Almási István

Domokos Pál Péter népzenekutatásainak jelentősége

 

Mi indított egy székely fiatalembert a két világháború közötti időszakban arra, hogy matematika-, fizika- és énektanári oklevelének megszerzése után, Budapestről Erdélybe hazatérve, népdalgyűjtéssel, zenetörténeti források kutatásával, néprajzi és nyelvészeti megfigyelésekkel, a történelem, az egyházzene, az énekkari mozgalom és az iskolai énekoktatás kérdéseinek vizsgálatával foglalkozzék? A kérdés különösen akkor vethető fel éles hangsúllyal, ha meggondoljuk, hogy Domokos Pál Péternek, tartalmas, színes gyermekkora után, igencsak hányatott ifjúkor jutott osztályrészül, hiszen pályája elején, a gyulafehérvári püspök pártfogása ellenére, hol középiskolai tanárként, hol falusi kántorként, hol gyári tisztviselőként kereste a kenyerét. És az élet viszontagságai később, érett férfikorában, Magyarországon sem kerülték el.

Hatalmas életműve fölött szemlét tartva egyértelműen megállapítható, hogy Domokos Pál Péter ugyanannak a vezérgondolatnak a jegyében vállalkozott népzenekutatásra, amely a tudomány, a művelődés és a közélet más részterületein kifejtett sokágú tevékenységét is meghatározta. Nevezetesen az a felismerés irányította egész munkásságát, hogy az erdélyi magyarság az első világháború következményei folytán súlyos válságokkal terhes helyzetbe került. Életútjára visszaemlékezve, főiskolai tanulmányainak megkezdését így indokolta: „Már akkor éreztem, hogy nekem tanulnom kell, mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni.”[1]

A magyarság sorskérdései iránti elkötelezett érdeklődését és felelősségérzetét szerencsés módon egészítette ki páratlan bátorsága, töretlen lelkesedése és szívós kitartása, valamint kutatóösztöne és fölfedezésszomja. Amint egyik könyve bevezetésében önvallomásszerűen írta: „Mindig vonzott az olyan feladat, amelynek hosszú ideig nem akadt gazdája, az olyan probléma, amely már-már megoldhatatlannak látszik, az olyan fehér folt, amelyet a kutatók szinte véglegesnek tekintenek.”[2] Egyforma eltökéltséggel és elmélyültséggel tudott kutatni isten háta mögötti falvak hihetetlen elesettségben élő parasztemberei körében, sokszor nagy kockázatokkal nézve szembe, illetőleg búvárkodni városi könyvtárakban és levéltárakban biztonságos körülmények között.

Domokos Pál Péter legelső jelentős fölfedezése a Csíkcsobotfalvi kézirat névvel ismertté vált katolikus énekgyűjtemény volt, mely vélhetően Kájoni János Cantionale Catholicumának előzetes példánya. A kéziratos énekeskönyvek iránti érdeklődése egyébként bizonyára Szabolcsi Bence ösztönzésének köszönhető, akivel 1926-ban Csíksomlyón találkozott, ahol a zenetörténész Kájoni-műveket keresett. Kapcsolatuk a későbbiek során is mindvégig szoros és szívélyes volt. Az Ethnographia 1933-as évfolyamában megjelent Egy csángómagyar népballada című közleményéhez csatolt dallamlejegyzését például Szabolcsi ellenőrizte. Domokos Pál Péter a Csíkcsobotfalvi kéziratot 1929-ben a Zenei Szemle és az Irodalomtörténeti Közlemények lapjain mutatta be. Ugyanabban az évben A csíki énekeskönyvek címmel a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára kiadott emlékkönyvben ismertette a Jancsó Benedek-kódexet, Mihál Farkas gyűjteményét, a Bocskor-kódexet, a Csíkcsobotfalvi kéziratot és Baka János énekeskönyvét.[3] Ebben az írásában Kájoni Jánost az elragadtatott csodálat hangján emlegette. A Cantionale Catholicum kivételes fontosságáról szólva, meggyőződéssel állította, „hogy Csíkot, a háromszéki szentföldet, az udvarhelyi katholikus falvakat, a moldovai és bukovinai csángókat ez a könyv tartotta meg katholikusnak és magyarnak”.[4] A Csíkcsobotfalvi kéziratról egyebek mellett a következők olvashatók: „A régi írásos könyvek szeretete, keresése közben egy régi megviselt könyvet találtam Csíkcsobotfalván, Somlyó közvetlen szomszédságában Petres András asztalosnál. Első  pillanatban láttam, hogy katholikus írók gyűjteményével van dolgom. Tüzetesebben átvizsgálva kincsemet, a Kájoni keze írását ismertem fel benne, és a tudat, hogy eszményképemnek új írása került ismét napfényre, végtelen boldogsággal töltött el. Még nagyobb volt az örömem, mikor az énekek között dallamokat is kottázva láttam.”[5]

Az eszményképnek tartott Kájonit „az erdélyi magyarság éneklő Pázmány Péterének” nevezte, aki iránt „hálátlan a magyar irodalom és a magyar egyházzenetörténelem”.[6] Tulajdonképpen ekkor foganhatott meg a pontosan ötven évvel később, 1979-ben valóra vált terv a Cantionale Catholicum kiadására „Domokos Pál Péter gondozásában és gyűjtött kottáival kiegészítve” az „...édes Hazámnak akartam szolgálni...” című monumentális kötetben.

Az 1929-es esztendő azonban leginkább azért volt emlékezetes, mert akkor kezdte meg Domokos Pál Péter a magyar népzenetudomány számára új korszakot nyitó moldvai népdalgyűjtéseit. Mint ismeretes, eredetileg, 1913–1914-ben Bartók Béla szerette volna tanulmányozni a helyszínen a csángó népzenét, ám a világháború kitörése meghiúsította szándékát, és ezért 1924-ben kiadott A magyar népdal című összefoglaló művében kénytelen volt rámutatni, hogy a Bákó környéki falvak magyar népzenéje feltáratlan maradt. Bartóknak ez a kijelentése annyira megragadta Domokos Pál Péter figyelmét, hogy – mintha Vörösmarty Mihály buzdítása szerint cselekedett volna, „merészet és nagyot gondolt, és rátette az életét” – maga látott neki a csángó népdalok gyűjtésének. Először kerékpáron járta be a csángók lakta vidéket. Eredményeiről nemsokára beszámolt Bartóknak, aki ezt követően, 1930. január 25-én kelt ajánló soraival fejezte ki elismerését: „Domokos Pál Péter tanár úr moldvai csángó dalgyűjteménye véleményem szerint annyira értékes anyag, hogy tudományos szempontból fontos volna kiadása.” Igaz, hogy folytatólag megjegyezte: „A kéziratot, mielőtt nyomdába kerül, ajánlatos lesz egy zenefolklore-istával még átnézetni.”[7] De hol is tehetett volna szert addig Domokos Pál Péter a bartóki igényeket kielégítő népdallejegyzői jártasságra? Az intést azonban a továbbiakra nézve is megszívlelte. A gyűjtött dalokat és balladákat mindenesetre 1931-ben sikerült közreadnia Csíkszeredában A moldvai magyarság című kötetben. Következő útjára már lovas szekérrel indult, és fonográfot is vitt magával. Hengerekre fölvett dallamait Bartók Béla jegyezte le, s azok ebben a formában jelentek meg A moldvai magyarság későbbi kiadásaiban.

Az a korábban ismeretlen dallamvilág, amelybe az első betekintést Domokos Pál Péter úttörése tette lehetővé, akkora érdeklődést váltott ki, hogy hamarosan mások is a nyomába szegődtek. A harmincas években előbb Veress Sándor, majd Lükő Gábor és Balla Péter végzett kutatómunkát Moldva több falujában. Napjainkig pedig hivatásos és önkéntes gyűjtők serege igyekezett részt venni a csángók zenei kincsesbányájának kiaknázásában.

A felszínre jutott dallamok különlegességei láttán Domokos Pál Péter azt a következtetést fogalmazta meg, hogy Moldvát a magyar népzene önálló dialektusterületének kell tekinteni. Ezt a nézetet két és fél évtized múltán az újabban összegyűjtött mintegy kétezer adalék elemzése alapján Jagamas János is elfogadta és kétségbevonhatatlan érvek felsorakoztatásával megerősítette.[8] A magyarok lakta tájak keleti peremén található népzenei dialektusterület mindenekelőtt abban különbözik a többi dialektustól, hogy jelentékeny a száma a kizárólag itt ismert dallamoknak és szövegeknek. Jóllehet Moldvában is gyakori az ötfokúság, és sok a kvintváltó dallam, szembetűnő a nem ötfokú régi dallamok, ezek között is főként a kis ambitusú, pentachord és hexachord hangsorú dallamok túlsúlya, a fríg zárlat és a bővített másod hangköz sűrű előfordulása, továbbá az izometrikus hatszótagos sorokból épült versszakok nagy aránya. A csángók sok népballadát őriztek meg. Ezek azonban többnyire elütnek a magyar balladastílus tömörségétől és drámai feszültségétől, mert terjengősek, fölösleges részletek beiktatásával-rögtönzésével fellazítják az igazi magyar balladai szerkezetet.

A moldvai magyar népzene talán legkirívóbb – történelmi és földrajzi okokra visszavezethető – sajátossága az új stílusú dallamok csaknem elhanyagolhatóan csekély mennyisége, illetőleg olykor csonkult formákban való jelentkezése. Ezzel szemben a gazdag díszítésű, archaikus előadásmód még a fiatalok éneklésében is megfigyelhető volt. Végül erőteljesnek bizonyult a környező románság népzenéjének magától értetődő hatása, ami román dallamok és szövegek, kiváltképp refrének átvételében nyilvánult meg.

A jellegzetességek meghatározásával párhuzamosan a moldvai kutatások révén lehetővé vált természetes állapotban, úgymond „élőben” vizsgálni azt, hogy miként alakul egy idegen környezetben megmaradt, anyanemzetétől évszázadokon át elszigetelt népcsoport hagyományos zenekultúrája.

Domokos Pál Péter érdeme volt, hogy Bartók Béla végtére személyesen is részesülhetett a moldvai csángó népzene élményében. 1938-ban az eucharisztikus világkongresszus alkalmából ugyanis sikerült elintéznie, hogy két trunki család Budapestre utazzék. Arra is módot talált, hogy ezek a csángók a Magyar Rádió stúdiójában énekeljenek, s dalaikat hanglemezre rögzítsék. A felvételeket irányító Bartókon kívül Szabolcsi Bence, Lajtha László, Veress Sándor, Balla Péter, persze maga Domokos Pál Péter és mások is tanúi voltak a nem mindennapi eseménynek. Erről Bartók 1938. május 29-én Müller-Widmannénak írt levelében lelkesülten számolt be: „Tegnap és tegnapelőtt két szép napom volt: két ún. »csángó« asszony volt itt Moldvából [...] remek hanglemezfelvételeket csináltak velük: a két asszony (analfabéták!) dalokat énekelt, meséket mondott, különleges kiejtésével és régies viseletével elbájoló volt. Egyelőre azonban titokban kell tartani a történetet [...]”[9]

Könyvek és tanulmányok sora igazolja, hogy Domokos Pál Péter élete végéig törődött a csángó folklór kutatásával és közkinccsé tételével. Figyelme azonban nem korlátozódott a népdalokra és a balladákra. Behatóan foglalkozott Moldva történetével és a csángók népesedési kérdéseivel is. Sokoldalúsága és vérbeli kutatószenvedélye mutatkozott meg akkor is, amikor kuriózumszámba menő hangszereket és régi népszokásokat ismertetett.[10] A második világháború utáni években a dunántúli falvakba áttelepített csángók körében folytatott helyszíni vizsgálódást. Az ott összegyűjtött anyag a Csángó népzene című könyv három kötetében jelent meg (1956, 1961, 1991). Kiváló munkatársat nyert meg az ügynek Rajeczky Benjamin személyében, aki a dallamok kifogástalanul szakszerű, részletes lejegyzéséről gondoskodott, s akivel közösen készítették elő a kiadást. Rajeczkyn kívül még Domokos Mária és Paksa Katalin működött közre mint lejegyző.

Domokos Pál Péter több nagyszabású tanulmányt közölt olyan rangos folyóiratokban, illetve kötetekben, mint az Ethnographia, a Studia Musicologica, a Zenetudományi Tanulmányok, az Erdélyi Múzeum, a Filológiai Közlöny és a Táncművészet. Írásai csak részben kötődtek a moldvai csángó folklórhoz. Balladaexegéziseiben[11] szokásokkal, táncokkal és ritmusproblémákkal foglalkozó értekezéseiben[12] egyaránt lenyűgöző a témákkal kapcsolatos magyar és nemzetközi szakirodalom alapos ismerete, valamint kritikai értékelése, különösen a régi írók műveiben való tájékozottsága, az összehasonlító módszer célravezető alkalmazása, az adatok logikus sorra vétele, nemegyszer pedig székely észjárásának félreérthetetlen érvényesülése.

Kiemelkedően fontosak voltak a 18. századi hangszeres tánczene forrásainak feltárására irányuló kutatásai. Több mint 200 dallamföljegyzést sikerült megtalálnia abból a korból, amelyről Kodály Zoltán 1952-ben még így nyilatkozott: „Aki tudja, hogy a Stark-féle soproni virginálkönyvtől, 1689-től az 1780-as évekig, kereken száz esztendeig semmiféle adatunk nincs a magyar tánc zenéjéről, sőt egyáltalán alig valami zenéről, egyszeriben megérti, milyen értékes minden adat, amely egy század homályába bármi csekély fényt vet. Nemcsak zenei szempontból. Mert nem ismerjük, nem érthetjük egészen egy kor történetét, ha zenéjéről semmit sem ismerünk. A XVIII. század legalaposabb leírása hiányos, míg nincs meg hozzá a zene.”[13]

Az előkerült dallamok egy részét Domokos Pál Péter hamarosan közzétette, valamennyit pedig a Hangszeres magyar tánczene a XVIII. században című kötetében, 1978-ban jelentette meg. Vizsgálta a 18. századi zene és az élő magyar népzene közötti összefüggéseket is.[14] Joggal állítható tehát, hogy a magyar zenére vonatkozó ismereteket mind térben, mind időben számottevően bővítette.

Domokos Pál Péter állhatatos hűséggel ragaszkodott szülőföldjéhez, népéhez és a római katolikus egyházhoz. Nem volt véletlen, hogy legutolsó könyveit Kájoni Jánosnak, Petrás Ince Jánosnak és Márton Áronnak, a katolikusság kimagasló képviselőinek szentelte.[15] Odaadó híve volt egykori, szeretve tisztelt püspökének, Márton Áronnak. Kilencvenedik életéve küszöbén így vallott róla: „Életem nagy adományának, máig energiát adó forrásának tartom, hogy kora gyermekségemtől haláláig szoros emberi kapcsolatban (éveken át munkakapcsolatban) állottam Márton Áronnal.”[16]

Hasonló, erőt adó forrás és követendő példa Domokos Pál Péter gazdag életműve. Nagy jelentőségű népzenekutatásainak kétségkívül szerepük volt abban, hogy a 20. századi magyar szellemi élet legendás személyiségévé nőtt, s emléke az utókor számára is így marad fenn.