A kopernikuszi fordulat és Kant platonizmusa*

Kelemen János

Kant önértelmezése és az általános vélekedés szerint a kritikai filozófia kiindulópontja a kopernikuszi fordulat. A fordulatot a megismerés alapszituációjának az átértelmezése hozta magával. Azt a feltevést, hogy ismereteink igazodnak a tárgyakhoz, A tiszta ész kritikájának egy híres helye szerint Kant azzal cserélte fel, hogy a tárgyak igazodnak ismereteinkhez: „Mostanáig feltételezték, hogy ismereteinknek mindig tárgyakhoz kell igazodniok; ám e feltételezés következtében megbukott minden kísérlet, hogy fogalmak útján, a priori megtudjunk valamit a tárgyakról, és bővítsük ismereteinket. Próbáljuk hát meg egyszer, nem jutunk-e messzebbre a metafizika feladatainak terén, ha feltesszük, hogy a tárgyaknak kell ismereteinkhez igazodniok, ami jobban megfelel a követelménynek, hogy a priori tudással rendelkezhessünk róluk”.[1]

Ha az előbbi mondatokat és Kant további magyarázatait szó szerint vesszük, akkor a fordulat kimerül abban, hogy új perspektívát választunk ismereteink bizonyosságának igazolásához. Márpedig azt mondani, hogy a perspektíva megválasztásától függ, hogy a tárgyak hogyan jelennek meg számunkra, s hogyan értékelhető a róluk alkotott ismeret, nem nagyon különbözik a szokásos idealizmustól. Kant ennek ellenére hangsúlyozza javaslatának forradalmi voltát, s korának „rossz hírbe keveredett” idealizmusával, melyet empirikusnak nevez, szembeállítja a maga eredetinek gondolt transzcendentális idealizmusát.

Ha Kant jogosan vindikálja magának az eredetiséget, akkor a kopernikuszi fordulat több annál, mint ahogyan azt maga is jellemzi. S valóban, Kant elveti azt a feltevést, hogy a világ saját ideáink összessége, s nem használja azt az érvet, hogy mivel képtelenek vagyunk ideáinkat a dolgokkal és mások ideáival összehasonlítani, nem dönthető el, vajon ezek hűen reprezentálják-e a dolgokat, vagy hogy reprezentálnak-e egyáltalán rajtunk kívüli dolgokat. Számára nem az a probléma, hogy mi a dolgok és az egyéni tudat részét alkotó mentális tárgyak viszonya, hanem az, hogy a megismerőnek a tárgyakról alkotott tudata hogyan függ az egyáltalában vett tudat szerkezetétől és tevékenységétől. Erre a kérdésre híres „azonossági tétele” adja meg a válasz, amely szerint „valamely egyáltalán lehetséges tapasztalat a priori feltételei egyúttal annak is feltételei, hogy a tapasztalat tárgyai lehetségesek”.[2] A tárgyak tehát a tapasztalatban konstituálódnak, a tárgy egysége a tudat egységéből, vagy ahogy Kant mondja, az appercepció szintetikus egységéből eredeztethető. Minden ismeret előfeltételezi a képzelőerő a priori szintetikus tevékenységét.

Ez a válasz, mely főként a kategóriák transzcendentális dedukciójára támaszkodik, azt mutatja, hogy Kant a megismerést nem passzív leképezésként, hanem aktív tevékenységként fogja fel, ahogyan a standard Kant-interpretáció mindig ki is emelte. Ugyancsak a standard Kant-interpretáció szerint a megismerés aktív jellege abban áll, hogy a szemlélet a priori formáinak és az értelem a priori fogalmainak segítségével a megismerő alany rendet visz az érzéki sokféleségbe, s ezzel mintegy megalkotja a jelenségvilágot, pontosabban azt a módot, ahogyan a világ bármely lehetséges tudat számára megjelenik. Ahhoz, hogy a megjelenő világot úgy foghassuk fel, mint a tudati aktivitás eredményét, szét kellett választani a jelenséget és a magában való dolgot, melyet a megismerés nem érint, s melyről a megismerő nem alkothat képet.

Ezek szerint a kopernikuszi fordulat tartalmát a következő képlet fejezi ki: „a tudat aktivitásának tétele plusz a jelenség és a magában való dolog megkülönböztetése”.

Úgy vélem, hogy – mint máshol igyekeztem bővebben kifejteni – ez a képlet nem fejezi ki kellő módon a kopernikuszi fordulat lényegét.[3] Amikor Kant a bizonyos tudás, illetve az a priori megismerés lehetőségét vizsgálja, és sok más elődjéhez hasonlóan a matematika és a fizika tanúságtételét veszi alapul, akkor nem egyszerűen azt mondja, hogy a matematika és a matematikai természettudomány kijelentéseivel a matematikai és a fizikai tárgyak megjelenési módját vagy a róluk alkotott képet teremtjük meg, hanem sokkal inkább azt, hogy magát a megismerendő tárgyat teremtjük meg. Evidens példa erre a geometria. Egy alakzat megszerkesztése során nemcsak a szó átvitt, hanem valódi értelmében is létrehozzuk a tárgyat, amely megjelenik intuíciónkban, s amelynek tulajdonságait vizsgálni szeretnénk. A matematikus feladata – mutat rá Kant – „abban áll, hogy az alakzatot annak révén alkossa meg (konstrukció útján), amit fogalmak szerint, a priori módon ő maga gondolt el benne és ábrázolt”.[4] Félreérthetetlen kijelentései szólnak amellett, hogy a Bacon- és Galilei-féle kísérleti fizikára nézve szintén érvényesnek tartja, hogy „az ész csak azt látja be, amit maga hoz létre”.[5] Ezen kétségtelenül azt érti, hogy amikor a tudós kísérletei során elszigeteli a megmérendő fizikai tulajdonságokat, akkor mesterséges tárgyakat teremt a megismerés számára.

Legalább két különböző értelemben mondhatjuk tehát, hogy a megismerés aktív tevékenység. Az első, általánosabb értelemben a tudat – a képzelőerő a priori szintetikus tevékenysége révén – megteremti a jelenségvilágot, s a tárgyakat mint tárgyakat érintetlenül hagyja. A második, specifikus esetben a tárgyakat ténylegesen létrehozza vagy konstituálja. Úgy vélem, a kopernikuszi fordulat szempontjából ez az utóbbi, specifikus eset az alapvető, s a matematikára való hivatkozásnak pontosan az a szerepe, hogy megértsük a tudatnak ezt a konstitutív, tárgy-alkotó erejét. Amennyiben a bizonyosságot és az a priori tudást a matematika és a matematikai természettudomány példázza, annyiban az is elmondható, hogy az a priori igazságok lehetősége azon alapszik, hogy magunk teremtjük meg azt a tárgyat, amelyre a szóbanforgó igazság vonatkozik.

A fenti képletet a mondottak alapján a következőképpen kell módosítani: „kopernikuszi fordulat = a tudat konstitutív természetének tétele plusz a tudat általában vett aktivitásának tétele plusz a jelenség és a magában való dolog megkülönböztetése”.

 A kopernikuszi fordulat első két komponensét Kant előtt számos filozófus kidolgozta. Különösen igaz ez az első komponensre: Ficinótól Cardanón, Patrizzin, Sanctiuson, Campanellán, Hobbes-on át Vicóig szinte a teljes humanista hagyomány vallotta, hogy arról van tökéletes tudásunk, amit magunk csináltunk, s ezt sokan a geometria és a matematika példájából szűrték le. Vico, aki ennek a hagyománynak késői fejleményét és csúcspontját képviseli, kijelentette: „veri criterium est ipse fecisse”, „az igazságnak az a kritériuma, hogy az ember maga csinálta”.[6]

Önmagában azzal, hogy a kritikai filozófiához vezető fordulatot „kopernikuszinak” nevezte, Kant a filozófia egész addigi történetéről kívánt ítéletet mondani, azt sugallva, hogy mielőtt új utakat keresett volna a múltból örökölt problémák megoldásához, minden addig ismert megoldási lehetőséget mérlegre tett. Ennek a feltevésnek (illetve annak a sugalmazott ténynek, hogy a fordulat annyira radikális, mint vélte), ellentmondanak az előbbi, inkább csak emlékeztetőnek szánt megjegyzések: a kopernikuszi fordulat már az ő fellépése előtt régóta érlelődött. A filozófia történetében nem ritka jelenség, hogy egy gondolkodó nincs tudatában az általa hirdetett nézetek előzményeinek, vagy egyszerűen nem akar róluk tudomást venni. Ám abban a nagyságrendben, amelyet a kanti filozófia képvisel, ez magyarázatot igényel.

Problémánk tehát az, hogy miközben a tudat konstitutív és aktív jellegére vonatkozó tézist a humanisták korábban megfogalmazták, Kant a kopernikuszi fordulatot előzmények nélkülinek tünteti fel. Problémánk történeti: hogyan lehetséges, hogy Kant – bár a humanista tradíció kívül esett látókörén – filozófiájának egyik kulcskérdésében a humanisták, így nem utolsósorban Vico folytatójának bizonyult?

Az alábbiakban ennek a kérdésnek a megválaszolásához szeretnék egy szempont kiemelésével, mégpedig a platonizmus szerepére vonatkozó megfontolással hozzájárulni.

A humanisták etikai elmélete és emberképe mélyen a platonizmusban gyökerezik, s a platonizmushoz, mint a filozófiai gondolkodás egyik állandó pólusához, Kant is komolyan vonzódott. Kant az idea-elméletet mind az etika, mind a természetismeret szempontjából pozitívan értékelte, Platón érdemének tudva be, hogy túlemelkedett „az anyagi világ leképező szemlélésén”,[7] vagyis a reprezentacionalista ismeretelméleten. Talán nem véletlen, hogy éppen az „idea” terminus értelmezése során jutott odáig, hogy leszögezze: sokszor „jobban megértjük a vizsgált szerzőt, mint amennyire ő értette önmagát”.[8] Ezzel nemcsak egy máig követendőnek vélt hermeneutikai elvet fogalmazott meg, hanem azt is kifejezésre juttatta, hogy Platón értő olvasójának véli magát.

Platón-olvasatának lényege az, hogy míg Platón szolgálatai már a spekulatív gondolkodás terén is „figyelemre méltók”, addig az erkölcs, a törvényhozás és a vallás terén egyenesen rendkívüliek, vagyis „egészen különlegesek”. Ez az a terület, ahol – mint mondta – „az emberi ész valódi kauzalitást mutat föl”, vagyis az ideák kauzális hatékonyságát felhasználva az emberek maguk teremtik meg világukat.

Amikor Kant megkülönbözteti azt a területet, ahol az ideák a természeti dolgok a priori mintáinak tekintendők, attól a területtől, ahol az ideák kauzálisan is hatékonyak, a humanistákhoz hasonlóan jár el. A humanistákéhoz hasonló distinkciót hajt végre a humanistákéhoz hasonló Platón-olvasatra támaszkodva. Innen mind a humanisták, mind ő könnyen léphettek tovább ahhoz a gondolathoz, hogy olyan területeken vannak bizonyos ismereteink, ahol az észnek valódi kauzalitása van, illetve – tovább idézve Kantot – „ahol az ideák ható okokká (a cselekedeteknek és azok tárgyainak okaivá) lesznek”.[9]

A platóni ihletés ily módon elégséges magyarázatul szolgálhat a kopernikuszi fordulat és a korábbi humanista fordulat közötti kontinuitásra.