Vissza

Dr. Koncz Gábor

A kultúra mai finanszírozási szisztémája Magyarországon

 

Végre -, végre elkészült a magyar kultúra mai finanszírozási rendszerének vázolása. Bizonyára kiegészítendő, részletezendő, magyarázandó, esetleg itt-ott vitatható. Ám reménység szerint használható és használandó az oktatásban, a gyakorlati finanszírozási viták és a stratégiai tervezés háttereként.

Azért az önirónikus lelkesedés, mert az eddigi hiányért érzem a felelősséget. Ugyanis az 1960-as évektől, hazánkban is viták bontakoztak ki a kultúra, művelődés, közművelődés finanszírozásáról, gazdasági összefüggéseiről. A kulturális korszakváltás lehetőségét érzékelve, az 1970-es évek közepén elkezdődtek a tudományos igényű művelődés-gazdaságtani kutatások. Ez a munka a széleskörű hazai és nemzetközi szakirodalom elemzésével, az alapfogalmak értelmezésével, a művelődés iránti közgazdasági nézőpontú érdeklődés okainak feltárásával indult. Jómagam e kutatások egyik elindítója, szervezője és művelője voltam. (Lásd a hivatkozásoknál néhány tanulmányomat.)

 

Noha a művelődés-gazdaságtan, kultúra-gazdaságtan, a közművelődés közgazdasági kérdései sok helyen kötelező tantárgy, a számos tanulmány mellett nincs a témának átfogó tankönyve. Ezért a hiányért a magam részéről érzem és vállalom a szakmai felelősséget; a művelődés-gazdaságtan szót ugyan nem én írtam le először (ez valószínűleg néhai Kiss Árpád, debreceni professzor úr érdeme), viszont a kategóriát magyarul én dolgoztam ki. Tehát: törlesztem lassan az önként vállalt szellemi adósságot.

 

Az elmúlt harminc évben közölt számos publikáció és előadás egy részének összefoglalásaként, 2005. november 9-én sikeresen megvédtem „A közművelődés gazdasági kutatásának kezdetei Magyarországon, 1974 és 1984 között” című PhD értekezésemet.[1] Disszertációmban a hazai közművelődés gazdasági nézőpontú, szisztematikus tudományos kutatásának kezdeteit, az 1970-1989. közötti időszakot, ennek jellemző szakirodalmát és az empirikus elemzések egy részét foglaltam össze; vázlatos kitekintést adva az 1990-es évekre is. A kutatásoknak gazdag (részben nem publikált) kéziratos, táblázati, számítási, bibliográfia háttere van. E kutatásoknak volt és van továbbá egy szerteágazó, szóbeli dimenziója: a művelődési vezető- és továbbképzések, a népművelő, művelődésszervező, művelődési menedzser, felnőttképzési menedzser, kulturális menedzser, kulturális vállalkozás szervező, stb. szakos főiskolai és egyetemi oktatás, a hazai és a nemzetközi konferenciákon, a tervezési, művelődéspolitikai viták során elhangzott több száz előadás.

 

Mindezek hatására ma már több hazai felsőoktatási intézményben működnek művelődés-gazdaságtani tanszéki csoportok és a művelődés-gazdaságtan kötelező tantárgy az említett képzések keretében. Az „anabázis” az 1970-es évek elején, a Vitányi Iván vezetésével működő Népművelési Intézet (a mai Magyar Művelődési Intézet jogelődje) volt. Ott Kuti Éva és Marschall Miklós mélyítették el és szélesítették ki a kutatásokat, később a nemzetközi és hazai nonprofit kutatásokban is meghatározó volt a szerepük. (Lásd a hivatkozásoknál néhány fontosabb írásukat.)

 

Ebben a tanulmányban - kultúraelméleti szempontból - a kultúra szűkebb fogalmáról van szó. [Koncz, 2004/a]. Tehát a finanszírozási séma a kulturális őrzés, termelés (alkotás), elosztás (terjesztés, közvetítés) és fogyasztás (befogadás); szakágazati megközelítésben a közművelődés, a közgyűjtemények, a művészetek, a tömegkommunikáció, az iskolarendszeren kívüli oktatás, a közösségi és otthoni művelődési feltételek és tevékenységek rendszerezett leírása.[2]

 

Erőforrások a négyszektoros gazdaságban

 

Samuelson-Nordhaus világszerte elterjedt tankönyve óta, a közgazdasági kézikönyvek nálunk is abból indulnak ki, hogy „bármely társadalomnak … valamilyen módon szembe kell néznie három alapvető fontosságú és egymással összefüggő gazdasági problémával. Mit termeljen és milyen mennyiségben? … Hogyan állítsa elő a javakat? … Kinek a számára termelje a javakat? …” [Samuelson-Nordhaus, 1987. I. 56-57. old.] A mai magyarországi kultúra-finanszírozási szisztéma áttekintésénél ebből indulok ki, ám adaptált módon. Arra a kérdésre keresem a választ, hogy kik finanszírozzák (források), hogyan finanszírozzák (közvetítések) és mit finanszíroznak (célok) a kultúra terén. A kulturális szférában tehát az alapkérdés nemcsak bővebb, de jóval bonyolultabb is, mert számunkra az is probléma, hogy kik termelik a javakat (produktumokat; mint pl. könyv, zenemű vagy népművészeti faragvány) és szolgáltatásokat (produkciókat; mint pl. könyvtári szolgáltatás, zenei előadás vagy néptánc). A kik-re adott lehetséges válaszok nem csupán az eladásra termelő (vagy szolgáltató) autonóm művész és az önmagának termelő (vagy szolgáltató) műkedvelő, amatőr vagy népművész (és ezek lehetséges taglalása során is mennyi elágazási lehetőség!) mentén dimenzionálhatók, hanem az egyéni (alkotóművész; művelődő ember) és közösségi (amatőr művészeti csoport; bálozó társaság) megjelenési módjában is. A mai finanszírozási szisztéma egyelőre csupán leíró, tehát sine ira et studio vázolásához a mit és kinek (kinek szól a mit…; kit finanszíroz…) kérdést célszerű egy halmazban vizsgálni, pusztán analitikai, megragadhatósági kényszerből. A kinek a részére történik a mit, tehát kik a finanszírozás nyomán célzott rétegek és személyek kérdésre, ebben a megközelítésben, a célokon keresztül lehet választ adni.

 

Természetesen többször törekedtek már a kik–hogyan–mit kérdés egy-egy részletének vázolására, ám a teljes rendszer, különböző nézőpontokból vizsgált, szisztematikus leírására tudomásom szerint most kerül sor először. Ez a séma a további elemzésekhez, a viták során és elsősorban az oktatásban használható.

 

A művelődés-gazdaságtan azt is vizsgálja, hogy a közgazdasági kategóriák hogyan értelmezhetők és a közgazdasági összefüggések, törvények miként érvényesülnek a kulturális szférában. (Lásd a hivatkozásoknál feltüntetett írásaimat.) A művelődés mai, magyarországi finanszírozási rendszerének szisztematikus vázolásához tehát a közgazdasági nézőpontot választom.

 

Az 1990-es évek előtti közgazdasági tankönyvek többnyire három termelési tényezőből, erőforrásból indultak ki: a föld vagy tágabban a természeti kincsek; a munka vagy tágabban az ember a maga fizikai adottságaival, tudásával, termelési tapasztalataival; és a tőke, különböző megjelenési formáiban. Ma már természetesen hangsúlyt kap a negyedik tényező, a vállalkozási készség és hajlandóság. Tehát a tudomány és a technikai fejlődés szerepét megosztják a munka és a vállalkozó dimenziója között. Manapság a kulturális szférában sem elegendő ezeket az erőforrásokat „csak úgy” megemlíteni. Szükséges az elemző bemutatásuk, mert szerepük és súlyuk a kulturális produktumok és produkciók előállítása során, éppen az elmúlt évtizedben, lényegesen változott.

 

Az 1. számú séma a termelési tényezők portfólióját (lehetőség halmazát) és elemzési dimenzióit mutatja be. A kultúra finanszírozásának megértéséhez, a művelődés-gazdaságtani problémák értelmezéséhez, de még inkább a gyakorlati kulturális menedzsmenthez ez a séma jelenti a kiindulást. A tankönyvi definíció szerint ugyanis „A közgazdaságtan annak a módját és törvényszerűségeit igyekszik feltárni, ahogyan az egyének és közösségek felhasználják a szűkösen rendelkezésükre álló erőforrásokat, és elosztják a felhasználás során keletkező értékeket.”

[Solt; 2001. 7. old.] Tehát a gazdálkodás az erőforrás fajták, halmazok önmagukon belüli és egymás közötti átváltása; a kulturális szférában is.

 

A szocializmusban a föld mint erőforrás, mint termelési tényező szerepe a kultúrában szinte fel sem vetődött. (Azért a szinte beszúrás, mert korábban, történelmileg, igenis komoly szerepe volt a földnek, mint a művelődést megalapozó termelési tényezőnek. Gondoljunk pl. az egyházi birtokokra vagy a 16. század végétől az alapítványok céljára adott földterületekre.)  A rendszerváltással és piacosodással a föld vizsgálandó mint tulajdon, mint jövedelemtermelő és mint a produkcióba bevonható lehetőség. A föld mint termelési tényező esetében nem csupán arról van szó, hogy a földjáradék vagy az eladáskor kapott bevétel kulturális vállalkozásra fordítható, bár egyre több példa van arra, hogy manapság az erőforrások ilyen átcsoportosítása sem ritka. Ha a földet mint aranykorona értéket tekintjük, akkor mezőgazdasági, állattenyésztési, erdőgazdasági termelési tényezőként vizsgáljuk. Az agrárgazdaságtan és a művelődés-gazdaságtan az alábbi szempontokból kapcsolódik egymáshoz.

 

Egyre több olyan komplex, profitorientált gazdálkodó nagy szervezet, ám még inkább kis és egyéni vállalkozás létezik, amelyek keretében a mezőgazdasági, állattenyésztési munka ill. a kulturális termelés és szolgáltatás egy cég keretében egészíti ki egymást. Kisvállalkozások esetében ezeket a rendszerváltó átmenet sajátos jelenségeként szokás értelmezni, mint pl. a mezőgazdaságot és a művészetet kombináló alkotó művészek ill. a piacra termelő népművészek eseteit. Vannak komplexebb jelenségek, mint pl. a nagy földterület és állatállomány bázisán működő tanya-csárdák; a kulturális turizmust szervező ökofarmok, ill. a mezőgazdasági termelés bázisán működtetett szociális intézmények.[3]

 

A technikai-gazdasági kapcsolódásnál, a párhuzamos-, kiegészítő- vagy vertikális felépítésű összeforródásnál társadalmilag mélyebb kapcsolatot mutatnak azok az esetek, amikor a föld alapú termelési kultúra átalakítása, modernizálódása a közművelődési intézményből, pontosabban a közművelődési, népfőiskolai, közösségfejlesztési gondolkodásból indult.

 

A mezőgazdasági termelés és a művelődés összekapcsolódásának új életmódot jelentő lehetőségeire példák a Németh László-i kertmagyarország eszme mai megvalósulásai: az üdülőfalvak; az ökotájak; a komplex tájvédelmi-turisztikai körzetek; a biokultúra terjedése.

 

A föld mint természeti kincs a gazdaságtörténetben és a gazdaságelméletben elsősorban mint  primer szektor, tehát mint a kitermelés-kitermelhetőség volt érdekes. A kő-, a só- és az ásványbányák, az olaj és a gáz mellett ma mint a tágabb kultúra része, tehát mint megőrzendő és megélendő természeti környezet értelmezendő. E dimenzióban is szerves kapcsolat alakul ki a tágabb és a szűkebb kultúra között, hiszen a gyógyvizekre épülő gyógyturizmus egyaránt feltételezi a vizet és a szellemi-szervezési kultúrát.

 

A közművelődés intézményrendszerének piaci kapcsolatait, de még inkább az intézmények és a kínálatok átalakulási tendenciáit a föld mint táji vonzerő (erdők; napfény; levegő; természeti látványosság; táji világörökség stb.) és mint épített környezet (utak, autópályák, vasutak, hidak, alagutak, kikötők, csatornák, gátak, repülőterek, ipari és lakóházi beépítettség) dimenziókban is vizsgálni kell. A gyakorlati kulturális menedzsment terén ezért pl. a kulturális turizmus művelődés-gazdaságtani alapjai, vagy a helyi adók és a kulturális intézmények összefüggései alapvetően fontosak.[4]

 

A kulturális intézmények számára fontos, hogy a munkaerő makro-gazdasági tendenciáit és ezek regionális, kistérségi, helyi jellemzőit figyelembe vegyék. Az alapvető népesedési folyamatok (születés, házasodás, válás, területi mobilitás, halálozás) ugyanis kiindulást jelentenek a művelődésszervezés számára. Hasonlóan az oktatási-képzési és az egészségügyi folyamatok és viszonyok az intézmény-szervezés és a kínálat lényeges küldős meghatározói.

 

A mikro-gazdasági szempontok a szervezet és az egyén viszonyában fontosak; egyrészt a munkaerő (munkatárs) alkalmazása, foglalkoztatása, másrészt a személy önérvényesítési lehetőségei miatt. A munkaerőt, a népességet jellemző tágabb értelemben vett, makro jellegű kulturális viszonyok, és a szűkebb értelemben vett műveltségi-kulturáltsági jellemzők a mikro-gazdasági szempontokon keresztül kapcsolódnak a szervezetekhez, intézményekhez illetve a háztartáshoz.


 

  1. számú séma

A termelési tényezők portfóliója

Föld

Munkaerő

Tőke

Vállalkozás

 

Makro -

Mikro -

 

 

1.) Aranykorona érték

gazdasági szempont

1.) Kincs, pénz, követelés, értékpapír

1.) Vállalkozási készség

2.) Természeti kincs

1.) Népesedés

1.) Életkor, nem

2.) Ingatlan, épület, építmény, gép, berendezés, felszerelés

2.) Vállalkozási hajlandóság

3.) Táji vonzerő

2.) Oktatás

2.) Egészség, közérzet

3.) Készlet, anyag

 

4.) Épített környezet

3.) Egészség

3.) Megjelenés, gender

4.) Szervezeti tudás, szellemi termék, üzleti érték

 

 

4.) Kultúra

4.) Szakképzettség

5.) Kapcsolati tőke

 

 

 

5.) Tapasztalat

 

 

 

 

6.) Képesség

 

 

 

 

7.) Személyiség

 

 

 

 

8.) Magatartás

 

 

 

 

9.) Szokásrendszer, kultúra

 

 

 

 

10.) Eredmények, referenciák

 

 

 

     [A mikro-gazdasági szempont oszlop forrása: Gazdag, 1999.; kiegészítésekkel.]

 

A gyakorlati kulturális menedzsment során ugyancsak lényeges a tőkén belüli átcsoportosítási lehetőségek ismerete és kínálkozó esetben a tőke (földre ill. munkaerőre) átváltása. A szokásos három megjelenési formán kívül egyre fontosabb a szervezeti tudás, szellemi termék, üzleti érték szerepe, a kulturális intézményekben is. Közvetlen tehát a kapcsolat e tőke, forma és a munkaerő mikro-gazdasági jellemzői valamint a vállalkozás, mint erőforrás között. A kulturális intézmények vezetése, illetve a rendezvények és a kulturális turizmus szervezése során a módszertan lényege éppen ezek portfóliójának magyarázata, metodológiájának, fogásainak ismerete.

 

A 2. számú séma a mai polgári társadalomban, a négy szektoros gazdaság működésének lényegét tükrözi. A rendszerváltás geo-politikai jellemzője a keleti, volt szovjet érdekszférától való megszabadulás és a többpártrendszer kialakulása. Gazdasági jellemzője a privatizáció valamint a pénzügyi rendszer és az állam szerepének megváltozása. A politikát, a gazdaságot, a társadalmi és egyéni létet összekötő dimenzió, a változásokat átfogó és összefoglaló szerkezet azonban a négy szektoros gazdaság- és társadalom-szerveződés kialakulása.

 

A nyugati, tőkés gazdaságokat az 1970-es évek előtt, a szocialista gazdaságokat az 1990-es évek előtt két szektoros gazdaságként írták le; az egyikben a profitorientált a másikban a költségvetési szektor dominált. E gazdaságok már akkor is ténylegesen három szektorosok voltak, hiszen a háztartás gazdasági újratermelési szerepe is jelentős volt; nem is beszélve arról, hogy ennek a közvetett társadalmi újratermelési szerepét a szocializmusban is elismerték. A közvetlen újratermelési szerep (háztartási javítások; részleges önellátás; háztáji, második gazdaság) pedig határozottan a rendszerváltást előkészítő tényezővé vált. A mainstream közgazdasági gondolkodás világából nézve azonban a harmadik szektor: a civil kezdeményezések és az állami feladatvállalás és ellátás társadalmi allokációjának együttes szektorrá szerveződése; a nonprofit szektor kialakulása. (Erről a következő, külön alpontban lesz szó.) A közgazdászok ma három szektoros gazdaságról beszélnek. Ez a profit-, költségvetési és nonprofit szektorálás persze nem keverendő össze a primer (kitermelő), szekunder (ipari) és tercier (szolgáltatási) felosztással. Nem keverendő össze, ám van egy igen lényeges közös rész: a tercier (szolgáltatási) szektor egy részének a profitorientált és a költségvetési világból való kiválása, attól való intézményes elkülönülése jelenti a nonprofit szektor bázisát. Megközelítésemben tehát a negyedik szektor a háztartás és úgy vélem, hogy indokolt és a változások lényegének megértéséhez fontos az általam javasolt séma.

 


A 2. számú sémában, a profitorientált szektor érdeke nem csupán az, hogy elérje a célt, tehát legyen profit, hanem az, hogy ez évről évre növekedjen vagy legalábbis stagnáljon. Az alapok bővítése (számvitelileg az 1-es számla osztály) illetve a tulajdonosok kielégítése csak így valósítható meg. Az is követelmény, hogy tisztességes adózás ill. más költségvetési kötelezettségek teljesítése után, a tulajdonosok szabadon dönthessenek a profit felhasználásáról; tehát pl. részben vagy egészben való visszaforgatásáról, tulajdonosi szétosztásáról vagy kvázi befektetéséről, tehát egy részének a nonprofit szektornak való átadásáról. Azért használom a kvázi befektetést, mert ebből a szektorból nézve a nonprofit cégek segítése nem csupán jótékonykodás, hanem beruházás a társadalmi kapcsolatokba, tehát nagyon is piacbővítő célú és hatású. Ennek jelentősége olykor ma már vetekszik a termelő és szolgáltató fizikai alapok bővítésével. Az érdek csak akkor érvényesül, ha a tulajdon magán kézben van, tehát ha az imént tárgyalt erőforrások (a törvényes keretek között) korlátozás nélkül átcsoportosíthatók. Ha tehát a láthatatlan kéz működik, amely tágabban a szabad tőkék (erőforrások) áramlását jelenti a jövedelmezőbb területek felé; tehát ha a koordináció piaci.[5] Mindennek menedzsment szemléltető tárgyalásra nem feladata e disszertációnak, jóllehet kutatói, előadói és gyakorlati vezetői munkám egyre inkább ebbe az irányba változik.

2.      számú séma

A négy szektoros gazdaság főbb jellemzői

 

 

Szektor

 

Jellemzők

 

    Profitorientált     Költségvetési        Nonprofit         Háztartás

 

Gazdálkodás

Cél

profit

törvények végrehajtása

alapító okirat teljesítése

boldogság

Érdek

legyen profit

növekvő legyen

szabadon felhasználható legyen

 

hatalmi

 

szolgálat

 

személyes

Tulajdon

magán

állami, önkormányzati

közösségi

személyi

Szabályozás

láthatatlan kéz

törvényi, rendeleti

szükséglet

intim

Koordináció

piaci

bürokratikus

önkor-mányzati, etikai

 

családi

 

Változási irány

   

   [A koordináció sor forrása: Kornai, 1993. 122-139. old.]


 

3. számú séma

Az árbevétel-költség-profit összefüggése

ÁRBEVÉTEL

 
 


Közvetett (implicit) költségek

 
 

 

Változó költség

 

Állandó (fix) ktg.

 

Alternatív ktg.

 
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

BRUTTÓ PROFIT

 
 

 

 

 

 

[Forrás: Barta Tamás – Tóth Tihamér, 22. old.]

 



A kulturális intézmények ésszerű gazdasági vezetésére, a vagyon és hozadékának átcsoportosítására számos, ma is tanulságos sőt, használható történelmi példát idézhetünk. Kutatásaink történelmi dimenziójában azt a kérdést is feltettük, hogy miből éltek a református kollégiumok. Nos, Hörcsik Richárd meggyőzően bizonyította, hogy az 1531-ben alapított Sárospataki Református Kollégium döntéshozói ismerték a gazdaságilag legbölcsebb mondást: „Ne tedd az összes tojást egy kosárba.” [Bucholz, 2000. 338. old.] Sárospatak esetében meghatározó volt a főúri (I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsánna és később mások is) finanszírozás. Ez mai értelemben az 5. séma első oszlopában vázolt közvetlen finanszírozás (földekben történő vagyon átadás; alapítvány-tevés; folyamatos céltámogatás) és a láthatatlan támogatás, tehát a bevételi lehetőségek átengedése (bormérési jog). Ám a Kollégium valóságosan is gazdálkodott. Kiszámítható időkben az akkori szóhasználat szerint külső gazdaságra helyezte a hangsúlyt: pénzt adtak kölcsön kamatra, olyan egyházközségeknek, ahol a lelkész sárospataki végzettségű volt. A háborúk, dúlások, járványok megsejtésekor ezt gyorsan visszakaszírozták és a saját tulajdonú belső gazdaságot (erdők, legelők, mezőgazdaság, disznóhízlalás) lendítették fel. A vagyoni hozadékot és az okos gazdálkodást csak kiegészítették a hívek adományai és a szupplikáció. Ez utóbbi megint csak az emberi erőforrás gazdálkodása kitűnő történelmi példája: a gyűjtő teológusok szolgáltak, ismerkedtek, szerves-személyes kapcsolatokat építettek a képző intézmények és a „terület” között.

 

A szocializmusban a költségvetési szektor dominált. Az átalakulás kezdetét az 1960-as évektől a háztartás lehetőségeinek tágulása, szerepének növekedése jelentette. Ez folytatódott az 1970-es és az 1980-as években is, miközben erősödött a profitorientált szektor. Az 1980-as évek a nonprofit szektor kialakulásának kezdete. A költségvetési intézmények főbb ismérvei világszerte stabilak. Nálunk a rendszerváltás egyik meghatározó jellemzője volt az állami tulajdon privatizálása, tehát profitorientálttá szervezése. A másik meghatározó jellemző és mondanivalóm szempontjából a lényeg: a költségvetési intézmények ernyője alatt, korábban létrejött szerveződések, tömegével váltak formális, bejegyzett szervezetté, nonprofit jogi személlyé.

 


A 2. számú sémában lényeges a változási irányok értelmezése. Nem csak gazdaságilag, de társadalom-szervezési, életmód szervezési és így a tágabb kultúra formálódása szempontjából is ezek mutatják be, tükrözik a rendszerváltás lényegét. A privatizációt a költségvetés
                 profitorientált és a háztartás                  profitorientált mozgás mutatja. A nonprofit szektor kialakulása döntően a költségvetési intézmények és a háztartások ernyője alatt létrejött civil szerveződések szervezetté válásával történt. Napjainkban egyrészt a költségvetési intézményi funkciók összevonásának                    tendenciája erősödik; pl. könyvtár és művelődési otthon integrálása. Másrészt jellemző a költségvetési és a nonprofit szektor koordinatív együttműködése; pl. határozott a tendencia, hogy a művelődési ház nemcsak fizikailag, hanem szervezetileg és funkcionálisan is „tető az együttlét fölött”, tehát a civil szervezetek szolgáltató intézményeként működjön. Kétségtelenül egyre markánsabb a közhasznú társaságok létrehozásának tendenciája, úgy is, hogy a korábban profitorientált cégek alakulnak át ill. tevékenységeik szerveződnek át a nonprofit szektor e sajátos intézményévé. (Pl. helyi közüzemi ellátás; nemzeti parkok; természetvédelmi területek működtetése.)

 


Az intézmények, szervezetek piaci gazdálkodásának megértéséhez a 3. számú séma, Az árbevétel-költség-profit összefüggése adja meg a kulcsot. Nem jó, de még nincs nagy baj, ha a nonprofit szervezet bevétele csak a közvetlen (explicit) = változó költségeket fedezi. Számos ilyen szervezet gazdálkodási tevékenységének lényegét éppen az jelenti, hogy megszerezze a pénzt a számviteli költségek, tehát a változó és állandó költségek fedezésére. A költségvetési intézményeknél követelmény, hogy a bevételek fedezzék a számviteli költségeket, ám kétségtelen, hogy a szocializmusban a gazdálkodási tevékenységük lényegéhez tartozott a puha költségvetési korlát lehetőségének ismerete és kihasználása.[6]

 

A kulturális cégek esetében a puha költségvetési korlát „társadalmi intézménye” igen lényegesen változott. Egyrészt a szervezet átalakulásával, tehát a profit- vagy a nonprofit szektorba való újraszerveződésével eltűnt ez a lehetőség. Másrészt nem pártállami, egypárti, hanem periodikusan változó, több párt függő korláttá vált. S végül de nem utolsó sorban a keményedéssel párhuzamosan más irányban puhult, mert a költségvetési intézmények is törekszenek a profit, a nonprofit és a háztartási források megnyerésére. A gyakorlati kulturális menedzsmentnek és az ezt szolgáló képzésnek arra kell irányulnia, hogy a kulturális cégek is belássák az alábbiakat: Profitorientált esetben a számviteli teljes profit a cél, tehát be kell hozni a normál profitot plusz a gazdasági profitot is. Ha ez tartósan nem sikerül, akkor elkezdődik a vagyonfelélés, illetve a szűkített újratermelés. Nem egy kulturális kisvállalkozás csődjéhez vezetett, hogy se a tőke kamatát, se a vállalkozó hasznát, se a gazdasági profitot nem kalkulálták. Megelégedtek a költségként úgy-ahogy kivehető, quasi hozadékkal és az önfoglalkoztatás bérével. Noha ez az önellátó háztartás-gazdálkodás és a nonprofit szervezet esetében rövid távon még elviselhető, közép távon (3-5 év) már itt is megbosszulja magát. Az egész kulturális szférára érvényes Kuti Éva nonprofit szektorra vonatkozó, a szakmában szállóigévé vált figyelmeztetése: „meg ne sértődjünk a valóságra.” [Kuti, 1996. 906. old.]

 


Kik, hogyan és mit finanszíroznak?

Szövegdoboz: 4. számú séma

Kik finanszíroznak?
Forrásközpontok

1.) Az állam
1.1.	 A központi költségvetés
1.1.1.  A központi hatalmi fejezetek
1.1.2.  A Kormány és a minisztériumok
1.1.3.  Egyéb kiemelt előirányzatok
1.1.4.  Kiemelt előirányzatú alapok
1.2. A területi önkormányzatok
1.3. Programköltségvetések
2.) A profit szektor
3.) A nonprofit szektor
4.) A háztartás
5.) A külföldi források
5.1. Nemzetközi szervezetek
5.2. Megrendelések, állami hitelek,
       támogatások, 
5.3. Követségek, külföldi intézetek
5.4. Nonprofit szervezetek
5.5. Külföldiek vásárlásai nálunk

A 4. számú séma arra ad választ, hogy kik finanszírozzák a kultúrát; tehát kik (mik) a forrásközpontok. A sémában a források egyrészt közgazdasági erőforrásokat (tehát nem csupán pénzt), másrészt szervezeti és szervezési forrás-központokat, az előbbiek begyűjtő-megtermelő és transzformáló társadalmi szerveződéseit és szervezeteit jelentik. A szocializmus idején, azt az állítást cáfolandó, mely szerint az ideológiai tételből fakadó kultúrát az állam finanszírozza, szükséges volt hangsúlyozni (sőt a viták során megvédeni) a következőket: „Mindenek előtt azt kell leszögeznünk, hogy a finanszírozás végső forrása kizárólag a lakosság munkája lehet, mint minden egyéb fogyasztást és beruházást, úgy természetesen a kulturális kiadásokat is az állampolgárok finanszírozzák... Azért érezzük szükségesnek ennek az egyébként kézenfekvő ténynek a hangsúlyozását, mert ezzel eleve elejét lehet venni az ideologikus töltésű ellenérveknek: a kultúra finanszírozásának rendszeréről lehet is, szükséges is vitatkozni, de az ’ingyenesség’, a ’kedvezményes árak’, az ’állami juttatások’ kategóriái félrevezetők. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy az állam ebben az összefüggésben redisztribútor és nem adományozó.” [Kuti-Marschall, 1985/c, 41. old.] Az érvelés ma is igaz, ám egyrészt a kulturális kiadásokat ma már pontosabban, ráfordításként értelmezzük. Másrészt a tegnapi és a mai hazai lakosság munkája mellett, a kultúrában is fontos a tőke hozadékának és a minket érintő külföldi ráfordításoknak a figyelembe vétele is.

 

Az állam értelmezése ma korántsem olyan egyszerű, mint volt a pártállam idején. Jogilag is egyrészt központi, másrészt önkormányzati állami szerepről, forrásról van szó. Ám  koalíciós kormányzás esetében, mindkét szinten, meg-megoszlik a források feletti tényleges állami döntés. A közbeszédben államnak tekintjük nemcsak a kormányt, az országos hatáskörű szerveket és az önkormányzatokat, hanem a mögöttes politikai hatalmakat, a pártokat is. Az állami forrásokért mindenütt a világon könyöklés, lobbizás és verseny folyik. Kicsi belföldi piac esetében ez különösen is éles. Az állam itt ugyanis először a méret-gazdaságtalanságot kompenzálja. A méretgazdaságosság persze kis országban is érvényesülhet, ha van olyan szakmai nemzetközi szervezet illetve gazdasági érdekérvényesítő képesség, amely megnyeri a nemzetközi piacot.[7]

 

 

A 4. sémát értelmezve 1. Az állam legalább három, egymás mellé rendelt (és egymás között kölcsönös pénz-áramlásokat is közvetítő) alrendszerre osztható. 1.1. A központi költségvetés valamennyi fejezetén belül van kulturális célú redisztribúció.[8] Az 1.1.1. A központi hatalmi fejezetek elnevezéssel a törvény I-VIII. kiemelt előirányzatát (fejezetét) vontam össze. Az Országgyűlés, a Köztársasági Elnökség, az Alkotmánybíróság, az Országgyűlési Biztosok Hivatala, az Állami Számvevőszék, a bíróságok és az ügyészségek is költenek kultúrára; gondoljunk pl. az ünnepségekre, rendezvényekre, fogadásokra. Esetünkben azonban az 1.1.2., A Kormány és a minisztériumok elnevezés alatt van a lényeg: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) az egyik meghatározó súlyú redisztribútor. Ám a Miniszterelnökség fejezet alatt sem csupán ünnepségeken és rendezvényeken keresztül fordítanak a kultúrára; itt van ugyanis számos célelőirányzat, kulturális jellegű vagy ilyen tevékenységet is folytató közalapítvány; továbbá számos, kulturális tevékenységet is felölelő program.

 

A NKÖM mellett a másik meghatározó súlyú redisztribútor a Belügyminisztérium (BM), mert rajta keresztül történik: a helyi önkormányzatok normatív, kiegészítő és különböző céltámogatása; a színházak támogatása; számos kulturális tevékenységet folytató közalapítvány, szervezet támogatása; a saját kulturális intézmény és feladatrendszer finanszírozása.

 

Hasonlóan kiemelhetnénk a többi minisztérium kulturális újraelosztó szerepét is. Különösen a Honvédelmi Minisztérium esete érdekes; korábban nemcsak a rejtett, hanem a direkt, intézményes finanszírozás számos módjával töltött be kulturális redisztribúciós funkciót.[9]

 

Hasonlóan fontos a Külügyminisztérium kulturális finanszírozási szerepe is, különösen a külföldi tájékoztatás, az állami protokoll, a civil szervezetek támogatása, a külügyi kommunikáció, a magyar külképviseletek kulturális munkája miatt. Vizsgálható az Oktatási Minisztérium (oktatáson kívüli) kultúra finanszírozási szerepe is. S míg az Egészségügyi Minisztérium illetve az Ifjúsági, Családügyi, Szociális  és Esélyegyenlőségi  vagy az Informatikai és Hírközlési Minisztérium kulturális tevékenységeket, folyamatokat finanszírozó közvetlen szerepe vizsgálható, az Igazságügyminisztérium, a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, vagy a PM esetében a szféra szabályozási dimenziójára fordított (tehát közvetett) összegek lehetnének (legalábbis, elvileg) elkülöníthetőek.

 

Az 1.1.3. Egyéb kiemelt előirányzatok csoportban a központi költségvetésből a különböző országos hatáskörű szervek, hivatalok kulturális ráfordításait lehetne vizsgálni. Az 1.1.4. Kiemelt előirányzatú alapok csoportban programfinanszírozás elkülönített forrás-központjairól lehet szó.

A fentiek mögötti adatok és tevékenységek áttekintéséből az alábbi következtetések adódnak:

 

A központi költségvetés kulturális kiadásai elnevezésű, költségvetési és statisztikai összesítések a NKÖM-ön és a BM-en keresztüli, kulturálisnak nevezett és kulturálisként meghatározott intézményekre, normatív tételezésekre vagy feladatokra fordított kiadásokat tartalmazzák.

 

Mivel a költségvetés előirányzat-csoportjai számviteli szemléletűek, tehát az adatok a működési (ezen belül személyi-, járulékok-, dologi kiadások) és a felhalmozási (beruházások, felújítások) kiadások szerint részletezettek, a tevékenységek szerinti forrás és felhasználás ezen az úton nem mérhető. A becslés is igen problematikus; ám kétségtelen, hogy a közvetlen, a közvetett és a rejtett kulturális ráfordítás jelentős.

 

Következésképpen a központi költségvetés kulturális ráfordításai mindenképpen nagyobbak, mint azt a költségvetésen belüli bontás ill. a statisztikai adatok alapján ki szokták ill. ki tudják mutatni.

 

Az 1.2. A területi önkormányzatok csoportban a megyei és a helyi önkormányzatok szerepelnek. Vegyük figyelembe, hogy ezek között is van kölcsönös, kulturális célú forrás áramlás; ezek is kapnak a központi költségvetésből, számos címen kulturális célra [lásd: az előzőeket és a Hogyan finanszíroznak sémában a Döntési mechanizmusok oszlopot]; van saját bevételük, amelyből kulturális célokra is fordítanak.

 

A funkcionális önkormányzatokat (országos és helyi kisebbségi önkormányzatok) itt most nem tettem külön csoportba, mert az 1.1.-en és az 1.2.-n belül szerepel a kulturális célú forrásuk. Ám valószínű, hogy szervezeti megerősödésükkel, a saját intézményeik és az állami támogatásokon kívüli bevételeik súlya és így jelentősége is nő, tehát kulturális szempontból is érdemes lesz elemezni működésüket.

 

Az 1.3. A Programköltségvetések, tehát az alapok külön szerepeltetését az alábbiak indokolják. Az alap nem úgy vagyontömeg, mint az alapítvány. Az alapítvány lényege az egyszeri vagyontömeg, amely elkülönül az adományozótól és e vagyontömeg hozadéka, működtetése, a csatlakozók adományai stb. anyagi bázisán teljesíti az alapítvány tartós, közérdekű feladatait. Az alap (vagy alapprogram) viszont átmeneti vagy tartós állami feladat ellátása érdekében, meghatározott szabályok szerinti, pénzügyi automatizmus nyomán, évente újratermelődő vagyontömeg, amelyet meghatározott szabályok szerint, meghatározott célokra lehet fordítani. Az alap az állami szerep-, felelősség-, feladat-vállalás és a költségvetési finanszírozás eszköze. Harsányi László szerint az elkülönített alapok az állami, parttalan „ellátási felelősség” helyett, jól meghatározott körben vállalt finanszírozási garanciát jelentenek. [Harsányi (szerk.), 1991.]

 

A törvénnyel vagy rendelettel, meghatározott célra létrehozott alap ugyancsak törvénnyel vagy rendelettel meg is szüntethető, míg az alapítvány nem. Az alap újratermelődő költségvetési forrás, ösztönző jellegű, a multiplikátor hatást is beindító, ha – akkor automatizmusra épül. Az alapprogramoknak, alapoknak a nonprofit szektorhoz civil szálon van közük; annyiban, hogy az elosztás (és nem a forrásgyűjtés) mechanizmusa részben társadalmasított; a jelölt illetve választott kurátorokon és a pályázati rendszeren keresztül. Az alapprogram illetve alap a közgazdasági értelemben vett nonprofit szektor része; ám súlyos számbavételi, megítélési torzulásokhoz vezetne, ha bekerülne a jogi és statisztikai nonprofit ernyő alá. Az alapítvány célja általában tartós, egyszer s mindenkorra meghatározott és az alapítvány elválik az alapítótól. Az alap lehet önbeteljesítő célú is; nem célszerű, hogy elváljon a költségvetéstől és fontos az, hogy a döntéshozatalban a költségvetési felelősség is megnyilvánuljon.[10]

 

A profit-, a nonprofit- és a háztartási szektor kulturális finanszírozási szerepéről e dolgozatban korábban már volt szó, részletesebben a 3.2. és a 4. fejezetben, empirikus bázison tárgyalom e témaköröket.

 

A külföldi források nem jelentenek külön szektort; noha nemcsak különös, de specifikus közvetítő (hogyan) és cél (mit) csoportjuk is van; ám a források döntő része a négy szektoros gazdaságon keresztül áramlik be és hasznosul. A külföldi források külön elemzését a felkészülés során kialakult, ám főleg a kialakítandó EU kapcsolatok indokolják.
Ahogyan van sajátos UNESCO vagy EU nyelv, úgy kialakult egy sajátos EU gazdaság és a kulturális szférában is ez lesz az új elemzési, majd tanulási és oktatási feladat. Ma még elsősorban a pályázatokon elnyerhető forrásokra számítanak és számítunk, ám véleményem szerint, célul lehet és kell kitűzni a külföldiek kulturális fogyasztását, amit a kulturális turizmus generálhat. Az EU a csatlakozást követően e forrás szerepe és nagysága jelentősen nő. Ennél is fontosabb azonban társadalom-szervező erejének, innovációs, területi mobilitási, multiplikatív hatásának feltételezése. Az európai piac megnyitása változásokat indít el a kulturális termelés (alkotás) méret-gazdaságossági dimenziójában is, hiszen lényegesen bővül a piac!

 

Az 5. számú séma a Hogyan finanszíroznak? Közvetítések az áramlási lehetőségeket mutatja be. A finanszírozás módján belüli 1. Közvetlen finanszírozás azt jelenti, hogy a forrásközpont meghatározza, eldönti a kulturális célú ráfordítás módját. A Vagyonátadás azt jelenti, hogy  a forrásközpontok (a Mit finanszíroznak. Célok oszlopon belüli intézménynek, szervezetnek) vagy használatba vagy tulajdonba adják (illetve eladják) a vagyont; tehát az ingatlant esetleg a földdel együtt és/vagy a felépítményt és/vagy a felszerelést, berendezést, üzleti értéket. Ebben korszakos változás a rendszerváltással történt és napjainkban is folyamatban van, az alábbiak szerint:

-         Kulturális célú állami vagyon privatizálása, tehát eladása.

-         Ingyen vagy névleges értéken, a költségvetési forrásközpont csoportokon belüli átadás.

-         Közalapítványoknak és alapítványoknak való átadás.

-         Saját tulajdonú Kft-kbe, Rt-kbe, illetve saját felügyeletű Kht-kbe való bevitel.

 

A közvetett finanszírozáson belül, a 2.1. Elkülönített alapok külön szerepeltetését a korábbiakban vázoltak indokolják. A 2.2. Jogi szabályozás: előírások azt jelentik, hogy törvények és jogszabályok kulturális faladatokat írnak elő, szabnak meg. Így például a költségvetési törvény, a kulturális törvény, a kulturális örökségvédelmi törvény és számos miniszteri illetve önkormányzati rendelet. A 2.3.Jogi szabályozás: adórendszer viszont  nem feladatokat, hanem közvetett lehetőségeket ad.[11]

 

A gyakorlati kulturális menedzsment, az intézmények vezetése és a programok szervezése során a szabályozási dimenziók szerinti elemzés a hatalom működésének, a szabályozás társadalmilag még elfogadott eszközrendszerének feltárása és megértése, tehát a kijárás, a lobbizás miatt fontos. A koordináció oszlop a Kornai János által kidolgozott megközelítési mód témánk esetében való felhasználási lehetőségére hívja fel a figyelmet. A döntési mechanizmusok szerinti elemzés a kulturális szférában régi vágy, régi törekvés és éppen e téren újabb kutatások is indulnak. Itt a Kuti Éva által készített, a nonprofit szektorra irányuló elemzésnek a kulturális szféra egészére vonatkozó, kiterjesztési illetve adaptálási lehetőségére hívom fel a figyelmet.

 

A 6. számú sémában (Mit finanszíroznak? Célok), a szervezeti szempont oszlopon belül az 1.) Intézmény, szervezet csoport a négy szektoros gazdaság formalizált, alapító okirattal, szervezeti szabályzattal bíró, jogi személyként működő illetve bejegyzett gazdálkodó egységeit jelenti. (A profit orientált esetében a nem jogi személy gazdálkodó, vállalkozó egyén, bt. és egyéni cég esetét is ide értve). Külön felhívom a figyelmet a négy szektoros gazdaság sémában már bemutatott külföldi célok fontosságára. A 2.) Tevékenység, produktum csoport az egyes intézmények, illetve az intézmények kooperációja és koordinációja alapján létrejött tevékenységeket (pl. színházi előadás, amatőr csoport produkciója) és termékeket (pl. könyv, CD, festmény) jelenti. Elvi elkülönítésükre az alábbiak miatt van szükség:

-         A kulturális szférában történelmileg visszatérően, az egyik legfontosabb vitakérdés, hogy az állam mit finanszírozzon; az intézményt, a szervezetet vagy a tevékenységeket.

-         A tényleges finanszírozás mind az állam, mind a nagy alapítványok esetében ma is határozottan elkülöníti az intézmény és a tevékenység finanszírozását.

-         Ez az elkülönítés a külföldről jövő és oda menő források esetében is kardinális finanszírozói szempont.

-         Végül, de nem utolsó sorban (amint arra a nonprofit szektor esetében még kitérek): ez az elkülönítés egy korábbi, diktatórikus, állami finanszírozás döntéshozói, viselkedési következménye.

 

A szakágazati szempont oszlopba a TEÁOR = Tevékenységek Egységes Ágazati Osztályozási Rendszere (9003/2002.(S.K.6.) KSH közlemény) beosztást vontam össze. A szocializmus idején, a ki-hogyan-mit elemzéseknél, ennek logikája volt a pars pro toto (a rész az egész helyett), tehát  az egész finanszírozás és tervezés ágazati szemléletű volt.

 

Amint arra már a diverzifikációs [Inkei-Koncz-Pőcze, 1985.] és a tervezési kutatásainkban [Káposztás-Koncz-Monigl, 1984.] is rámutattunk: a szocializmusban az állam (és az állami tervezés) csak a szakágazatokba szervezett kulturális intézményeket és tevékenységeket ismerte és ismerte el. Tehát ami ebből kinőtt vagy kibújt, illetve ami ezen kívül született, az kívül esett a tervezés és finanszírozás hatókörén. Részben a központi művelődéspolitika hatókörén is, amennyiben a támogat-tűr-tilt hármasságában ide csak a tilt jutott el.

 

Ám nem estek kívül ezek a szerveződések, tevékenységek és produktumok az alternatív művelődéspolitikák hatókörén. Ezek éppen az ágazatilag nem lefedett, új jelenségekre figyeltek. Így alakult ki a szakágazatok ernyője alatt is az eltérő és a teljesen új. Erre a legmeggyőzőbb példákat többek között éppen a legjobban strukturált intézményrendszer, a közművelődési könyvtárak életéből vehetjük.

 

A funkcionális szempont alatt a közgazdasági alapfogalmak kulturális transzformálását tüntettem fel. Minden kulturális intézménynek, bizonyos mértékig, feladata a szellemi örökség és tárgyiasult formáinak őrzése. Ám a mérték lényegesen különbözik, hiszen pl. a nemzeti könyvtárnak, a történelmi egyházi könyvtáraknak, a múzeumoknak és a nemzeti gyűjteményeknek, a levéltáraknak ez az elsődleges funkciója. A gyakorlati menedzsment problémák és feladatok éppen az őrzés és a közvetítés arányával kapcsolatosak (pl. a múzeumi közművelődés, múzeumi animáció esetében). A kulturális termékek és szolgáltatások termelése, előállítása az esetek egy részében a piaci folyamattól (a kínálat termelésétől) elváló alkotás.

 

Ahogyan a közgazdasági termelés fogalom a kulturális szférában őrzés, alkotás, termelés és szolgáltatás; úgy az elosztás-fogalom is lehet csere, kereskedelem, közvetítés és animáció. Az elosztás tehát nem egyenlő a kereslet-kínálat-ár mechanizmusával; ezért is beszélünk kultúraközvetítésről, közvetítő intézményrendszerről; ezért is válik el a közvetítői és a közművelődési szemlélet ill. magatartás.


 

 


5. számú séma

Hogyan finanszíroznak?

Közvetítések

 

    A finanszírozás módja

 

 Szabályozási

 dimenziók

Döntési mechanizmusok

      Koordináció

 

 

    1.) Közvetlen finanszírozás

 

  1.) Politikai

 

1.) Törvényben rögzített elosztási mechanizmusok

 

     1.) Bürokratikus

    1.1. Vagyonátadás

  2.) Szakmai,

  érdekvédelmi

2.) Központi állami újraelosztási döntések

     2.) Piaci

    1.2. A tulajdon

    működtetése

  3.) Jogi

3.) Helyi, önkormányzati újraelosztási döntések

     3.) Önkormányzati

    1.3. Normatív támogatás

  4.) Gazdasági

4.) Magánszférában hozott újraelosztási döntések

     4.) Etikai

    1.4. Céltámogatás

   5.) Kommuni-

      kációs

5.) Részvételi, kapcsolódási jellegű döntések

     5.) Családi

    1.5. Vásárlás

 

6.) Fogyasztói, vásárlói döntések

 

    1.6. Pályázati rendszer

 

7.) Pénzpiaci mechanizmusok

 

    1.7. Mecenatúra

 

8.) Egyéb

 

    1.8. Szponzorálás

 

 

 

 

    2.) Közvetett finanszírozás

 

 

 

    2.1. Elkülönített alapok

 

 

 

    2.2. Jogi szabályozás:

    előírások

 

 

 

    2.3. Jogi szabályozás:

    adórendszer

 

 

 

2.4. Láthatatlan támogatás

 

 

 

 

    3.) Rejtett finanszírozás

 

 

 

 

 [A döntési mechanizmusok oszlop forrása: Kuti, 2003. 137. old; a

 koordináció oszlop forrása Kornai, 1993. 122-125. old.]

 

A fogyasztás sem egyenlő a vásárlással; hozzájutással, mert ez a piaci aktus még nem jelent elsajátítást, befogadást. A finanszírozási cél irányulhat speciálisan ennek támogatására; pl. múzeumi közművelődés, kiállítási animáció vagy alkotótábor. Az alkotott, a termelt, előállított produktumok (termékek) és produkciók (szolgáltatások) hasznosulása sem pusztán az explicit használati érték. Vannak olyan művészeti értékek, amelyek a tulajdonos (vagy egy őrző intézmény) birtokában csak léteznek, de nem funkcionálnak, tehát közgazdasági értelemben pillanatnyilag nem használati értékek. A saját használatra előállított és piacra termelt kulturális cikkek és szolgáltatások használati értéke és művészeti értéke is külön pályán mozoghat.

 

Valamennyi kulturális terméknek és szolgáltatásnak a közvetlen használati értéken túlmenően kommunikációs jelentése van, tehát ilyen értékkel is bír; ez különösen a műkincsek esetében gazdasági elemzési téma. Ugyancsak a műkincsek nyújtanak kézenfekvő lehetőséget a kulturális termékek tezaurálási, kincsképző funkciójának elemzésére.

 

Az Ágazati Kapcsolatok Mérlege (ÁKM) alapján végzett számításokkal Harsányi László empirikus bázison állapította meg azt, amit az 1970-es években, a művelődés-gazdaságtani kutatások során, mint stimuláció effektust elemeztek. „Az 1990-es évek elejére vonatkozóan rendelkezünk olyan, az ÁKM segítségével végzett számításokkal, amelyekből következtetni lehet arra is, hogy milyen közvetlen kapcsolat volt a kulturális szféra és a nemzetgazdaság más, nem lakossági, hanem termelő területei között… az ún. multiplikátor együttható. Ez a mutató arra ad választ, hogy a nemzetgazdasági szektorok egységnyi kibocsátásához, tehát ahhoz az egységnyi összeghez, amely exportra, beruházásra, lakossági fogyasztásra kerül, a termelési kapcsolódásokon keresztül hányszor annyi, hányszor több termelésre van szükség. Minél nagyobb egy-egy ágazat multiplikátor együtthatója, annál nagyobb a saját súlyához képest a gazdasági hatása, amelyet e hatás tovagyűrűződése révén ér el. A kulturális szolgáltatások multiplikátora a 80-as és a 90-es évek közepén egyaránt meghaladta a nemzetgazdaság egészére vonatkozó értéket. Ez azt jelenti, hogy a kultúrára fordított egységnyi összeg a többi ágazat átlagához viszonyítva nagyobb mértékben hat serkentőleg a gazdaság egészére.” [Kiem. tőlem: K. G.; Harsányi László: In: Daubner-Horváth-Petró (szerk.), 162. old.]

Mindezt történelmi kutatásokkal, szociológiai és gazdaságelméleti meggondolásokkal (ha nem is bizonyítani, de) közelíteni lehet. A kultúra fontosságát mennyiségileg bizonyítják ezek a számítások, ám a minéműség kérdéseire nem adnak választ.[12]

 

Tehát: a gazdaságstatisztikai és az elméleti meggondolások csak együtt vezethetnek (tisztességgel indokolható) döntés-előkészítésekhez és döntéshez.

 

A 2. számú sémában, a nonprofit szektoron belül, különösen fontos az alapítványok és egyesületek szerepe. A mai alapítványi, egyesületi működési ellentmondások, a gazdasági nehézségek alapvetően nem a jogi szabályozás hiányosságaira vezethetőek vissza. A mai nonprofit létet még mindig lényegesen befolyásolják a rendszer újbóli létrehozásának (1987-1993) politikai körülményei; az ezek nyomán kialakult társadalmi megítélések, tehát a bizalmatlansági légkör.[13] Egyrészt a nonprofit szektor és ezen belül az alapítványi világ kialakulása a rendszerváltás előkészítésének és megvalósításának tényezője volt (tehát nem valamiféle következmény); és ma is fontos szerepe van és lehet az európai átmenetben ill. a globalizáció hatásainak kezelésében. Mindezeket a közvélemény és a mindenkori pénzügyi bürokrácia nem eléggé ismeri és ismeri el. Másrészt nemcsak a szocializmus lebontása, hanem a spontán privatizáció is részben az alapítványokon keresztül történt. Ezt viszont sem a közvélemény sem a politika nem felejti el és bocsátja meg a köz (és a politika) mindenkori másik-, többi résztvevőjének.

A profitorienált szektorban gyorsan igazolódik Kornai János (először megrázó) megállapítása: 2050-ben senki sem fogja kérdezni, miből lett a nagyapa vagyona… s a száz leggazdagabb mellé legyintve tesszük oda az ismertté váló többit. Ám az alapítványi, egyesületi világban uralkodnak a bizalmatlanság alapján született, gúzsbakötő bürokráciák. Ahhoz, hogy a jogi eszközökkel kezelhető gyakorlati gondok lényegét megértsük, ezt a dimenziót is szükséges vázlatosan áttekinteni, majd egy következő tanulmányban.[14]


 

6. számú séma

Mit finanszíroznak?

Célok

 

Szervezeti szempont

Szakágazati szempont

Funkcionális szempont

1.) Intézmény, szervezet

 

 

 

A TEÁOR 1,3,4,6, ágazatának kulturális jellegű szakágazata illetve tevékenysége

1.)    Őrzés

 

  1.1. Profit orientált

2.) Kiadói, nyomdai, sokszorosítási
 tevékenység

  2.) Termelés és

  alkotás

 

  1.2. Költségvetési

5.) Kereskedelem

3.)    Elosztás és

közvetítés

  1.3. Nonprofit

7.) Gazdasági szolgáltatás

4.)    Fogyasztás és

befogadás

  1.4. Háztartás

8.) Oktatás

 

  1.5. Külföld

 

9.) Egyéb közösségi, személyi szolgáltatás

 

  2.) Tevékenység,

  produktum

Komplex

 

  3.) Közvetítőrendszer

 

 

  4.) Fogyasztás

  befogadás

 

 

 

  [A szakágazati szempont forrása a TEÁOR = Tevékenységek

  Ágazati Osztályozási Rendszere]

 

Hivatkozások

 

Ballai László [1967]: Reformunk és a művelődés anyagi feltételei. In: Társadalmi Szemle, 8-9. szám, 32-46. old.

 

Barta Tamás-Tóth Tihamér [1998]: Vállalkozástan. Bp., Szókratész Külgazdasági Akadémia

 

Buchholz, T.G. [2000]: A gazdaságon innen és túl. Közgazdasági gyorstalpaló. Bp., Európa Könyvkiadó

 

Daubner Katalin-Horváth Sándor-Petró Katalin (szerk.) [2000]: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok. Bp., Aula

 

Gazdag Miklós [1999]: Emberi erőforrások. Cikksorozat. In: Magyar Hírlap, szeptember 8., 15., 22., 29., október 6., 13., 20., 27., november 3., 10.

 

Harsányi László (szerk.) [1991]: Programköltségvetés és elkülönített pénzalapok. Bp., Gazdaságkutató Intézet

 

Koncz Gábor:

[1981]: A művelődésgazdaságtan szakirodalma. Bp., Statisztikai Kiadó Vállalat, 108 old.

[1977]: Mi a művelődésgazdaságtan? A gazdasági és kulturális fejlesztés összefüggéseinek vizsgálatáról. In: Kultúra és Közösség, 3. szám, 16-34. old.

[1982]: Művelődésgazdaságtan és a kulturális szféra tervezése. Jelentés a kutatássorozat 1978–1980 közötti szakaszáról. In: Tanulmányok a közművelődés helyzete és fejlődésének távlatai című kutatási főirány 1978–1980. évi vizsgálatairól. Bp., Művelődéskutató Intézet, 7–53. old.

[1984]: ~, Káposztás Ferenc, Monigl István: A kulturális szféra tervezése. Bp., Tankönyvkiadó, 206 old.

[1985] ~, Inkei Péter, Pőcze Gábor: Az oktatás diverzifikációja Magyarországon. Bp., Országos Pedagógiai Intézet, 44 old.

[1987]: Innováció és gazdálkodás a közművelődésben. In: Besenyi Sándor (szerk.): Művelődés és innováció. Szegedi Nyári Egyetem. Művelődéselmélet. 16. Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Szeged, 141-156. old.

[1989]: A tábori konyha és a szétfolyó fagylalt esete; avagy: elég-e több pénz a kultúrára? In: Társadalmi Szemle, 12. szám, 22-29. old.

[2000]: A művelődés-gazdaságtantól a kultúra-gazdaságtanig. Szubjektív kutatás-történeti és szakirodalmi áttekintés. In: Daubner Katalin, Horváth Sándor, Petró Katalin (szerk.): Kultúra-gazdaságtani tanulmányok. Bp., Aula, 346-361. old.

[2002]: Művelődési otthonok: komplex elemzés, 1945-1985. Avagy: „…a jó gyakorlat törvényre emelését gyorsítsuk meg…” In: Szín. A Magyar Művelődési Intézet Folyóirata, 7/1-2. szám, február-április, 15-54. old.

[2004/a]: „… Mélységes mély a nemrég…” Vázlat a kultúra fogalmáról. In: Közösségi művelődés. A Magyar Művelődési Intézet folyóirata, 9/3. szám, május, 56-71. old.

[2004/b]: A közművelődés gazdasági kutatásának kezdetei Magyarországon, 1974 és 1989 között. PhD értekezés, Debrecen, Egyetemi Könyvtár

 

Kornai János [1989]: Régi és új ellentmondások és dilemmák. Bp., Magvető Könyvkiadó

 

Kornai János [1993]: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Bp. Heti Világgazdaság Kiadói Rt.

 

Kuti Éva:

[1977] Kulturális ráfordítások. Kultúra és Közösség, 3. szám. 35-49. old.
[1979/a]: Az oktatás-gazdaságtan szakirodalma. Bp., KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat. Statisztikai Módszerek - Témadokumentáció 13.

[1982] Az oktatásgazdaságtantól a művelődésgazdaságtanig. In: Az oktatásgazdaságtani kutatások eredményeinek felhasználási lehetőségei a művelődésgazdaságtani kutatásokban. Bp., Művelődéskutató Intézet, 41-59. old.

[1986/a] (szerk): Az infrastrukturális ágazatok gazdaságtana. Bp., Művelődéskutató Intézet

[1986 /b] Művelődés és információgazdaság, információ és művelődésgazdaságtan. In: Tanulmányok az információgazdaságról. KSH – OMIKK, Budapest, 150-156. old.

[1996]: A nonprofit szervezetek szerepe a kilencvenes évek magyar társadalmában és gazdaságában. In: Közgazdasági szemle, XLIII. évf. október, 905-919. old.

[1998]: Hívjuk talán nonprofitnak. A jótékonysági, a civil kezdeményezések és az állami  keretekből kiszoruló jóléti szolgáltatások szektorrá szerveződése. Bp.,  Nonprofit Kutatócsoport

[2003] Kinek a pénze? Kinek a döntése? Bevételi források és döntéshozók a nonprofit szektor finanszírozásában. Bp., Nonprofit Kutatócsoport

 

Kuti Éva - Marschall Miklós:

[1985/a] A kultúra finanszírozási rendszerével szemben támasztott követelmények és a finanszírozás elvi lehetőségei. Bp., Művelődéskutató Intézet

[1985/b] (szerk.) Művelődés-gazdaságtani tanulmányok. Bp., Művelődéskutató Intézet

[1985/c] Valódi és áldilemmák a kultúra finanszírozásában. In: Valóság, 6. szám, 83-93. old.

 

Marschall Miklós [1982/c]: Művelődés és gazdaság. Néhány összefüggés In: Módszertani Műhely, Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 1. szám, 30-36.old.

 

Marschall Miklós [1983]: Gondolatok a gazdaság és művelődés néhány összefüggéseiről két könyv nyomán. In: Kultúra és Közösség, 4. szám, 93-111.old.

 

Marschall Miklós [1984]: A kulturális szféra fejlesztése, finanszírozása és a szocialista tervgazdaság érdekviszonyai. Doktori értekezés. Bp. Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem

 

Radnai György (szerk.) [1986]: Áru-e a kultúra? Bp., Kossuth Könyvkiadó

 

Samuelson, P. A.-Nordhaus, W. D. [1987]: Közgazdaságtan. I. II. III. Bp., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

 

Solt Katalin [2001]: Makroökonómia. Tatabánya, Tri-Mester

 



[1] A disszertáció a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományok Multidiszciplináris Doktori Iskolája Nevelés- és Művelődéstudományi Doktori Programja keretében készült. Az értekezés témavezetője: Dr. Éles Csaba C.Sc. Tszv. egyetemi docens (DE); a bíráló bizottság elnöke: Dr. Kozma Tamás D.Sc. habil. egyetemi tanár (DE); opponensek: Dr. Benedek András D.Sc. egyetemi tanár (BMGE), Dr. Fónai Mihály C.Sc. egyetemi docens (DE); tagok: Dr. Besenyei Lajos D.Sc. egyetemi tanár (ME), Dr. Nováky Erzsébet D.Sc. egyetemi tanár (BCE), Dr. Vámos Dóra C.Sc. habil. egyetemi docens (BCE). Ezúton is köszönöm a témakört és kutatásaimat támogatók körültekintő segítségét.

A disszertáció olvasható: Debreceni Egyetem Nemzeti és Általános Gyűjtemények Könyvtára (Debrecen, Egyetem tér 1.)

A szerző újabb tanulmányai megtalálhatóak a www.mka.hu honlapon.

E-mail megkeresés után szívesen adok további információkat: mka@mail.datanet.hu

 

[2] Ez a tanulmány az említett disszertáció [Koncz, 2004/b] harmadik fejezetének egyik kiegészített alpontja. Az érdeklődőknek tájékoztatásul: A disszertáció első fejezetében a közművelődés gazdasági szemléletű kutatása iránti érdeklődés okait tekintem át; elemzem a vizsgált időszakra jellemző kultúraelméleti vitákat; vázolom a fejlődés kulturális dimenziójával kapcsolatos nézeteket; értelmezem a kultúra tágabb és szűkebb fogalmát, ezek összefüggéseit és definiálom a kulturális szféra kategóriát. Bemutatom, hogy az 1970-es és 1980-as években hogyan vetődött fel a közművelődés mint gazdasági probléma.

A második fejezet a közművelődés gazdasági kutatásának 1970-es évekbeli elméleti dimenzióit mutatja be. Meghatározom a művelődés-gazdaságtan tárgyát; áttekintem a közgazdasági elméletek és a kulturális szféra viszonyát, valamint a korszak elméleti művelődés-gazdaságtani kutatási irányait. A fejezet tartalmazza továbbá a kultúra finanszírozásának mai, itt közölt szerkezeti sémáit, illetve a civil szféra és a nonprofit szektor fogalmait és főbb gazdasági összefüggéseit.

A harmadik fejezetben összefoglalt empirikus statisztikai elemzésekhez rendkívül heterogén és heteronóm statisztikai forrásokból lehetett összegyűjteni, rendszerezni az adatokat. Ki kellett szűrni a módszertani változásokból és a szerkezeti átcsoportosításokból fakadó mennyiségi eltéréseket. Ezt követően végezem el a dinamikus és szakágazati illetve szerkezeti elemzéseket. A korszak hivatalos állításai szerint a kultúrát döntően az állam finanszírozta. A dolgozat bebizonyítja, hogy az állami 25%-os és a vállalkozási, lakossági 75%-os finanszírozási arány már abban az időszakban is tartós tendencia volt.

A negyedik fejezet az 1945 és 1985 közötti időszakban, művelődéspolitikai dokumentumokra, minisztériumi iratokra, szakirodalomra, beszámolókra és statisztikákra támaszkodva, nagy forrásanyagot feldolgozva mutatja be a művelődési otthonok jellemzőit; mai kitekintést is adva. (Ebből a publikált részt lásd: Koncz,      )

Az ötödik fejezetben összefoglalom a feltártakat és témakörönként kutatási feladatokat vázolok. A függelékben közölt 32 táblázat és irodalomjegyzék a további kutatásokhoz is forrást jelent.

[3] (Pl. Romániában, a magyarok lakta Partiumban és Erdélyben,  református egyházi szervezésben, így működik számos idős otthon.)

[4] Pl. az ipari, kereskedelmi raktárbázisok megváltoztatják a falu környezetének látványát, ám a helyi iparűzési adó fellendíti az önkormányzati gazdálkodást. A fesztivál közönsége és árusai szemetelnek és befolyásolják a helyi szociometria kialakult rendszerét, ám a forgalom a helyi termelőknek-szolgáltatóknak jelent bővülő piacot…

 

[5] Az 1960-as évek végén a kulturális mechanizmus vita [Ballai, 1967], majd az 1970-es években az áru-e a kultúra vita [Radnai, 1986] óta, ám még inkább napjainkban ennek megértése, megélése és alkalmazása az átalakuló művelődési intézmények legnagyobb és legnehezebb feladata. Kornai jános kategóriáira utalok: „A politikai hatalom jellege, az uralkodó ideológia és a tulajdonviszonyok együttesen meghatározzák, legalábbis főbb vonásokban, hogy a különböző koordinációs mechanizmusok milyen szerephez juthatnak a társadalomban… A koordinációs mechanizmus,… a benne részt vevő személyek vagy szervezetek tevékenységét hangolja össze.” A koordináció főbb típusai: bürokratikus, piaci, önkormányzati, etikai és családi. [Kornai, 1993. 122-125. old.]

[6] Kornai János szerint „…a költségvetési korlát a döntéshozó magatartási sajátosságaira vonatkozik: arra a megszokásra, hogy kiadásait a termékeinek az eladásából, illetve a vagyonából származó jövedelemből fedezi. Ezért kiadásait pénzügyi forrásai hozigazítja. …a költségvetési korlát ex ante változókat korlátoz, elsősorban a keresletet; a döntéshozó jövőbeni, a kiadás felmerülésekor rendelkezésre álló pénzügyi forrásaira vonatkozó várakozásain alapul. A költségvetési korlát felpuhulása akkor jelenik meg, amikor a kiadások és a jövedelmek közötti szigorú összefüggés fellazul, mert a bevételek feletti túlköltést valamely más intézmény, tipikus esetben az állam fedezi. A puhulás további feltétele az, hogy a döntéshozó nagy valószínűséggel számítson az ilyen külső pénzügyi segítségre, és ez a valószínűség szilárdan beépüljön a magatartásába.” [Kornai, 1989. 39-40. old.]

 

[7] Ez a tág értelemben vett bestsellerek világa, amiben a magyar irodalom  és a zene mutatott fel gazdasági világsikereket is. A méretgazdaságosság javulását várjuk az EU integrációtól. Vannak országok, amelyekben a piaci kulturális szektor jelentős gazdasági forrása a kulturális export, pl. az USA vagy Kanada.

 

[8] A 2006. év esetére lásd: a 2005. évi CLIII. Törvényt: „A Magyar Köztársaság 2006. évi költségvetéséről.” A költségvetési előirányzatok sémájának bemutatásával itt nem foglalkozom.

[9] A tiszti klubok, helyőrségi művelődési házak hálózata 2003-ban ünnepelte 50. születésnapját. Ám az egyes helyőrségek megszűnésével nyilvánvalóan megszűnik ill. átalakul ez a kulturális intézmény. A NATO szervezési koncepció lényegesen más, mint a Varsói Szerződésé volt; nem akar sziklakórházat és nem akar művészeti együttest. (Tehát pl. a méltán híres Honvéd Együttes átkerült a NKÖM-höz és Kht-ként működik.)

 

[10] A Kulturális Alap, majd Nemzeti Kulturális Alapprogram létrehozásáról, a tízéves tapasztalatokról lásd: [Tasnádi, (szerk.)] Figyelem: 2006. január 1-től ismét Alap lett a hazai kultúra egyik meghatározóan fontos finanszírozási forrása. Ez pl. azt is jelenti, hogy a döntően járulékokból befolyó forrás nem vonható el, pl. költségvetési tartalék képzés vagy más restrikciós technikákkal.

[11] Ezeket a láthatatlan támogatásokkal és a rejtett finanszírozással együtt egy másik tanulmányban fogom tárgyalni; mert jellemzőek ugyan az egész kulturális szférára, ám kiemelt jelentőségükre a civil szféra intézményesülése, tehát a nonprofit szektor kialakulása nyomán derült fény.

 

[12] Például a kibocsátással (output) való mérhetőség és mérés ellentmondásos jellege, igazán nagy mintán, visszamenőleg a marxizmus-leninizmus oktatás esetében lenne mérhető. A múltbeli oktatási kiadásokba ugyanis be kell kalkulálni az erre fordított összegeket. Emlékezzünk: esti egyetemek; munkahelyi tanfolyamok; Politikai Főiskola; ágazati vezetőképzők; helyi-, megyei-, szakágazati –szakmai továbbképzések; párt-, KISZ-, munkásőr-, vöröskereszt-, nőtanács- stb. oktatás! Továbbá: a munkaidőn belüli oktatás költségeit. És végül a lakosság utazási és idő ráfordításban mérhető és becsülhető költségeit. Ez a jelentős társadalmi (állami + munkahelyi + háztartási) ráfordítás az akkori hegemón ideológia szemszögéből teljesen kárba veszett. És éppen itt jön a paradoxon: ez a hatalmas ráfordítás haszonnal járt, hiszen a szocialista felvilágosítás fórumai a kritikai gondolkodás érésének és elterjedésének fórumai voltak. Ez a képzés ugyan a fejlett szocializmus építését célozta, ám éppen a meghaladásához járult hozzá.

[13] Sajnálatos történelmi ismétlődés tanúi lehetünk. A művelődési otthonok komlex elemzése során, empirikus bázison bemutattam, hogy az akkor, az 1950-es évektől új intézményrendszer, a művelődési otthonok munkáját, helyzetét évtizedekig meghatározták a létrehozás ideológiai és fizikai körülményei.  [Koncz]

[14] Különös tekintettel természetesen az újabb, reményt keltő változásokra is; hiszen a 2006. évi IV. törvény – A gazdasági társaságokról – lehetővé teszi a nonprofit gazdasági társaság létrehozását is.