←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Ludassy Mária

Különbség tétessék…

Már a szó születésének pillanata is értékkonfúzióval terhes: tudjuk, a Konvent ülésrendjének kontingenciája alapján lett baloldali a jakobinizmus öröksége (központi ár- és bérszabályozás, a jogbiztonság helyett a “köztársaság üdve” nevében történő forradalmi igazságszolgáltatás, a sajtó- és gondolatszabadságnak a közjó érdekében történő radikális korlátozása), s neveztetett jobboldalinak a girondista-liberális álláspont (a tulajdon szent és sérthetetlen volta, a bírói függetlenség és általában a hatalommegosztás koncepciója, a korlátlan vallás- és véleményszabadság elve). S ez még csak a forradalmi oldal, a magukat ellenforradalmárnak nevezők táborában is minimum kétféle jobboldaliság különböztethető meg: az angolszáz “old-whig” konzervativizmusé és a francia “ultrák” álláspontja, melyet nem véletlenül neveznek “fehér jakobinizmusnak”, mivel a terror kérdésében, a szabadságjogok elutasítása terén valamiféle üdvtan nevében éppoly radikális a felfogásuk, mint 1793 erényfanatikus republikánusaié, csak épp a trón és az oltár restaurációja nevében kívánják a “szent guillotine” országlását. Ahogy a baloldali szellemiség örököseként is nagyon nem mindegy, hogy valaki az etatista elosztás és a szellemi diktatúra hagyományát kívánja-e folytatni, avagy a következetes emberi jogi álláspont képviseletében a kisebbségek védelmét, a gondolat és a sajtó korlátlan szabadságának hitelvét hirdeti, akképpen nem lehet egyenlőségjelet tenni az alkotmányos garanciák bázisán, a parlamentáris rendszer keretében képviselt konzervatív politika és ténylegesen a fehérterror apoteózisát valló ultramontán–ult-

raroyalista koncepció között. Edmund Burke-nek a francia forradalomról való Töprengései és Joseph de Maistre Considérations sur la France című műve egyes témáinak összevetésével ezt szeretném illusztrálni, előrebocsátva ama szomorú konklúziót, hogy Kelet-Közép-Európa jobboldali politikusai – s szép hazánk, sajnos, ebben nem kivétel – inkább ez utóbbi, a fehér jakobinizmus radikális antiliberalizmusát folytató retorikát képviselik, s nem az angolszász konzervativizmus (“old-whig” vagy federalista) higgadt logikáját teszik magukévá.

Az államegyház kiváltságai kérdésében mind az angol konzervativizmus képviselője, mind a francia ultramontán katolikus gondolkodó kérlelhetetlen: a kisegyházak, a “szekták” szerintük a társadalom politikai és morális rendjének aláásói, ezért számukra semmi szabadság nem adható (de Maistre szerint az inkvizíció is üdvös): “Non-konformistáink nem találnak a nemzeti egyház régi készleteiben, vagy a szakadár gyülekezetek bő választékú raktárában semmit, ami kielégíthetné jámbor fantáziájukat – írja Burke Töprengéseiben (94. o.).* – Price doktor azt tanácsolja nekik, hogy fejlesszék tovább a nonkonformizmust, s mindannyian állítsanak fel saját eszméiknek megfelelő imaházat. Felette érdekes, hogy a tiszteletre méltó hittudós mennyire buzgólkodik új egyházak létesítésén, miközben teljesen közömbös az általuk hirdetett doktrínák iránt. Ügybuzgalmának természete igen különös. Nem saját nézeteinek hirdetését pártolja, hanem bármilyen nézetét. Nem az igazság terjesztésének a híve, hanem a széthúzás elmélyítésének.” De Maistre nem “az” igazság elérése érdekében kívánja egyszer s mindenkorra lezárni a (hit)vitákat, hanem magának a vitának a kizárása kedvéért: persze mint ultramontán katolikus az összes protestáns felekezet kiiktatása útján.

A vitát akkor és csak akkor lehet végleg lezárni, ha a tartalmi kritériumok helyett kizárólag a végső és vitathatatlan autoritás kérdését vetjük fel, ami nem lehet más, mint a pápai csalhatatlanság kinyilatkoztatása: “Nem az érdekel minket, hogy így vagy úgy döntik el a dogmatikai vitát, hanem hogy késedelem nélkül, és minden további vitát kizáró módon döntse el a legfőbb ítélőszék!” A vitát, az igazság megtalálásának, az újkori racionalizmus, a felvilágosodás filozófiája kitüntetett pozíciójú eszközét Burke is inkább a szubverzív szellem megnyilatkozásának látja: “Korunk balszerencséje (nem pedig dicsősége, mint ezek az urak gondolják), hogy mindenről vitatkozni kell, minthogy országunk alkotmánya mindig inkább átalakulás tárgya lenne, semmint a benne foglaltak élvezetéé.” Az előítéletek, a “tanulatlan érzések”, a reflektálatlan szokások dicsérete a “szófista ész” ellenében szintúgy klasszikus témája a konzervativizmusnak: “Hála az újítással szembeni dacos ellenállásunknak, hála nemzeti jellegünk csigaszerű lomhaságának, magunkon hordjuk atyáink bélyegét… Tudjuk, hogy mi nem tettünk felfedezéseket, az erkölcs területén nincs is szükség felfedezésekre, úgyszintén nem sokra a kormányzati elvek és a szabadságra vonatkozó eszmék terén…” (Töprengések, 177–178. o.)

Joseph de Maistre katolikus tradicionalizmusa továbbmegy a hagyomány-tisztelet Burke által kijelölt útján: a változtatások, a reform is bűnös vállalkozás, az alkotmánynak emberi alkotásként való felfogása meg egyenesen a Sátánt jeleníti meg a történelem színpadán: “Ti féltek a szokástól, a tradicionális tekintélytől, a vallási illúzióktól. Most már semmi sem maradt ezekből: széthullottak a szokások, leomlottak a tekintélyek, nincs többé történelmi tradíció, az egyes ember értelme önmagára maradt. A filozófia széttörte az emberi társadalom tradicionális kereteit, immár csak emberi aggregációk vannak!” (Considérations, V. fej.)

A filozófia az emberrîl beszél, holott a történelem csak nemzeteket ismer: de Maistre szerint – túl az Isten jogainak elsîbbségét kétségbevonó emberi jogok nyilatkozatának blaszfémikus jellegén – ez a történelmietlen univerzalizmus mutatja legvilágosabban a liberális jogfelfogás képtelenségét. “Az 1795-ös alkotmány, mint minden megelîzî, az ember számára alkottatott. Márpedig ember sehol sem létezik ezen a világon. Láttam életem során franciákat, olaszokat, oroszokat – Montesquieu-nek hála, még azt is tudom, hogy lehet valaki perzsa –, de ami az embert illeti, esküszöm, egész életemben eggyel sem találkoztam. Ezen alkotmánynak minden emberi társadalom számára alkalmasnak kellene lennie Kínától Svájcig. Ám egy alkotmány, melyet minden nemzet számára alkottak, egyetlen nemzet számára sem alkalmazható.” (Considérations, VI. fej.)

Bár Burke is abból indul ki, hogy a történelmi fejlődés a nemzetek története – s lényege a generációk egymásra épülése, a “nemzedékek közti szerződés” a liberálisok “horizontális” szerződéselméleti felfogásával ellentétben, mely csak a jelenleg élők jogait deklarálja, s tagadja a holtak tovább élő jogainak érvényesíthetőségét – az ember “valóságos” jogainak létét nem tagadja. Ezek evolúció révén, az előjogok kiterjesztéseként kialakult történelmi jogok (ellentétben a “velünk született”, “természetes” és “elidegeníthetetlen” jelzőket vindikáló forradalmi természetjogi felfogással), melyek bázisa az ősi (íratlan) alkotmány, s célja a jogbiztonság. “Távol áll tőlem, hogy elméletben tagadjam, éppily távol áll szívemtől, hogy a gyakorlatban elutasítsam az emberek valódi jogait… Ha a polgári társadalom az ember üdvére született, minden előny, aminek céljából alkották, az ember jogává válik. Az embereknek joguk van e szabályok szerint élni, joguk van az igazságosságra, …joguk van iparkodásuk gyümölcseire, s az eszközökre, amelyek iparkodásukat gyümölcsözővé teszik. Joguk van szüleik szerzeményeire, ivadékaik táplálására és nevelésére… Az egyes embernek joga van a saját érdekében megtenni mindent, amit megtehet anélkül, hogy mások jogait tiporná, s joga van méltányos részre mindabból, amit a társadalom a képességek és az erők összehangolásával az ő érdekében megtehet.” (Töprengések, 146. o.)

Ez bizony hibátlan – és hiánytalan – enumerációja mindannak, amit egy alkotmányos jogállamban polgári jogként (szabadságokként) szoktak emlegetni: Burke konzervatív politikai filozófiája épp ezeket kéri számon egyrészt a forradalmárok “metafizikai” deklarációjától mint garanciális elemet (tudniillik ezen deklarációk éppen metafizikai jellegük miatt mondanak keveset a konkrét politikai-alkotmányjogi biztosítékokról); másrészt a “forradalmi jog” fordulatával becsempészett szabadsággyilkos tendenciák kritikáján keresztül igazolja, hogy “eddig volt angol szabadság, s csak angol szabadság volt”, azaz a szabadságjogok kialakulása graduális-evolutív modelljének nincs alternatívája.

A filozófiai radikalizmus a politikai pragmatizmussal szövetkezve csak terrorhoz vezethet, melyet sem a történelmi tradíciók tisztelete, sem a szokásjog szentsége nem moderál – a közjó diktatúrája, “a demokratikus zsarnokság” még korlátlanabb önkényuralmat jelent, mint bármely királyi abszolutizmus, melyet korlátozott a hatalom Istentől való voltának hite (vagy akár hazugsága), míg a népszuverenitás maga képzeli Isten szavának magát. “Ha a közjó érdekében elkövetett hitszegést és gyilkosságot igazságosnak tartjuk, hamar ürügy lesz a közjóból, s cél a hitszegésből és a gyilkosságból, mígnem a kapzsiság, a gyűlölködés, a bosszúszomj, s a bosszúszomjnál is félelmetesebb rettegés csillapítják csillapíthatatlan étvágyukat.” (173. o.) A francia forradalom legnagyobb bűne – s ebben Bibó István is egyetért Burke reflexióival – az, hogy nem csökkentette, hanem növelte a társadalomban meglévő félelem mennyiségét.

Bár eltörölte a címeket és rangokat, ebből nem az következett, hogy előjogaik megszűnte után a minden embert megillető természetes jogok részese lesz a kiváltságaikat elvesztő első két rend, hanem a totális jogfosztás állapotába taszította (és a nemzettestből is kizárta) őket. A forradalmi jog üdvözli a király megaláztatását (majd majdani kivégzését) “nem többért és nem kevesebbért, csak mert ő volt XVI. Lajos, s mert balszerencséjére Franciaország királyának született. A balszerencse azonban nem bűn…” (173. o.) Ha nincsenek születési előjogok, miképp lehetnének – épp az emberi jogok egyetemessége alapján! – olyan jogfosztó törvények, melyek azért büntetik az egyént (ráadásul retroaktív formában), amit ő személy szerint nem követett el, csupán osztálya vétkes a hajdani történelmi tettek értékelésének megváltozása folyományaként.

“Miután leromboltak minden családfát és családi hírnevet, feltalálták a bűnök leszármazásának tanát. Nem valami igazságos embereket megbüntetni őseik törvényszegéseiért, ám egy testületben egymást követő fiktív ősöket alapul venni olyan emberek megbüntetéséhez, akiknek semmi közük a bűnös cselekedetekhez, legfeljebb a bűnösök nevéhez vagy osztályához, az az igazságtalanság olyan kifinomult formája, mely csak a mi felvilágosult korunk filozófiájának része.” (237. o.) Burke Töprengéseinek legjobb része nem az emberi szabadságjogokat sokallja a francia forradalom alkotmányozási folyamatában, hanem az önkény lehetőségét (“mindenben mindenható az állam”), s olyan hagyományos garanciális elemek hiányát teszi szóvá, mint a bírói függetlenség, illetve a tulajdonjog tisztelete. Franciaországban a forradalminak nevezett törvények a végrehajtó hatalom eszközévé tették a bíróságokat, holott Burke szerint “bármi legyen is egy állam főhatalma, a bírói hatalmat úgy kell megalkotni, hogy ne csak függjön tőle, hanem valamilyen módon ellensúlyozza is. Biztonságot kell nyújtania az igazságosságnak a hatalommal szemben. Az igazságszolgáltatást mintegy ki kell vonni az állam hatalma alól.” (312. o.)

A bírói függetlenség elvéhez hasonlatosan a tulajdon szabadsága az egyik legrégebbi szabadságjog ott, ahol a Magna Chartától kezdve a Petition of Rightson keresztül a Bill of Rightsig szervesen alakultak ki a szabadságok “kis körei” és a polgárok jogbiztonsága. Ám a francia forradalom konfiskálással kezdte felszabadító háborúját – előbb az egyház, majd az emigránsok, végül a “gyanúsak” (azaz az új hatalom minden rendű és rangú feltételezett ellensége) tulajdonának elkobzásával. Ezzel a nemzetgazdaságot egyáltalán nem tette stabilabbá – “egyetlen nemzet sem gazdagodhat meg polgárai javainak elkobzása révén” –, sőt végzetesen destabilizálta, mivel (legalábbis a mobil pénztőke) kimenekül abból az országból, ahol a tulajdonjogot nem tisztelik. Az assignaták kényszerárfolyamát csak nyílt politikai terror képes “garantálni”. Ultima ratioként az emberi jogok metafizikáját a katonai diktatúra, a hadsereg erőszakos fellépése fogja fizikailag kikényszeríteni: “Újra csak a hadsereg – mészárlás, kínzás, akasztás! Íme az Önök emberi jogai! Ezek tehát a szemérmetlenül tett és szégyenteljesen visszavont metafizikai nyilatkozatok gyümölcsei!” (329. o.)

Burke bírálatának csak egyik eleme, hogy a francia forradalom megpróbálta “metafizikával korlátozni a zsarnokságot”. A másik, hogy ennek sikertelenségét belátva “zsarnoksággal korlátozták a metafizikát”, azaz a forradalmi terror módszerével megsemmisítették mindazon szabadságjogokat, melyek kivívásáért a forradalmat indították, s melyek többsége az angol polgár számára (anélkül, hogy elidegeníthetetlen természetes jogként gondolna rá) történelmi vívmányok, az írott törvényekben és az íratlan alkotmányban egyaránt garantált alapjog.

De Maistre Franciaországról való elmélkedéseiben egyedül az erőszak kultusza az, amit elfogad (és átvesz) a francia forradalmároktól: “Franciaország egységét csak Robespierre ördögi zsenije menthette meg; a forradalmi kormányzat szörnyűséges diktatúrája, a jakobinusok véres terrorja egyszerre bizonyult iszonytató büntetésnek a franciák számára – és egyedüli eszköznek Franciország megmentésére.” Ezzel – a “szent” erőszak kultuszával – vált világossá, hogy Isten, ha máshogy nem, hát eszköze, a Sátán képében jelen van a terror tombolása közepette, ő bünteti meg a felvilágosodás filozófiai humanizmusának elfogadásával bűnössé vált francia nemzetet a Közjóléti Bizottság közbeiktatásával, s a forradalmi terror iszonyatával igazolja az eljövendő fehérterror minden embertelenségét. “A reakciónak egyenlő erejűnek kell lennie az akcióval… az ellenforradalom nem egy ellentétes forradalom lesz, hanem a forradalom ellentéte”, amely csak egyben közös a forradalommal: az erőszak isteni elvének elfogadásában. “A világmindenség szent erőszakkal van tele, ám minket elkényeztet a modern filozófia, mely azt prédikálja, hogy az emberi természet jó, és a természeti világban minden jól van.” (Considérations, III. fej.)

Az ártatlan áldozatok vére – XVI. Lajos és szűzi húga, Erzsébet hercegné halála – kedves áldozat Isten szemében, ám ez “csak ama általános vallási dogmával kapcsolatban fogható fel, mely az ártatlan áldozatok kínszenvedésének a bűnösök érdekében történő reverzibilitását hirdeti”. Mint eszközök kedvesek azok a terroristák is, akik végrehajtják a Gondviselés tervét: “Nem hangsúlyozhatjuk eléggé: nem az emberek vezetik a forradalmat, a forradalom magától halad. Ez azt jelenti, hogy soha az istenség nem mutatkozott meg ilyen világosan egyetlen emberi eseményben sem. Ha a legmocskosabb eseményeket használja fel a Gondviselés, ez azért van, mert csak így érheti el a megtisztulást.” (I. fej.)

Persze ez nem jelentheti azt, hogy akár a földi, akár a túlvilági igazságszolgáltatás megbocsáthat azoknak, akik a Gondviselés eszközeként részesei voltak a történelmi Franciaország lelkét képviselő “teokratikus elem” elleni támadásnak, az isteni instrumentumként szükségszerű terrorista tetteknek. “XVI. Lajos minden csepp véréért vérfolyammal fognak fizetni a franciák: ha kell, négymillió francia fog a fejével fizetni a vallás- és társadalomellenes forradalom össznemzeti bűnéért, melyet királygyilkossággal koronáztak meg.” (II. fej.) Burke tiltakozik társadalmi kategóriák “en masse” megbüntetése ellen, de Maistre szemében viszont az ilyen ítélkezés az igazán isteni – még a holocaust kifejezéstől sem riad vissza a franciákra mint bűnös nemzetre váró bűnhődés leírásakor: “Tudjuk a Bibliából, hogy voltak halálraítélt nemzetek, s azt is tudjuk, hogy miért.”

A nemzet Burke-nél is fontos kategória – a nemzedékek szövetsége, a társadalmat fenntartó civilizatorikus szokások szövevénye –, ám az a vadromantikus pátosz, mely de Maistre nemzetinvokációját a német romantika szellemi előzetesévé teszi, hiányzik a higgadtabb angol szerző szövegéből. “Te szent nemzeti tűz, mely az embertársadalmat élteted! Te képes vagy az egymagában tehetetlen ember átlelkesítésére! Te vagy, aki közös lelket tudsz adni több millió embernek! Te egyetlen akarattá tudod tenni az egyéni akaratok széthúzó sokaságát! Egyetlen központ köré tudod vonzani a széteső tömeget! Te engedelmességre tudod kényszeríteni az eljövendő nemzedékeket, halhatatlan szokásokat, megőrző előítéleteket tudsz teremteni, melyek ősibbek és erősebbek, mint a törvények!” A nemzetek közti természetes állapot a háború, mely ellen csak olyan elfajzott filantróp filozófusok prédikálnak, mint Condorcet: “Ne adjuk át magunkat Condorcet álmainak, a forradalom számára oly kedves filozófusi képzelgéseknek az eljövendő korok örök békéjéről!” (III. fej.) A “szent nemzeti dogmák” sohasem fogadhatják el a “modern filozófia” kritikai racionalizmusát és humanista pacifizmusát, mert lényegük az individuum tökéletes önfeladása: “Mi a hazafiság? Ama szent nemzeti szellem, mely az individuum önmegtagadásán alapul. A hit és a hazafiság a világ két nagy tartóoszlopa. Mindkettő isteni eredetű, minden megnyilvánulásuk csoda. De ne szólj előttük szabad vizsgálatról, választásról, vitáról, az blaszfémiának hangzik e szent tárgyak számára. Csak e szavakat ismerik: alárendeltség és vakhit: ezek segítségével kiforgatják sarkából a világot.”

*Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Fordította Kontler László, Budapest, 1990, Atlantisz Kiadó.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk