stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Emődi András

Kísérlet a nagyváradi R. Kat. Egyházmegyei Könyvtár
rehabilitálására*

Erdélyi és partiumi egyházi könyvtáraink második világháború utáni sorsa a szakma előtt ismeretes. A negyvenes évek második felében a püspökségek, káptalanok, szerzetesrendek, egyházi iskolák ingó és ingatlan vagyonainak részleges vagy teljes elvétele, megsemmisítése érzékenyen érintette a hazai könyvtárügyet is. Az évszázadok óta gyarapodó egyházi könyvtárak egy része a fizikai megsemmisülés határára jutott, másik részét, szerencsés esetekben teljes egészében, más esetekben csak töredékesen, nagyobb gyűjtőkönyvtárak kebelezték be (kolozsvári Akadémiai és Egyetemi Kvt., marosvásárhelyi Teleki Kvt., bukaresti Nemzeti Kvt. stb.), ily módon a tudomány számára megőrződtek, ha nem is jogos tulajdonosuk kezelésében.

Nagyváradon a katolikus egyház rendelkezett országos viszonylatban is mind mennyiségi, mind tartalmi szempontból előkelő helyet elfoglaló könyvállományokkal. Várad a középkori magyar könyvkultúra történetében közismerten jelentős helyet foglalt el.[1] A számos, itt megtelepedő szerzetesrend és a világi papság birtokában, elsősorban a püspökök és a kanonokok személyi gyűjteményeiben jelentős könyvállomány halmozódott fel. A középkor végén, a kiteljesedő magyarországi humanizmus korának váradi könyvtártörténetében olyan főpapok neveivel találkozunk, mint Vitéz János, Filipecz János, Kálmáncsehi Domokos, Szatmári György, Thurzó Zsigmond, Henckel János, Haczaki Márton.

E fényes korszak a török hódoltság korával és a hitújítás megrázkódtatásaival végleg letűnt, a püspökség és a káptalan 1556-tól a majd másfél évszázad múltán bekövetkező katolikus restaurációig csak névleg marad fenn.[2] A protestáns fejedelmek idején a könyvállományok egy része a fejedelmi központba került, majd a maradékot Báthori István a kolozsvári és gyulafehérvári jezsuita rendházak részére foglalja le. Az állományok így nagyrészt szétszóródtak, megsemmisültek.[3]

Várad 32 évig tartó török uralma idején megtörik minden folytonosság, a középkori és kora újkori előzmények szinte minden tekintetben nyomtalanul eltűnnek.

A 17–18. század fordulóján visszatelepülő püspökség és káptalana, majd az 1725-ben alapított papnevelő intézet ismét a könyvgyűjtés helyi központjai lesznek az ugyancsak a századforduló táján újfent megtelepedő jezsuita rendház mellett. Csáky Imre és az utána következő püspökök egy barokk szellemiségű, ám még igen szerény méretekkel rendelkező püspöki könyvtár alapjait vetették meg. A kanonoki hagyatékokból úgyszintén a század elejétől gyarapodik a káptalani könyvtár.[4] Patachich Ádám püspök az általa építtetett püspöki palota könyvtártermében már impozáns méretű, 8000 kötetes reprezentatív könyvtárat hozott létre, mely az országos jelentőségű katolikus főpapi könyvtárak sorában helyezkedett el, Klimó püspök pécsi, Eszterházy érsek egri és Batthyány püspök gyulafehérvári könyvtárai mellett. Kalocsai érsekké való kinevezésekor azonban teljes könyvtárát magával vitte, és a nagy hírű kalocsai érseki könyvtár alapjait vetette meg általa.[5] A főpapi és kanonoki hagyatékok mellett az intézményi vásárlások által és az abolíciós könyvanyagból is gyarapodhattak az állományok a 18. század végén.

A 19. század második felében Nagyváradon olyan könyvgyűjtő, tudós főpapok tevékenykedtek, mint Fraknói Vilmos, Ipolyi Arnold, Rómer Flóris.

1915-ben a püspökség könyvtárában 39 000 kötetet jegyeztek[6], ugyanakkor a káptalan, illetve egyházmegyei-szemináriumi állományokat egyenként 15 000 kötetesre tehetjük.

A világháborúk közötti zavaros időben (a kettéosztott püspökséget 1929-ben megszüntetik) a könyvtárak ügye háttérbe szorul, állományaik alig gyarapodtak.

1947-ben kezdetét vette az a nagymértékű pusztulás, melynek romjain a jelenleg folyó rehabilitációs munkát elkezdtük.

1948-ban a püspökséget egy nap alatt kényszerítették a püspöki palota átadására. Az 1770-es évektől az épületben levő püspökségi és 1929 óta a régi papnevelde épületéből szintén ide átköltöztetett szemináriumi könyvtárak sorsa megpecsételődött, közprédává váltak. Az állomány java része fizikailag megsemmisült, egy részét szétlopkodták, egy részét az épületbe beköltöztetett görög menekült kommunisták tüzelőnek használták, kisebb részét teherautókra lapátolva a megyei könyvtár (a szintén államosított egykori görög katolikus püspöki palota épülete) pincéjébe hordták, ahol több évtizeden át nedves környezetben tárolták – jelentős része valószínűleg megrothadt. Az ebből megmenekülő állományrész a mai napig ugyanabban az épületben, a megyei könyvtár tulajdonában, ellenőrizhetetlen mennyiségben, feldolgozatlanul vár sorsára. Az esetleg Bukarestbe vagy Kolozsvárra szállított állományrészekről nincsenek információink.

Az állomány töredék részét (mintegy 5–10 000 kötetet) még 1948-ban sikerült átmenekíteni egy a kanonoki épületek mögött elhelyezkedő gazdasági épületbe, ezt 1949-ban Jakó Zsigmond egyetemi tanár és Lindenberger János nagyprépost irányításával a Bolyai egyetemen tanuló diákok és önkéntes váradi nyugdíjasok segítségével a székesegyház püspöki palota felőli galériájára szállították.

Az egyházmegyei szeminárium könyvanyagát – vagy csak töredékét? –, mely Pray György könyvhagyatékának egy részét is magában foglalta,[7] 1962-ig a vegyes felügyeletű (püspökség–állam), püspöki palotában levő egykori házikápolnában őrizték, amikor is a hatóságok a kiválogatott értékesebb könyveket lefoglalták, a maradékot, közte a Migne-féle patrológia-gyűj­te­ményt, az egyház átszállíthatta a székesegyház épületébe, a már ott levő megmenekült püspöki könyvek mellé.

Szerencsésebb helyzetben volt a káptalani könyvállomány, mely a székesegyház felépültétől a kápolna feletti második szint könyvtártermeiben nyert elhelyezést. Mivel nem érintette az ingatlanok államosítása, és amúgy is viszonylag eldugott épületrészben volt, elkerülte a hatóságok figyelmét, és átvészelte a háború utáni időket.

A hatvanas évek elejére tehát mindhárom állomány, illetve kettőnek csak roncsai, a székesegyház épületébe került, ám pusztulásuk, igaz, jóval kisebb mértékben, a gondatlan kezelés következtében tovább folytatódott. A nyitott galériáról bárki elemelhette a neki megtetsző köteteket... Az államhatóság által minden téren ellehetetlenített egyházi elöljárók nem tudtak érdemben a könyvtári és levéltári állomány védelméről gondoskodni, ám hálával kell emlékeznünk a már említett dr. Lindenberger János nagyprépost (1869–1951) és dr. Beöthy György prelátus kanonok (1893–1963) könyvtármentő igyekezetére.

Időközben államosították és elszállították az ugyancsak a székesegyház épületében (a sekrestye feletti emeleteken), eredeti barokk szekrényekben és polcokon elhelyezett káptalani levéltárat. Később a nyitott galériáról – jogosan – és érthetetlen okokból az épületben levő káptalani könyvtárból is a teljes könyvállományt az így megüresedett levéltári helyiségekbe zsúfolták, ahol minden rendszert nélkülözve, ömlesztve várt sorsára.

Különösen nagy vesztesége a könyvtárnak ősnyomtatvány- és antikvagyűjteményeinek elvétele, illetve megtizedelése. 1978 és 1982 között egy kényszerleltároztatás után kiválogattak az állományból 11 ősnyomtatványt és legalább 98 antikvát a bukaresti Nemzeti Könyvtár számára.[8]

A szegényes híradások és a megmaradt katalógusok adatai szerint az államosítási hullámok előtt a püspöki könyvtárban 15, a káptalaniban 8 ősnyomtatvány volt.[9] Jelenleg 5 ősnyomtatvánnyal rendelkezünk (két kötet az egykori püspöki állományból származik, míg három a káptalaniból), a bukaresti Nemzeti Könyvtár pedig 9 kötetben 11 művet tart számon mint könyvtárunkból beszolgáltatott példányokat.[10] A hiányzó legalább 10 kötetnek nyoma veszett az elmúlt évtizedek során.

Az 1978–1982-es leltárkönyvekben 230 antikva szerepel (meglehetősen zavaros felsorolásban), ezek közül 98 tételt a bukaresti Nemzeti Könyvtár foglalt le, antikvakatalógusában a posses­sor­bejegyzések és a káptalan pecsétje alapján kb. 80 kötet azonosítható.[11] Jelenleg 170 kötet 16. századi nyomtatványt (köztük számos, több művet tartalmazó kolligátumot) őriz könyvtárunk. Az egykori katalógusok tartalmából ítélve ez az állománykategória is karcsúsodott egyes kötetek eltűnésével az utóbbi évtizedek során.

1948 óta az állam által több ízben lefoglalt, összességében többezres könyvmennyiség útja mindannyiszor követhetetlen volt, csekély annak a reménye, hogy valamely helyi vagy központi állami könyvtárban nagyobb mennyiségű, Váradról származó állományrész válna megbízható módon azonosíthatóvá.

1998-ban, a könyvtár rehabilitálási munkáinak kezdetére a vázolt előzmények után teljes összevisszaságban, fűtetlen és világítás nélküli termekben, az egykori levéltári szekrényekbe zsúfolt, dobozokban, ömlesztve a földön elhelyezett, poros, megtizedelt, körülbelül 25 000 kötetet számláló könyvállomány további megnyugtató sorsáról kellett helyesen dönteni és az első lépéseket megtenni. Tempfli József megyéspüspök úr szabad kezet biztosított e téren, ez úton is megköszönném messzemenő bizalmát és támogatását.

A munkálatok szakmai felügyeletére az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, személy szerint Jakó Zsigmond akadémikus urat kértük fel. Az immár egységesen kezelt állományok okán a könyvtár az Egyházmegyei Könyvtár nevet vette fel.

Első lépésben az immár könyvtárraktárként működő egykori hat levéltári helyiségből gondos válogatás után teherautónyi szemetet és papírhulladékot szállítottunk el, illetve a maradék levéltári anyagot bedobozolva szekrényekben helyeztük el.

A három állományegység (püspöki, káptalani, szemináriumi) szétválasztása egyrészt egyszerűnek bizonyult, mivel minden káptalani tulajdonú kötetben pecsét szerepel, másrészt nehézséget okozott, ugyanis a püspöki és szemináriumi kötetek intézményi bélyegzővel nem voltak ellátva. Elkülönítettük az RMK köteteket és a régi külföldi nyomtatványokat (16–17. század), illetve mindegyik állomány esetén a magyarországi és külföldi nyomdatermékeket. A zsúfoltság ellenére így valamelyest áttekinthetővé és tartalmi szempontból felmérhetővé vált az anyag. Egyértelmű volt, hogy a bénító helyhiány nem teszi lehetővé a további munkát, legalább az állomány felét kitevő és aránylag épen megőrződött káptalani könyvanyagot más helyre szükséges költöztetni. Az egykori káptalani könyvtártermek szinte kihasználatlanul, ám lepusztult állapotban kínálkoztak e célra. A tatarozásukhoz, illetve a 700 folyóméternyi polcrendszer elkészíttetéséhez a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától (Bp.) kaptunk jelentős anyagi támogatást.

2000 júniusára renováltattunk és korhű, fából készült polcrendszerrel szereltünk fel három termet. A káptalani állomány esetében az 1843-ból fennmaradt katalógus alapján válogattuk az átszállítandó könyveket, a püspöki és szemináriumi állományok esetében minden 1800 előtt külföldön nyomtatott és 1850 előtt magyarországon nyomtatott könyvet átszállítottunk.

Összességében 5 ősnyomtatvány, 115 kötetben 130 RMK, 170 kötetben 828 antikva, 630 kötetnyi 17. századi külföldi nyomdatermék és körülbelül 10 000 kötetnyi 18. századi, 19. század eleji nyomdatermék került a felújított, könyvtári célra minden szempontból alkalmas helyiségekbe, ily módon a véglegesen elhelyezett mintegy 11 000 kötet magában foglalja a három állományegység muzeális, kiemelkedő kultúrtörténeti értékkel bíró részeit. A zsúfoltságtól felszabadult hat egykori levéltári helyiséget továbbra is könyvtárraktárnak és levéltárnak használjuk, renoválásuk folyamatban van. Itt helyezzük el többek között az egykori országterületre kiterjedő katolikus egyházi sematizmus-gyűjteményt, az egyházmegye újabb kori (19–20. századi) anyakönyveit, a Migne-gyűjteményt (patrológia) és további körülbelül 10 000 kötetnyi újabb kori, 19–20. század eleji könyvet és folyóiratot. A gyarapodást az egyházmegye felszámolt vagy szórványsorsra jutott egyházközségei plébániai könyvtárainak teljes, illetve a plébániák zöméből az értékesebb kötetek (RMK, antikvák, raritások, unikumok) begyűjtése jelenti. A begyűjtött RMK és antikva kötetek a könyvtár megfelelő állományait 10–15 százalékkal gyarapítják.

Az évtizedekig tartó enyészet és elzártság után a tudományos kutatás számára is megnyílt a könyvtár. Az Országos Széchényi Könyvtárral, a retrospektív nemzeti bibliográfia adatgyűjtésébe bekapcsolódva, illetve aránylag szerény könyvállományunk kapcsán a példánynyilván­tar­tás munkáját segítve, hosszabb távú szakmai kapcsolat van kialakulóban. A Pro Professione Alapítvány támogatásával elkezdtük, jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetem társult intézményeként és ennek támogatásával folytatjuk az állományrészek újraleltározását és a régebbi káptalani könyvállomány tudományos igényű feldolgozásának munkálatait.[12] Könyvtártörténeti szempontból a 18–19. századi katalógusokkal is rendelkező, két és fél évszázados folytonos gyarapodást felmutató, 85 százalékban az elmúlt mostoha időszakot átvészelő káptalani állomány igényesebb feldolgozása volt indokolt és lehetséges.

A közeljövő feladatai közé tartozik a mintegy ezer kötetet kitevő régi állomány (RMK, antikvák, 17. századi nyomtatványok) anyagának közlésre alkalmas szintű feldolgozása, illetve az egyházmegye területén levő plébániai könyvtárak további leltározása és indokolt esetben ezek értékesebb részének begyűjtése.

Lehetőségeihez mérten a könyvtár a jövőben szeretne bekapcsolódni az erdélyi tudományos élet körforgásába, ebben az óhajában különösen az EME támogatását és közvetítő szerepét igényli.



* Változatai elhangzottak 2000. aug. 18-án a magyar könyvtárosok V. szakmai találkozóján, Budapesten, illetve 2001. szept. 22-én az EME nagyváradi vándorgyűlésén.

[1] Jakó Zsigmond: Várad helye középkori könyvtártörténetünkben. = Írás, könyv, értelmiség. Buk. 1976. 138–168.

[2] Bunyitay Vince–Málnási Ödön: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. IV. (A váradi püspökök a száműzetés s az újraalapítás korában. 1566–1780).  Debrecen 1935. 28–161.

[3] Jakó Klára: Az első kolozsvári egyetemi könyvtár története és állományának rekonstrukciója (1579–1604). (Erdélyi Könyvesházak I.) Szeged 1991. 15–19.

[4] Emődi András: A Nagyváradi Székeskáptalan könyvtára a XVIII. században. (OSZK-kézirat. Megjelenés előtt.)

[5] Berlász Jenő: Könyvtári kultúránk a XVIII. században. = Irodalom és felvilágosodás. Bp. 1974. 326; Boros István: A kalocsai főszékesegyházi könyvtár. Bp. 1994. 26–36.

[6] Magyar Minerva. A magyarországi múzeumok és könyvtárak címkönyve. V. évf. Bp. 1915.

[7] Karácsonyi János: Kísérletek nagyváradi nyilvános könyvtárak létesítésére. Múzeumi és könyvtári értesítő 1911 (V. évf.) Bp. 1911. 291;  Jakó Zsigmond szóbeli közlése a könyvállomány egykori szemrevételezéséről.

  [8] A kényszerleltározás 5 kötetnyi katalógust eredményezett, ám az akkori ömlesztett állomány ábécé-sorrendes lajstromaiban nehéz kiigazodni, az egyes állományegységek követhetetlenek.

  [9] Magyar Minerva. A magyarországi múzeumok és könyvtárak címkönyve. V. évf. Bp. 1915; a káptalani könyvtárnak 5 db 18–19. századi katalógusa, illetve katalógustöredéke maradt fenn, a püspöki könyvtárnak Szaniszló Ferenc több mint 7000 kötetet tartalmazó teljes katalógusa és egy kb. 10 000 kötetet tartalmazó katalógustöredék Lipovniczky István, Ipolyi Arnold és Schlauch Lőrinc könyveinek egy részével.

[10] Schatz, Elena Maria: Incunabule. Biblioteca Naţională a României.  Buc. 1995.

[11] Maiorescu, Rodica: Carte veche străină sec. XVI. Catalog. Biblioteca  Naţională a României. Buc. 1996.

[12] Emődi: i. m.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret