←Vissza

IFJÚSÁGI irodalom



Eigner Judit


A XXI. század gyermekolvasói*


Bevezetés


Nagy megtiszteltetés volt számomra Halász Magdolna felkérése, hogy „Az olvasás jövője – A jövő olvasói” c. szakmai konferencián mondjam el én is gondolataimat, újabb kutatási eredményeimet. Sajnos, nem foglakozom professzionálisan kutatással, gyakorló tanár (munkaközösség-vezető, iskolai lapszerkesztő), könyvtáros és édesanya vagyok, – de mindhárom minőségemben erősen foglalkoztat az olvasás jövőjének kérdése, s örömmel vállaltam, hogy rendezem e tárgyban gondolataimat.

Két éve éppen itt, Sárospatakon számoltam be iskolánk (a budapesti Ökumenikus Általános Iskola) elképzeléseiről, diákjaink olvasásra nevelésének új stratégiájáról. (Az elmúlt két év tapasztalatairól lesz még szó a későbbiekben.) Akkor talán kicsit pesszimista, kétkedő hangú volt előadásom címe: Lesz-e olvasó gyermek az új évezredben? Válaszom optimista volt: munkát, fáradozást, új ötleteket, jó olvasmányokat kínáltam. S az ott megkezdett gondolatsor folytatását látom a mostani témában: beszéljek a jövő, az új század gyermekolvasóiról.


„Szép, új világ”-unk jellemzői – az elmélyülés hiánya


Azzal kellene talán kezdenem, hogy milyennek is látom ezt a mostani világot, ezt az épphogy elkezdődött új évezredet, amelyben majd felnőnek gyermekeink? Ám akárhogyan is fogtam hozzá a kor- és kórkép leíráshoz, úgy éreztem minden mondatomról, hogy ismerősen cseng: ezt is, amazt is megfogalmaztuk, leírtuk már. Hallottuk ezerszer a diagnózist: értékrendünk eltorzult, erkölcsi világunk megrendült, ma főképp a pénz és a mértéktelen fogyasztás uralkodik, fiataljaink neveltségi szintje drámaian romlott. Alig olvasunk. Terjed a funkcionális analfabétizmus, a számítógép és a filmipar világában már nem versenyképes a könyv. Egyszóval már régóta és sokan érezzük: valahogyan nem jó felé megy a világ.

Végül úgy döntöttem: elegendő volna most egyetlen jelenség bemutatása, valami olyasmi, amit én egyre élesebben látok a helyemről, egy iskolai könyvtárból: az elmélyülés, az elmélyülni tudás hiánya fiataljainkban. Állandóan rohannak (rohanunk?), nincs idejük komótosan elmerülni valamiben, s nemcsak ismereteik, de kapcsolataik is legtöbbször felszínesek maradnak.

Hogy világosabban megmutathassam, mit is értek ez alatt, a Bibliához fordulok: hadd idézzem fel Mária és Márta történetét (Lk 10, 38–42).


„Útjuk közben betértek egy faluba. Egy Márta nevű asszony házába fogadta őt. Ennek nővére, Mária leült az Úr lábához és hallgatta a szavait. Márta ellenben sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt: „Uram, méltatlankodott, nem törődöl vele, hogy nővérem egyedül hagy szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen.” Az Úr azonban így felelt: „Márta, Márta! Sokmindennel törődöl sokminden nyugtalanít. Pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszti el soha.”


Miért érdekes ez a sokat idézett jelenet most a mi számunkra? A Szentírás itt, ebben a csöppnyi életképben kétféle embertípust állít elénk: a mindig nyüzsgő, tevékeny, sürgő-forgó embert, valamint az elcsendesedőt, a másikra (a Mesterre, a Tanítóra) komolyan odafigyelőt, az elmélyülőt. Látszólag kibékíthetetlen az ellentét a két lelkület között, ám a Biblia-magyarázók is hozzáfűzik: az Úr nem ítéli el Márta tevékeny szeretetét, csupán a másik (a „jobbik”) rész fontosságára figyelmeztet: az Úrra figyelni, tőle tanulni, az üdvösségünkkel foglakozni (vagyis fordítsuk úgy: életünk értelmével, végső céljával foglalkozni) mindennél előrevalóbb.

Én úgy emlékszem, hogy régen egy ember életében ez a kétféle stílus: a tevékenykedés, illetve a szemlélődés egyfajta egészséges arányban (ritmusban) fért meg egymással, kiegészítve egyik a másikkal. Ugyan sokat kell tevékenykednünk (hisz „vérrel és verítékkel” kell keresnünk a kenyerünket), de néha meg kell tudnunk állni, reflektálni önmagunkra. A komoly elmélyülések mindig tisztító erejűek, s új lendületet adnak a következő teendőkhöz.

A bajok gyökerét én abban látom, hogy a ma embere elvesztette az
egészséges egyensúlyát, elveszni látszik a „jobbik rész”: képességünk a megállásra és az összegzésre, bármiféle elmélyülésre.

Ma minden mozgásban van. A rohanó felnőtteknek cselekvési kényszerük van, idejük pedig elcsendesedésre nincs. Miért is lennének akkor nyugodt, sokat olvasó, a regényekbe belefelejtkező gyerekeik?

Ma még egy játékfilm vetítése sem folyamatos: reklámokkal széttördelve vetítik, így a belső élmény hatását kioltják, nem engedve az odaadó figyelem meggyökeresedését.

Zsúfolttá vált az életünk. Számtalan helyen kell megjelennünk, de ritkán vagyunk ott teljes valónkban. A XXI. századi ember élethelyzetére nagyon találónak érzem az alábbi történetet:


Egy felfedező olajlelőhelyeket keresett, és mindig nagyon sietett. Teherhordóknak bennszülötteket fogadott fel, akik az első két nap alkalmazkodtak a fehér ember gyors, nyugtalan iramához. A harmadik nap reggelén azonban megálltak és lecövekeltek, mintha mozdulni sem tudnának. Világos volt, hogy nem akarták tovább folytatni a menetelést.

A felfedező megpróbálta a bennszülöttek főnökével megértetni, hogy indulniuk kell, az idő sürget.

– Lehetetlen – mondta amaz nyugodtan –, ezek az emberek túl gyorsan meneteltek, és most meg kell várniuk, hogy a lelkük utolérje őket…

(Bruno Ferrero: Körök a vizen)


Ma arra szoktatjuk gyermekeinket, hogy egyre kényelmesebben, erőfeszítés-mentesen éljenek. Riasztó adatok mutatják testi erőtlenségüket is. Az időt kivéve mindent megkapnak, készen, ölbe… A számítógép és a videó színes, valósághű képeket, izgalmas szituációkat, elevennek tűnő, de csak látszólagos világot hoz eléjük egyetlen kattintással. Lassan el is veszítik az igényüket arra, hogy magukra maradjanak gondolataikkal. S ha a gyermekek kezéből kivesszük a kapcsolót, csak ténferegnek az egyszerre szürkévé, unalmassá vált, ám valóságos világban. Nem köti le őket semmi, látványosan unatkoznak, s hamarosan kiégnek.

A készen kapott, azonnal látható-hallható élményekhez szokott ifjaknak fárasztó tevékenység az olvasás, a csendes, belső munka, az odaadó figyelés, mint ahogy azt Mária tette. Megdöbbentő, hogy nyelvünk is milyen érzékletesen és pontosan mutatja meg, hogy az odafigyelés az valami különleges, szinte ünnepi dolog, valóságos szentség, hiszen azt mondjuk: figyelmet „áldozunk” vagy „szentelünk” valamire vagy valakire.

A belső világ helyett ma mindennél fontosabb a külső, minden, ami látható. A kacsalábon forgó palota, a márkás autó, a divatos cuccok… Nem lemondásra vagy áldozatvállalásra készítjük fel fiainkat – hanem arra, hogy „kényeztessem magam”, mert – ahogy tanítja a reklám – „megérdemlem”…

Ha ilyen a világunk, mitől is gondolkoznának másképp gyermekeink? Gyakran nem is őket, inkább a szüleiket kellene nevelni! S ha nemigen lát felnőttet olvasni, miért is venne ő könyvet a kezébe?

Az olvasás: kalandozás belső világunkban. Olyan helyeken hat, amely szemmel nem látható. Ritkán van azonnali, kimutatható haszna, inkább a lassan megtérülő befektetéshez hasonlatos (kulturális tőke!). A jó könyvek – miként a jó nevelők – kiművelik és kibontakoztatják az embert. A múltunkkal, a hagyományainkkal együtt a könyvek olyan építőkövek – s ezt nem érthetik meg a nem olvasó fiatalok –, melynek révén olyanokká lehetünk,


„…mint a törpék, akik óriások vállán ülnek. Többet láthatunk náluk és távolabbra is, de nem azért, mert tisztább a tekintetünk vagy nagyobbak vagyunk, hanem mert ők tartanak magasra.”

(Chartes-i Bernát)


A mi iskolánk stratégiája


Iskolánk – látva ezeket a veszélyeket – diákjait elsősorban nevelni akarja. Ahogy a Pedagógiai Programunkban leírtuk:


Mai világunkban kiemelten fontos szerepe van az ifjúság nevelésének, s óriási a felelőssége az oktatás intézményeinek. E felelősségtudattól áthatva alakítottuk ki nevelési célkitűzéseinket, fogalmaztuk meg pedagógiai programunkat.

Iskolánk nem pusztán elsajátítandó ismereteket kíván nyújtani, hanem belülről is alakítja a tanulókat. A mai teljesítményorientált világban úgy látjuk, a nevelés olyan terület, amelynek eredményességét nem lehet közvetlenül mérni, hiszen minden lélek a maga ritmusa szerint érleli meg gyümölcseit.

Iskolánk nem úgy közvetíti a műveltséget, mint a hatalomnak, az uralkodásnak, vagy az önérvényesítésnek az eszközét, inkább olyasvalamiként, amiből kötelezettség fakad szolgálatra, megértésre, közösségteremtésre.”


Az olvasóvá nevelés a mi irodalomtanáraink számára központi feladat. Néhány éve kitalált módszerünk az – ahogyan ezt éppen itt, Sárospatakon kifejtettem –, hogy minden hónapban 3 könyvet ajánlunk gyermekeinknek: válasszanak belőle egyet, olvassák el és egy hónap múlva, előre pontosan megbeszélt időpontban majd beszámolnak róla.

Be kell vallanom, hogy nem mindegyik magyartanárunk volt képes ezt a rendszert az egész év során tartani. A heti két irodalom óra oly kevés a hatalmas mennyiségű tananyag feldolgozására, hogy volt kollégám, aki annak is örült, ha legalább ennek a végére jutott. Olvastatott tanítványaival ő is, de nem ilyen rendszeresen és nem ennyire széles kínálattal: egy könyvet választott magának az osztály, és mindannyian azon rágták végig magukat. A megbeszélés után később egy újabb ajánlat következett.

Magam igyekeztem példát mutatni, s így visszatekintve picit én is csodálkozom, hogyan is voltam képes belevarázsolni a 45 percbe a könyvek bemutatását, ajánlását, majd a rendszeres beszámolókat és a közös értékelést… De minden fáradságom sokszorosan megtérült, mert láttam, hogy a gyermekek örömet találtak az olvasásban, szüleiktől pedig sok biztatást kaptam a folytatásra. (Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy az olvasóvá nevelésnek valósággal gátja a kötelező iskolai tananyag irodalomból! Ugyan ki szereti meg 11-12 éves korában az olvasást a régi magyar irodalom mestereinek – Heltai, Bornemissza, Zrínyi, Pázmány – cikornyás, ma már alig érthető körmondatain? Ezek gimnazistáknak való olvasmányok! A hatodikosoknak még a Toldit is gyakran magyarázni kell…)

Iskolánkban a rendszeressé – vagy merjem leírni: szokássá, sőt divattá vált olvasás lehetőséget nyújtott a könyvtárba járásra, búvárkodásra is. Ugyanis – hamarosan megszokták diákjaim – mindig az volt az első kérdés az általam összeállított beszámolóban, hogy mit tudsz a könyv írójáról? Érdemes volt hát utánanézni, hogy például Erich Kästner, Michael Ende, Karl May vagy James Cooper mikor élt, milyen nemzetiségű volt, s miféle könyveket írt még. Volt olyan tanítványom, aki például May Károly szülőházában járt a nyáron, s diaképes beszámolót tartott osztálytársainak a látottakról. Mondhatom, igen nagy érdeklődés övezte például a vadászpuskák arzenálját, a híres íróasztal képét, az indiánoktól származó tárgyakat, stb. Nemcsak fiúk, a lányok közül is egyre többen kaptak rá a német író izgalmas történeteinek olvasására.

Mindig megkérdeztem diákjaimtól azt is, hogy mi volt a regény legizgalmasabb része számodra? S ki hinné, hogy a pár mondatos kis fogalmazványok mennyire vallanak a gyermekről, tükröznek valamit lelkivilágából, érzelmi fejlettségéből, s így segítik a tanárt a gyermek jobb megismerésében.

A befejező kérdésem is mindig a megszokott fordulat volt: tetszett-e neked a könyv, vajon miért, s te ajánlanád-e jövőre a következő osztály tanulóinak ezt az olvasmányt? Itt azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a gyermek őszinte legyen: lehet rossz véleménye a könyvről, csak tudja indokolni, érvekkel igazolni állításait (amihez persze illett elég jól ismerni a könyvet).

Sokat tanultam válaszaikból. Örültem, ha őszinték mertek lenni. Megértettem, ha egy-egy jó könyv valakinél mégsem talált célba. Volt, hogy ők ajánlottak olvasnivalót a jövő évi diákjaimnak.

Fontos volt az is, hogy jeggyel értékeljem a munkájukat. Egy-egy beszámolójukra „kis” jegyet adtam, s három beszámolóból alakult ki a „nagy” jegy. Azt nem akartam, hogy túl nagy jelentősége legyen az osztályzatnak, s pusztán kötelességtudatból verekedjék végig magukat a könyveken. Érdekes, azt soha nem tapasztaltam, hogy valaki eleve nem is akarta volna elolvasni a könyvet. Sok ötöst és négyest adtam, ennél rosszabbat nagyon ritkán. Láttam, hogy olvasnak, legfeljebb a határidőt nem sikerült némelyiküknek betartani. Úgy remélem, hogy az olvasás élménnyé, s nem kötelező penzummá vált.

Mivel nem volt lehetőség arra, hogy mindenki könyvtári könyvet kaphasson, így egyre többen igyekeztek megvásárolni inkább az ajánlott könyveket, s nem egy diákom valóságos kis házi könyvtárra tett szert. Ügyes könyvismertetők, beszámolók, írói életrajzok is születtek egy-egy olvasmány alapján, melyeket megjelentettünk az iskolai újságban vagy a könyvtári faliújságon.


Olvasóvá nevelés az alsó tagozaton


Tudjuk, hogy az olvasásra nevelést érdemes már kisiskolás korban elkezdeni. Nálunk az alsó tagozatos tanítók is fontosnak tartják ezt, így kézenfekvő volt egy kis könyvolvasó szakkör létrehozása az első és második osztályosok számára. Kéthetente egy-egy délután a napköziben maradt gyerekeknek meseolvasó foglalkozást tartottam a könyvtárban. Bizony, volt olyan kisfiú, aki odakiabálta, hogy őt egyáltalán nem érdeklik a mesék… Ez egy új keletű „betegség”, azelőtt ilyen gyermek nem volt a földkerekén. Valóságos haditervet kellett kieszelnem, hogy ezek a gyerekek is ráérezzenek a mese ízére és varázsára. Először játszani szoktam velük, aztán beszélgetünk, hogy ki milyen mesét szeret olvasni, kinek mesélnek otthon, stb. Majd mesekönyveket mutatok érdekes figurákkal, s végül az egyikbe belekezdek. Saját gyermekeimen szépen megtanultam, hogyan is lehet az érdeklődést végig fönntartva olvasni. Még kérdezni is szoktam közben, s ha képhez érkezünk, azt nem mutatom meg mindjárt, hanem beszélgetünk arról, ki hogyan képzeli el épp azt a dolgot vagy szereplőt. Végül persze megmutatom a rajzot is.

Igyekszem a szakkört úgy irányítani, hogy a végére kerüljön egy kívánt mese olvasása, de abba már csak épp belekezdeni tudjunk… Érdemes legyen várni a legközelebbi találkozást!

Az így szoktatott gyermekek szívesen jönnek később is a könyvtárba. Örömmel vállaltam, hogy a 3-4. osztályosokkal folytatjuk a találkozást. (Nekik most Gaál Mózes: Magyar hősök c. könyvéből olvasom a történeteket, amelyekről aztán beszélgetni is szoktunk.)


„Senki sem különálló sziget…”


Az olvasásra nevelés – mint ahogy a mi iskolánkban is megfigyelhető – nem lehet egyetlen tanár vagy csak a könyvtáros feladata. Az egész tantestület szervezett és átgondolt munkájára, összefogására van szükség ahhoz, hogy a minket körülvevő világ káros tendenciáit valamiképp ellensúlyozni tudjuk, s az olvasás tevékenységét, az elmélyülés képességét veszni ne hagyjuk.

Tudom, hogy kis ötleteinkkel, iskolánk programjának bemutatásával nem váltottuk meg a világot. Mindez csupán jelzés, hogy tudassuk másokkal: „Így küzdünk mi…” Fontos látni, hogy nem vagyunk egyedül, hogy egymásra is hatunk tevékenységünkkel, s érdemes nap mint nap a legjobbat adnunk. Valahogy úgy, amint ebben az egyszerű történetben olvashatjuk:


Egy termelőnek, aki az országos vetőmag-kiállításon rendszeresen az első helyezést érte el az volt a szokása, hogy megosztotta szomszédaival a legjobb vetőmagkészletét. Amikor megkérdezték, hogy miért teszi ezt, így válaszolt:

– „Valójában önző érdekből. A szél ugyanis felkapja a virágport, és tábláról táblára hordja. Ha tehát a szomszédom hitványabb fajtát termeszt, az ő táblájáról érkező virágpor lerontaná az én állományomat is. Ezért fektetek nagy súlyt arra, hogy ők is a legjobb fajtát termesszék.”

(Anthony de Mello: A szív ébredése)


A „sétáló” könyv


Az előbbi történettel fejeztem volna be eredetileg az előadásomat. A véletlen azonban – egy közeli jó barátunk személyében – elém hozott egy különös szerkezetet. Elhatároztam rögvest, hogy bemutatom itt, Sárospatakon, mint valami konkrétumot a jövő olvasójáról.

Bizonyára ismerik az okos lány meséjét, akitől a király ravaszul azt kérte: jöjjön is, meg ne is, hozzon is ajándékot, meg ne is… Ez a történet jut eszembe, mikor az olvasás jövőjéről beszélünk. Ilyenformán: lesz is könyv – meg nem is, fognak is olvasni az emberek, meg nem is… Elmondom, hogyan is gondolom e rébusz feloldását.

Lehet, hogy újszerű módon kell gondolkodnunk a könyv jövőjéről és magáról az olvasásáról…?


Egy tenyérnyi készüléket tartok a kezemben, melyet szeretnék Önöknek bemutatni. A szerkezet neve PALMTOP, tulajdonképpen egy mini számítógép. A legújabb változat már olyan vékony, mint mondjuk egy személyi igazolvány, így elfér a nadrágzsebben, vagy az irattárcában. Mindenre használható, amire egy számítógép ma képes, s van egy számunkra érdekes funkciója: fel lehet tölteni a memóriáját könyvekkel, verseskötetekkel. (Nálam most Rejtő Jenő néhány regénye, Babits és Juhász Gyula verseskötete, s egy angol nyelven olvasható Tarzan regény található.)

Elképzelem a jövő gyermekét, amint utazik a zsúfolt buszon vagy metrón, ahol lehetetlen könyvet elővenni, netán lapozni, hiszen kapaszkodni kell, esetleg már sötét van... A „sétáló könyv” azonban egyetlen kattintással üzembe helyezhető, hátlapja világít (tehát az írás sötétben is olvasható), a betűk nagysága tetszés szerint állítható (rövidlátók, illetve távollátók is erőlködés nélkül olvashatják), a sorok pedig az olvasás ritmusa szerint folyamatosan „gördülnek”, nincs szükség lapozásra. Bármikor „letehetjük” elektronikus könyvünket: egyetlen jelre, amit ujjunkkal a kijelző lapra rajzolunk, „szamárfület” kap az oldal, ahol éppen tartunk, s legközelebb pontosan a szamárfülnél fog újra „kinyílni”. (Az én gépem könyvjelzője a Jónás imájára van épp beállítva.)

A mi generációnknak a könyv semmi mással nem helyettesíthető portéka: sajátos illata, fogása van, s gyönyörűség csak belelapozni is. A mai gyerekek ezt már nemigen érzik, őket a technika varázsolja el. Lehet, hogy hasonló érzés bizsergeti őket egy-egy masina láttán, mint ami minket fog el egy-egy könyv közelében? Lehet, hogy – ugyan a csúcstechnikát igénybe véve, de – mégiscsak olvasni fog az új generáció? Ha nem is a hagyományos módon, de meghallja mindazt az üzenetet, amit a könyvek hordoznak? Lehet, hogy a számítógép varázsa kell ahhoz, hogy rákapjon az új évezred gyermeke is az olvasásra?

Egyszóval: lesz is könyv, meg nem is, lesz is olvasás, meg nem is… Annyi bizonyos, hogy másképp lesz, mint eddig. Egyetértek Gereben Ferenc szavaival (Iskolakultúra, 2001. 5. sz. 55. p.):


„Úgy tűnik: az olvasáskultúrában is vége van a 20. századnak… eljött egy új korszak, amelyiknek az embere már vagy nem olvas, vagy nem úgy és nem azt olvassa, mint mi, a 20. század gyermekei. Ezt az új korszakot… még nem ismerjük… De nem mondhatunk le arról, hogy minél előbb és minél objektívebben nekilássunk megismerésének.”


Judit Eigner: The child-readers in the XXI. century


In the last decades of the XX. century the level of education of children declined dramatically. The functional illiteracy is increasing, the students are accustoming to live without effort. The reading has lost its traditional function. Shows the efforts of the author to improve the reading education.









Judit Eigner: Kinderleser im XXI. Jahrhundert


In den letzten Jahrzenten des vorigen Jahrhunderts hat sich das Erziehungsniveau der Jugend dramatisch verschlechtert. Das funktionelle Analphabetentum verbreitet sich, die Schüler werden an einem anstrengungslosen Leben gewöhnt. Auch das Lesen hat seine traditionelle Rolle verliert. Der Verfasser berichtet ausführlich die Anstrengungen, die sie in der Schule im Interesse des Lesens entfaltet.







* Elhangzott a sárospataki (2001. szeptember 12–14.). Az olvasás jövője c. nemzetközi konferencián.