←Vissza

Mese – Folyam

Horgas Ádám és Horgas Béla könyvéről

„Baten sol Maurico elindult, hogy felkeresse a négy istent, megszerezze a származása titkát rejtő ládika kulcsait, és így földerítse világrajövetele fölöttébb furcsa, homályba vesző históriáját.”

            Ezzel a mondattal kezdődik „Baten sol Mauricónak, Hofrea Földanya fiának története”, a Szeltagor nevű mítoszgyűjtemény egyik fejezete, írta Belvill Gapor. Nem ezzel a mondattal kezdődik A Sárkány ideje, a Szeltagor nevű gyűjtemény egyik fejezete, Horgas Béla és Horgas Ádám írása. Pedig akár kezdődhetne is. („De nem, de igen, de nem.”) Igen, mert a regényben végigkövethető számtalan történet közül mégis ez a központi szál, ami köré a többi fonódik, hiszen amikor Maurico származásának titkára (zöldes) fény derül, szó szerint abban a pillanatban megoldódik a másik két rejtély és probléma is. Nem, mert ha megkérdeznének, miről szól hát A Sárkány ideje, azt kellene válaszolnom: könyvekről. Nemcsak azokról, melyeket Belvill Gapor írt – másolt? –, a Szeltagor fejezeteiről: a szereplők, egy város, egy nép, egy világ történetéről, hanem mindazokról a könyvekről, melyeket a szerzőpáros „bemásolt” regényébe. „Mozog, kígyózik előre mindannyiunk Nagy Történte, s benne néhol párhuzamosan, máshol egymást keresztezve vagy megelőzve, egymás tetejébe mászva, vagy a másikat félretaszítva Belvill szó- és képtörténete ...” Aki olvas a sorok között, Platon, Derida, Shakespeare, Arany, vagy éppen a Kalevala gondolataira – szavaira ismerhet rá.

            Tan Batában, a Nap városában nagy a riadalom: eltűnik a várost éltető folyó, s nem sokkal azután, hogy – szigorúan önkéntes alapon! – válogatott kis csapat indul a keresésére, megérkezik Dervill, a mágus, s a Sárkány (had)üzenetét hozza. Batil Szalbera, a király, persze nem hajlandó városát önként átengedni a Sárkánynak – s ezzel kezdetét veszi a háború, Tan Bata ostroma. A regény dramaturgiai bravúrja, hogy a három történet – Maurico kutatóútja, a folyó elapadása és a város ostroma – közül látszólag éppen az első független a többitől, hiszen az olvasó gyaníthatja, hogy a várost gyors egymásutánba sújtó csapások összefüggésben vannak, és a Sárkány áll mögöttük.

            A Sárkány ideje olyan, mint egy gazdag szőttes – lehetetlen leírni, elmesélni a rengeteg, egymásba fonódó történetet, epizódot. El kell olvasni – könnyű és élvezetes feladat, mert a színes képek áradatát érezhetően élvezettel írták. Nem könnyű viszont meghatározni az írás műfaját. A „regény” terminusa kényelmesen semleges, csupán annyit árul el, hogy prózai alkotásról van szó – bár találhatók benne versek is. Viszont nem árul el semmit a mítoszhoz, meséhez és mondához fűződő viszonyáról.

            A szöveg nem nevezhető egyiknek sem, mert mindhárom műfajjal rokonságot tart, az egyes, elkülöníthető történetek révén; valamint azért sem, mert ugyanakkor fontos részletekben különbözik tőlük.

            Azok a történtek, melyek a narráció tekintetében a mondák elemeivel élnek, nélkülöznek minden történeti alapot. G. S. Kirk állítása szerint a mítoszt éppen a mondától és a népmesétől a legnehezebb elhatárolni, mert a történelem korai szakaszában, illetve a primitív népeknél az igaz és kitalált történetek kategóriája nem felel meg a mi történelemi és fikcionalitásfogalmunknak. A Sárkány ideje két szerző munkája, mely az irodalomról és művészetről elmélkedve állandóan reflektál saját magára, nem lehet tehát monda vagy mítosz. Pedig tartalmaz mítoszként olvasható részeket – a világ keletkezéséről, a négy istenről és a Sárkányról, a csodamalomról szóló történetek –; a Tan Batát alapító Albadu, és még inkább a városalapítás időszámítása szerint is „történelmi” uralkodónak nevezhető Zsorden Menga királyok tetteit megéneklő fejezetekben viszont egyaránt találhatók mitikus és mondai elemek is.

            A három fő cselekmény közül Tan Bata ostroma – vagy védelme – nyilvánvalóan az Iliászból is táplálkozik, hiszen az ellenség seregszemléje után alaposan megismerhetjük a vár védőinek jellemét és családjaik történetét is. Ahhoz azonban már némi absztrakcióra van szükség, hogy Feldor és Martinello vesztében felismerjük a párbaj jellegzetes eposzi kellékét. Közvetlenül nem csaphatnak össze Dervillel – milyen esélye lenne egy embernek a varázslóval szemben? A két vezér nem vív, hanem vívódik – Dervill ajánlata belülről támadja meg őket, a kísértést, illetve önmagukat kell legyőzniük.

            Kirk a mítoszról írt könyvében egyértelműen cáfolja, hogy a mítoszok szükségszerűen kötődnének istenekhez vagy félistenekhez, illetve azok kultuszához, tágabban pedig a valláshoz. A mítoszt a népmesétől elhatároló jellegzetességek között említi viszont a szereplők jellemének egyénítését, azt az aprólékos gondot, amivel családi kapcsolataikat is ábrázolják. Ebből a szempontból megdöbbentő, hogy éppen Maurico története, mely a végkifejlett tekintetében a leginkább számot tarthatna a mítoszi státusra – hiszen kiderül, hogy Maurico isteni származású – a cselekmény menetét tekintve rendkívül közel áll a varázsmesékhez.

            Ha egyenként megvizsgáljuk a főhőssel történteket, szinte valamennyi esemény azonosítható a V. J. Propp által funkcióknak nevezett cselekvésekkel. Maurico nevelőanyja eltávozik – meghal, hátrahagyva egy levelet, melyben tudatosítja nevelt fiában a hiány érzetét, amit származásának titka kelt benne, ezért a fiú kereső ellenakcióra szánja magát, útnak indul, támadás éri, többször is – varázserejű – ajándékot kap, melyhez persze ki kell állnia valamilyen próbát. A sort hosszan folytathatnánk, egészen az utolsó mozzanatig, amikor a hős „megházasodik és trónra lép”. Érdemes kiemelni azonban egy funkciót, mely a regényben másféle értelmet kap: ez a mítoszokban is gyakori „megjelölés” funkciója. Maurico keresése végeredményben erre a jelre irányul, bár erről az utolsó pillanatig nincs tudomása – a Földanya ugyanis éppen azzal a zöld kővel jelöli meg gyermekeit, amit a ládika rejt; a jel maga a származás titka.

            Nemcsak a szereplők jellemének kidolgozottsága távolítja el A Sárkány idejét a meséktől. (A Marillia – csapatban menetelő számtalan furcsa szerzet, „mellékszereplő” jellemrajza valóságos kis műremek. Közülük is kiemelkedik a tolvaj Szőrös Barnabű, akinek még a beszédstílusa is összetéveszthetetlen, és aki egyébként magán viseli az ún. furfangos mesehős vonásait is, ráadásul a dramaturgiai szerepe sem elhanyagolható – nélküle Maurico kudarcot vallott volna.) Nem funkcionálhatna például egyetlen varázsmesében sem a „három testőr”, Maurico, Brobdián és Verhola barátsága. Verhola és Brobdián vélt, illetve valós halála talán azért szükséges, hogy Maurico átélje azt is, mit jelent teljesen egyedül maradni. Maurico gondolataiból, töredékes belső monológjaiból egyfajta, prózavers-szerű ellen-mese bontakozik ki. „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy testőr. Ezt már ismerem. Megette a Sárkány vagy a hegy. Meghalt, széttépték. Tudom. Hallottam. Láttam. Más mesét szeretnék … Mondjuk a három lovagról. Mondjuk? Volt egyszer egy testőr … Vagy kettő? Vagy három? Vagy nem vagy?”

            Nemcsak a „jók”, a „gonoszok” jellemvonásai is kirajzolódnak Belvill Gapor festményein. A Sárkány gyermekei közül a kilenc fővezér is csak külsőleg hasonlít: egyikük ravasz és számító, a másik gonoszságában is buta. Megjelenik persze a belső ellenség is, mindjárt kétféle variációban: Feldort gyengesége teszi vár védőjéből ellenséggé, a Marillia-csapathoz csatlakozó Deron inkább az „álhős” csapdáját állítja a keresőknek.

            Bonyolult kérdés a Gonosz jelenléte a regény világában. A mesékben a gonosz elvont, arctalan fogalma csak azért ölt testet, hogy egyáltalán legyen történet. Maurico származásának rejtélyét azonban a gonosz léte „csak” anynyiban érinti, hogy kiderül: egy anyától származnak. A Sárkány a mítoszok kozmológiájában általában a Káosz megtestesítője, mely elnyeléssel fenyegeti a Kozmoszt; a mesék Sárkánya archetipikus nőalak, felcserélhető a boszorkánnyal, gonosz mostohával vagy nővérekkel – jelen eset zseniálisan ötvözi a kettőt: a Sárkány mindjárt nővér is.

            Nem szokták megkérdezni, miért gonosz a Sárkány. Horgasék Sárkánya azonban egy tőről fakad az őt elpusztító jóval – de mitől jó a jó? (Ezt akár Börzon Valmár is kérdezhette volna.) Maurico nem azért „jó”, mert elpusztítja a Sárkányt – ő olyan Sárkányölő, akinek az utolsó pillanatig esze ágában sem volt sárkányt ölni. A Sárkány azért lett szörnnyé, mert fogantatása pillanatában „baleset” történt – az ő létéről ugyanazok az istenek tehetnek, akik Maurico életéért is felelősek. Tan Bata, a Nap városa szimbolikusan is ellentéte a Sárkány barlangjának, ám miután kiderül Maurico kthonikus  természete, a végső megoldás mintha azt sugallná, hogy Maurico nem győzhette volna le a Sárkányt, ha nem talál rá létezésének sötét gyökerére. Nietzsche gondolata visszhangzik a végkifejletben: a fény és a sötétség nem lehet meg egymás nélkül, mert eredetük ugyanaz. Ezért a Nap városa sem kerülheti el azt az árnyékot, amely Dervill alakjában tűnik el a Sárkány pusztulása után – nehogy valaki abba a hitbe ringassa magát, hogy a gonosz végleg megsemmisült.

            Nem Dervill eltűnése a regény egyetlen lezáratlan mozzanata. A legrövidebb, legképtelenebb epizód szereplőjének megjelenése, alakváltoztatása és eltűnése úgy megy végbe Maurico káprázó szeme előtt, hogy nem is biztos benne, nem álmodta-e. Bolond beszéd, gondolja Amlodhi zagyva, rímelő monológjait hallgatva; persze van benne rendszer is, mert Amlodhi nem más, mint az ős-Hamlet. Maurico megérzése csalhatatlan: „Mintha egy másik történetből keveredett volna oda.” Amlodhi egyetlen, Mauriconak szánt figyelmeztetése a történet végét ismerve furcsa értelmet nyer: „Ki velem, ki ellenem, ki a földbe vágyik, vigyázz, a királyi ágyig el ne juss!” Maurico eljut a királyi ágyig – most akkor mi lesz? Ám ez – Michael Ende szavaival – már egy másik történet, elbeszélésére máskor kerül sor.

Magyar Éva

(Horgas Ádám–Horgas Béla: Szeltagor – A Sárkány ideje Budapest, 1997, Atlantis Tánc Színházi Alapítvány.)