Vissza

DEBRECZENI TIBOR

LEVELEK A KUCKÓBÓL

2004 januárjában 11.

 

A lantot, a lantot

Szorítsd kebeledhez

Ha jő a halál;

Ujjad valamíg azt

Pengetheti: vígaszt

Bús elme talál.

                                      (Arany János: Mindvégig)

 

Drága Barátom!

 

Nem tudom, hogy vagy vele, de én szeretem megosztani örömömet mással. Történetesen veled.

Kalandos körülmények között leltem erre a kincset érő Arany versre. Hihetnéd, következik egy régi történet a diákkorból, bölcsészkedésem és tanárkodásom idejéből.  Illendő módon szakember voltomhoz. Ábrándulj ki barátom! Erre a költeményre csak 2003 karácsonyán leltem rá, pontosabban fogalmaznék, ha azt írnám, hogy a vers csak 2003 karácsonyán lelt rám. Amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

Déry Tibor a Miért szép könyvsorozat egyik régebbi kötetében Szabó Lőrinc szonettjét elemzi a Huszonhatodik évből, a 98-ast. A kíváncsiság lapoztatta fel velem az érintett oldalt, még hogy Déry írjon Szabó Lőrincről?  Két külön világ, folyosó sem lehetett köztük. Ám a rendkívüli helyzet olykor vágatot nyit. Déry börtönben van – 1956 után vagyunk -, ott olvassa Szabó Lőrincet, akit egyébként nem szeret, ám a vers oly igen szíven üti, hogy még meg is tanulja, mondhassa másoknak is, miután a börtön őrei – ezt tudja - megfosztják olvasni valójától. Hogy mit üzent neki akkor és ott ez a költemény, ami úgy tűnik felkavarta, ám meg is nyugtatta? Nem többet, nem kevesebbet, mint annak a felismerését, újra ismerését a gyaníthatóan korábban is tudottnak, hogy bizonyos távlatból lényegtelenné válik, ami egykor, egy másik jelenben  fontosnak tetszett. Másként: a nemlét felől nézve oly érdektelen, mit éltünk meg a létben. S ahogy Szabó Lőrincnél olvasható: “csak nézek az örök időbe / s elnémít látni, hogy a végtelen / zajlásban minden, ami volt, milyen / tökéletesen jelentéktelen.” (Esztétikai szempontokra figyelve is nagyra tartja  a költeményt, de a mondandó bilincseli hozzá. A sok tudós műelemzés közt üdített a hang személyessége is.)

Hogy hol van itt az Arany-vers? Hát ez az! Tessék elképzelni, olvasom a Déry szöveget meg a Szabó Lőrinc szonettet, egyszerre csak ott a Mindvégig első szakasza, s mellette a prózaíró vallomása, miszerint ezt a nyolc sort ő a világirodalom remekművei között tartja számon, mégpedig ifjúkorától kezdve. Én szégyenkezem, s meg is rendülök. Ahogy mondanák manapság, telibe találnak a verssorok. Nekem szól. Az öreg Arany üzent az öreg Debreczeninek. Azt üzente, hogy a lantot halálig pengetni, önnön vigasztalódásunkra, pengetni kell. Kinek-kinek a maga lantját. Hogy hallgatják-e, nem lényeges, hogy elfelejtik-e, nem lényeges, miként szólt, míg szólt, nem lényeges; ami lényeges, hogy szóljon, vigaszul magunknak. Arra az időre, míg még itt vagyunk.

Aztán elővettem a halhatatlan mester kötetét, s a verset, a Mindvégig-et, mind a hét szakaszát olvasni kezdtem hangosan, többször is.

 

Drága barátom, nem tudom, te hogy vagy vele, de ha én olvasok egy jó művet, történetesen egy verset, s az engem  a szokásosnál jobban megérint, azt gondolom, hogy  másnak is fontos lehet - tanári reflex volna? -,  bizony, hogy tudomására hozom annak a másnak, Miként most neked.

S még érvelek is. Te, aki előnyt szereztél azzal, hogy tíz, húsz, harminc évvel később indultál az életnek, ne gondold, hogy széttárhatod a kezed, mondván, mi közöm hozzá, már mint a vershez. Most, hogy olvasod a levelet, sepregető mozdulatokkal akár háríthatsz is. Emlékezzél csak, mindig, amikor válságba kerültél, elszállt a munkakedved, nem láttad semminek az értelmét, az alkotásnak sem. Vagy mondjuk azt; elszállt a munkakedved, a sarokban hevertetted a lantodat, kiestél abból az alkotó ritmusból, amely jobb korszakaidban sajátod, s ettől válságba kerültél. Hát olvasd csak az öreg Aranyt! Pengesd csak a lantodat! Nehogy beszője a pókháló. Vagy tudod mit  - ez váratlan fordulat -, gyere a kuckóba! Töltekezni.  Emellett persze olvashatsz is.

Friss élmény. Veszem a telefont, hívom VT-t; ne számítsak rá, mondja, ő feladta.  Na, gondolom, depresszió. Cseng a telefon, CS a vonal végén: Lehet itt élni egyáltalában ? - kérdi. Eszembe jut, amikor napokon, heteken keresztül csak ültem, senkihez nem szóltam, malmoztam a kezemmel,  s azt kérdeztem, mit csináljak magammal?  Ha akkor hív valaki, s biztat; pengess öreg, várjuk, hogy szóljál. De senki sehonnan. Leírtak? Magamnak kellett magamat kihúzni a gödörből. Még Arany sem volt kéznél. Hát nehezen ment a művelet.  Sokáig is tartott.

A körbeülős estjeink talán azért a legsikeresebbek, mert olyankor valamennyien főszereplők vagyunk,  kíváncsiak  egymásra; kérdezhetnek minket, szólhatunk magunkról.

 

Drága barátom, nem tudom, te hogy vagy vele, de engem ebben a decemberi télies időben is melenget néhány emlék, például a beszélgetés a kürti asztal körül a boldogságról. A mondatok tisztasága, az érzések őszintesége, ahogy ott rezgett körülöttük, aztán bennünk, mintha be- és elfogadtuk volna a másikat. Egymást. Melenget a kuckósok kiváncsisága-nyitottsága, ahogy előre hajolnak a széken, és tágra nyílik a szemük –  aszerint persze, hogy mekkora a szemük -,   amely segít a Villanyfényben ülőnek, hogy kinyissa magát, melytől mindenekelőtt mi gazdagodunk, de amely elővarázsol olyan pillanatokat is – s most Kiss Laci villanyfényes jelenlétére gondolok -, melyben a fiú, Laci 19 éves fia, meg meri kérdezni az apától, ugyan mondaná már meg, jól nevelte-e őt? Aztán élően, bennem a Különbéke előadói élménye, az együtt-élmény Füzesséry Zolival, azonosulás a másikkal, annak szövegben, zenében megfogalmazott üzenetével. / Ha valaki generációs feszültséget emleget, nem értjük, miről beszél./

Világosít a villanyfény most is, az, amelyik fényesítette Bajzik Gyurit meg Mallász Juditot, pontosabban nem is a villanyfény, kérlek ne nevezzetek érzelmes öregembernek, de  a jóság és a szeretet, ami áradt belőlük. Pedig ha  lehet szikárnak nevezni valakit, Gyurit igen, s ha tartózkodónak valakit, Juditot igen. S  mégis.

Különös meleg aurája volt - én sárga köröket láttam – annak a szobának a Keleti Károly utcában, amelyikben Bodó Sándor festőművész fogadta azokat, akiknek jó sejtésük volt afelől, hogy ezt a látogatást nem szabad kihagyni, ezt a meghívást nem szabad nem elfogadni. Miként lehet élni, miként lehetett élni, ezt lehetett megtanulni az ősz mestertől, ha ezt egyáltalában lehet tanulni. A szelídsége minden bizonnyal személyisége sajátja, a bölcsesség meg az életkoré. Jó volt vele lenni. Mint ki ajándékot kapott a sorstól, úgy éltem meg azt az estét.

 

Drága barátom, nem tudom, te hogy vagy vele, de én szeretek kapni is, nem csak adni. Mind a kettőt oly módon, hogy nem várom, s tőlem sem várják../  Annál szörnyűbb nincs, mint mikor az emberfia várja, aztán nem kap./ Torma Mari szép méltatása a Magyar Nemzetben bizony hogy ajándék  volt, s az általatok rendezett születésnapi köszöntés  élményeim tárában bizony, hogy kitűntetett helyre került. Dolgos-szorgos emberek ennyien összejöttek; ezt nem élhettem meg másként, mint azzal a meghatottsággal, amit akkor érzek, amikor tapasztalom, tapasztalhatom a másik önzetlenségét. / Tisztségviselő koromban hányszor fogtam gyanut szívélyes sorokat, újévi jókívánságokat olvasván, ugyan mit akarhat az illető? S rendszerint akart is. / De most? Mit lehet várni egy korosodó oroszlántól? A korosodóra kívánom helyezni a hangsúlyt, s nem az oroszlánra. A lényeg, amit mondandó vagyok, meghatódtam az ünnepségen. A szertartástól is, ahogy celebráltátok.

Írtam, szeretek kapni, Ha nem várnak cserébe semmit, Semmiért egészet. Én is ekként adni. A kedves szerelmére nem gondolhatott sűrűbben, mint én rátok, kuckósokra, amikor szedtem a gyümölcsöt, érleltem a cefrét, csőröltem hordóból zsákba, amikor beemeltem a Ladába, amikor kiemeltem a Ladából, amikor szorongva kóstoltam a főzdében, milyen lett, rátok gondoltam, ízlik-e majd, dicséritek-e  majd, amikor koccintunk a kert termésével, a vegyes gyümölccsel, a szilvapálinkával, s KV remeklésével, az ebből kreált paprikással.

Dété naplóját is adni szerettem volna. S nem vásároltatni. Így alakult. Ne kívánjátok, hogy eláruljam, mennyi a nyugdíjam. Elég, ha én szégyenkezem. Ám ettől még szívesen hallanék reflexiókat; érdemes volt-e megjelentetnem. Mondottam, kapni is szeretek. Főként dicsérő szókat. A Levelekért is.

 

Drága Barátom, nem tudom, te hogy vagy vele, de engem megnyugtat, ha valaki, ismerősöm, partnerem, munkaadóm, kollégám konzekvens, ha ragaszkodik a szokásaihoz, az őseihez, saját, s általam már ismert erkölcsi felfogásához.  Beszélek róla, beszélek vele, akar tőlem valamit, én akarok tőle valamit, tudjam, olyan, mint volt, csak önmaga koordinátáin mozdult,  mozdul erre vagy arra. Akár most megírható legyen a nekrológja, annak az a része, amelyben portrét festhetünk jelleméről, gondolkodásáról, arról, miféle eszmerendszerben élte meg az életét. Szóval az ilyen ember engem megnyugtat, az ilyen embertől valószínűen azt kapok, amit várok. S ez jó. / Ha mégsem, akkor csak magamat okolhatom; a másik megismerésére programozott készülékben rejlik a hiba. /

Torma Mari kuckóbeli Ady-estje megnyugtatott. Mari nem változott. Mari következetes. Előadó-művészetében történt elmozdulás, ám önmaga koordinátáin belül. Növekedett benne a  mához, hozzánk szólás igénye. Ez azt jelenti, hogy immáron kevésbé szaval, sokkal inkább közöl, másként, kevesebb a retorika, több a szuggesztivitás. Válogatásában  meggyarapodott az olyan, olykor prózai írásokból vett szöveg, amelynek aktualitását nagyon is érzi a  huszonegyedik századi magyar értelmiségi. Jó, hogy így szerkesztett. Mi itt a kuckóban  nagyon örültünk neki.

 

Drága Barátom, nem tudom, te hogy vagy vele, de én el szoktam magam mosolyintani, kedvesen, ha olyan heteroszexuális párt látok, kikből sugárzik az összhang, ám az egyik, a nőnemű mégis úgy mosolyog fel az emberére, némileg alájátszván neki, hogy az érezze, mégis csak ő a hegedűs. / No nem a háztetőn. / Akár hiszitek, akár nem, ilyen kedvesen mosolyogtam, ha nem látszott, akkor befelé, az adventi kuckónkon is, amikor a Monzák-Bodoglári házaspár közösségi játékában – mikor újra, egyszer még gyermekké válhattunk - vettem részt veletek együtt.  Istenem, ahogy Ilona aládolgozott Péternek, ámultam. Profi módon játszotta a szerepét, esküszöm, a gimesi muzsikus párt idézték meg énnékem - ők is férj és feleség -, amikor mulattatják a vidulni akarókat; a muzsikus párt, amikor a férfi hegedül, tehát viszi a prímet, az asszony meg gordonozik, azaz adja alá a ritmust, s mindenki tudja, az utóbbi nélkül a hangzás bizony nem teljes. A gordonos Ilona ebben a mi kedves  adventi együttlétünkben mindazonáltal verhette volna kissé hangsúlyosabban is azt a bizonyos ritmust. / Persze, hogy nem óhajtanám ezt, ha netán nekem kellett volna muzsikálnom KV-val.

 

Drága Barátom, nem tudom, hogy vagy vele, de szilveszter környékén, mikor is fogalmazom ezt a levelet, nem vagyok feldobva. Buliba sem kívánkozom, még arra sem, hogy veletek egy társaságban menjek át az új évbe. Nem azért, mintha az emberi sokaságból, családtagjaimmal együtt nem ti volnátok legközelebb hozzám, hanem mert nem menne az ilyenkor elvárható jópofáskodás, piálgatás, táncikálás, ilyesmi. KV meg elvisel. Én is őt. S majd koccintunk rátok is, ha át nem alusszuk az éjfélt.

Hallgatom a híreket, mennyi agresszió, mennyi értelmetlen halál, mennyi szeretetlenség a világban. Mintha az Isten háta mögé kerültünk volna. Mintha másfelé nézne, nem ránk. Akik egy körhöz tartozunk, nem kellene jobban fognunk egymás kezét?

A karácsonyi és új évi üdvözletekben  – észre sem vesszük ezekben is –, mennyi a sablon,  a piac diktálta forma, a szabvány mondat. Mögülük hovatovább ki sem látszunk. Elolvadunk,   mint az a Weöres féle vízben felejtett  szappan.

Az üdvözletekben magam is sablonszerűen fogalmaztam, ám a hozzám szóló köszöntésekben mégis a személyes vonatkozásokat kerestem.

 

Drága Barátom, tarts meg – sokat kívánok ? – a szeretetedben:

                           

                                                                                       Debreczeni Tibor

 

 

Utóirat:  A lantot, a lantot akkor is szorítsd kebeledhez, ha még nem jő a halál.