←Vissza

Villangó István

225 éves a Ratio Educationis

Olvasás, könyv és könyvtár a királyi rendeletben


Vannak különösen könnyen megjegyezhető történelmi évszámok: Szent István koronázása, az Aranybulla és más hasonló dátum mellett nekem ilyen volt a Ratio Educationis kiadásának éve is. Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a tapasztalattal. Most mégis mintha megfeledkeztünk volna arról, hogy 1777 és jelen évjáratunk között kettő és egynegyedszázad telt el. Való igaz, ez nem olyan nagyon kerek évforduló, de a Ratio Educationis történeti, művelődés-történeti jelentősége indokolja, hogy még erről a csupán „kerekded” évfordulóról is megemlékezzünk.

A történészek, nevelés-történészek (Fináczy Ernő, Ravasz János, Kosáry Domokos, Zibolen Endre, Mészáros István és többen mások) alaposan elemezték azokat a folyamatokat, eseményeket, amelyek a XVIII. század második felében az oktatásügyben jelentkeztek (egyetemi reform, a „norma” iskolák, a statisztikai adatszolgáltatások, a tankerületi felügyelőségek megszervezése, a pénzügyi alapok létrehozása stb.), feltárták azokat a körülményeket, amelyek előfeltételei voltak a nagyhatású tanügyi rendelet kidolgozásának. Ürményi József udvari tanügyi tanácsos Tersztyánszky Dániel, Makó Pál és Kollár Ádám közreműködésével – tehát nem minden előzmény nélkül – elkészíthette „Magyarország és a társországok átfogó oktatási-nevelési rendszeréről” szóló királyi rendeletet, amelyet Mária Terézia 1777. augusztus 22-én jóváhagyott.

A latin nyelven Bécsben megjelent szabályzat a Habsburg Birodalom érdekeinek megfelelően, de a magyar sajátosságokra is tekintettel, egységes elvek szerint rendezte az iskolaügy szervezetét, az igazgatás állami rendjét és felügyeletét, az egyes iskolatípusok tantárgyait, követelményeit annak érdekében, hogy „...őseink rendelkezése alapján... a nevelés és oktatásügy felsőszintű felügyelete és irányítása maguknak a királyoknak fenntartott felségjogok közé számítson... végrehajtása padig az ország közigazgatási főhatóságainak legyen feladata”. Vagyis deklarálta az egységes hazai oktatási-nevelési rendszer állami felügyeletét, s azt a feladatot, hogy „... az ifjak széleskörű nevelése és a tudományok oktatása egyetlen célra összpontosul: fejlődő lelküket egyre inkább töltse el az erények szeretete, éretté bontakozzanak ki természettől kapott jó képességeik, fokozatosan finomodjék megismerő tehetségük, tiszteletreméltó törvények szellemében formálódjék akaratuk; azokban a tudományokban pedig kiműveltessenek, amelyek később kinek-kinek hasznára és segítségére lehetnek; végeredményben tehát, hogy ... e jelen szabályzat jótékony hatása mindenkihez egyenlőképpen eljusson”. Még ebből a néhány mondatból is milyen tisztán érzékelhetők a felvilágosult gondolkodás eszméi.

A szépen díszített címlapon az áll: „I. kötet” és a szövegben is vannak utalások a közeli, következő évi folytatásra. Ennek ellenére a II. Ratio Educationis néven ismert rendeletre csak 1806-ban került sor. Ennek szerepe a magyar művelődés, oktatásügy történetében még elődjét is messze meghaladja, lényegében 1848-ig, Eötvös József fellépéséig meghatározta a magyar közoktatást. Éppen ezért a „két Ratiot” nehéz lenne szétválasztani. Együtt kell méltányolnunk és csodálnunk korszerűségüket, máig példás, részletező alaposságukat.

A körültekintő, gyakorlatias érzékű szabályozást a felügyelet és hivatali munka precíz előírásait, az iskolai szereplők kötelességeit, tennivalóit tartalmazó paragrafusokat olvasva csak a legnagyobb elismeréssel szólhatnánk e dokumentumok oktatástörténeti jelentőségéről. Itt most mégis egy másik vonatkozásról essék szó!

Jó néhány évvel ezelőtt hivatalból részt vettem az Egyetemi és Főiskolai Könyvtárigazgatók Tanácsának összejövetelén, ahol az általam is nagyra becsült soproni igazgató kolléga a Ratioból a könyvtárosi hivatás máig megszívlelendő passzusát idézte. Ez adta az ötletet, hogy újra olvasva a Ratiot Mészáros István fordításában (Bp., Akadémiai K. 1981.) megkeressem az olvasással, a könyvvel, könyvtárral és a könyvtárossal kapcsolatos passzusokat, s azokat a könyvtárosok figyelmébe ajánljam.

Kezdjük az olvasással. Amikor arról szól a rendelet, hogy milyen
tananyagot és milyen módszerrel kell tanítani a falusi, a mezővárosi, a városi anyanyelvi iskolákban (ezek mind külön-külön paragrafusok!) első helyen szögezi le, hogy „mindnyájan együtt tanulják a betű ismeretét, a szótagok összekapcsolását, a nyomtatott és kézzel írott szövegek folyamatos olvasását”. (A városokban külön figyelemmel van a nyelvek lehetséges sokféleségére is.)

A II. szabályozás mutatja a további differenciálódást: a „népből származó leányoknak” elég oktatni az olvasást, „a polgári származásúaknak vagy nemeseknek, de közepes vagyoni helyzetű család” szülötteinek már a magyar történelem nyomtatott vagy írott anyanyelvű szövegeinek olvasására is utasítást ad, végül a „kiváló családból” valók számára a magyar, német és francia nyelvű nyomtatott és írott művek is a tananyag részét képezik.

Nem csupán a folyamatos olvasás elsajátítása a cél, hanem a rendszeres, tájékozódó olvasás szokásának kialakítása is: előírja a történelem tanárának, hogy a joghallgatók számára az „újságközleményekkel foglalkozó előadást” megtartsa. Az újság és folyóirat olvasásának fontosságával több helyen is foglalkozik. (Külön közlöny, a „Budai Lapok” megjelentetését helyezi kilátásba. A folyóiratokról és tervekről szól F. Csanak Dóra tanulmánya a M. Könyvszemle, 1975/3-4 számában.) A 155. § pl. ezt írja: „Nem csekély mértékben befolyásolja az állampolgárok műveltségét, és nem ritkán bő hasznot szerez számukra azoknak az eseményeknek az ismerete, amelyek nap mint nap történnek a földkerekség különböző részein, hiszen az új eseményeknél semmi sem kerül gyakrabban szóba közöttük. Bizony röstelkedhetnénk, ha ezen a téren a magyar ifjak tájékozatlanok maradnának. Ezért nem csak arra kell lehetőséget adni a gimnáziumban, hogy olvassák az új híreket, de arra is, hogy az ezekből származó és ezekből várt tanulságokat is levonhassák...”.

A könyvek közül – érthetően – a tankönyvek, a tanítandó ismeretanyagot tartalmazó művek állanak a rendelet érdeklődésének középpontjában. Szinte tételesen felsorolja iskolatípusonként, tantárgyanként a használatos könyveket és azokat a hiányokat is, amelyeknek pótlására, megírására szükség mutatkozik (Mai fogalmaink szerint mondhatnánk ez az első hivatalos, állami tankönyvjegyzék és hiánylista.) Elsősorban a királyi, katolikus iskolákban használatos korábbi könyveket tartalmazza a rendelet. (Nem csoda, hogy a protestánsok elutasították az államilag előírt tankönyvek használatát is.) Számos új tankönyv megírását és alkalmazását rendeli el. (Részletes leírásukat adja Mészáros István a M. Könyvszemle 1980/4. számában.) Feltűnően sok a természettudományos mű: állattan, növénytan, ásványtan, földrajz, fizika, matematika. Ez utóbbiak közül külön is megemlítenénk a 138. §-ban szereplő könyvet, amelynek címe önmagáért beszél: „A polgári életben szükséges és kellemes matematika.” Módszertani szempontból figyelemre méltó, hogy a legalsó szintről lépcsőzetesen követi a fokozatosság elvét. Tartalmilag is érdekes, hogy a földrajzban kiemelt szerepet kap a szülőföld.

A könyv megjelenik más minőségben is. Kiemelkedő értékét mutatja, hogy külön a „rendkívüli jutalom” kategóriájába sorolja a 240. §. A tankerületi főigazgató csakis akkor adhatja ki, amikor ünnepélyes vizsgákat tartanak. „Ez a rendkívüli jutalom egy könyv, amelyet minden osztályban csakis annak a tanulónak nyújtanak át a kitűnően kiállított vizsga emlékéül, aki nyilvános tanúbizonyságot adva mindenki mást megelőzött.”

Részletesebben foglalkoznak a szabályok a könyvtárakkal és a szertárakkal. Megállapítja, hogy „a megfelelő könyvek összeállítása, a királyi akadémiákon folyó oktatás egyik legfontosabb tényezője” (192. §). Külön részletezi a könyvtárak megszervezésének a gimnáziumokkal – átmenetileg – közös használatát, a válogatás szempontjait „... a könyvtárak létesítése során – jóllehet ezeknek mind a növendékek, mind a tanárok számára hasznosnak kell lenniük – a dolog nem abban áll, hogy helyiségeiket megnyissák a mindennemű válogatás nélkül összehordott könyvek előtt, hanem hogy a jövőbeli felhasználás tekintetében általánosan hasznos könyvekkel legyenek ellátva.” (194. §)

A praktikus tanácsok, kívánalmak mellett – pl.: „Semmit sem szabad azonban itt elsietni, hanem mindenekelőtt e tanügyi rendelkezés alapvető célkitűzéseit szem előtt tartva, ennek előírása szerint a könyvtár alapjait kell lerakni, gondoskodva a szükségesekről, s nem szabad nyugtalankodni amiatt, hogy valóban olyanná válik-e majd a jövőben, amilyennek lennie kell.” (193. §), avagy „Az akadémiai könyvtárat illetően elsősorban az egyes tantárgyak kinevezett oktatóit kell figyelembe venni, az ő használatukra szolgálnak azok a külön könyvszekrények, amelyekről – többek között – rögtön kezdetben gondoskodni kell.” (194. §) – felsorolja a könyvek kívánatos 15 csoportos szakrendjét, felhívja a figyelmet „ezek kiegészítésére, gyarapítására az egyes tantárgyak körébe vágó könyvekkel, és ezek beszerzési lehetőségét jelentsék azoknak, akiknek ez a feladatuk. De a gimnáziumokban és a kisgimnáziumokban is törekedni kell arra, hogy összeállítsák a szükséges könyvek együttesét, amolyan kis könyvtárat”.

A II. Ratio Educationis külön fejezetet szentel a könyvtáraknak és a tudományos gyűjteményeknek. Azt írja például a 267. § „Az egyetem hallgatóinak a hasznos tudományokkal nem csupán felszínesen érintkezve, hanem – amennyire életkoruk engedi – alaposan elmélyülve kell foglalkozniuk, ez azonban aligha érhető el a legjobb könyvek állandó tanulmányozása nélkül. E célból itt hatalmas könyvtárat létesítettek, kinevezték a könyvtár igazgatóját, őreit, írnokait és szolgáit, s arról is gondoskodtak, hogy az olvasni és jegyzetelni kívánók számára megfelelő szobákat nyissanak.” A könyvek kiválasztásában meghatározó szerepet szán a fakultásoknak „hiszen elsősorban ezek használatára szervezték a könyvtárat”.

Akár a „gyors tájékoztatás” előhírnökének is tekinthetjük azt a követelményt „... hogy a fakultások minél könnyebben tudomást szerezzenek a legjelentősebb szerzők műveiről, a könyvtárigazgató gondoskodik a legkiválóbb folyóiratok és a friss kiadású művek ismertetőinek megszerzéséről”.

És milyen is legyen a könyvtárigazgató? (Ezt idézte nekem annak idején soproni kollégám) „Minden könyvtár legfőbb ékessége maga a könyvtárigazgató, aki nem csupán a gondjaira bízott könyvek legalaposabb ismerője, hanem ugyanakkor szaktudásának híre jól ismert a művelt nemzetek körében; aki bármely időben fogadni tudja a tudós vendégeket, különösen a külföldieket, végigvezeti őket a könyvek polcai és oszlopai között, szakértő magyarázattal és válaszokkal rendelkezésükre áll, végül is szakértelméről elismerő véleményt, s maga iránt vonzódást kelt a távozók lelkében. Ebből eléggé kitűnik, milyen gonddal kell arra vigyázni, hogy ne férkőzhessenek e tisztséghez olyan, a tudományos életben ismeretlen férfiak, akikre sem az egyetem könyvtárügye, sem pedig az éremgyűjtemény méltóképpen nem bízható.” (268.§)

Szíves figyelmébe ajánlom e sorokat minden felsőoktatási és iskolai könyvtár ügyében felelős tisztségviselőnek. Néhány paragrafus ma már bizonyára kuriózumnak tűnik, de egésze talán nem minden tanulság nélküli.