←Vissza
MUSTRA

A magyar gyermekirodalom felvilágosodás-kori megszületéséről, reformkori kialakulásáról közöl tanulmányt Fehér Katalin: Gyermekirodalmunk a sajtó tükrében a felvilágosodás idején és a reformkorban címmel. A nemzetközi szakirodalom a világ első gyermekkönyveként az angol J. Newbery 1744-ben megjelent, A little Pretty Pocket-Book című művét tarja számon. Csaknem egy évszázaddal később, 1840-ben jelent meg az első "igazi" magyar gyermekkönyv, Bezerédy Amália munkája, a Flóri könyve. Fehér Katalin tanulmányának fontos eleme, hogy Haller László 1755-ös Fenelon-fordításától, a Telemachos kalandjai-tól indulva módszeresen számba veszi a gyermekeknek és ifjaknak szánt, nemzeti nyelven megjelent legkorábbi fordításokat (átdolgozásokat). Eközben felhívja a figyelmet az első eredeti, az ifjúság körében közkedvelt "robinzonádra" (Sándor István: Jelki András kalandjai, 1791), és az első eredeti "fiú-gyermekkönyvre". (Döbrentei Gábor: A kis Gyula kalandjai, 1829). További érdeme a tanulmánynak, hogy bemutatja a kor elméleti szakirodalmának problémafelvető kezdeményeit, a kritika szinkron megjelenését, a gyermeksajtó megszületését, a könyvtári háttér mint hozzáférési adottság korlátait, vagyis törekszik minél átfogóbb, teljesebb képet adni az írás címében megfogalmazott, vállalt feladatáról.
Az elektronikus taneszközök, tankönyvek népszerűségi rátája a honi oktatásügyben mind magasabbra hág. Az egyik-másik nyilatkozatban családiasan csak "elektronikus kütyü"-nek laudált eszközcsaládot sokan valamilyen panaceának, minden pedagógiai (tanítási-tanulási) kudarcra egyként gyógyítólag ható, totális ellenszernek vélik és állítják. Mindeközben - éppen az effajta kinyilatkoztatások gazdáinak - valójában fogalmuk sincs arról, hogy működik (s hogy működik-e egyáltalán?) ez a "csúcstechnológia" a hétköznapi pedagógia világában, az iskolai gyakorlatban. Ezért (is) érdemes elolvasni a téma eminens szakértőjének, Nádasi Andrásnak Az elektronikus tankönyvek és taneszközök értékeléséről című, higgadt, tárgyszerű és szakmailag kifogástalan írását. Az értékelés itt persze nem csak, és nem elsősorban az utólagos kritikát fogja jelenteni, hanem az előzetes, az adott taneszköz iskolai használatának engedélyezését megelőző szakmai minősítést is. "Teljes körű Taneszköz Jegyzék és általános érvényű taneszköz minősítő eljárás még nincs", - írja a szerző, de cikkéből kiolvasható, hogy elpiacosult világunkban ez a procedúra a jövőben már aligha nélkülözhető, hivatalos bevezetése egyre sürgetőbb. Ennek az eljárásnak a szakmai megalapozásán dolgozik a szerző és csapata az OPKM taneszköz-információs osztályán. Nádasi András elméleti alapvetésű írása egyúttal az eddigi munkájukat, s az előttük álló feladatokat is összegzi, megfogalmazza.
Helytörténet és iskolatörténet című cikkében a szerző, Bényei Miklós a világhírű perui írót, Mario Vargas Llosát idézi. Az író - Bényei értelmezésében optimistán! - azt jósolja, hogy "A globalizáció nem fogja megszüntetni a helyi kultúrákat: egy nyitott világban valamennyi értékes és túlélésre méltó részük megtalálja majd azt a termékeny talajt, amelyen virágba borulhat." Egyéb, a cikk szerzőjétől sorolt fontos motívumok mellett, ez az optimizmus is tápláló, éltető erő a "kis haza" múltjára, történetére kíváncsi passzív, befogadó többség érdeklődése számára. Ha lehet, még inkább jellemzi azonban ez a fajta optimizmus a szinte mindenütt "tenyésző" aktív, alkotói vénájú helytörténészek, helyi krónikások maroknyi csoportját, esetleg azt az egyetlen, megszállott lokálpatriótát, aki maga válik olykor a faluja múltját hordozó élő lexikonná. (Egyikük - jó ismerősöm - néhány évtizede, a mindig lobogó, fontosnak ítélt ügyekért szenvedéllyel élő önmagát keserű gúnnyal minősítette "lokálidiótának", amely értékítéletet tágabb környezete formálta meg a róla, természetesen a háta mögött, de természetesen úgy, hogy azért neki is a fülébe jusson. Igaz, akkoriban mindent máshogy hívtak. A globalizációt is?) Bényei, pontokba foglalva tárgyalja a helytörténeti kutatások mai szerepét, majd cikke második, terjedelmesebb részében az iskolatörténet-írás jelentőségét taglalja. Eközben kitér például a periodizáció problémájára, a tematikai komplexitás fontosságára, az iskolatörténet lehetséges forrásbázisára. Mai és leendő iskolatörténészeknek egyaránt bíztatásul szánt gondolattal zárja cikkét a szerző: "Ösztönzést adhat mindannyiunk számára az a tudat, hogy minden kis adalék, minden új meglátás, minden közlemény múltunk tüzetesebb, árnyaltabb megismerését teszi lehetővé, szakmai önismeretünket gyarapítja, hozzájárul a magyarságtudat, a nemzeti identitás megszilárdításához."
A piacon kitört a pánik. Pedagógiai-könyvtári szaklap vagyunk, a szóban forgó piac nálunk értelemszerűen a tankönyvpiac. A pánik oka pedig az, hogy - legalább is a portékáikat piacra dobó kiadók szerint - az állam a maga jogi szabályozó eszközeivel durván, piacellenesen avatkozott bele abba a folyamatba, amelynek során a szerzőtől (tankönyvíró) a használóig (diák és tanár) eljut az áru, a tankönyv. A kiadókat tömörítő, kvázi-kamaraként ténykedő Tankönyves Vállalkozók Országos Testületét opponálásra késztető sérelem tárgya az a mód, ahogyan a jogalkotók a szerzői jog érvényességét, az eddigieknél lényegesen tágabban értelmezve, kiterjesztették a tankönyvekre. Erről a témáról már előző számunkban kifejtette véleményét Koller Lászlóné a tankönyvesek nevében, és Mann Judit a szerzői jogvédő egyesület képviseletében. Mostani számunkban a legnagyobb hazai piaci árus fél, a Nemzeti Tankönyvkiadó egyik munkatársa, Dippold Krisztina írását közöljük Tankönyvkiadás és szerzői jog címen. A szubjektív hangvételű cikk írója megpróbálja megérteni a szerzői érdekek érvényesítési igényét is, (hisz a tankönyvkiadás "kőkemény üzlet, milliárdos haszonnal"), azt azonban nem érti, hogyan történhetett meg, hogy a szerzői jogi törvény módosítása gyakorlatilag visszamenőleges hatállyal hozta lehetetlen helyzetbe a tankönyvkiadókat. Papíron ugyanis valóban 2004. május 1-jétől érvényes a jogszabály, csakhogy a hazai tankönyvpiac tele van évekkel korábban készült tankönyvekkel. Ha ma, ezeket a maguk idejében törvényesen elkészült munkákat anélkül "hozza fel" piacra a kiadó, hogy utólag rendezné a jogdíjakat, törvényt sért, ha meg betartja a törvényt, és utólag rendezi a tartozásait, tönkre megy, mert árat nem emelhet, csak jóval korlátozottabban, mint a tényleges többletköltségei. Ez utóbbi téma (a tankönyv árkorlát) azonban már újabb cikket ér meg - talán éppen a következő számunkban.