AJÁNLÁS

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon mi a közös a francia bisztrók, kávéházak, kocsmák bárhol lévő és bármiféle teraszainak a járda, az úttest, de leginkább az emberek felé fordított székei és a hazai falusi porták kispad-jai között? Ha eltekintek (és játékos kedvemben már hogyne tekinthetnék el!) az egyébként meglévő különbségektől a történelem, a nemzettudat, az infrastruktúra, az anyagiak, a ráérő idő és minden más tekintetében, s ha csak arra gondolok, hogy itt és ott is emberek bámészkodnak, azt kell mondjam, hogy nincs semmi különbség magatartásukban. Itthon s arrafelé is a legérdekesebb látnivaló, a másik ember felé fordul a figyelem még akkor is, ha közben itt vagy ott valakivel fecseg éppen az ücsörgő. Ez a kendőzetlen, de azért tartózkodó figyelem még élt gyermekkorom Budapestjén, de még élt szombathelyi iskoláséveim falusi évfolyamtársainál is; az előbbiek székeket hoztak emeletes házakba épített lakásaikból a járda belső oldalára (vagy éppen órákon át bámészkodtak az ablakból), az utóbbiak székeiket cipelték a szombathelyi főtérre az embereket bámulandó. A nagyvárosban aztán elmaradt ez a szokás, bár falun még tetten érhetők a világ felé fordított arcok. A franciáknál azonban még ma is mindenütt ez a természetes.

A szerkesztő által nekem ígért egy oldal terjedelmében nem lehet hosszabb elemzést írnom e jelenségről, ám ha egyszer mégis megkísérelem, ott kezdem majd, hogy lám, az odavalósi társadalom milyen szerencsésen élte túl (s vajon mitől?) a történelem buktatóit! Még a kollaborációt is győzelemmé változtatták. Rugalmasságuk vélhetően nem pusztán az anyagiak és a jólét eredménye, hiszen ott is volt s van szegénység. A társadalom működőképessége bizonyára nem (csak) pénz, nem csak anyagi fedezet kérdése. Úgy gondolom, hogy ha az előbb csak zárójelbe tett kérdésre egyszer majd árnyalt válaszokat találunk, abban majd elemző szó esik az egyesületekkel átszőtt társadalmukra, az egyesületeik alapszabályaiban közösen felvállalt korlá-

tokra, az így szabályozott lehetőségekre, az egyéni közreműködők másokért való felelősségére, stb. Reánk azonban nemcsak ugyanaz a történelem vágta be az ajtót, hanem mióta csudák csudájára kitárult, azóta is értékként szorongatjuk korábbi beidegzettségeinket, megzavart gondolkodásunkat, összekevert szavainkat. Nem a másik ember felé fordulunk immár, hanem magunkba befelé, legfeljebb orrunk elé nézünk; kicsit tán szégyelljük magunkat létezésünkben, s bosszantó a többiek zsivaja.

Föl kéne szabadulnunk már!

Valószínű, hogy mint a franciáknál is, ez utóbbihoz hosszú idő, néhány évszázad több polgárosult nemzedéke kell. Ha ennyit várni nem tudunk, különféle gyorsító technikák szükségeltetnek. A társadalom emberi viszonya-inak árnyalt kialakulását, az öntudatos, az önmagát érvényesíteni tudó, ám egyidejűleg a másokat toleránsan elviselni képes ember kialakítását segítő technikák; ezt elősegítő körülmények és ezt gyámolító jogrend, és minta arra, hogy mi a teendő, és tanács, hogy mindennek érdekében akkor most mit is tegyünk. Elemi, de általunk fontosnak gondolt részecskéje mindennek az egyesületi keretben megtanulható magatartásformák összessége, a különféle egyesületek együttműködése során kialakítható társadalmi gyakorlat; a mások kedvének, szándékainak, óhajának figyelembevétele, helyesebben annak megtanulása, hogy ez (esetleg akaratunk ellenére) mégis miképpen teendő.

Tematikus számunk néhány francia példát villant erről. Ők így csinálják, csinálták, immár száz éve egy bölcs törvénnyel segítve. Nekünk bizonyára másképpen kell csinálnunk az ehhez hasonlót, saját hagyományaink és habitusunk szerint. De talán nem haszontalan, ha a boldogabb sorsúaktól megtanulunk-ellesünk ezt vagy azt. Ezért szerkesztettük ezt a francia tematikus számot, amit most az Olvasó figyelmébe ajánlok.