Csoportos vokális és hangszeres műfajok
A kóruséneklés a rendszerváltás előtti időszak egyik reprezentatív és jelentősen támogatott amatőr művészeti ága volt. Koordinálását a központilag finanszírozott, és az ágazati minisztérium külső tanácsadó testületeként 1971-1990 között működő Kórusok Országos Tanácsa látta el, amelynek az egész országot lefedő megyei aktívahálózata volt, s amely felölelte az énekkari mozgalom egészét beleértve az iskolai együtteseket, a népdalköröket, pávaköröket, népi hangszeres csoportokat, a nemzetiségi együtteseket, a fúvószenekarokat és a csekély számú amatőr szimfonikus illetve kamarazenekart is. A KÓTA működése alatt születtek és erősödtek meg azok a – részben fenntartói csoportok összefogásával, részben területi alapon szervezett - találkozók, fesztiválok, amelyek az amatőr együttesek legfontosabb bemutatkozási alkalmait jelentették.
Az együttesek támogatottságot, viszonylagos létbiztonságot kaptak – ugyanakkor már ekkor megmutatkoztak, és idővel erősödtek azok a jelenségek, amelyek a rendszerváltás idején váltak igazán markánssá, és amelyek hatása máig érvényesül. Ezek közül a legfontosabbak (dőlt betűvel a jelenlegi helyzet):
– a terület fokozatos depolitizálódása – az énekkarok már rég nem voltak a napi, helyi, vállalati/települési politika tömegdaloló agitátorai, kapcsolatuk a fenntartóval a legtöbb esetben teljesen formálissá vált. Ez is közrejátszott abban, hogy e fenntartók – akár megmaradtak, akár átalakultak, akár megszűntek – szinte a rendszerváltás pillanatában kivonultak az együttesek mögül. Ez a vákuum ma is betöltetlen. Az újonnan kialakuló üzleti világ szemében az énekkarok csupán csekély reklámértékkel bírnak.
– A korábban stabil támogatottságú felnőtt együttesek a “biztonság évtizedeiben” egyfelől elvesztették a területre még a két világháború között is jellemző, eredendően civil kezdeményező és áldozatvállaló jelleget; elkényelmesedtek, leszoktak a közönségkapcsolatok ápolásáról, a tágabb közösség megszólításáról. Másfelől: generációk nőttek fel az amatőr énekkarokban civil tapasztalat, önálló, felelős döntés, vagy az érdekérvényesítésben alkalmazható technikák elsajátításának lehetősége nélkül. – Amikor hirtelen kirántották alóluk e kényelmes széket, nem tudták, hogy a megváltozott világban hogyan álljanak a saját lábukra, hol találják meg helyüket, közönségüket, hogyan őrizzék meg közösségüket. Kivételek természetesen vannak – ezek szerepe szűkebb-tágabb környezetükben felértékelődött.
– A rendszerváltás előtti iskolákban az ének-zene oktatása, ha nem is kiemelt, de elismert része volt a tananyagnak, különös figyelemmel a magyar népdalkincsre. A karének az iskolák döntő többségében az órarend része volt. Az ének-zenetagozatos iskolákba a kultúra-érzékeny és fogékony értelmiségi középosztály gyermekei törekedtek. - Ez mára egyértelműen megváltozott. Az ének-zene óraszáma radikálisan csökkent, más művészeti tárgyakkal egyetemben teljesen marginalizálódott. A karének, már ahol az igazgató döntésének köszönhetően megmaradt, a támogatottból a megtűrt kategóriába csúszott. Az értelmiségi középosztály gyermekei a nyelvi és informatikai specializáció irányába törekszenek.
– A jó amatőr énekkarok – jelentős fenntartói illetve állami támogatással – évente akár többször is utazhattak nyugati országokba és ez jelentős vonzerővel bírt. Ezeknek az utazásoknak, miként a magyar amatőr élsportolók szerepléseinek, markáns kifelé szóló üzenete volt: lám a szocialista Magyarországon ilyen nagyszerű közösségi művészeti teljesítmények, sporteredmények születnek. - Ez a vonzerő a világútlevéllel megszűnt. Ugyanakkor külföldön ma is él a magyar énekkarok legendásan jó híre, neve. Ma már mindenki utazhat, ahová tetszik, ha van rá elég pénze. Az anyagi lehetőség és a tehetség illetve a magas színvonal ugyanakkor nem járnak spontán együtt – ez a későbbiekben, a külföldi kórusversenyeken, olimpiákon való megjelenés tárgyalásánál válik fontossá.
– A 70-es években nagy erővel támadt fel a népdal és a népzene a Röpülj páva televíziós sorozat és a táncház-mozgalom nyomán. A több mint harminc éve alakult együttesek jó része ma is működik, ám életkoruk egyre magasabb.
– A KÓTA jogutódaként 1990-ben alakult Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége a garantált fenntartás helyett a gyakran bizonytalan és változó összegű, pályázatok útján elnyerhető finanszírozásban részesül, megyei szervezetei leépültek, a szakfelügyeleti rendszer megroppanásával kapcsolata a területen működőkkel esetlegessé vált. Tevékenységének fókuszában hangversenyek, szakmai napok, konferenciák szervezése került. - Mindemellett eredményesen törekszik az európai kórusszervezetekkel való szoros és gyümölcsöző együttműködésre, az utóbbi 1-2 évben intenzív munkát folytat a kóruséneklés társadalmi presztízsének, közönségkapcsolatainak, támogatottságának megerősítésére, a napjainkban elengedhetetlen menedzserszemlélet meghonosítására.
– A magyar társadalomban végbemenő gazdasági, életmódot érintő, a művelődési szokásokat is befolyásoló változások közül a rohamos kulturális globalizációt és ezzel párhuzamosan az individualizáció irányában történő nagymérvű eltolódást emeljük ki: a számítógép-használat terjedését a gyerekek/fiatalok között a csoportos elfoglaltságok (játék, sport, amatőr művészet) helyett, valamint a nagymérvű tömegkommunikáció-függőséget.
– Meg kell említenünk a korábbi középrétegek gazdasági és kulturális lecsúszását, és az elmaradott térségek leszakadását. Fontos megjegyeznünk, hogy e csoportokban és területeken nem csökkent látványosan az amatőr aktivitás. Ez jól igazolja, hogy egyéni vagy kollektív krízishelyzetben a társadalmi szolidaritás kiemelt terepe a közösség, a közösségben és a közösség által létrehozott esztétikai minőség.
A továbbiakban elsősorban az amatőr közösségekről, az együttesekről lesz szó. Nem említjük a kóruséneklés egyéni és társadalmi jelentőségét, személyiség és közösségformáló erejét, a magyar kórusirodalom nemzetközileg is elismert értékeit, a Kodály nevével fémjelzett módszert, a kórusénekléssel szorosan összefüggő ének-zeneoktatás eredményeit, stb, hiszen ezek általánosan ismertek és elismertek Csak nagyon érintőlegesen lesz szó az iskolai ének-zene oktatás, az énektanár-karvezető képzés problémáiról. Ez a szövevényes és összetett kérdéskör messze túlnő az anyag kompetenciáján, miként a továbbképzés tartalmi kérdésköre is. Az oktatás-képzés-szakképzés-továbbképzés problémakomplexumáról az Oktatási Minisztérium illetékes főosztályai, az MMI és a szakmai szervezetek bevonásával készített alapos, és a teljes struktúrát érintő helyzetelemzésnek kellene referálnia. Annyit szeretnénk megjegyezni, hogy az egyeztetést sürgősnek tekintjük pl. azért is, mert úgy gondoljuk, a jelenlegi tematikát bővíteni kell, a népszerű, populáris műfajoknak valamilyen szinten be kell épülniük az órarendekbe, képzési tervekbe. (Bárdos Lajos: “nincs könnyű- és nincs nehéz zene, csak jó vagy rossz zene létezik”.) Nem szólunk továbbá a karnagy/együttesvezető szerepéről, művészi-pedagógiai alkatának meghatározó jellegéről sem. Azokat a trendeket vázoljuk fel, amelyek ma a magyar énekkarok világát jellemzik.
Sajátosságok:
– A gyermekkarok csökkenő száma és létszáma. Az igazgatók döntésén múlik az énekórák száma és az iskolai énekkar léte is. Felértékelődött és várhatóan folyamatosan felértékelődik a művészeti (alap)iskolákban folyó oktatás illetve kórusmunka.
Lehetőség: zeneszerzők felkéréses pályázata, szigorú és egzakt kritériumok alapján. E darabok kiadása, demo-lemezen rögzítése. [Oktatási Minisztériummal, a KÓTÁ-val és a MAKOFESz-szel közösen].
– A normál általános iskolákban tanuló gyerekek gyakorlatilag nem találkoznak sem a magyar népzenei kinccsel, sem a közös éneklés örömével. Különösen veszélyes ez a kistelepüléseken, ahol a néphagyomány továbbvivői vesznek el gyakran örökre, s ezáltal maga a néphagyomány is lassanként a múzeumokba szorulhat.
Lehetőség (benelux, német és skandináv példa]: az iskoláktól független gyermekkarok, ifjúsági kórusok szervezése, vagy [angol példa]: u.n. animátorok alkalmazása, akik végigjárják egy-egy térség iskoláit és “éneklő napok” keretében vonják be a gyerekeket
Úgy gondoljuk, a magyar és az európai kórusművészeti szervezetekkel egyetértésben – a probléma nem magyar sajátosság –, hogy e tendencia ellen fel kell lépni az Oktatási Minisztériummal együttműködve, mielőtt a nemzetközileg egyik legelismertebb hungaricum, a magyar kórustradíció eltűnik.
– A középiskolai kórusok elnőiesedése. Alig van szóba jöhető ifjúsági vegyeskar, és ez végső soron az egész magyar ve-gyeskari kultúrát sodorja veszélybe.
Lehetőség [német és angol példa]: olyan regionális ifjúsági vegyeskarok létrehozása, amelyek évente kétszer egyhetes intenzív felkészülési fázis után az adott régió településein hangversenyeken mutatkozhatnának be, így is népszerűsítve a kóruséneklés hagyományát. A felkészülési periódus és a hangversenykörút költségeit megyei/regionális szinten lehet vállalni.
– A kamarakórusok, vokálegyüttesek számának emelkedése, elsősorban azokon a településeken, ahol főiskola, egyetem, zenei oktatási intézmény működik. Általában önfenntartóak, vagy viszonylag kicsiny támogatásigényűek. Tagjai általában fiatalok.
–A települési felnőtt kórusok átlagéletkorának folyamatos emelkedése, a férfiénekesek számának drasztikus apadása
Lehetőség: az utánpótlás bátorítása, ld. fent.
– Nagy létszámú kórusok számának radikális csökkenése, ezáltal a közönség körében rendkívül népszerű oratórium-műfaj kiszorulása a hangversenytermekből.
Lehetőség: pályázat kiírása, amely egy-egy oratórium-koncert tájoltatását teszi lehetővé ott, ahol hiátus és fogadókészség van.
–A népdalkörökben éneklők átlagos életkorának folyamatos emelkedése, a fiatalok távolmaradása e csoportos műfajtól.
Lehetőség: népdaltanítás olyan, egyéb népművészettel, néphagyománnyal foglalkozó táborokban, ahol a kézművesség, hangszerjáték mellett, azt kiegészítendő ismernék meg a résztvevők egy-egy tájegység dalait.
Másik lehetőség: a hajdani Repülj páva! tehetségkutató verseny korszerű újrafogalmazása és meghirdetése, széles médiafigyelem mellett, hangsúlyosan ifjúsági csoportok kategóriában.
Összefoglalás:
A magyarországi kórus- és népdaléneklés jelentős átalakuláson ment át az elmúlt 20 esztendőben. Az együttesek több-kevesebb sikerrel adaptálódtak a megváltozott társadalmi környezethez, válaszoltak az új kihívásokra. Ez a még mindig jelentős tömegeket mozgató amatőr művészeti ág ugyanakkor – rajta kívülálló okok eredőjeként – olyan nehézségekkel is szembesült, amelyet egyedül, kormányzati segítség nélkül megoldani nem tud. E nehézségek egy része tárcaközi kooperációt feltételez (Oktatási Minisztérium, Szociális, Ifjúsági és Családügyi Minisztérium, stb), másrészt lépéseket a tárcán belül azokon a területeken, ahol a problémák a közművelődés új típusú szerepvállalásával orvosolhatóaknak látszanak.
A hangszeresek, sokrétűségük okán is, vagy speciális, egyes hangszer csoportokat összegyűjtő együtteseket hoznak létre (fúvós-, vonós-, ütő-együttesek), vagy a komolyzenében nagy erővel bíró tradicionális formációkba tömörülnek (vonósnégyes, fúvósötös, illetve a legtöbb hangszert magába foglaló szimfonikus zenekart választják.
Általános gond a szimfonikus és vonószenekarok gazdátlansága, az ebből fakadó kevesebb koncertlehetőség/-lehetetlen-ség, időnként pedig a lassú leépülés, megszűnés. Bár a legtöbb együttes nagyrészt zenetanárokból áll, tevékenységük szinte kizárólag a közművelődés javát szolgálja. Általuk jut el a szimfonikus és kamarazene olyan hallgatókhoz, akik talán soha nem részesülnének ilyenfajta élményben.
A regisztráció és a minősítés kérdése gyakran napirendre kerül a szimfonikus- és vonószenekaroknál. Megfogalmazódott egy átfogó minősítési rendszer újbóli bevezetésének igénye, amely a kórusok és fúvószenekarok sikeresen működő, regisztrációs célokat is szolgáló hangversenysorozatainak kiterjesztéséből indulhatna ki.
A zenekarok közül messze a legjobban szervezett a fúvószenekari mozgalom. A szimfonikus, vonós- vagy kamarazenekarok még laza kapcsolatot sem tartanak egymással. A paletta igen változatos képet mutat. A viszonylag jó kapcsolati, szervezeti háttérrel működő együttesek mellett jelentős számú az elismeréséért is küzdeni kénytelen, lelkes helybéliekből álló kamaraegyüttes, melyet csak vezetője fanatizmusa tart életben. A még kisebb zenei csoportok már csak önálló sejtekként léteznek. Többségük szinte meg sem mutatkozik a nyilvánosság előtt, megszűnik a közművelődés számára.
Ugyanilyen tendencia mutatható ki a fesztiválok, versenyek szervezése terén.
Fontos kivétel a 2001/2002-es millenniumi évadban megrendezett, “Kultúrával a Nyugat kapujában” elnevezésű fesztivál, amelynek komolyzenei bemutatói szinte soha nem tapasztalt aktivitásra késztették az ország különböző együtteseit. A rendezvény áldásos hatásának tekintjük azt is, hogy a nagy hagyományú Veszprémi Kamarazenekari Fesztivál – az MMI közreműködésével – újjáéledt 2003-ban.
Újult erőre kapott viszont az eredetileg szolgáltatásra hivatott cégek anyagi korlátozó tevékenysége. A legnagyobb problémát a megfizethetetlen kották beszerzése okozza. Gyors megoldásért kiált a szerzői jog kérdése is. Ez az ügy ugyanis, ha nem rendeződik hamarosan megnyugtatóan, nemcsak a ma élő, vagy a XX. században alkotó zeneszerzőket hozza hátrányos helyzetbe, hanem a velük megismerkedni vágyó közönséget is.
Úgy látjuk, újfajta kitörési stratégiák kezdenek körvonalazódni. Ebből az egyik legfontosabb a régiók szintjén is túllépő, európai vagy kontinensek közötti amatőr zenei együttműködés igénye, mely a zene mindenki által érthető jelzésrendszerét használná fel a magyar zenei együttesek elszigeteltségből való kilépésére, mid a szponzorálási gondok megoldására. (Pl.: Világ ifjúsági zenekar project Kecskeméten az önkormányzat, közművelődési intézmények, civil szervezetek, Vásáry Tamás, valamint magyar és külföldi fiatal zenészek együttműködésében.)
Országos keretek között megvalósítható elképzelés egy egységes kotta- és hangszerkölcsönzési bank létrehozása, akár Interneten keresztül, ami a nélkülözhetetlen segédeszközök állandó hiányát lenne hivatott megoldani.
Újabb tevékenységi körként jelentkezik, még a legkisebb létszámú együttesek életében is, az önálló hanghordozók, illetve népszerűsítő kiadványok készítése.
A szervezet, bár profilja szerint az oktatás területén tevékenykedik, szerepe – a hangszeres amatőr zenész képzés legfontosabb bázisát adó intézmények összefogásával – nélkülözhetetlen. A magyarországi zeneiskolák emellett fenntartói szerepet is vállalnak hangszeres együttesek létrehozásával, működésük biztosításával.
Összefoglalás:
A hangszeres zene amatőr előadóművészei a következő három kritérium alapján határozzák meg létüket, helyzetüket, ezért három területen kapcsolódnak leginkább a hazai közművelődési élethez:
– egzisztenciális biztonság (nemcsak anyagi biztonság, hanem a településhez, illetve a közművelődési intézményhez való erős kötődés),
– eszközellátottság (a kották és hangszerek mellett az egyéb kellékek: kottapult, egyenruha, stb. megléte),
– társadalmi visszajelzések (szakmai-, laikus vélemény, koncert-látogatottság, önkormányzati, intézményi meghívások, kitüntetések, az együttesek lokálpatriotizmusának erősítése a helyi rendezvényeken való közreműködés hangsúlyozott elismerése, stb.)
A magyarországi fúvószenekari élet az utóbbi 15 esztendő alatt gyökeresen átalakult mind tagságában, mind repertoárjában, mind szakmai célkitűzéseiben.
– Számos patinás, régi együttes megszűnt ugyan, de csaknem ugyanannyi alakult.
A korábban egyprofilú együttesek – német illetve szlovák nemzetiség lakta területek, bányászvidékek szinte hagyományőrző jellegű együttesei – kaput nyitottak egyéb kultúrák és műfajok felé.
– Felnőtt, helyet kért és helyet kapott egy új fúvóskarmester nemzedék, amely mágnesként vonzza a profi muzsikuspályára sosem lépő, de a zeneművészeti szakiskolákban, zeneiskolákban, művészeti iskolákban igen jó hangszeres képzést nyert fiatalokat.
A fúvószenekarok átlagéletkora az elmúlt 15 évben radikálisan csökkent – 50 fölöttiről 30 (!) évre. E folyamat nem egyedülálló Európában. A fejlett fúvószenekari kultúrával rendelkező országokban ma már egyetemi szinten lehet tanulni minden hangszeres szakon, valamint karmesterként is egészen a doktori fokozatig.
– Az együttesek közönségkapcsolatai kiválóak: szűkebb-tágabb közösségükben ismerik és szeretik őket, állandó és népszerű közreműködői a helyi eseményeknek március 15-től az aratóbálig, díszpolgáravatástól a templomszentelésig.
– A kottaköltségeket meghaladó jelentős tétel a fúvószenekarok esetében a hangszerek biztosítása, esetenkénti javítása, amely különösen a kistelepüléseken okoz komoly gondot.
Lehetőség: célzott pályázatok kiírása, a szövetséggel esetleg közösen
A fúvószenekarokat 1990-től a Magyar Fúvószenei Szövetség fogja össze szakmailag. A szövetség a magyar zenekarok ¾-ét tömöríti.
A fúvósszövetség európai minta alapján átdolgozta a minősítő rendszert, minősítést az együttesek több kategóriában és nehézségi fokozatban kérhetnek. A szövetség jelentős országos és nemzetközi fesztiválokat, versenyeket jegyez, amelyek, a minősítőkkel együtt elegendő szakmai fórumot jelentenek.
A Magyar Művelődési Intézettel karöltve a szövetség 2003-ban szervezte meg az I. Országos Fúvós és Mazsorett Konferenciát.
Összefoglalás: A fúvószenekarok jelentős, szakmai alapú fejlődésen mentek keresztül, amely még ma is tart. A zenekarok tagsága jelentősen megfiatalodott, utánpótlás-bázisuk biztosított. A műfaj popularitása töretlen, ám igazi súlyának, jelentőségének széleskörű elismertetése még várat magára. A remélt általános erkölcsi támogatás mellett a kistelepülések hangszerállományának illetve a zenekarok kompozíció- és kottaellátási gondjainak enyhítésére pályázati források teremtése a legfontosabb. Szükség van a médiajelenlét támogatására is.
Magyarországban hihetetlen módon felfutott a mazsorett népszerűsége
– A mazsorettcsoportok alakításának két alapvető feltétele egy lelkes vezető, aki a helyi erkölcsi támogatást adott esetben pénzre [ruha, sőt ruhák!] is tudja váltani, és bejárható távolságban egy fúvószenekar, amely tud és akar is együttműködni a mazsorettekkel.
– A Magyar Fúvószenei Szövetség beemelte a szövetség nevébe is a mazsoretteket. A szövetség európai mintaalapján dolgozta ki a 16 éven felüliek számára a minősítési rendszert.
– A szövetség számos rendezvényt jegyez, amelyek elegendő lehetőséget jelentenek a szereplésekre.
– Az Országos Ifjúsági Mazsorett Fesztiválok rendszerében évente 6-8 település (általában nagyobb város) vállalja bemutatók rendezését, ezeken alkalmanként 300-400 gyerek szerepel.
A bemutatók jellegzetessége, hogy az élő fúvószenére menetelő nagyok előrevetítik, hogyan is fognak mozogni azok a 6-10 éves kicsik, illetve 10-14 éves juniorok, akik még gépzenére sajátítják el a tartásokat, lépéseket.
– A mazsorettcsoport-vezetők képzése két szinten folyik: az alapfokú OM képzés másfél éves, akkreditált pedagógiai kurzusokon tökéletesíthetik tudásukat.
Összefoglalás:
A felfutó ágban lévő, több tízezer, 6-14 éves kislányt, 14-20 éves fiatalt mozgató mazsorett-műfaj résztvevői és népszerűségi mutatói imponálóak. A műfaji szempontok konszenzuson alapuló kikristályosítása, valamint a műfaj jellegzetességeként velük szoros szimbiózisban megjelenő fúvószenekarok “együttélésének” szakmai kodifikálása a további fejlődés záloga.
A csoportos amatőr vokális és hangszeres műfajok helyzetértékelésének összegzéseként elmondható, hogy a műfajok mikro története eltérő, differenciált kezelést igényelnek, és mindegyik területen szükség és lehetőség van javításra, újításra. Közös pont viszont, mint az amatőr előadó művészeti műfajok többségében, hogy az alkotó közösségük belső életük, tevékenységük, munkájuk céljának a közönség előtti, lehetőségeik függvényében különböző mértékű, de mindenképpen deklarált szakmai fejlődést tükröző, értékteremtő és értékközvetítő megmutatkozás. A szakmai színvonal emelése mindegyik területen az együttesek belső igénye – ennek segítésére bár különböző módozatokban, a tárcának lehetősége lehet, és kívánatos, hogy legyen.
Összeállította: Kovácsné Bíró Ágnes és C. Szalai Ágnes