←Vissza

KÖZOKTATÁSI REFORMOK

 ÉS TANKÖNYVEK ROMÁNIÁBAN

I. A törvénykezési előzményekről

            A fejedelemségek egyesülése utáni román oktatás elemzői a következő jelentősebb időszakokról  tesznek említést:

a) 1864–1918, a Cuza fejedelem uralkodásával kezdődő időszak. 1864-ben a közoktatási törvény (Legea instrucřiunii publice) bevezeti a kötelező, ingyenes általános elemi oktatást. Az 1896-os törvény (Legea asupra învăřământului primar ši normal) a tanítóképzésről és a falusi, városi elemi oktatásról intézkedik. Ugyancsak ebben az időszakban (1898) alakulnak ki a középfokú oktatás (Legea învăřământului secundar ši superior) mai formái is, a (8 éves) líceum, alsó középfokú (secundar inferior) és felső középfokú (secundar superior) tagozatokkal (Spiru Haret közoktatási miniszter nevével jelzett időszak). A tanárképzés egyetem utáni pedagógiai szeminárium formájában történik. 1899-ben lép életbe a szakoktatást szabályzó törvény, mely az Oktatásügyi Minisztérium (Ministerul Instrucřiunii) hatáskörébe utalja a szakképzést (négy képzési területen – mezőgazdasági, erdészeti, szakmai és kereskedelmi – és három szinten – alap, alsó és felső). 1904-ben a felnőtt-képzésre vonatkozó szabályzat lép életbe (Regulamentul special al šcolilor pentru adulři), két tagozattal.

b) Az 1918–1948-as időszak magyar/nemzetiségi szempontból fokozottabb figyelmet érdemel, mert ekkor láttak napvilágot a kisebbségekre vonatkozó rendelkezések. Az 1924-ben megjelent dr. C. Angelescu-féle 176-os számú törvény (Legea pentru învăřământul primar ši normal-primar) első címében az elemi oktatással foglakozik. Ide sorolja:

            1. Az óvodai oktatást (korabeli megfogalmazásban: kisgyermekek iskolája), 4–7 éves gyermekek részére. Ezt az oktatási formát 5 éves kortól kötelezővé teszi, és ehhez a törvény tantervet is közöl.

            2. Az elemi iskolát (šcoala primară), melyet 7 és 16 éves korú gyermekek részére tesz kötelezővé. Az elemi oktatás hét évet ölel fel, az első négy év az általános műveltség alapjainak elsajátítását szolgálja, és a tanterve egységes minden iskola számára. A törvény nyolc tantárgyat említ a román nyelven tanulók részére (ezek a ma oktatott tárgyaknak felelnek meg). A következő három év oktatása a közismereti (az általános műveltség kiegészítésére szolgáló) tantárgyak mellett a hasznos tudnivalók alapos elsajátításának szentel nagyobb teret. Itt nem ír elő egységes tantervet, hanem lehetővé teszi a helyi igényeknek megfelelő tanítási programok használatát (helyi tanterv 1924-ben!). Az iskolák segítségére az oktatásügyi minisztérium a mezőgazdasági, munkaügyi és ipari minisztériumokkal együtt mezőgaz-

 dasági, munkaügyi és ipari minisztériummokkal együtt mezőgazdasági, kereskedelmi ipari és háztartási ismeretekkel kapcsolatos tanterveket készít és javasol, azzal a megjegyzéssel, hogy ezek átalakíthatók a helyi igények függ-vényében

            3. A felnőttek oktatását és iskoláit az olvasni nem tudók vagy az elemi iskolát nem végzettek számára szervezték. A javasolt időtartam: a falusi iskolákban legkevesebb négy hónap évente (télen), és hat hónap a városi iskolák részére, két éven keresztül. Ez az oktatási forma is kötelező.

            4. A fogyatékos gyermekek oktatása. A második címben a törvény a tanítóképzéssel (învăřământ normal-primar) foglakozik. Ez az oktatás hétéves (négy év elemi után). Érdekessége a törvénynek, hogy az utolsó négy évben az általános műveltséget adó tantárgyak mellett nagy figyelmet szentel a gyakorlati ismeretek átadásának, abból a célból, hogy falujában a tanító a tanítás mellett a közössége által támasztott igényeknek megfelelő munkát is végezhessen (a tanítási programban olyan tantárgyak szerepelnek, mint a mezőgazdasági, gazdasági, kereskedelmi, háztartási,  higiéniai, népi gyógyászati ismeretek, és a román folklór tanulmányozásával együtt a tanítójelöltnek tanulnia kell a néprajzkutatás módszereit is).

Nemzetiségi vonatkozásban a törvény először kimondja, hogy az oktatás nyelve a román, majd előírja, hogy a „más nyelvű„” helységekben (comunele cu populařie de altă limbă) a lakosság nyelvének megfelelő iskolát kell létesíteni. Ugyanez már nem vonatkozik a felnőttoktatásra, ott csak az a mondat szerepel, hogy a tanítás nyelve a román. A tanítóképzés is feltételhez köti valamely nemzetiség anyanyelvének oktatását: azokban a tanítóképzőkben, ahol a tanulók legalább 20%-a valamely kisebbség soraiból kerül ki, kötelezően tanítani kell az illető kisebbség nyelvét és vallását.

Az 1939-es törvény (Legea pentru organizarea ši funcřionarea învăřământului primar ši normal-primar, Petre Andrei) már azokról a helységekről rendelkezik, amelyekben igen nagy számú kisebbség él (populařie minoritară foarte numeroasă), és a minisztérium jóváhagyásával létrehozható (feltételes módban!) iskolákat vagy tagozatokat említ. Mindkét törvény az elemi állami oktatásra és a középfokú tanítóképzésre vonatkozik. A líceumi (középfokú) oktatást az 1928-as törvény (Legea învăřământului secundar, C. Angelescu) szabályozza. Ebben a törvényben „megengedik„”, hogy azokban a helységekben, ahol a kisebbség túlnyomó többségben él, az állami líceumok mellett a kisebbség nyelvén működő tagozatokat hozzanak létre (tehát nem önálló állami intézményeket, hanem tagozatokat). A kisebbségek nyelvén folyó oktatás tartalmi „fejlődése„”: 1924-ben kötelező a román nyelv, 1928-ban és 1939-ben ehhez hozzáadódik Románia történelme, földrajza és alkotmánya. 1924-ben teszik kötelezővé a kisebbségi iskolák tanítói számára a román nyelvvizsgát és a román nyelvű vizsgát Románia történelméből és földrajzából. Akinek  ez nem sikerült, elvesztette  állását . Ebből az időszakból  származnak azok a rendelkezések  is, melyek a kissebbségi oktatás számára tiltják a minisztériumi jóváhagyás nélküli (például külföldi ) tankönyvek használatát (magániskolák részére is). A két világháború közötti törvénykezés tehát már

megteremt minden, a kisebbségeket érintő megszorítást, így sem a Ceaušescu-időszak tervezőinek, sem a 90-es évek törvényhozóinak nem kell új dolgokat kitalálniuk. A törvényrendeletek a mai román közgondolkodásban sztereotípiákként bukkannak föl, ha nem is mindig törvényes megfogalmazásban, de a központosított oktatásirányítás (tanfelügyelők, politikusok, pedagógusok, iskolaigazgatók) mindennapi megnyilvánulásaiban.

c) Az 1948 utáni időszak a kizárólagos állami ellenőrzés bevezetésével, a magán és egyházi iskolák beszüntetésével, az oktatás átpolitizálásával és politechnizálásával jellemezhető. Az 1948-as törvény újra a 4 osztályos elemi oktatást tette kötelezővé, ez később 7 évre (1956), majd 8 évre változik. 1962-ben a líceumi oktatás kiegészül a XII. osztállyal. 1966-ban a szaklíceumok létrehozására születik törvény (Legea cu privire la înfiinřarea, organizarea ši funcřionarea liceelor de specialitate), majd 1968-ban a kötelező oktatás 10 évessé válik (Legea învăřământului). A szaklíceumok aránya 1978 és 1990 között 94%-ra nő, az elméleti (általános műveltséget adó) középfokú oktatás rovására. Az utolsó évtized változásai rendkívül negatívan befolyásolták az oktatás színvonalát, és mind az általános műveltség, mind a szakismeretek (műszaki műveltség és képzettség) szempontjából évtizedekig érezhető lesz hatásuk.

II. Tankönyvellátás és -jóváhagyás 1978 és 1995 között

            Az 1978-ban kiadott 28-as számú román nevelési és oktatási törvény (Legea Educařiei ši Învăřământului, nr. 28, din 21 decembrie 1978) VIII. fejezete (A tanulók jogai és kötelességei) 146-os paragrafusának első alpontja (mely az oktatás minden formájának, szintjének ingyenességét fogalmazza meg) így hangzik:„az elemi, gimnáziumi, líceumi és szakoktatásban a tanulók ingyenes tankönyvellátásban (is) részesülnek (beneficiează în mod gratuit ši de manuale šcolare).„”

            A gyakorlatban (tehát, az 1995-ös törvény életbe lépéséig) a tankönyvek nem a tanuló, hanem az állam (iskola, tanfelügyelőség) tulajdonát képezték, a tanulók a tanév időtartamára kapták kézhez ezeket. Egy tankönyvet többéves használatra nyomtattak. Az évenkénti utánnyomásokra csak a tanulók létszámának 10–25%-os arányában került sor a használhatatlanná váló (vagy vissza nem adott) könyvek utánpótlása céljából. Nem kellett visszaadni az I. osztályos, a fogyatékos, illetve a fertőző betegségben szenvedô gyermekek által használt könyveket, valamint azokat a tankönyveket, melyekbôl a VIII, X, illetve a XII. osztályosok vizsgára készültek. (Ez nem azt jelentette, hogy  minden esetben újranyomtattak minden tankönyvet. A hallássérültek kolozsvári magyar iskolájában például az I. osztályosok 1995-ben az 1979-ben nyomtatott tankönyveket használták, tehát 26 éve használt könyveket!) A tanulóknál maradhattak azok a könyvek is, melyek érvényessége a következô iskolai évvel megszűnt. A tankönyvek

gyenge kötésének és az ingyenességből (is) fakadó meg nem becsülés következményeként a tanév végén nagyszámú könyv nem került vissza az iskola könyvtárába, ezért a következő tanév elsô napjaiban nagy volt a tankönyvhiány. A nyolcvanas években sok iskolában a tanítás első napján az osztályfőnökök sorsolással osztottak szét 5–6 tankönyvet 36–40 diák között.

            A tankönyvellátásért felelős szervek (1990-ig) a Nevelés és Oktatásügyi Minisztérium, a Művelődés és Szocialista Nevelés Tanácsa (Consiliul Culturii ši Educařiei Socialiste) és a Fogyasztási Szövetkezetek Központi Szövetsége (Uniunea Centrală a Cooperativelor de Consum). A minisztérium minden évben kiadta az érvényben levő tankönyvek listáját, valamint a tankönyvellátást szabályzó rendelkezéseket (Instrucřiuni privind difuzarea manualelor šcolare ši catalogul manualelor valabile în anul šcolar ...). Ebben meghatározzák a Megyei Könyvelosztó Központok (Centre de Librării Judeřene), a Megyei Iskolai Tanfelügyelőségek (Inspectorate Šcolare Judeřene), a Megyei Fogyasztási Szövetkezetek (Uniunea Judeřeană ale Cooperativelor de Consum), az iskolaigazgatók, valamint a tanárok (osztály-főnökök) feladatait. A tankönyvelosztásra megyei bizottságokat hoztak létre, ezek a bizottságok szervezték és felügyelték a minisztériumi rendelkezések végrehajtását. A minisztérium differenciáltan rendelkezett az újranyomtatott könyvekről, így például a II–IV. osztályosok könyveit 20%-ban, az V–VIII. osztályosokét 10%-ban, a már harmadik évükbe lépő tankönyveket pedig 25%-ban nyomtathatták újra. Az elosztó központok először a már használt könyveket osztották ki az iskoláknak, az újranyomtatott könyvekből csak a használtak elfogytával adhattak. A rendelkezések be nem tartásáért szigorú büntetéssel súlythatták mind az iskolaigazgatókat, mind az elosztóközpontok vezetőit, például pénzbüntetést róhattak ki az elosztóközpontok igazgatóira, ha a már használt könyvek helyett újranyomtatott tankönyveket adtak ki. Nem részesültek ingyenes tankönyvellátásban az esti és a látogatás nélküli tagozaton tanulók. Az ő részükre, kis példányszámban a kereskedelembe is kerültek (megvásárolható) könyvek.  A fenti rendszer lényegtelen átalakításokkal több mint három évtizeden keresztül működött, az ingyenes tankönyvellátás bevezetésétől az 1995-ös törvény érvénybe lépéséig. Az egytankönyves, állami ellátásos rendszer hatása  még hosszú évekig érezhető lesz, megnehezítve az oktatási reform bevezetését és a tankönyvpiac kialakulását.

            Tankönyvjóváhagyás. A tankönyv a tanügyminisztérium, a szakoktatás esetében az illetékes szakminisztérium által elfogadott tantervnek megfelelôen készült (28/1978-as törvény, I. fejezet, 43-as paragrafus). Egytankönyves rendszer működött (1948-tól 1995-ig), a tanfelügyelôségek szigorúan ellenôrizték, hogy idegen tankönyv ne kerüljön az iskolákba. A tankönyv tartalmának betű szerinti követése azért is fontos volt, mert az érettségi és felvételi vizsgákon, valamint a tantárgyolimpiákon

kitűzött tételek értékelésekor maximális osztályzatot csak az kaphatott, aki szó szerint „adta vissza” a könyv szövegét. (A feladatokat is gyakran a tankönyvben szereplő feladatok közül választották.)

            Az együttélő nemzetiségek (nařionalităři conlocuitoare) a minisztérium(ok) által jóváhagyott román nyelvű tankönyv lefordított változatát használták. A magyar nyelvű oktatásban magyar nyelven megírt tankönyvet a magyar nyelv, magyar irodalom és az ének-zene oktatására adtak ki (ez a helyzet 1998-ig tartott, ekkor a minisztérium és a reformot irányító iroda illetékesei a román tantervnek megfelelő és a román nyelven megírt tankönyvet lefordítatták, és ez a fordítás került a magyar és német tannyelvű iskolákba). A monopóliumhelyzetben lévő állami tankönyvkiadó (Editura Didactică ši Pedagogică, Bucurešti) keretében magyar és német szerkesztőség is működött (Kolozsváron és Temesváron),  de kiadtak cseh, szlovák, ukrán, szerb, görög, lengyel, bolgár, (lipován)orosz (1990-en után horvát és cigány) nyelvű tankönyveket is. A magyar és német szerkesztőséget 1987-ben felszámolták (mintegy jelezve a magyar, illetve a kisebbségek nyelvén történő oktatás teljes felszámolásának szándékát). Ezeket csak 1990-ben sikerült újraindítani (pontosabban csak a magyar szerkesztőség alakult újra). A ma-gyar, illetve a nemzetiségi szerkesztőségek, illetve szerkesztők a kiadón belül semmiféle autonómiával nem rendelkeztek (és ma sem rendelkeznek annak ellenére, hogy 1996-tól az állami tankönyvkiadó vezérigazgatói széke a kormányzatban részt vevő magyar érdekképviseletet, az RMDSZ-t illeti meg). A kolozsvári szerkesztőség története hasonlít az 1989 előtti időkre: a kilencvenes évek elején még nyolc szerkesztő és három korrektor dolgozott, ebből a nyugdíjazások és elbocsátások után 99-re már csak négy szerkesztő és két korrektor maradt. (Így fordulhat elő, hogy ugyanaz a szerkesztő szerkeszti a zenetankönyveket, aki a kémia, fizika, gazdaságtan, állampolgári ismeretek, matematika és csillagászattan tankönyvek helyességéért is felel. Kissé ironikusan úgy is fogalmazhatnám, hogy ez a szerkesztő testesíti meg a szocializmusban sokat hangoztatott sokoldalúan fejlett embertípust .)

             A nemzetiségek részére nyújtott tankönyvek választéka elmarad(t) a román nyelvű tankönyvek kínálatától. Az 1995-ös közismereti (manuale pentru discipline fundamentale ši de cultură generală) tankönyek kiadói listáján szereplő 209 címből 85-öt magyar nyelven, 35-öt más kisebbségek nyelvén adtak ki (valamennyit az állami tankönyvkiadó gondozásában). A 85 magyar címbôl 19 könyvet írtak magyarul, 66 könyv fordított változatban került nyomtatásra. A kisebbségek nyelvén kiadott 120 (85 + 35) könyv mellett az elemi osztályok (I–IV.) részére külön tanterv alapján megírt tankönyveket nyomtattak a román nyelv oktatására. (A kisebbségek számára íródott, ma is érvényben lévô román nyelvkönyvek közel harminc éve készültek!) Közös (román nyelvű) tankönyvet használtak a románság történelmének (IV, VII, VIII, XI és XII.osztály) és Románia földrajzának (IV, VIII és XII. osztály) oktatására, valamint az idegen nyelvek oktatására. Érdekes a története a Románia történelemét és földrajzát tárgyaló tankönyveknek. Ezeknek nem-csak tartalma és címe (Románia történelme; A románok története) változott gyakran, hanem a kisebbségek számára előírt tannyelve is. A magyar vagy más kisebbségi nyelven tanuló diákok egyes években csak román nyelven, máskor a hatalom „nagylelkűségének ” köszönhetően anyanyelvükön (is) ta-nulhatták ezt a két tantárgyat, gyakran egyes osztályokban románul, más osztályokban a kisebbség nyelvén. Ezek az időszakok néha oly gyorsan váltakoztak, hogy legtöbbször még a fordításra sem maradt idő az újabb változásig. Így a gyermekek egyes években románul és a román nyelvű könyből tanulhattak, a következő generáció már magyarul is elsajátíthatta a történelmi és földrajzi ismereteket, de csak a román tankönyvekből. Az elmúlt három évben (1996–1998) ez az utóbbi „modell” volt érvényben. A földrajz oktatásában a helységnevek okoztak számos gondot az oktatást „szívügyüknek” tekintő politikusoknak. A Ceaušescu-korszak találmánya, hogy még a magyar nyelven írott tankönyvekben sem szerepelhetnek a helységnevek magyarul, a mai napig is elfogadott és alkalmazott gyakorlat, melyet az új magánkiadók egy része is átvett. A két tantárgy (A románok története és Románia földrajza) tanításához fűződő tartalmi, nyelvi és módszertani kérdések napjainkban is állandó politikai vitatémát képeznek, természetesen az oktatás minőségének a rovására.

            A magyar (kisebbségi) tankönyvellátás legnagyobb hiánya a szakoktatás és speciális oktatás terén (volt) tapasztalható. A speciális (fogyatékos, hallássérült, kisegítő) oktatás részére 1980-tól nem készült magyar nyelvű tankönyv, az állami tankönyvkiadó 1997-es kiadói tervében sem szerepel magyar nyelvű könyv (a lista 16 román címet tartalmaz).

            A szakoktatás tankönyveinek listáján (líceumi szintű, tehát a IX–XII. osztályok számára) a nyolcvanas években 450 román nyelvű cím szerepelt, ebből 13 került fordításban magyar kiadásra (csak IX–X. osztályos könyvek). Ezeket a tankönyveket 1990 után sem nyomtatták újra. Mivel a felsőoktatásban magyar nyelvű műszaki képzés több, mint negyven éve nem folyik, és a műszaki tárgyakat tanító tanárok többsége/egy része nem ismeri a (helyes) magyar terminológiát, a tankönyvek hiánya nemcsak a szakoktatás hanem az anyanyelvi ismeretek szintjét is veszélyezteti. A román Országos Statisztikai Bizottság (Comisia Nařională de Statistică: Învăřământul din România – date statistice) 1996-ban megjelent adatai alapján 1990-ben a magyar nyelvű líceumi oktatásban 41 367 tanuló vett részt, ebbôl 10 967 elméleti, 22 434 ipari, 4333 mezôgazdasági, 206 erdészeti, 376 egészségügyi, 865 közgazdasági, 230 informatikai, 175 sport és testnevelési, 275 művészeti profilú líceumban, 958 tanítóképzôben, 548 teológiai szemináriumban tanult – a tantervnek megfelelô magyar nyelvű tankönyv nélkül.

III. Tankönyvellátás

            Az 1995-ös tanügyi törvény kimondja: „Az óvodai, elemi, gimnáziumi állami oktatás számára a tankönyveket ingyenesen biztosítják. Hasonlóképpen ingyenes tankönyvellátásban részesülnek a szakmai vagy líceumi oktatásnak azok a tanulói is, akiknek a szülei havonta és családtagonként az összgazdasági viszonylatban folyósított minimális bruttó fizetéssel egyenlő vagy ennél kisebb jövedelmeket valósítanak meg.„” (VI. cím, Az oktatás anyagi alapja és pénzellátása, 172. szakasz.)

            Az Oktatásügyi Minisztérium (új nevén Nemzeti Nevelésügyi Minisztérium – Ministerul Educařiei Nařionale) feladatkörébe tartozik, hogy:

„c) jóváhagyja az egyetem előtti oktatás tanterveit, részletező tantárgyi programjait és tankönyveit; d) országos versenypályázatot ír ki a tankönyvek megírására, és biztosítja a tankönyvek kiadásának finanszírozását.„” (IV. cím, I. fejezet, 141. szakasz)

            Összehasonlítva az 1978-as törvénnyel az 1995-ös tanügyi törvény leszűkítette az ingyenes tankönyvellátásban részesülő tanulók körét, és megszüntetette az ingyenességet a líceumok (középiskolák) tanulói számára. Ez a rendelkezés még nem éreztette a hatását, mert a líceumi tantervek és ezzel együtt a tankönyvek nagy része nem változott meg (a reform 1998-ig „nem érte el„” a középiskolákat), és az iskolák tulajdonában levő régi, sok esetben tízévesnél „idősebb„” tankönyveket a diákok továbbra is ingyenesen kölcsönözhetik. 1999-től várható, hogy az új tantervekkel együtt az új tankönyvek is csak megrendelés (és kifizetés) után jutnak el a tanulókhoz.

            A tankönyvjóváhagyás továbbra is minisztériumi feladat maradt, de újdonság, hogy a tanterveknek megfelelő könyvek elkészítése versenypályázat útján történik. Az egytankönyves rendszert és ezzel a tankönyvkiadás állami monopóliumát azonban nem az 1995-ös tanügyi törvény szüntette meg, hanem az 1993-ban meghirdetett közoktatási reform (reforma învăřământului preuniversitar). Az első választható reformtankönyvek a román nyelvű ábécéskönyvek, illetve az I. osztályos számtankönyvek az 1995/96-os tanévben kerültek az iskolákba. Az 1997-es tavaszi tankönyvkiál általános iskola III., illetve V. osztálya számára készült tankönyvek közül kellett választania a tanároknak, tanítóknak. A reformot koordináló minisztériumi alárendeltségű intézet (Unitatea de Coordonare a Proiectului de Reformă a Învăřământului Preuniversitar) versenypályázatot hirdet meg a tantervbizottságok által elkészített és a minisztérium által elfogadott tanterveknek megfelelô tankönyvek elkészítésére. A pályázatra (romániai és külföldi!) kiadók jelentkezhetnek, és a benyújtott tervezetek közül egy (titkos) öttagú bizottság 3, esetenként 4 tankönyvet fogad el. Ezeket a könyveket világbanki támogatással 1500 példányban nyomtatják ki, majd a kinyomtatott tankönyveket a megyei tanfelügyelôségeken és nagyobb iskolákban kiállítják. Az iskoláknak egy hónap áll rendelkezésére, hogy a tanítói, tanárai által választott könyveket a tanulók számának megfelelően a következő tanévre megrendeljék.

            A kisebbségek nyelvén folyó oktatás problémáira a reformtervezetek (Reforma învăřământului din România, condiřii ši perspective, 1993; Strategia reformei învăřământului din România – 1997–2000; 1997) nem terjednek ki. 1997 tavaszáig a magyar, német, ukrán stb. nyelven tanító tanárok nem választhattak a román nyelven készült alternatív tankönyvekből. A (továbbra is) állami tulajdonban levő tankönyvkiadó egy-egy, a versenyen nyertes könyvét magyar fordításban is kiadta. Tehát a reform első három éve után sem választásról, sem alternatív tankönyvekről nem beszélhettünk A tanügyminisztérium kisebbségi főosztálya, illetve a reformügyi főosztály a magyar érdekvédelmi szervezetek minden kérését, kérdését válasz nélkül hagyta. A kisebbségi igazgatóság magyar oktatásért felelős (fő)tanfelügyelője újságcikkekben, és a különböző fórumokon elhangzott nyilatkozataiban próbálta „lebeszélni„” a magyar pedagógusokat arról, hogy magyar nyelven tantervet, tankönyvet írjanak: „Meg kell várnunk, hogy a román könyvek, tantervek megszülessenek.„” És megvárta. Ennek következtében maradtak le a magyar nyelv és irodalomolvasás tankönyvei egy évvel, és ezért (is) történhet meg, hogy a magyar nyelven tanulók egy-két évvel később jutnak a tantervnek megfelelő (közismereti) tankönyvhöz, mint a románul tanulók.  Nem volt jobb a reformpropaganda román nyelven sem. A román tanárok, tanítók, iskolaigazgatók és tanfelügyelők majdnem annyira tájékozatlanok voltak (és azok ma is) a reform céljait, folyamatát, támogatását és kimenetét illetően, mint a kisebbségek nyelvén oktatók. A reformtervezetet nem nyomtatják ki nagyobb példányszámban, és nem bocsátják nyilvános vitára. Ezek „nem publikusak„”. Az 1993–1996-os időszakot tehát a reform ködösítése jellemezte.

            (Folytatás a következő számban.)

                                                                                                                              Székely Győző