←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Vitányi Iván

A jobboldal ma

Itt állok a baloldali ifjúság antifasiszta tüntetésén a Parlament előtti téren. Hallgatom az első felszólalót, a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom egyik fiatal vezetőjét. Élvezet hallgatni – nagyszerű szónok. Orgánuma is van hozzá, és valahogy tudja, hogyan kell nyilvánosan, sok ember előtt beszélni. Világos mondatokban, de nem primitíven. Erőteljesen, de nem színész módra. Ha behunyom a szemem, egy kicsit a fiatal koromba képzelhetem magam, úgy a közvetlenül 1945 utáni időben. Akkor egyszerre egy egész sereg jó szónok jelent meg a színen a fiatalok közül is. Talán tanulniuk sem kellett, itt volt az ideje, és akkor, mintegy varázsütésre, egyszeriben tudtak.

Valami azért mégis arra késztet, hogy elgondolkozzak. Beszédeink egyik éle akkor is a fasizmus ellen fordult, most is. Akkor egy világháború fasiszta öldöklése és a felettük aratott győzelem után ez adta meg hangunk pátoszát. Most a szélsőséges jobboldal újonnan kibontakozó támadása ellen. Amelyet fel akarnak, fel akarunk tartóztatni.

Visszajött tehát a múlt, a régi harc, a régi pátosz? Elgondolkozásomnak éppen az a tárgya, hogy nem egészen. Ezért bármily meggyőzően beszél is a szónok, valahogy mégsem elégséges. Ha a jobboldali veszélyről, fasizmusról, nácizmusról beszél a baloldali vagy a liberális-polgárjogi ember, valahogy úgy kezdi használni a szavakat, mintha ez a jobboldal pontosan ugyanolyan lenne, mint a régi. Pedig nem így van. Pontosabban: csak felerészben. Ma más a világ “állapota”, más helyzetet teremtett a kor, mások a lehetőségek és a problémák. Az új helyzetben minden hagyományos társadalmi-politikai irányzatnak, minden mozgalomnak meg kell újítani a magatartását és az érvkészletét. Meg kell újítania, hogy a lényege megmaradhasson. Hogy az új öltözet alatt ugyanaz a szív doboghasson.

Most világszerte látunk törekvéseket arra, hogy a jobboldal, benne a szélsőséges és a radikális jobboldallal megtegye ezt a lépést.

Van-e jobb- és baloldal?

Sokan persze mindkét oldalon azt mondják, hogy jobb- és baloldal már elavult fogalmak. A szóhasználat amúgy is véletlenül jött létre (egy csoportról, mely a konventben jobb oldalon ült), de akkor még és azóta a 20. század végéig jelentett valamit. Az utóbbi évtizedekben azonban a világ nagyot fordult, a dolgok összemosódtak, a frontvonalak ma már másutt húzódnak.

Ez az érvelés sokszor látszik igaznak, ha belül maradunk azon a politikai középen, amely a második világháború után az euroatlanti országokban szilárdan és magától értetődően kezében tartotta a politika irányítását. Nyugaton együtt hozta létre a jóléti államot és a poliarchikus demokráciát (hiszen mindkettő a szociáldemokraták, a liberálisok és a konzervatívok versengő együttműködésén alapult). Itt nálunk, kelet-középen és negyven évvel később ugyanezek együtt hajtották végre a rendszerváltást. A három nagy politikai erő tehát valóságos szentháromságot alkot, a három politikai forma mögött mindig is kitapinthatók a közös lényeg határvonalai. Amikor egymás között vannak, valóban sok az érintkezés a három irányzat között, olyasféleképpen, mint ahogy Daniel Bell mondta (hogy ő gazdaságilag szocialista, politikailag liberális, kulturálisan pedig konzervatív). Mint ahogy az is természetes ma már, hogy egy szociáldemokrata pártnak van egy liberális és egy konzervatív szárnya; egy liberális pártban vannak, akik inkább a szociáldemokratákhoz, és vannak, akik inkább a konzervatívokhoz húznak (lásd a német párt színeváltozásait; a különböző konzervatív-keresztény és keresztyén pártokban is egyaránt vannak a szociáldemokratákhoz és a liberálisokhoz közelállók. Egymás között tehát jól megvolnánk, még ha ordítva veszekszünk is: családban marad. Ünneprontás ebben a körben a jobb- és baloldaliság mindig elválasztó antinómiáit feszegetni.

Az ünnep azonban elmúlik, ha megjelenik a valódi jobboldal, amely langymeleg megalkuvásnak minősíti a mondott szentháromságot, kibújik hatalma alól, és meg akarja dönteni. Az elmúlt ötven évben is ott voltak, de baloldali ellenlábasukkal együtt az illő korlátok közé, illetve a margóra szorítva. Talán egy pillanat volt, amikor már úgy látszott, hogy a jobboldal áttör az elszigeteltség határain: De Gaulle visszatérésének ünnepélyes percei. Ő azonban cserbenhagyta a szélsőjobbot, és a maga módján megtért: felvette a szentháromság keresztjét. A pillanat elmúlt.

1990 fordulatot hozott. A szélsőjobb úgy látja, hogy ismét és most már igazán eljön az ő pillanata. A rendszeralkotó középen kívüli erők közül a szélsőbal szinte teljesen eltűnt, a szélsőjobb azonban bizonyos vonásaiban új arccal volt képes megjelenni, a radikalizmus különböző szintjein. Ezért ma még inkább igaznak fogadhatjuk el azt, ami egykor (1989-ben) az Új Márciusi Front egy éppen erről szóló vitáján hangzott el: lehet, hogy nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy a középnek van-e baloldala és jobboldala. Egy azonban biztos, hogy létezik egy a középen kívül álló jobboldal. Agresszivitása növekszik. És ha ez így van, akkor előbb-utóbb baloldalként határozódik meg minden, ami vele szemben áll.

A történelmi aspektus

Természetesen egyáltalán nem meglepő, hogy egy politikai mozgalom, politikai magatartásforma időről időre, a kor változásai alapján új alakot ölt. Nem is lehetne másképpen, hiszen “csak az marad meg, ami megváltozik”.

Az intézményesedett politikai pártok, erők, mozgalmak mögött ugyanis olyan alapvető társadalmi magatartásformák, (Mannheim Károly terminusával) a “természetes beállítódás” olyan különféle típusai állnak, amelyek egy-egy ember viselkedését nem csak a politikában, de a mindennapi életben is megszabják, amelyek tehát legalább viszonylagosan társadalmilag is érvényesek. Mannheim mindenekelőtt a tradicionalista-konzervatív és a racionalista-liberális beállítódást elemzi, de hozzávehetjük a baloldali-szociáldemokrata és a jobboldali magatartást is.

Igen, van olyan viselkedésminta, van olyan nem csak a politika és a hatalom, hanem az élet minden dolgában is kialakított beállítódás, amely a modern kor évszázadaiban táptalaja lehetett minden jobboldali agresszivitásnak. Adorno, Horkheimer, Kurt Lewin a harmincas években ezt nevezték “autoriter személyiségnek”. Legújabban pedig Umberto Eco ezt foglalta össze az ősfasizmus fogalmában.

Az ősfasizmus nem meghatározott mozgalom, hanem sokszor csak attitűd. Nem mindig ölt meghatározott alakot, de minden diktatúra e modell követőiből toboroz magának híveket. Eco felsorolja az ősfasizmus jellegzetességeit: a tradicionalizmus kultusza, a modernizmus elvetése, minden másféleség elutasítása, a velük szemben való intolerancia, a frusztráció, a saját közösség, mindenekelőtt a nemzet felmagasztalása, a férfiasság és a harc kultusza, a hozzá kapcsolódó macsoizmus, politikai elitizmus, a közös akarat mindenek felett álló voltának hirdetése.

Az intézményesülés, az establishmentbe való behatolás folyamatában azonban ez a magatartás más és más formát öltött a múlt század bonapartizmusában, a századelő antiszemita-jobboldali mozgalmaiban, a fasizmusban és nemzeti szocializmusban, és mást a századvég új jobboldalában.

Innen nézve magát a történelmet is úgy kell leírnunk, mint a demokrácia és az autokrácia egymásra válaszoló alakváltásait. A demokrácia fejlődését is az határozta meg ugyanis, ahogyan az autokrácia újabb és újabb változatainak támadására felelt. A monarchista abszolutizmusra a forradalom közvetlen demokráciája felelt, amelyre a bonapartizmus a hagyományos monarchiánál koncentráltabb (és modernebb) autokráciája válaszolt vissza. Vele szemben alakult meg a múlt század modern liberális állama a maga (mai viszonylatban) még szűk körű demokráciájával és parlamentarizmusával (amelyben például az “általános” választójogért való küzdelem még nem foglalta magában azt a gondolatot, hogy a nők is választhassanak). Végső soron ezt tolta félre a 20. század első felében a náci Németországban összpontosuló, világuralomra törő fasizmus, amely az autokráciát totalitarizmussá központosította, és a legkegyetlenebb következetességgel érvényesítette az “ősfasizmus” elveit.

Azt, amit mi a modern poliarchikus, többpárti-parlamenti demokrácia, a jogállam és a jóléti állam formájában ismerünk, azt meg már (mostani nézőpontunkból vizsgálva) éppen a fasizmusra adott válaszként tekinthetjük. A fasizmussal megküzdő társadalmak nem csak legyőzni akarták, mint valami Molochot, hanem fölébe emelkedni. Ezért alakítottak ki olyan demokratikus rendszert, amely már szinte kínosan ügyel a jogra, a parlamentarizmus, a hatalmi ágak függetlenségére, a rendszer pluralizmusára, a kisebbség (éspedig mindenfaja kisebbség és másság) védelmére és egyenjogúságára, a többség korlátozására, a vállalkozások, a meggyőződés, az életvitel szabadságára, de ugyanakkor a jólét lehetőségeinek minél több ember számára való megteremtésére, ha kell az állam segítségével, az adórendszer kiterjesztése útján. Ebben a rendszerben jött létre az a háromágú politikai közép, amelyet az imént szentháromságnak neveztünk, a három nagy politikai erő (szociáldemokrácia, liberalizmus, konzervativizmus) részvételével, mégpedig olyan formában, hogy politikai “váltógazdaságként” és különféle kombinációkban hol ezek, hol azok voltak kormányon.

Ebben éltek az euroatlanti országok ötven évig. Természetesen erre sem mondhatjuk még, hogy itt van már a Kánaán, de elviselhetőbb volt minden addiginál. Az autoriter mozgalmak, beleértve a régi és újabb szélsőjobb különféle változatait, ezért szorultak a margóra.

És ennek a periferiális múltnak örökségekkel terhes változatában élünk mi tíz év óta.

Mi változott?

Éppen ez az, ami elmúlt. Persze nem annyira, hogy visszasüllyedjünk valami régibe. A különböző politikai irányzatok rendre azt nyilatkozzák, hogy ők meg akarják menteni, legföljebb át akarják alakítani a kivívott jóléti intézményeket (és éppen azért akarják átalakítani, piacosítani vagy társadalmasítani, hogy megmenthessék). A jóléti állam rendszere felett múlt el az idő.

Azért múlt el, mert megváltozott a dolgok rendje, szerkezete.

Megváltozott a gazdaság. Olyan tudományos és technikai forradalom zajlott le (mindenekelőtt a komputerizáció), amely egyszerre változtatta meg a munka, az értékképzés, az információ és a koncentráció természetét és lehetőségeit. A gazdasági és vele a politikai erő olyan összpontosítását tette lehetővé, amely mind ez ideig ismeretlen volt. Hitler vagy Sztálin is álmodott a hatalom koncentrációjáról, ehhez hadseregeket, gázkamrákat, táborokat és titkosszolgálatokat szerveztek, hatalmuk mégis kismiska volt ahhoz képest, ami ma a nemzetközi korporációk arctalan szervezetében összpontosul, és nekik még a hatalom látható erőszakszervei sem kellenek hozzá (mert jól helyettesíthetők a szolgáltató manipulációk sima és puha eszközeivel). Egyrészt mérhetetlenül megnő és kevesek kezében összpontosul a gazdaság; ahogy mondják, a világtársadalom 20 százalékáé a gazdasági és politikai erő 80 százaléka (ennyiben tehát akár azt mondhatjuk, hogy Marx jóslatai most vannak teljesülőben). Másrészt viszont a 80 százalék nagy része semlegesítve van, és nem kíván harcolni, más része pedig gyengébb annál, hogy harcolhasson (vagyis éppen a fordítottja következett be annak, amiről Marx álmodott.)

A jóléti államot (de bizonyos különbségekkel már a múlt századbeli liberális demokráciákat) három nagy társadalmi szerkezet viszonylagos egyensúlya tette lehetővé: a gazdaságé, az államé, és a civil társadalomé. (A civil jelző itt azért használandó, hogy megkülönböztessük a nagybetűvel is írható Társadalomtól, az együtt élő emberek közösségének összefoglaló keretétől.) A gazdaság természetesen gazdagodni akart, és beleépített kódja szerint nem törődött azzal, hogy mi történik az emberek millióival (a civil társadalommal). Az emberek milliói viszont élni akartak, és úgy gondolták, hogy őket illeti a gazdagság. A kettő között közvetítő erőként lépett fel a modern állam, hogy megszabja a mértéket.

Most, a század és az évezred végére (avagy az új század és az új évezred kezdetére) ez az egyensúly a gazdaság “javára” megbomlott. A globalizáció által világméretűvé növelt korporációk ma már (vagy ma még) elég erősek ahhoz, hogy diktáljanak az államnak és a civil társadalomnak. Az állam nem tudja igazán ellátni közvetítő szerepét, mert gyenge. Csak akkor lenne elég erős, ha támaszkodna a civil társadalomra. De a civil társadalom gyenge.

Ez ma a helyzet. Ez az új évszázad kihívása. (Nem az évezredé, mert ki tudja mi fog még benne történni.)

Az alternatívák

Ebben a helyzetben két, illetve három nagy alternatíva áll a fejlődés (vagy ha valaki posztmodern módra nem ismeri el ezt a fogalmat), a dolgok további alakulása előtt.

Az első alternatíva a civil társadalom megerősödése, a demokrácia szélesedése, kiterjesztése, új formáinak kialakulása, a piac szabadsága és liberalizálása, egyben a korporációs hatalom társadalmi kontrollja, a munka flexibilitása, a jóléti intézmények társadalmasítása. Ez így együtt hatalmas feladatot, mérhetetlen erőfeszítést, az alkotóerő kiterjesztését, a társadalom felemelését, a kultúra és a minőség “forradalmát”, széles körű társadalmi mozgalmak hozzájárulását igényli. Tehát egyáltalán nem magától értetődő.

A második alternatíva a kisebb ellenállás irányába halad. Jellemzői: kevesebb, homlokzat jellegű demokrácia (ahol a résztvevők rituális játékot játszanak, de nem döntenek), ennek megfelelően minimális állam, megnövekedett korporatív hatalom, a piac látszatszabadsága, gyenge civil társadalom. Mindennek biztosítéka a hagyományos kultúra átalakulása a szórakoztatás (entertainment), a kultúra, az információ és a nevelés (education) valami új keverékévé (amit jó amerikai kifejezésekkel infotainmentnek, cultotainmentnek, edutainmentnek neveznek) egy új, McDonald’s-osított (“McWorld”) világ keretében. A McWorld egyben az erőszakszervezeteket is helyettesíti, nincs szükség titkosrendőrre ott, ahol az emberek egész nap a képernyő előtt rágják a culto-infotainment rágógumiját. Ez ugyanis annyiban különbözik az eddigi elnyomó rendszerektől, hogy benne az élet nem elviselhetetlen. Robert Nye ezt nevezi “puha totalitarizmusnak”.

És van még egy harmadik alternatíva, amelyet Samuel P. Huntington fogalmazott még látomásszerűen. Nem jön létre sem a világot átfogó új demokrácia, sem a hasonlóan totális McWorld. A világ szétszakad, különálló “kultúrákra”, regionális hatalmakra, amelyek a maguk (nem annyira puha) totalitarizmusa alapján Szent Dzsihádot hirdetnek a másik ellen. És akár a háborúk örvényébe fojtják az emberiség jövőjét.

El lehet vitatkoznunk azon, hogy az első alternatívát baloldalinak nevezhetjük-e, vagy valami szélesebb értelmezést kell hozzá találnunk. Ez most nem tárgyunk, majd beszélhetünk róla, ha a Mozgó Világ csinál egy számot a baloldalról is. Most a jobboldal a téma, és a második meg a harmadik alternatíva nyíltan és egyértelműen kínál lehetőségeket a jobboldal számára.

A jobboldal lehetőségei

A felvázolt képből többféle jobboldaliság lehetősége rajzolódik ki, és ezek nem pusztán egymás mellett vannak, hanem a történelem mozgásának különböző fázisain helyezkednek el. (Hogy ismét elkerüljük a fejlődés fogalmát.)

Nem időrendben tárgyalom őket, hanem keverve, előbb a múlt örökségét, aztán a jövő fantáziaképét, hogy megérkezhessünk a jelen fenyegetéséhez. (Megtalálhatók egész Európában, de én most hazai példákra hivatkozom.)

1. A múlt a hagyományos ősfasizmus a maga naciokráciájával, antiszemitizmusával, cigányellenességével, magyarkodásával, minden másság iránti intoleranciájával, harciasságával, populizmusával, naiv antikapitalizmusával (amely szerint régen a tankok, ma a bevásárlóközpontok fenyegetik a magyar függetlenséget). Ők beszélnek Nagy-Magyarországról, ők hirdetik, hogy a magyar származásúaknak, sőt a “magyarszívűeknek” különjogok járnak, ők zárják ki nem csak a volt kommunistákat, de minden szocialistát, liberálist, szabadgondolkozót, modern és posztmodern szellemű értelmiséget a nemzet testéből. Számuk nem kevés, de nem is sok; mint mindenütt Európában, normál időben nálunk is 10 százalék alatt van. Ezt bizonyítják a választások, ezt bizonyítja a tüntetések időszaka (1991–93), amikor azt hitték, hogy az utcára vonulva kényszeríthetnek ki változásokat, de tapasztalniuk kellett, hogy még a nyilvános demonstrációra hajlamos népességben is a liberálisok, szabadgondolkodók, civil demokraták és szociáldemokraták vannak többségben. Ha azonban újra megszólal a trombita, újra harcba fognak lépni, és támaszát adják a jobboldaliság más későbbi formáinak.

2. Folytassuk a jövő lehetséges jobboldaliságával: a puha totalitarizmussal. Ez egyelőre még nem létező társadalmi valóság ugyan, de létező társadalmi tendencia. Mint ilyen nem azonos a jobboldal eddigi formáival, de bizonyos vonásait abszolutizálja. Egy viszonylag szűk elitnek adja meg a hatalom és az alkotás lehetőségét, őket megerősíti a döntés kultuszában, egyfajta juppizált új macsoizmusban. (Amely akkor is macsóság, ha esetleg és történetesen nők is gyakorolják.) Ez persze a jobboldaliság új ruhába öltözött formája. Nem fekete ing, nem bőrruha, nem bőrfej, nem harsány, otromba viselkedés – hanem jól öltözöttség, sőt elegancia, választékos ízlés és finomság jellemzi. A pénz metakapitalizmusának pszeudo-racionalizmusa.

Mindez persze az elit számára. A népesség másik, nagyobb részének a culto-infotainment jut, amely ugyanolyan engedelmesség, mint az ősfasizmus ideáljában, csak éppen puha, észre nem vehető formában, a határok belsővé tétele által.

3. A legfontosabb azonban számunkra a középső, közvetítő forma, amelyet Tamás Gáspár Miklós ÉS-beli kitűnő cikkében reformfasizmusnak nevezett. Ez a lehetőség most keletkezett, amikor már bekövetkezett a jóléti állam válsága, amikor kirajzolódnak a globalizált-korporatív puha totalitarizmus keretei, de azon belül még nagy az esetlegesség. Most lehetőség nyílt a helyi alkura. Olyan kompromisszumra, amely egyaránt megadja istennek-császárnak, ami az övé. Megadja a szupernacionális gazdaság birodalmainak, hogy tegyék, amit tesznek, de ő a maga szűk érdekkörében, az ország- vagy régióhatáron belül létrehozza a saját kis naciokráciáját. Nem a régi fasizmus harsány, pallérozatlan stílusában, hanem úgy, ahogy ma kell: a yuppie-világ jólfésültségével, pragmatizmusával, kommunikációs elitizmusával. Megtartva a demokrácia mázát (például a parlamentet), de a valódi többpárti demokrácia helyett egyre inkább csak staffázsként. Valahogy a két világháború közötti rendszerek (Horthy–Pilszudsky–Dolfuss stb.) stílusában, amelyek felületi liberalizmusa mögött ott állt a hatalmi elit mindig biztosított egyeduralma.

Új mixtúra ez a neojobboldaliság. Egyetlen vonásában sem azonos a hagyományos európai konzervatív vagy neoliberális jobbközéppel. Receptje a következő:

Végy egy adag tradicionális jobboldaliságot (az ősfasizmus képletének megfelelően) harsány rasszizmussal, kirekesztéssel, erőszakkultusszal, fenyegetéssel. Csak a szimpla antiszemitizmust kell (megtartva) az idegenek, cigányok, bevándorlók, a liberálisok és mindenféle mások elítélésével kiegészíteni.

Vegyél hozzá egy adag úri-nacionalista jobboldaliságot (az előbb említett képletek, nálunk a Horthy-rendszer örököseként) díszmagyarral vagy anélkül, Corvin-lánccal vagy anélkül, de mindenképpen a Szent Korona misztikus tanával, amelynek jegyében minden magyar és az egész Kárpát–Duna–Nagyhaza egyesülhet.

Végy hozzá egy adag konzervatív szentimentalizmust a család tiszteletéről, a hagyományokról, a vallásról, az imádságról, a magyar földről és a magyar búzáról, amelyet a magyar paraszt a maga magyar kezével termel és gyúr magyar kenyérré (ezt így a parlamentben hallottam egyszer az egyik pártvezértől – nem árulom el, melyiktől – 90–94 között).

Most már csak egy kis antikapitalista demagógia kell hozzá, a nemzeti értékekről, amelyeket a globalizáció és a bevásárlócsarnokok fenyegetnek.

Akkor az egészet fel kell melegíteni, és össze kell rázni, hogy aztán le lehessen önteni a modern kommunikációs és menedzseri PR-metodikájával és yuppie-elitista hatalmi arroganciájával – mely utóbbi adag végül az egész lényegét megadja.

És kész a leves, a globális “puha totalitarizmus” (vagy legalábbis puha autokrácia) lokális változata. Tálalható, amíg van, aki megeszi.

Az új leveskölteményt különböző összetételben tálalják Európa különböző országaiban. Hol az egyik, hol a másik alapanyag érvényesül jobban, itt szentimentálisabb, ott erőszakosabb, itt konzervatívabb, ott posztmodernebb. De a vegyelemzés kimutatja az azonosságot.

Ezért van az – elhagyva most már a leveshasonlatot –, hogy az új jobboldaliság (szemben a hagyományos konzervatív jobbközéppel) akkor is meggátolhatatlanul nyitott a szélsőjobb felé, ha ezt tagadni akarja, sőt akkor is, ha maga is úgy hiszi, tagadhatja. Amikor azonban kritikus helyzet jön létre, mindig a szélsőjobbal való együttműködést választják. Nem tehetnek mást, mert ugyanabban az elegyben vannak benne.

Nem büszkélkedhetünk azzal, hogy mindezt mi találtuk ki. Megelőztek mások (többek között – tőlünk nem messze – Haider, aki a szentimentális havasigyopáros-dirndlis-jódlis osztrákságot egyesíti a hitlerizmus burkolt vagy nem is olyan burkolt dicséretével). De jó tanulónak bizonyultunk, és most azt mondhatjuk, hogy az európai jobboldal Budapestre veti vigyázó szemét (vagy legalábbis a fél szemét). Haiderrel szemben itt már hatalmi pozícióból készülődhetnek a hatalom tartós gyakorlására.

Ez a valódi üzenete annak, ha valaki Magyarországról a magyar–horvát sorsközösséget emeli ki nemzetközi orientációnk alapjául (természetesen a tudjmani Horvátországgal). Képzeljük el, ha ez kiegészül a haideri Ausztriával. Hídfőállása lehetne az új jobboldal európai előretörésének…

Még egyszer az első (demokratikus) alternatíváról

Abból indultunk ki, hogy a demokratizmus új és új szintjei mindig az új problémákra való feleletként és az új arcot öltött jobboldal meghaladásaként jöttek létre. A monarchizmusra a polgári forradalom, a bonapartizmusra a liberális demokrácia, a fasizmusra (és sztálinizmusra) a jóléti demokrácia felelt. Most a globalizmus kihívásaira és az új jobboldal támadására kell felelnie annak, aki nem hajtja önként fejét a puha totalitarizmus vagy a lokális (és ezért keményebb) autokratizmus igájába.

Ezért kell ma egy kicsit másképpen beszélni.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk