagy a nemesi kaszt uralma. Eme elhibázott angol politika mulasztása miatt alakult ki Franciaországban XIV. Lajos abszolutizmusa, amely a modernség melegágya volt. Az idilli feudális világból ronda polgári bürokratizáltságot csinált, amelyet – mint minden hólyag tudja Tocqueville-től (főleg ők) – a forradalomnak hegeli módon csak a talpára kellett állítania. Ha világ fejlődését II. Fülöp, és nem Erzsébet határozza meg, akkor ma nem börtönvakáció és szexuális szabadosság volna, hanem deres és ius primae noctis. Akkor nem lett volna francia forradalom, sem Roosevelt, sem Olof Palme.

Természetesen a vörös totalitarizmus volt a rosszabb, nem a fekete, fehér, barna. A revízió dinamikája viszont általában az, hogy amit revideálunk, először ugyanolyan rossz, mint a másik, majd rosszabb, s a végén kifehéredik a szerecsen, és kiderül, hogy nemhogy semmi baj vele, hanem nagy nyereség, hogy volt. Így volt ez a szovjet ellenzék esetében a cárizmus revíziójánál. Szaharov és a demokratikus ellenzék szerint a szovjet rendszer rosszabb tudott lenni a cári rendszernél is. Szolzsenyicin eljut oda, hogy a cári rendszer a mélyorosz lényegiség adekvát kifejeződése volt, s mint ilyen, csodálatra méltó. Megdöntése végzetes bűn volt.

Sch. M. elhíresült Holocaust-relativáló előadásának a fő törekvése is annak bizonygatása, hogy a vörös totalitarizmus volt a rosszabb. Azt állítja ugyan, hogy egyformán rossznak tartja mindkettőt, de egészében véve egyoldalúan a bolsevizmus ellen sorol fel vádakat. Ezt még igazolni lehetne azzal, hogy a magyar közönségnek ezen a téren ismerethiányai vannak, de ezt az esetleges védekezést megcáfolja az, hogy korábban több írásában nem relatíve, hanem abszolúte elfogadhatónak tartott jobboldali diktatúrákat. 1996-ban a spanyol polgárháború apropójából rehabilitálta a Franco-rendszert. Szívügye a Gömbös-rehabilitáció is. Az Eckhardt Tibor Akadémián tartott előadás legkifinomultabb fasizmusigazolása, hogy a fasizmus nem változtatta meg a polgári társadalmi struktúrát. Nem államosította a magántulajdont. Ezzel a jobboldali diktatúra csak felszíni változást hozott. A fejtegetés feltárja, hogy a komcsifaló agya még mindig mennyire a marxista kerékre jár. Fejtegetését ugyanis csak a marxi elmélet alapján lehet értelmesen végigvinni. Eszerint a fasizmus csak a hatalmi felépítményt változtatta meg, az “alapot” érintetlenül hagyta.

Ezzel szemben a szovjet rendszer államosította a magántulajdont, s ezzel másik “alapot” hozott létre. Ez veti föl érdemben azt a kérdést, amelynek alapján a fasizmust minősíthetjük a rosszabb totalitarizmusnak. A tárgyaláshoz itt már figyelembe kell vennünk Lovas István zsidóirtást relativizáló írását is. A felhozott példák mindkettejüknél a fejlett világ perifériáján zajlanak. A pionírok a “frontieren”, a Vadnyugaton irtják az indiánokat, az ifjú törökök örményirtása a modernizáció feltételének vélt etnikailag homogén állam megteremtését kívánja szolgálni, a zsákutcába torkollott szovjet modernizációs próbálkozás szintén a civilizált világ peremén zajlott le, egy kényszermodernizált társadalom talaján. A fasizmus azonban a fejlett világ talaján hozott létre népirtó diktatúrákat. A fejlett világról a tizenkilencedik század végén azt hittük, hogy a modernség szerves része a demokrácia, hogy a demokrácia a fejlett országban visszacsinálhatatlan. A fasizmus azon a talajon keletkezett, amelyről a múlt század végén azt hittük, hogy ilyen szörnyűségek nem sarjadhatnak ki belőle. A szovjet terrormodernizációt nem véres volta, hanem kudarca minősíti. A Szojuzból ennyi szörnyűség árán sem lett modern ország, mint Japánból. A fasizmus fő kérdése, hogy a modern fejlődés mely kihívására volt válasz az osztályharcelméletnek az a torzképe, hogy a világtörténelem nem osztályharcok története, hanem a zsidó faj és a nem zsidó fajok harca. Ahogy a marxizmus szerint a kizsákmányolás felszámolása, úgy a fasizmus szerint a zsidók teljes kipusztítása hozza meg a boldog jövőt. A modernizáció útjában álló vélt és valóságos akadályok legyőzésére irányuló terror elvileg korlátozható. Az antiszemita eschatológiából következő szörnyűség nem. Ebben áll az a bizonyos egyediség.

Az antifasizmus revíziója országonként

Németország: a szélsőjobb nem mozdult ki marginalizált helyzetéből, és egyetlen mérsékelt párt sem tolódott el a jobbszélre. A fasizmusrehabilitáció a szellemi élet terrénumán zajlik. A kezdetet a nyolcvanas években lezajlott történészvita, a Historikerstreit jelentette. Ebben a szakmai-publicisztikai vitában drámaian lepleződött le, hogy rangos céhbeli történettudósokból kibújt az addig leplezett Harmadik Birodalom-szimpátia és rehabilitáló szándék. Andreas Hillgruber a német kitelepítések szembeállításával relativizálta a zsidóirtást. Joachim Fest rehabilitáló tendenciájú Hitler-monográfiát írt, Ernst Nolte, aki 1960-ban megjelent “A fasizmus a maga korában” c. könyvével még antifasisztának számíthatott (igaz, az a tétel, hogy a fasizmus a két háború közötti korszak jelensége, tehát 1945 után már nincsen “fasiszta veszély”, már későbbi álláspontjára “mutatott előre”), azzal a zavaros eszmével állt elő, hogy Hitlerék antiszemitizmusa arra az “ázsiai barbárságra” volt reakció, amely az orosz polgárháborúban megmutatkozott.

A vitában ott sejlett az a magyarázat, hogy Auschwitz nem egyedi volt, hanem korszerű. Az a minden nacionalizmust jellemző etnikai homogenizálás történt modern technikával, amit az ifjú törökök még kézműves módszerrel végeztek. A vita feltárta, hogy Németországban a hivatalos felszín alatt egy csak élőszóban létező náci közvélemény lappang. A fiatal generáció kettős nevelés áldozatának érezte magát. Minden nyomtatott szövegben az ellenkezőjét olvasta az 1945 előtti Németországról, mint amit otthon hallott. Teret nyert az a hangulat, hogy elég legyen a hivatalos álláspont terrorjából, és kapjon hangot a nép elnémított véleménye. Ez a hangulat a német elitváltási kampány társadalmi bázisa. 1945 után Németország nyugati megszállási övezeteiben a kormányzást a Weimari Köztársaság demokratikus pártjainak az a második-harmadik garnitúrája vette át, amely nem kompromittálódott a náci rendszerben, s már abban sem, hogy 1930–33 között pártjai nem tudták útját állni a náci hatalomátvételnek. Adenauer és Erhard a CDU-oldalon, Schumacher és Ollenhauer a szociáldemokrata térfélen ennek a garnitúrának vezéralakjai. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján egy igen erőteljes elitcsere eltávolította ezt a garnitúrát. Az USA által fenntartott nyugat-berlini Freie Universitäten kiképzett politológusok szabályos PR-hadjárattal végrehajtották az úgynevezett “második nácitlanítást”. Ideológiai hadjárat formájában megindították a náci múlttal való átfogó leszámolást, ama bizonyos “Unbewältigte Vergangenheit”: a feldolgozatlan múlt feltárását. Ezenközben pedig átvették az elődgarnitúrától a politikai vezetőréteg szerepét. A jelenlegi jobboldali hadjárat ezt a vezetőréteget akarja eltávolítani. Ezt nem teheti antikommunizmussal, mivel ez a garnitúra ebben semmi módon nem kompromittált. Az antifasizmust kell diszkreditálni ahhoz, hogy diszkreditálják ezt az elitet.

Ausztria: a Haider-vonal is a nagykoalíciós uralommal szemben kifejlődött elitcsömört kapcsolja össze a jóléti állam elleni harccal, és teszi a rehabilitált náci múltat a kétpárti elit bírálatának szemléleti alapjává: “a Birodalom volt az igazi szociális állam”, ahol “a németek, és nem az idegenek javát szolgálták a szociális juttatások”.

Franciaország: a mai magyar hivatalosított szélsőjobboldaliság fő hivatkozási alapja az Alain Besancon által összehordott antikommunista leleplezéshalmaz. Megtért hatvannyolcasok vezeklési dolgozata. Ordít róla a kényszerkonverzió ízléstelensége és a neofita túlbuzgalom, nem is beszélve a konjunkturális szándékról, hogy elébe vágjanak egy mccartista tisztogatásnak, amely előveheti az ő múltjukat is. A Vichy-rezsim újraértékelése valódi probléma. Franciaország “feldolgozatlan múltja” azzal a történeti igazsággal való szembenézés, hogy a francia nagypolgárság valóban a kollaboráns diktatúra híve volt. Azzá tette az 1936-os népfront-kormány kiváltotta rémület. A francia területen folyó fegyveres ellenállás valóban tisztán kommunista ellenállás volt. De Gaulle londoni emigráns kormányának a Vichy-kormány apparátusában rejtőző hivatalnokok képezték a bázisát, akik hűek maradtak a harmadik köztársaság eszméihez.

Franciaországban igazán megvan az antifasizmus revideálásának a társadalmi bázisa. Alapja lehet egy jóléti államellenes elitváltásnak.

Magyarország: a magyar jobboldal is az antifasizmus revideálásával, a fasizmus szalonképessé tételével akarja minden ellene irányuló bírálat szellemi alapját megsemmisíteni. Ez elkerülhetetlen ahhoz, hogy a szegények elleni osztályháborúnak ideológiát adjon. A demokratikus antifasizmus kompromittálása a baloldali totalitarizmussal felismerhetetlenné akarja tenni a jobboldal esetleges diktatúratörekvéseit. A magyar jobboldali kormány meglovagolja a juttatásból élők elleni lincshangulatot. Mivel a juttatásból élők nagy része cigány, ez rasszista jelleget kap, a hivatalos kormánypolitikába ezen a csatornán át is beszivárog a szélsőjobboldaliság. Nyugaton a jobboldali offenzíva a maga elfajultságában azt leplezi, hogy a nyugati világ nem tudott még megoldást találni arra, hogy a munkafolyamatból kimaradtakat milyen módon integrálja a társadalomba. Magyarországon a jobboldal a juttatásból élők terhére akarja a rendszerváltás során károsult kereső rétegeket szanálni, kockáztatva ezzel egy dezintegrált tömeggel megterhelt társadalom modernizációs lehetőségét. A szegényellenes offenzíva csak a szélsőjobb eddig kialakított mozgalmiságával próbálhatja mozgósítani a szegényellenes indulatot. A magyar Haider-párt egyre inkább nem külső tartaléka, hanem integráns része a kormányon levő jobboldalnak. Ausztriában a hagyományos kormányzó pártok és a Haider-párt viszonya rivalizálás, Magyarországon munkamegosztás.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk