Árva Bethlen Kata. A bevezető
tanulmányt, a jegyzeteket és a mutatókat készítette Tonk Sándor.
Kolozsvár 1998. 231 lap
„Magam vagyok könyvemnek tárgya, olvasó” – vallja a 16. század végén Montaigne, felfedezve, hogy a legérdekesebb az, amit önmagunkról mondunk el.„Ez egy őszinte könyv” – írja művének vallomásos jellegére figyelmeztetve. Az emberről szeretne írni, és úgy véli, célját akkor éri el, ha arról az egyetlen emberről ír, akit valóban ismer: önmagáról. „Megtettem, amit akartam: könyvemből mindenki megismer engem.”Az emlékírók tőle tanulhatták meg, hogy az ember személyisége irodalmi anyag, a róla való elmélkedés műfaj lehet. És az is lett. Feszültségekkel, válságokkal telített életutat megörökíteni, tettek okait és következményeit elemezni, személyes, féltett emlékeket másoknak megvallani, összetett társadalmi és rejtett, belső, pszichikai jelenségekről alkotott véleményt nyilvánossá tenni – ez a szándék vezérli az emlékírót.
„Kívántam ez világi sok próbák és kísértetek között folyó életemet igen röviden és amennyire lehetett, mindeneknek megsértések nélkül leírni. […] De ezt én úgy igyekeztem cselekedni, hogy semmiben lelkem isméretét meg ne sérteném”(34–35.) – írja őszinteségét bizonygatva Árva Bethlen Kata is közel 150 évvel később, valószínűleg 1744-ben. Az intolerancia iránti düh és fájdalom késztette őt, hogy feltárja a világ előtt legmélyebb érzéseit, gondolatait, és tetteinek mentegetése közben felfedje megalkuvást nem ismerő, büszke egyéniségét.
A kötet Tonk Sándor bevezető tanulmányával indul, melyben – az eddigi irodalmi értékelések után – a súlypont az önéletírás történelmi szempontú vizsgálatára tevődik át. A bevezető elején a 18. század első feléről kialakult ellentmondásos véleményeket elemzi, hátteret adva Bethlen Kata írásainak megértéséhez. A korszakot egyrészt a politikai függetlenséget felváltó kiszolgáltatottság, az erdélyi törvények gyakori megsértése, a vallási intolerancia, továbbá az ebből fakadó társadalmi megosztottság jellemezte, másrészt viszont „a látszólagos hanyatlás ellenére, a függetlenség elvesztését követő apátiát kiheverve, az erdélyi társadalom jelentős átalakuláson ment keresztül, fejlődött, elindult azon az úton, mely ismét visszavezethette az európai társadalomfejlődés fő sodrába, melytől a török hódoltság, a török uralom leválasztotta” (6). Felhívja a figyelmet arra, hogy a művelődési élet terén a támogatók kis csoportja „hihetetlen erőfeszítéssel és kitartással tartja fenn továbbra is az iskolákat, sőt újakat is hoz létre” (7), folytatódik többek között a külföldi egyetemek látogatására, könyvtárak bővítésére, illetve templomok, intézmények építésére nyújtott támogatás.
A bevezető második részében bemutatja Bethlen Kata családi környezetét, életének fontosabb eseményeit, méltatja írásait, egyház- és közösségépítő tevékenységét. Az emlékíró Bonyhán született 1700. november 25-én (a szerző itt kijavítja az eddig tévesen ismert 30-i dátumot), mely 1511-től a bethleni Bethlen család lakhelyéül szolgált. A családnak több literátor hajlamú tagja volt, elég, ha csak Kata nagyapjára, Bethlen Jánosra, nagybátyjára, Bethlen Miklósra vagy fölmenőjére, Bethlen Farkasra gondolunk, akiknek írásait az emlékíró is ismerte, s így nem lehetett véletlen, hogy az élete végén magára maradt asszony tollat fogott, hogy megpróbáltatásainak történetét vallomásos feljegyzésekben megörökítse. „A Habsburg-berendezkedés nyomán felborult Erdélyben a felekezeti egyensúly”, felerősödött a felekezeti gyűlölködés, és politikai jelentőséget nyert a felekezeti hovatartozás: „protestánsnak lenni egyet jelentett a független fejedelemség hagyományaihoz való ragaszkodással, s ebből a szemszögből tekintve katolikus csakis az új hatalmat lakájként szolgáló országáruló lehetett” (14–15.). Az intolerancia Bethlen Kata életére is rányomta bélyegét, hiszen amikor az anyja férjhez kényszerítette a katolikus Haller Lászlóhoz, ennek családja katolizálásra akarta rávenni, azonban a zaklatás kemény ellenállást váltott ki belőle. Így érthetővé válik az is, hogy az élete folyamán rázúduló sorscsapások következtében kálvinista hite fokozatosan fanatikus vallásossággá keményedett. Miután első férje meghalt pestisben, a református Teleki József felesége lett. Igazi megpróbáltatásai ezután következtek: a Haller család elveszi tőle első házasságából született két gyermekét, hogy ezek ne nevelkedjenek eretnek környezetben; nemsokára második házasságából származó három gyermeke, majd férje is meghal. Őt idézve: „engemet az én Istenem úgy hagya, mint a megszedett szőlőben való kunyhót egyedül” (75). Ezután vette fel az Árva nevet, életét haláláig meghatározták a birtokok körüli viták, a természeti csapások és betegségek elleni küzdelem, és alig érintkezett a tőle elszakított két gyermekével.
Tonk Sándor szerint önéletírását nem korábban, mint 1744-ben kezdte papírra vetni. Élettörténetének lejegyzése tulajdonképpen keretül szolgál lelki életrajzának rögzítésére. Belső vívódásairól bőbeszédű részletességgel vallott (Védelmező erős Paizs című imádságoskönyve is erről tanúskodik), viszont mindennapi munkájáról szerényen hallgatott. Bethlen Kata megtestesítette az anyagias és gyakorlatias, takarékos és körültekintő gazdaasszonyt, aki számon tartotta birtokait, cselédeit és családjának valamennyi tagját, pontosan föl tudta sorolni adósait vagy a tűz által kamrájában elpusztított javakat. Olthévízen, az unitárius közösségben református gyülekezetet hozott létre, papot tartott a saját költségén, 1737-ben fatemplomot, haranglábat, papírmalmot, papi és tanítói lakot építtetett, harangokat öntetett. 1743-tól Bod Péter lett a falu lelkésze, 1748–1749-ben felépült a ma is álló kőtemplom, a gyülekezetet pedig ellátta úrvacsorai felszereléssel és saját kezével varrt terítőkkel. Fogarason támogatta az iskolát, befejeztette a fogarasi nagytemplom és karzatának építését, végrendeletében nagy összeget hagyott a hévízi iskolára, a nagyenyedi főiskolára, az udvarhelyi gimnáziumra és a vásárhelyi kollégiumra. Céltudatosan gyűjtötte a könyveket, néhánynak elrendelte saját költségén való kinyomtatását. 1849-ben elpusztult könyvtárának gazdagságát hűséges prédikátora, Bod Péter által készített két könyvjegyzékből ismerjük (1747, 1752). A bevezető szerzője nagy figyelmet szentel Bethlen Kata közösségformáló tevékenységére, és ezt kiegészíti újabb levéltári adatokkal (az olthévízi református egyházközség levéltárából): ellátta a hévízi iskolát tankönyvekkel is, továbbá 1748-ban rendtartást állított össze a lakodalmi tékozlás korlátozására.
A bevezető után időrendben következik Bethlen Kata néhány munkája, az Önéletírás (1744?–1754) előtt olvashatjuk a Vallástételét (1746), a kötet végén Elmélkedését utolsó órájáról (1758), Tiszttartókról való rendelését (1758) és néhányat a végrendeletei (1758–1759) közül. Az önéletírásban előforduló imádságokat és az 1922-es kiadásban is kiemelt szövegrészeket dőlt betűs szedéssel jelölték. Kétségtelen, hogy e szövegközlés többet nyújt, mint korábbi kiadásai: a szöveget Tonk Sándor a szakirodalom és levéltári kutatások alapján összeállított magyarázó jegyzetekkel egészíti ki (pl. 84, 85, 147, 154, 155. l.). Kovács Kiss Gyöngy nemrég megjelent összefoglalójában (A Habsburg-uralom erdélyi kiteljesedésének folyamata a korabeli magyar emlékirodalom láttatásában. Erdélyi Tudományos Füzetek, 228. Kolozsvár 2000. 98–99.) olvashatjuk, hogy az Önéletírásban az emlékirat fejlődésének két útja kereszteződik, a naplóé, illetve a hitvitáké. Bethlen Kata feleleveníti életének eseményeit, ezeknek racionális magyarázatot ad, de végső megnyugvást csak az isteni gondviselés tudata hoz számára. Művének egyéni jellegét az önelemző, bizonyságkereső, polemikus vallásosság és a tárgyilagos napló sajátos ötvöződése adja.
A függelék első része (A kiadásról) a korábbi kiadásokat és a jelen kiadványban követett alapelveket tárgyalja. A szövegközlésnél a mai helyesírási szabályok szerinti átírás, illetve a régies és tájnyelvi kifejezési formák megőrzése érvényesül. Minthogy az eredeti kézirat ismeretlen, a valószínűleg Bod Péter által nem sokkal az önéletíró halála után Kolozsváron sajtó alá rendezett első közlés alapján készült el az ezt követő hat kiadás. Ez a szöveg ismeretlen okból kifolyólag csonka volt, a hiányzó részletet Markos András fedezte fel és jelentette meg 1964-ben, így a teljes önéletírást először Bitskey István tette közzé 1982-ben a Magyar Remekírók sorozat Magyar emlékírók 16–18. század című kötetében, majd két évre rá újra az Olcsó Könyvtárban. Bitskey úgy véli, hogy az utóbb megkerült részlet is csonka, mivel a mondat közepén szakad meg (Magyar emlékírók 16–18. század. 1982. 949). A jelen kötetben olvasható szöveg a Tonk Sándor által hitelesebbnek tartott, 1922-ben Benczur Gyuláné gondozásában és Szádeczky-Kardoss Lajos előszavával megjelent kiadáson, illetve a már említett 1964-es kiegészítésen alapul. A könyvészetben a politika-, egyház-, művelődés-, művészet-, családtörténeti stb. tanulmányok, összefoglalók és kézikönyvek mellett megtaláljuk a Bethlen Kata és a korabeli emlékírók munkáira vonatkozó adatokat is. Bethlen Kata életrajzát nemcsak Bod Péter írta meg (Tiszta fényes drága bíbor címmel jelent meg 1762-ben), hanem mások is foglalkoztak életművével, írásaival: Szádeczky-Kardoss Lajos, Kenesse Béla, Hegyaljai Kiss Géza, Nagy Géza, Nagy Lajos, Németh László, Magda van der Ende.
Kétségtelen, hogy a korábbi kiadások használatát nagyon megnehezítette a mutatók hiánya, ezért ennek a kötetnek egyik feladata a hiányt megfelelő módon pótolni. A személy-, illetve helynévmutató különválasztása jelen esetben igen előnyösnek tűnik, ez a gyorsabb áttekintést segíti. A kötet méltó segédletévé válik főként a személynévmutató, mert a szerző feltünteti a tulajdonnevek mellett a fontosabb életrajzi adatokat is, tisztázza a leszármazást, a rokonsági kapcsolatokat, felsorolja az illető fontosabb tisztségeit, jeles tetteit. Így azonnal az olvasó rendelkezésére állnak olyan adatok, melyekre egyébként különböző kiadványokban kellene utánanéznie. Ha például Károlyi Sándor emlékíróra kíváncsi valaki, gyorsan és minden nehézség nélkül a kívánt adatokhoz juthat a mutató és a könyvészet segítségével: a mutatóban megtalálja életrajzi adatait, a megadott oldalszámok alapján megtudja, milyen kapcsolatban állott Bethlen Katával, és kikeresheti az önéletírás kiadási adatait. Végül a szómagyarázat az önéletírásban gyakran használt latin kifejezések megértését biztosítja.
A kötet értékét néhány kisebb sajtóhiba – pl. 11. l.: október, helyesen november lenne; 12. l.: Bethlen Miklós halálának éve 1716, nem 1717; 210. l.: ugyancsak az ő születési éve 1642, nem 1646 – semmiképpen nem csökkentheti. Az önéletírást főként a kutatók (történészek, egyház- és irodalomtörténészek) figyelmébe ajánlom, de nagy haszonnal fogják forgatni azok is, akik szívesen olvassák történelmi és irodalmi örökségünk kimagasló alkotásait.
Szász Anikó