Pölöskei Ferenc: A magyar
parlamentarizmus a századfordulón. Politikusok és intézmények.
Budapest 2001. 245 lapPölöskei Ferenc akadémikus az Eötvös Loránd Tudományegyetem
történészprofesszora. Gazdag tudományos
munkássága a „hosszú tizenkilencedik század” magyar történelmének
úgyszólván minden fontos oldalára kiterjed.
Különösen az Osztrák–Magyar Monarchia történetéről közölt könyvei s tanulmányai
által vívta ki a történész szakma legnagyobb elismerését. Legújabb könyve is a
dualizmus korát kutatja, a magyar századfordulóra való különös tekintettel.
A kiegyezés korának magyar parlamentarizmusa hosszú ideig nem tartozott a társadalomtudományok kedvenc témái közé. Ehhez az egypárti államberendezkedés nem teremtett kedvező légkört. Az 1950-es évek elején inkább az Osztrák–Magyar Monarchia erősen túlzó bírálata volt napirenden. Az 1960-as évek közepén azonban változások jelei kezdtek mutatkozni az egyoldalú történetszemléletben, s a magyar történettudomány is mind nagyobb figyelemmel fordult a kiegyezés korának gazdasági és civilizatorikus eredményei felé, s ebből a szélesebbre nyitott tematikai körből már nem maradhatott ki a parlamentarizmus története se. A kezdeményezők között volt neves jogtörténészek társaságában Pölöskei Ferenc történész is.
Pölöskei Ferenc akadémikusnak újabb munkáját azért is kiemelkedő teljesítménynek tartjuk, mert szerencsésen ötvözi a jogtörténetet a politikai és társadalomtörténettel, és ennek köszönhetően a magyar parlamentarizmus sajátosságai mellett a kérdés történelmi hátterét is látja és láttatja. Ezért jobbnak véljük, ha szokványos könyvismertetés helyett inkább a szerző gondolatmenetét és eredményeit követjük nyomon.
A könyv tizenkét fejezetben tárgyalja a magyarországi parlamentarizmus történetét a 19–20. század fordulóján, de áttekintést nyújt az egész 1848–1914 közötti történelmi időszak eseményeiről. Látásmódjából következően szerzőnk tehát a hosszú történelmi időben kutatja tárgyát. Kiindulópontja 1848, amikor a magyar parlamentarizmus alappilléreit lerakták. Az áprilisi törvények értelmében alakult meg a népképviseleti országgyűlés, a felelős magyar minisztérium, s léptek életbe a legfontosabb polgári szabadságjogok. Mindez elképzelhetetlen lett volna a jobbágyfelszabadítás kimondása és végrehajtása nélkül, amely Magyarországon létrehozta a szabad munkaerő piacát s a polgári földtulajdont.
A népképviseleti országgyűlés fordulatot jelentett a magyar képviseleti rendszer fejlődéstörténetében: az új törvényhozó hatalom által végleg megszűnt a rendi képviseleti rendszer, az első magyar felelős kormány megalakulásával pedig a végrehajtó hatalom jellege alakult át a demokratikus állam szabályai szerint. Ilyenformán az 1848-ban kialakult magyarországi államrendszer az alkotmányos monarchiák köréhez tartozott. Az uralkodó által szentesített törvények megszüntették az uralkodói abszolutizmust mind a törvényhozás, mind pedig a hatalom gyakorlása terén. Az 1848-as áprilisi törvények megnyirbálták, leszűkítették az uralkodói felségjogokat. Az 1848-as európai forradalmak között páratlan a magyar forradalom hatalmas sikere: l848 tavaszán Magyarországon olyan alkotmányos monarchia született, amely „a polgári jogállamiság feltételeit és működését egyaránt tartalmazta” (18). Csakhogy az uralkodói hozzájárulást a pillanatnyi kényszer szülte, s amikor a Habsburg-hatalom elérkezettnek látta az időt, nem habozott fegyveres harcot indítani a magyar forradalom vívmányainak megsemmisítésére, s mert a szabadságharcot végül is sikerült leverni, a magyarországi parlamentarizmus történetében mintegy másfél évtizedes törés következett be.
A parlamentarizmus építésének újrakezdésében az 1867-es kiegyezéssel új periódus kezdődött. A kiegyezés lehetővé tette az l848–49-es vívmányok visszaállítását, ám korántsem teljességükben. Felelős magyar minisztérium alakult, Magyarország visszanyerte viszonylagos függetlenségét, életbe lépett az Erdéllyel való unió, de az osztrák és a magyar politikai kompromisszumnak alkotmányossági szempontból több hátrányos következménye is volt. Pölöskei akadémikus ezek között a legfontosabbnak tartja, hogy l848-hoz viszonyítva ismét nagyon kiszélesítette az uralkodói felségjogokat, ami korlátozta mind a magyar, mind az osztrák törvényhozói és végrehajtói hatalom szabadságát: az uralkodónak jogában állt az országgyűlés feloszlatása, tetszés szerint nevezhetett ki miniszterelnököt, s legfőbb hadúrként a hadüzenet kizárólagos jogának is birtokában volt.
Mindezek ellenére a dualizmus korában a magyar parlamentarizmus tovább fejlődött, és a Monarchia felbomlásáig folyamatosan működött. A magyar parlament rendre megszavazta azokat a törvényeket, amelyek rögzítették a nemzetiségek jogait, szabályozták a polgári közigazgatást, a gazdasági élet kereteit, a megyei és városi önkormányzatok jogait s bizonyos fenntartásokkal a korábbi autonómiák továbbélését is lehetővé tették. A jogbiztonság s a belső rend hozzájárult a gazdaság gyors ütemű fejlődéséhez, a városiasodás és urbanizáció növekedéséhez, a népesség gyarapodásához, a civil társadalom önszerveződéséhez. A gazdasági fejlődés ütemét tekintve – állapítja meg szerzőnk – Magyarország meghaladta Angliát, Franciaországot, Ausztriát; a gyáripar évi növekedése 5,5 százalék volt, Budapest a századfordulóra világvárossá nőtt, meghonosodott a polgári életmód, s rendkívül gyorsan fejlődött a tudomány, oktatás és a kultúra. Budapesthez fogható nagyváros ugyan nem volt Magyarországon, de a városfejlődés vonala töretlen maradt a világháborúig.
Pölöskei Ferenc azonban nem idealizálja a dualizmus korának parlamentarizmusát, s nem túlozza el az elért eredményeket se. Felsorakoztatja a megoldatlan kérdéseket, és elemzi az ezek okozta nemzetiségi, politikai és szociális feszültségeket, amelyek együtt a dualizmus válságához vezettek a századfordulón. Ez az időszak áll szerzőnk könyvének középpontjában.
A válságperiódus beköszöntését Tisza Kálmán miniszterelnök bukása jelezte. Pölöskei Ferenc évtizedek óta foglalkozik a Tiszák szerepével Magyarország történetében. Ezúttal is tág teret szentel Tisza Kálmán és fia, Tisza István politikai tevékenységének s főként mindkettőjük miniszterelnökségének. Nem véletlenül: nevükhöz kapcsolódik mind a dualizmus virágkora (Tisza Kálmán miniszterelnöksége), mind válságkorszaka (Tisza István két miniszterelnöki mandátuma és házelnöksége).
Természetesen a polgári parlamentarizmussal egy időben megjelentek a politikai pártok is. Ezek elsősorban választási pártok voltak, hasonlóan a nyugati országokban meghonosult viszonyokhoz. Vagyis működésük nagyrészt a választások idejére korlátozódott, két választás között a pártokat képviselőcsoportjaik jelenítették meg. A dualizmus korának vezető pártja – egy rövid időszakot kivéve – a Szabadelvű Párt, illetve ennek önfeloszlatása után a Nemzeti Munkapárt volt, s mindkettő végig következetesen kiállt a kiegyezés rendszerének fenntartása mellett. Az előbb említett párt elnöke Tisza Kálmán, majd fia, István volt, aki az utóbbit alapította.
Tisza Kálmán 15 évig volt Magyarország miniszterelnöke (ami mindmáig páratlan teljesítmény a magyar históriában). A kiegyezés idején ellenzéki programmal indult, ellenfele volt Deák Ferencnek, a kiegyezés magyar megteremtőjének, mert kevesellte Magyarország beleszólásának jogait a közös ügyek vezetésébe. Aztán rövidesen feladta közjogi fenntartásait, s a dualizmus és az Osztrák–Magyar Monarchia legkövetkezetesebb híve lett. Egyéniség volt a szó legszorosabb értelmében. Határozottság, magas fokú realitásérzék és óvatosság jellemezte tetteit. És mindehhez erős karizma párosult. Mint szerzőnk írja, a dualizmus csendes, konszolidált időszaka nem kényszerítette Tisza Kálmánt arra, hogy újszerű döntésekkel kísérletezzen. „A már mozgásba lendült gépezet gondos karbantartásához [...] éppen Tisza Kálmán személyes tulajdonságai bizonyultak a legalkalmasabbaknak, hiszen a kiegyezés szerinti kormányzás képességeivel rendelkezett” (62).
A békés, nyugalmi időszak azonban az 1880-as évek végével lezárult, s Tisza Kálmán nem kerülhette el a bukást. Ugyan szerette volna végrehajtani az uralkodó által sürgetett véderőnövelést, ami az újonclétszám felemelését eredményezte volna, de az ekkorra már megerősödött magyar ellenzék hatalmas támadást indított a javaslat ellen. A miniszterelnök érezte a veszélyt, s engedmények árán próbálta volna elintézni ezt a kényes ügyet. Engedékenységét azonban Bécs veszélyesnek ítélte, s Ferenc József császár-királynál is kegyvesztett lett. Az ún. honossági törvény aztán már kenyértörést idézett elő Bécs és Tisza között. Tisza Kálmán miniszterelnöknek mennie kellett.
Ezt követően parlamenti és kormányválságok követték egymást, miközben a Szabadelvű Párt népszerűsége is süllyedni kezdett. Az 1892-ben miniszterelnökké kinevezett Vekerle Sándornak, a tekintélyes és tehetséges politikusnak még jelentős polgári reformokat sikerült keresztülvinnie, de ez a siker csak átmeneti volt. Mert nem sokkal később Bánffy Dezső négyéves kormányzása idején eddig még soha nem tapasztalt mértékben fellendültek a nemzetiségi és szociális mozgalmak. Bánffy adminisztratív ellenintézkedései persze nem vezettek az ország korábbi nyugalmának helyreállításához, s a válság elseperte a fényesen és hatásosan megrendezett millennium lelkes hangulatát is. A magyar politikai pártokat a véderő kérdésében kirobbant osztrák–magyar szembesülés mellett az agrárius–merkantil ellentétek is megosztották, s a századfordulón elmélyült a belpolitikai válság is.
Ennek – ahogy szerzőnk látja – fő oka mégiscsak a véderő kérdésében kirobbant közjogi vita volt, amit felerősített az Ausztria és Magyarország közötti vámunió meghosszabbítása körül kialakult huzavona. Mindkét említett kérdésben a dualista rendszer léte kérdőjeleződött meg. Látható jeleként Ferenc Ferdinánd trónörökös a dualizmus megszüntetésének lehetőségéről szövögetett terveket. A korábbi történetírás és a közvélemény úgy tudta, hogy Ferenc Ferdinánd meggyőződéses híve lett volna a Monarchia föderatív átalakításának. Pölöskei könyve sokkal árnyaltabban és pontosabban vázolja fel a kérdést. A trónörökös ugyanis csak átmeneti megoldásnak szánta a föderatív Monarchiát, arra számított, hogy miután a nemzetiségi vezetőket befolyása alá vonta, a Monarchiában katonai jellegű államigazgatást vezet be. Az általa tervezett Nagy-Ausztriában a nemzetek és nemzetiségek afféle „néptörzsek” lennének, anélkül hogy önigazgatásra gondolhatnának. Tervei végrehajtásához Ferenc Ferdinánd erős hadsereget képzelt el, kiállt a Monarchia haderejének erősítése mellett, pontosabban a közös haderő növelésére gondolt.
A magyarság gyanakvással figyelte a trónörökös politikáját, s az ellenzéki pártok a közös haderő helyett a magyar honvédség erősítését követelték, következésképpen képviselőik rendre meghiúsították a véderő kérdésében előterjesztett javaslatokat. A nemzetközi helyzet rosszabbodása azonban az uralkodó és a magyar ellenzék megegyezéséhez vezetett: a koalíció lemondott a hadseregre vonatkozó nemzeti követeléseiről, megígérte a vámközösség meghosszabbítását. Ez a megegyezés rövid életűnek bizonyult, mert a koalíció nem tudta teljesíteni ígéreteit, a magyar közvélemény elfordult tőle. Így vált lehetővé, hogy a Szabadelvű Párt, élén Tisza Istvánnal, ismét a politika vezető ereje legyen Magyarországon.
Pölöskei Ferenc hosszú ideje foglalkozik Tisza István életével és politikai működésével. Itt is lépésről lépésre követi a pályaív vonalát. Tisza István politikai karrierjének alakulásában jelentős szerepet játszott a családi örökség, de a tudatos felkészülés volt meghatározója. Miután 1886-ban a vízaknai kerület országgyűlési képviselővé választotta, a Szabadelvű Pártban egyre nagyobb befolyásra tett szert. Feltűnést keltett Bécsben is az 1889. január 14-i véderővita során elmondott beszéde, amelyben határozottan állást foglalt a hadseregfejlesztés mellett és elítélt minden más véleményt, amely ellenezte azt. Politikai koncepciója tengelyében az állt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nagyhatalmi állását fenn kell tartani, amihez erős, ütőképes haderőre van szükség. Ez a felfogása tetszett az uralkodónak, s 1903-ban miniszterelnökké nevezte ki.
Tisza első miniszterelnökségét az ellenzék végig obstruálta a parlamentben, emiatt 1904-ben új házszabály-módosítást dolgozott ki, amelyet a parlamenti többség elfogadott. Az ellenzék azonban nem adta meg magát, s az 1905-ös választásokat megnyerte, ami Tisza lemondásához vezetett. Idő kellett, amíg rendezte pártjának sorait, s ennek eredményeként 1910-ben létrehozta az önfeloszlást már korábban kimondó Szabadelvű Párt helyett a Nemzeti Munkapártot, amely a következő választásokon elsöprő győzelmet aratott. Tisza helyzete megszilárdult, s házelnökként 1912-ben elfogadtatta a véderőjavaslatot, amely nagymértékben növelte a hadikiadásokat és az újonclétszámot. Az ismét obstruáló ellenzéket fegyveres erővel vezettette ki az ülésteremből. Pölöskei akadémikus pontosan megfogalmazza Tisza álláspontját: „Az 1910-es években az uralkodó elit politikusai közül elsőként Tisza ismerte fel a dualista rendszer bukásának fenyegető veszélyeit. E felismerésből fakadt makacssága, ezért szinte űzte, hajtotta a Nemzeti Munkapárt vezetőségét az egész politikai rendszer átalakítására. Ezért vállalta a házelnökséget, majd később a miniszterelnökséget is, s ezért küldözgette lankadatlan buzgalommal memorandumait az uralkodónak és a Monarchia új közös külügyminiszterének, Berchtoldnak. Félt a trónváltozástól, s még Ferenc József idejében, vele egyetértésben akarta megszilárdítani a Monarchia bel- és külpolitikai helyzetét. Ez a meggondolás siettette céljai megvalósításában” (166).
Tisza megegyezést kezdeményezett a nemzetiségek vezetőivel is, lényeges demokratikus jogokat helyezve kilátásba számukra. Bár a megegyezés elmaradt, az Osztrák–Magyar Monarchia népei, nemzetiségei a háború kitörésekor nem törekedtek elszakadásra a Monarchiától. A háború idején azonban megváltozott a nemzetiségi vezetők álláspontja, s az antanthatalmak támogatásának tudatában a háború végén rendre kimondták elszakadásukat a Monarchiától és csatlakozásukat anyaországaikhoz. Az ezt követő béketárgyalások döntései tették aztán véglegessé az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását. Mint ismeretes, a nagy vesztes Magyarország volt.
A könyv utolsó fejezete a parlamentarizmus jogintézményeit s ezek működését taglalja, különös hangsúlyt helyezve a választási rendszerre. Nem felesleges a kötetnek az a része sem, amely a levéltári forrásokat s a válogatott szakirodalmat ismerteti.
Összegezésképpen: Pölöskei Ferenc újabb könyve elmélyült elemző munka eredménye, szintézise saját hosszú idejű kutatásainak. Ezzel a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének Glatz Ferenc akadémikus által szerkesztett História sorozata hiánypótló, értékes kötettel gazdagította a magyar történeti szakirodalmat.
Egyed Ákos