Ilyés Szilárd-Zoltán

A bibói nemzetfogalomról

 

Miközben a bibói életmű fontos problémái alig vagy egyáltalán nem veszítenek aktualitásukból, bátran állíthatjuk, hogy maga Bibó mindig is korszerűtlen volt. Ennek némileg ellentmondani látszik az a tény, hogy írásait újra és újra megjelentetik, életpályájának és munkásságának már eddig is több konferenciát szenteltek, folytonosan jelennek meg elemzések és ismertetők a bibói gondolatmenetekről. Sőt a magyarországi rendszerváltást közvetlenül megelőző időben többen is bizakodtak abban, hogy mindazokat a problémafeltevéseket és megoldásokat, amelyek a politikai újrakezdéssel szükségképpen együtt járnak, majd döntő módon befolyásolja mindaz, amit Bibó oly lelkiismeretesen végiggondolt. Nem így történt, s ez igencsak szerencsés Bibóra nézve – állították némelyek nem leplezett iróniával. Bibó mindenkori korszerűtlensége a gyakorlati politikai kérdések korrekt, erényes kezelésében, a problémák elméleti és gyakorlati megközelítésének helyes arányaiban (reális utópiára való törekvés) rejlik.

Módszertani megfontolások

Valójában nem kell csodálkoznunk azon, hogy a bibói gondolatokból nem lett, nem lehetett ideológia/doktrína. Több okból is így van ez; ezek közül az okok közül én csak néhányra irányítanám rá itt a figyelmet: ahhoz ugyanis, hogy egy gyakorlati megvalósítás magán viselje egy-egy bibói megoldás nyomait, magának  Bibónak a személyes közreműködése szükségeltetett volna, mindazzal, ami benne felelősségérzetben és távolságtartásban megismételhetetlen volt. De talán figyelemre méltóbbak a módszertani okok: Bibó gyakorlati gondolkodó volt, konkrét kérdések érdekelték, ezekre keresett elvszerű, érvényes és igaz válaszokat, mindenekelőtt a problémák okait kutatta, és egyáltalán nem tévedünk, ha elsősorban kiváló diagnosztának mondjuk őt. Igaz, hogy az általa diagnosztizált társadalmi, politikai problémákra igyekezett mindig megfelelő gyógyírt is találni, de mint minden jó orvos, tekintettel volt mind a beteg, mind a betegség körülményeire – ezek határozták meg még a legradikálisabb terápiajavaslatait is. Ha ez igaz, és meggyőződésünk, hogy igaz, akkor érthető, miért nem lehet a bibói gondolatokat minden további nélkül alkalmazni akárcsak azoknak a problémáknak a mai megoldására is, amelyekkel a maga idején ő maga is foglalkozott. Az erre való késztetés mégis roppant erős, szuggesztív írásainak világos problémafelvetése, tárgyilagos, távolságtartó és mégis roppant érzékeny gondolatvezetése az érvényesség és igaz vélemény tekintélyével ruházza fel mondandóját. Az olvasónak az a benyomása támad, hogy mindaz, amit mond, egy egységes és összefüggő egész része, a problémákra javasolt megoldások szigorúan lefektetett elvek szem előtt tartásával történnek, az aktuális problémák elemzése egy koherens elméleti háttér előterében fogalmazódik meg.  Mindez arra csábít, hogy alapos elemzésnek vessük alá a bibói gondolatmeneteket, és utánajárjunk, valóban létezik-e ez az elméleti háttér, annyira koherens-e, amennyire annak hat, és ha nem, akkor mire vezethetők vissza az esetleges összeférhetetlenségek, netalán ellentmondások.

Az előbbi mondatban használt „alapos elemzés” kifejezésért természetesen magyarázattal tartozunk. Távol álljon tőlünk, hogy az eddigi, a Bibó-életmű vagy annak valamely gondolatmenete kapcsán született elemzéseket egytől egyig alaptalannak és felszínesnek minősítsük – ez igencsak önteltség volna részünkről. Csupán azt állítjuk, hogy az eddig ismert Bibó-recepció rengeteg olyan írást tartalmaz, amelyek egyoldalú (jórészt történészi vagy szociológusi vagy jogtörténeti/jogelméleti stb.) megközelítését adják valamely bibói gondolatmenetnek vagy egy-egy bibói gondolat apropóján szellemi párhuzamok megrajzolására vállalkoznak. Mindezeknek természetesen megvan a maguk létjogosultsága. Ám ugyanígy vagy talán még inkább megvan a létjogosultsága egy olyan írásnak, amely az életmű összefüggő elméleti hátterének a felvázolására tenne kísérletet,[1] és igencsak hiányzik egy alapos politikaelméleti vagy még tovább menően politikafilozófiai elemzés. Gondoljunk csak arra, hogy Platónnál az igazságos és jó állam mibenlétére irányuló kutatás az egészséges és rendezett lélek központi problematikájánál találja magát, vagy az Arisztotelésznél is megjelenő görög gondolat a kairoszról, a megfelelő idő vagy a megfelelő pillanat tanáról milyen párhuzamokat kínál egyes bibói okfejtések megvilágítására. De mély filozófiai töltete van például a reális utópia Bibó által több ízben is használt fogalmának, amire később majd részletesebben is vissza fogunk térni.

Széles körben dívik ma az a próbálkozás, hogy Bibót ilyen vagy amolyan ideológia nevében kisajátítsák, gondolatairól egyoldalú képet próbáljanak adni. Ezek a kísérletek kivétel nélkül kudarcra vannak ítélve: lehet például azt mondani, hogy a bibói gondolatrendszer alapjaiban véve szociáldemokrata fogantatású, vagy azt, hogy maga Bibó keresztényszocialista beállítottságú gondolkodó volt, ám nehéz mindezeket maradéktalanul összeegyeztetni mindazzal, amit Bibó a szabadság központi jelentőségéről vallott.

Egy alapos elemzés támpontja lehet mindenekelőtt maga a gondolkodó stílusa. Írásainak túlnyomó többsége esszé, de számos vázlata, töredéke, kiáltványa is maradt ránk; ezzel szemben szigorú értelemben vett tanulmányt viszonylag keveset írt. Még az alaposabban kidolgozott és rendszerezett, a nemzetközi szakközönségnek szánt, a nemzetközi államközösség bénultságáról szóló írása is inkább a nagyesszé műfaji besorolását valószínűsíti. Fiatalkori jogelméleti írásait leszámítva nem beszélhetünk egyetlen olyan írásáról sem, amelyet az értekező próza szigora, zártsága jellemezne. Ma már csak találgathatunk, hogy mi ennek az oka: az-e, hogy nem adatott meg neki a nyugodt, elmélyült rendszerépítéshez szükséges zavartalan környezet biztonsága, vagy az, hogy Bibót mindig is riasztották a végleges, az abszolút igazság rideg vértezetében jelentkező elméletek?

Tudjuk, hogy eredetileg a politikai életet közvetlenül is befolyásoló hivatalnoknak készült, azt is tudjuk – s ennek több ízben hangot is adott –, hogy nem szerette az ideológiákat. Viszont lázasan foglalkoztatták a tág, a szó görög értelmében vett politikai élet törvényszerűségei, mindazok a kérdések, amelyek az adott körülmények között az adott nehézségekkel és problémákkal küszködő államok, rezsimek egészséges működésével kapcsolatban felmerültek. Gyakran konkrét, gyakorlati problémákra keresett válaszokat, ám ezeket a válaszokat mindig sietett a legigényesebben elméletileg is megalapozni, a konkréttól nem elvonatkoztatott általános érvényével felruházni. Ez a következetes és lelkiismeretes törekvése jogosít fel és provokál minket is arra, hogy az elméleti háttér koherenciáját és összefüggéseit vizsgáljuk. Egyáltalán nem vagyunk könnyű helyzetben, először is azért, mert mindenekelőtt gondolatainak szigorú rekonstrukciójára kell törekednünk, gyakran rejtett, ki nem mondott vagy esetleg akkor és ott kimondhatatlan véleményeknek, nézeteknek és tételeknek a megfogalmazására kell vállalkoznunk, ezek összefüggéseit kell feltárnunk. Bármilyen őszinte és korrekt volt is Bibó, az ő munkásságára is érvényes mindaz, amit Leo Strauss a gondolkodók s még szigorúbban a politikai gondolkodók nézeteinek kifejtéséről mond, nevezetesen azt, hogy ezek a gondolatvezetések hajlamosak a rejtekezésre, feszült és kérlelhetetlen oknyomozást kívánnak meg annak érdekében, hogy világossá válhasson minden ízében az általuk helyesnek, esetenként igaznak tartott vélemény. Nem valami szándékos ködösítésről van itt szó, hanem pusztán csak arról, hogy Bibót – miközben konkrét gyakorlati problémák érdekelték, zavaros, gyakran többszörös félreértések és előítéletek által terhelt vitás kérdések kibogozásán fáradozott – elsősorban a megértés és megértetés, a jobbítás szándéka vezette. Ennek az elsőrendű célnak rendelte alá az írásait, az elemzéseit is, így tehát természetes, hogy ezeket az értekezéseket nem kívánta az elméleti problémakezelés nehezen érthető elvontságával terhelni. Arra törekedett, hogy gondolatmenetei minden érintett ember számára követhetők és érthetők legyenek. Másfelől, pontosan a tárgyalt problémák kényes volta miatt, igyekezett a lehető legtompítottabban, legtapintatosabban fogalmazni. Nem túlzunk, ha elemzéseinek jelentős hányadát valahogy úgy próbáljuk értelmezni, mint mikor egy lélekgyógyász terápiás üléseinek a szakmai nyilvánosság elé szánt jegyzőkönyveit értelmezzük, a mögöttes elméleti tartalmak és összefüggések rekonstruálásával. Ha így járunk el, akkor természetesen nem mellőzhetjük azt az ellenvetést, hogy vajon nem túl nagy-e a belemagyarázás kockázata, nem fordulhat-e elő az, hogy Bibónak tulajdonítunk olyan véleményeket, nézeteket, elméleti megfontolásokat, amelyeket ő a maga során nem vallott volna a magáénak. Nem tagadható, hogy a félre- vagy belemagyarázástól való félelem jogos, de megnyugtatásul szeretnénk néhány, a kísérletünk szempontjából biztató érvet itt felsorakoztatni.

Mindenekelőtt tény, hogy Bibó a gyakorlatias problémakezelés mellett nem ódzkodott az elmélettől, és ha megvolt rá a módja, akkor soha nem mellőzte a teóriát. Mint arra Tordai Zádor meggyőzően rámutatott, írásainak struktúrájára az elméleti és gyakorlati gondolatvezetés egymást kiegészítő kettőssége a jellemző. Egyik síkon elméleti oknyomozást folytat, a másikon a probléma ezzel mintegy fordított irányú történeti kifejlődését követi nyomon – két gondolati vonal ellentétes végpontjain egymásba kapaszkodva megteremti a hermeneutikai alaphelyzet körkörös struktúráját. Ha világos gondolatvezetéseit nyomon követjük, akkor a szöveghű fogalomtisztázás segítségével rekonstruálni is tudjuk azt az elméleti hátteret, amely mintegy meghúzódik egy-egy írása mögött. Biztató számunkra életművének tematikus egysége is. Azok a fő problémák, amelyek foglalkoztatták, a nemzetközi és a belpolitikai egyensúly kérdésköre, részben ezzel összefüggésben a hatalom, a jogállami intézményrendszer működése, az ember személyes méltóságának kérdésköre stb., gondolatrendszerét néhány kulcsfogalom köré kristályosítják ki. Meggyőződésünk, hogy az önrendelkezés elve, az elit, a nemzet, a politikai élet perverziójaként tárgyalt politikai hisztéria nem elemezhető összefüggő egészként a politikai filozófia olyan Bibó által is érintett vagy expliciten tárgyalt alapfogalmai nélkül, mint a szabadság, a közjó, a lehető legjobb politikai berendezkedés fogalmai stb.

Mi ezek közül most a nemzet bibói fogalmát próbáljuk a lehető legtüzetesebben megvizsgálni.

Bevezető szavak a nemzetfogalom elemzéséhez

A vizsgálódásunkat főként Bibó három olyan munkájára alapozzuk, amelyek szűkebb vagy tágabb megközelítésben a nemzetközi politikai egyensúly kérdését boncolgatják. Az európai egyensúlyról és békéről (a továbbiakban Egyensúlyról), A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (a továbbiakban Kisállamok) és A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai (a továbbiakban Bénultság) című munkákra gondolunk. Az itt felsorolt munkák mindegyike a nemzetet mint a nemzetközi viszonyok szubjektumát írja le, és ezzel összefüggésben próbálja megadni azokat a lényegesebb jegyeket, amelyek segítségével a nemzet fogalma többé-kevésbé egzaktan körülírható. A három különböző szöveg bizonyos fokig átfedi egymást. Az 1943–1944 között íródott Egyensúlyról bevezető része, vagyis pontosan az, amely a nemzetfogalomra vonatkozó fejtegetéseket tartalmazza, jórészt belekerült az 1946-ban közzétett A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című munkába. Egy szintén jelentős másik része a hatvanas évek második felében íródott Bénultság szövegtestét gazdagította. Ez utóbbi a korábbi két írás vonatkozó szövegrészeitől némileg eltérő módon tárgyalja a nemzetfogalom egy lehetséges körülírását. A két különböző megközelítés közti eltérésekre, azok lehetséges okaira majd természetesen részletesen is kitérünk. Az itt említett írások mellett, amelyek tételesen is tartalmazzák a nemzetfogalom valamely körülírását, elsősorban az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című esszében kifejtett, a politikai közösség mibenlétére vonatkozó bibói nézetekre támaszkodunk. Végül ahhoz, hogy a nemzetkoncepció valamennyi lényeges elemét, ezek összefüggéseit a maguk súlyának megfelelő jelentőséggel felmutathassuk, szükségünk lesz az 1971–1972 között íródott Az európai társadalomfejlődés értelme című nagyesszé alapgondolatára, valamint az Elit és szociális érzék néhány gondolati összefüggésére is.

Most pedig térjünk rá a tulajdonképpeni témánkra. Az említett Bibó-művek születésének időrendjében visszafelé, a nemzetfogalom értelmezésében pedig mélyebbre ásva haladunk úgy, hogy közben elemezzük más bibói kulcsfogalmakkal való kapcsolódási pontjait is.

A nemzet, az önrendelkezés és a lojalitás fogalmainak összefüggéseiről

A Bénultság a következő alapvető fontosságú szöveghelyet tartalmazza:

„Nincs szándékunkban itt a nemzetet definíciószerűen, különböző kritériumok tüzetes felsorolásával, indoklásával és megvitatásával körülhatárolni [...]. Itt most elég csupán arra utalnunk, hogy a nemzet alig vitathatóan társadalmi közösség, éspedig az elemi, alapvető társadalmi közösségeket meghaladó méretű, politikai intenciójú közösség, mely meghatározott területet, hazát és azon politikai szervezetet, államot tud a magáénak vagy kíván a magáénak tudni, s mindezt úgy, hogy ebben a tudatban, a nemzeti tudatban a közösségnek jelentős hányada, esetleg csaknem teljes egésze részes. Fel szokták sorolni még a történelmi összetartozást, nyelvi azonosságot és gazdasági életképességet mint a nemzet kritériumait: ezekről most elég annyit mondanunk, hogy kétségtelenül minden nemzetet valamiféle, hosszabb vagy rövidebb ideig tartó »történelem« formál ki, de ez nem jelenti szükségszerűen, hogy a történelmi keret mindig egyben jó nemzeti keret is, bár az a legegyszerűbb és legszerencsésebb eset, ha minden további nélkül azzá tud válni; a nyelv valóban a világ számos pontján döntő nemzetformáló tényezőként jelentkezett, s jelentősége a tömegkommunikáció kiterjedésével párhuzamosan világszerte növekedőben van, anélkül hogy minden esetben feltétlenül szükséges tényezője volna a nemzetalakulásnak; ami végül a gazdasági összetartozást illeti, ez kétségtelenül alátámasztja az állam létét vagy az államalakítás szándékát, de nem bizonyos, hogy valamely egység gazdasági életképessége szükségképpen nemzetté alakulását is életképessé teszi [...].”[2]

A fent idézett szövegrészből mindenekelőtt azt emeljük ki, hogy Bibó itt nem kíván precíz definíciót adni,[3] csupán az adott gondolatmenet szempontjából fontos összefüggésekre akar kitérni, azokat akarja kiemelni. Ez a gondolatmenet pedig a Bénultságon belül a második rész szűkebb tárgyát tekintve az önrendelkezési elvről, annak kritikájáról és apológiájáról szól. Általában elmondható az, hogy a nemzetfogalom itt található körülírása a nemzetközi közösség intézményeinek szerkezeti és működésbeli elemzését szolgálja. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a nemzet itt az önrendelkezés és a lojalitás fogalmainak a kontextusában értelmezendő. Arra, hogy ez milyen lényeges pontokon hagyja homályban a fogalom egyébként lényeges jegyeit, a továbbiakban még visszatérünk.

Most pedig lássuk, hogy az itt felsorolt jegyek mire is utalnak, és a szóban forgó gondolatmenet szempontjából milyen jelentőséggel bírnak.

Az első és legfontosabb üzenete ennek a körülírásnak kétségtelenül az, hogy a nemzet olyan kollektív entitás, amely politikai intencióval bír, ám a továbbiakban a fogalom ez irányú tisztázására csak részben kerül sor. Ennek az a már fentebb említett oka, hogy Bibó szigorúan a gondolatmenethez igazodva elemzi a fogalmat. Kövessük mi is Bibót ezen az úton és a definíció általa itt nem kifejtett vonatkozásait tárgyaljuk ott, ahol erre ő is sort kerít, nevezetesen az Egyensúlyról nemzetkoncepciójának elemzésekor.

Ami Bibó számára itt elsőrendű fontosságú, az, hogy ez a közösség meghatározott területet és ezen a területen politikai szervezetet, azaz államot tud magáénak vagy kíván magáénak tudni. A meghatározott terület fölött való rendelkezés vagy az erre való törekvés lényegében érinti azt a problémakört, amely a nemzetközi államközösség stabilitásával függ össze. Több ponton is. Mindenekelőtt azért van ennek jelentősége, mert Bibó a nemzetközi államközösség egyfajta alkotmányának tekinti a területi állományt,[4] vagyis a területi status quót. Mint mondja, az államok akkor fogják egymás közti vitás kérdéseikben tiszteletben tartani a majdani nemzetközi döntőbíráskodást, és az ennek eljárásbeli gyakorlatát megteremtő intézményes hátteret, ha ez az intézményrendszer és a mögötte meghúzódó nemzetközi közvélemény a maga súlyával garantálja területi sérthetetlenségüket. Ez a megfontolás végső soron arra a jogi gyakorlatra utal vissza, amely szerint egy állam akkor tekinthető szuverénnek, ha az államok közössége annak ismeri el. Bibót ebben a problémaegyüttesben pontosan az foglalkoztatja, hogy a területi status quóként felfogott alkotmány hogyan tehető elég rugalmassá ahhoz, hogy egyfelől az új nemzetek alakulásával járó feszültségeket békésen és eredményesen kezelni tudja, másfelől ez ne eredményezzen egy teljesen cseppfolyós és kiszámíthatatlan nemzetközi közállapotot, amelyben mindenféle alaptalan igénnyel fellépő közösségek ismét csak a nemzetközi politikai egyensúly megbillenését idézhetik elő. Más szavakkal a közösségek demokratizálódásával járó eme természetes törekvéseket oly módon kell intézményes úton, megfelelő nemzetközi jogi eljárások segítségével kanalizálni, hogy azok a lehető legkevésbé váltsanak ki a szándékaikkal össze nem egyeztethető, sőt azokkal homlokegyenest ellenkező hatásokat.

Arra a kérdésre, hogy melyek azok az új határátírási törekvések, amelyek jogosnak tekinthetők, Bibó roppant egyszerű választ ad: minden elkülönülő nemzeti tudattal rendelkező közösség, az önrendelkezés elvének értelmében, joggal aspirálhat a nemzet politikai szervezetét adó állam létesítésére; olyan állam létesítésére, amely szuverén azon a meghatározott területen, amelyet az önmagukat a nemzethez tartozónak vallók belaknak. A vitás kérdések intézése – néhány bonyolultabb és összekuszáltabb helyzetet leszámítva – végső soron módszertani és technikai probléma. Ezeket a vitás kérdéseket korrekt, pártatlan és jól szabályozott eljárásokkal, no meg nagyhatalmi egyetértéssel kielégítően, azaz a megoldatlanul hagyott és további feszültségeket keltő helyzetek minimumára törekedve, rendezni lehet. Bibó bizakodása ésszerű – a köz- és önérdeken alapul. Nem a jelen tanulmányunk célja sem általában, sem részleteiben elemezni, esetleg bírálni ezt a koncepciót, minket itt csupán a nemzetfogalmat érintő aspektusok érdekelnek.

Mindazokat a nemzet és a lojalitás fogalmaival összefüggő lényeges gondolatokat, amelyeket a Bénultságban erre vonatkozóan találunk, noha kevésbé kifejtett formában, megtalálhatjuk már az Egyensúlyról gondolatmenetében is. Ez utóbbi, bár itteni elemzésünk szempontjából korántsem szolgál olyan következetes és precíz elméleti problémakifejtéssel, mint a Bénultság, összefüggéseiben jóval átfogóbban mutatja be a nemzetkoncepció gondolati szerkezetét. Ez a háború alatt írt és befejezetlen munka, bár közzétett formájában nem tekinthető kritikai szövegközlésnek, egy sor olyan gondolatot tartalmaz, amelyekből többek között a minket itt érdeklő Bibó-koncepció jelentős elemei rekonstruálhatók. A mű, amely szintén a nemzetközi és az azt döntően befolyásoló európai politikai egyensúly kérdéseinek van szentelve, tulajdonképpen egy alapos kórrajz. A politikai egyensúly megbomlásának lelki okait alaposan elemző írásnak az adja a létjogosultságát, hogy Bibó szoros összefüggést tételez és mutat ki a területi stabilitás és egyensúly, illetve a közösségek lelki egyensúlya között.[5] Miközben a terápiára szoruló európai nemzetek kialakulásának lelki tehertételeit vizsgálja, aközben természetes, hogy lényeges dolgokat mond el arról is, hogy a nemzet mint kollektív entitás milyen lelki, tudati jellemzőkkel bír vagy bírhat. Azért kell mégis óvatosan hozzányúlnunk ehhez a posztumusz sajtó alá rendezett íráshoz, mert bár hiánytalanul tartalmazza a nemzetkoncepció majd valamennyi lényeges elemét, a hangsúly nem az elemek kidolgozottságára kerül, hanem a koncepció gondolati szerkezetének arányaira és az elemek összefüggéseire. Az egyes elemek igazán csak akkor válhatnak a maguk jelentőségéhez mérten kiemeltté, ha a bibói oeuvre egy-egy kevésbé átfogó munkájához fordulunk felvilágosításért.

A modern nemzeti tudat azért lehet a nemzetközi politikai stabilitás alapja, mert kettős gyökerű: az ember személyes méltóságát adó szabadságon és az önérdeken alapul. Mikor a demokratikus tömegérzelmek a polgári forradalmak eredményeként birtokukba veszik a nemzeti kereteket, akkor az egészséges nemzetalakulási folyamatok esetében valójában a szabadság és a közösség ügyének az összekapcsolódása történik meg.[6] Azért is lesz a nemzeti közösségalakulás jellegzetes eleme az állam létesítésére – vagyis politikai szervezet (keret) létrehozására – való törekvés, mert az állam mint a polgárai fölött hatalmat gyakorló szuverén, végső soron a nemzethez tartozók önmaguk feletti hatalmát testesíti meg. Az erre irányuló igényt – mint azt a Bénultság definíciója is kiemeli – a közösség ha nem is teljes egésze, de jelentős hányada magáénak vallja; beteljesülés esetén a politikai keretet a magáénak tudja.

Az önrendelkezés elve pontosan azt mondja ki, hogy az elkülönülő nemzeti tudattal rendelkezők közösségének szabadságában áll úgy rendelkezni saját közösségi sorsuk felett, ahogy azt jónak tartják. Ez a szabadság – és az ebből szükségszerűen folyó felelősség követelménye – a garanciája annak, hogy a politikai szervezettel bíró nemzeti közösségek cselekedeteikért számadással tartoznak az államok nemzetközi közössége előtt.

Mikor korábban azt mondtuk, hogy a modern nemzeti tudat az önérdeken is alapul, akkor konkrétan a nemzeti lojalitás mibenlétére gondoltunk. Miről is van itt szó? Bibó azt mondja, hogy a  nemzeti lojalitás kialakulása során magába olvasztotta a korábbi lojalitásformákat: a nemzetiségi, a törzsi összetartozáson alapuló lojalitást, a letelepedett lakóhelyi közösséghez, szülőföldhöz, városhoz fűződő polgári lojalitást, a szakrális és harci vezetőkhöz, majd az uralkodókhoz fűződő kísérői, alattvalói lojalitást, vallási, társadalmi lojalitást, esetenként politikai mozgalmak, pártok iránti lojalitást.[7]

Ha mégoly nemes érdekeken alapuló is, a nemzeti lojalitás egyfajta önérdek. Különösen akkor tudunk ennek a kijelentésnek az igazságára rávilágítani, ha megfontoljuk, hogy a nemzethez való viszonyulás a közösség jelentős hányada esetében érzelmi jellegű. Ezzel elérkeztünk a definícióban szereplő tudás/tudat kifejezések árnyaltabb értelmezéséhez. Az árnyalást pontosan az teszi lehetővé, hogy ezt a „tudást” joggal tekinthetjük többé vagy kevésbé racionálisnak vagy reflektáltnak.

A nemzeti tudat és az elit fogalmának összefüggéseiről

A modern nemzetalakulás folyamata végsőleg minden nemzet esetében abban a forradalmi tettben csúcsosodik ki, mikor a nép birtokba veszi a nemzet politikai kereteit. Ez egyrészt egy széles rétegekre kiterjedő, nagy emocionális töltetű, robbanásszerű történés; másrészt a birtokbavétel pontosan abban áll, hogy a polgárságra jellemző családias, bensőséges érzelmeket átviszik a nemzeti keretre, a politikai szervezetre, valamint az azt kitöltő honpolgárok egészére is. Ebben az érzelemátvitelben a nemzet jelentős hányada vagy csaknem az egésze részes – ezért mondja Bibó, hogy a nacionalizmus és a demokratizmus végső soron testvérérzelmek. Ezen megfontolások alapján azt mondhatjuk, hogy itt elsősorban érzelmi és kevésbé racionális részességről van szó. A racionalitás, a kritikai viszonyulás tudatossága mindig az államélet későbbi konkrét problémáinak megoldásában, a kihívásokra adott tudatos és átgondolt válaszadásokban érlelődik ki. A nemzeti tudat racionális, reflektált összetevője hosszas munkafolyamatban párolódik le. Ebben az egész nemzet lényegi problémáit a maga összetettségében és átfogottságában fokozatosan és folyamatosan megoldó munkafolyamatban már csak egy jóval szűkebb szakképzett réteg, az elit részes.

Ahhoz, hogy kellő világossággal átgondolhassuk az elitnek a politikai közösség életében betöltendő szerepét, megkerülhetetlen annak a szöveghelynek az idézése, amelyet az Elit és szociális érzék tartalmaz: „Kétségtelen, hogy eddig még az emberiségnek semmilyen része nem csinált kultúrát és társadalmi szervezetet valamiféle elit nélkül. Hogy ennek az elitnek a feladata a társadalom vezetése, az szinte közhely. [...] Az elit feladata azonban több és szélesebb, mint a társadalom vállalkozásainak, akcióinak a vezetése. Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására, gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon. Erre a szerepre pedig már csak valamilyen elit, vagyis valamilyen értékelési rend szerint kiválasztott embercsoport alkalmas ...”[8]

Bibónál sehol másutt nem találunk ennél pontosabb és lényegbe vágóbb meghatározást arra vonatkozóan, hogy mi az elit szerepe a társadalomban. Az elit fenti definícióban szereplő két funkciója a kultúrateremtés és a vezetés. Tulajdonképpen ez a két funkció egymástól elválaszthatatlan: egyrészt az előbbi jogosít fel az utóbbira, másrészt az utóbbi teszi lehetővé az előbbit. A definíció másik lényeges eleme – és erre Bibó nyomatékosan ki is tér a szóban forgó esszéjében – az értékelési rend. Mint mondja, az érvényes társadalmi értékrend igazoló ereje és a valóságos társadalmi vezetői helyzetek megléte egyaránt fontos, hogy az elit teljesíteni tudja a feladatát. Lényeges a társadalmi eljárások és módszerek, a problémák megoldására kialakult konvenciók megléte ahhoz, hogy az értékek és a valóság termékenyen hathassanak egymásra. A kölcsönhatás tulajdonképpen az elit tevékenységi területén zajlik. Ha az elit a realitások talaján állva, elfogulatlanul végzi a feladatát, akkor nem lehet cezúra a társadalom és az elit vagy más szavakkal a vezetettek és a vezetők realitáshoz való viszonyában. A maga dolgát helyesen felmérő és jól végző elit joggal élvezi a társadalom bizalmát, és ez a bizalom megteremti a megfelelő alapot az elit zavartalan munkavégzéséhez. Ennek ellentételeként az is igaz, hogy a realitásérzékét vesztett elit megzavarodik, pótcselekvésekbe menekül, s ez menthetetlenül maga után vonja a belé vetett bizalom megrendülését, ami a maga során lehetetlenné teszi az elit zavartalan munkavégzését.

A nemzeti közösség szempontjából a fent említett két funkció összefonódása teremti meg annak a lehetőségét, hogy a történelem folyamán különböző konkrét problémákkal szembetalálkozó nemzeti közösség helyesen mérje fel az adott problémák mibenlétét, az azokkal szembesülő közösség lehetőségeit, és így a saját maga számára a lehető legjobb megoldással is tudjon szolgálni. Világos, hogy az így felfogott elit főként akkor töltheti be sikeresen a szerepét, ha mérlegelve, megfontoltan cselekszik.

Bibó az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című írásában a két világháború közötti diskurzusok egyik közkedvelt mítoszával, a közösségi misztikával számol le. A magyar közélet ellehetetlenülésén sokan próbáltak akkoriban úgy túllépni, hogy valamiféle, az ősiség homályában lappangó, jellegzetesen magyar közösségi alkatot próbáltak a felszínre hozni, megtisztítván azt az idegen hatásoktól. Az „ősi jelleg”-ben bízók ellen így szólalt fel Bibó: „Azok a testi, lelki, temperamentumbeli és tehetségbeli vonások, melyek minden egyén vagy közösség számára alapvető adottságok, nem azt határozzák meg, hogy az egyénből vagy közösségből mi lesz, vagy minek kell lennie, hanem azt, hogy mi minden lehet belőle. Azt, hogy ezek között a sokféle és gazdag lehetőségek között valóban mi lesz belőle, azt már nem eleve meglévő adottságok, hanem társadalmi környezet, nevelés, személyes fejlődés, élmények, tapasztalatok, munkák, teljesítmények határozzák meg.”[9] Végül az írás konklúzióját ekként  fogalmazza meg: „Ha igaz, hogy az alkat olyan valami, ami elsősorban reagálásban, a valóság érzékelésében, feladatok vállalásában és feladatok elvégzésében mutatkozik, akkor a közösség életére alkalmazva nyugodtan mondhatjuk úgy is, hogy az alkat mineműsége, az alkat épsége, az alkat regenerálódása elsősorban politikában mutatkozik meg.”[10] Ép alkat tehát ép reagálóképességet feltételez. Ez a társadalom vonatkozásában annyit jelent, hogy képes újra és újra kitermelni és kiválasztani a maga soraiból egy jó képességű elitet, az elit vonatkozásában pedig azt, hogy ez utóbbi a maga során képes felismerni és megoldani a közösség valós és lényeges problémáit.

Ebben a kontextusban feltehető a kérdés, hogy milyen viszony van a közösség és az elit tudásformái között, kik és milyen tudást őriznek, hogyan gyümölcsöztetik ezt a tudást, milyen viszonyban állnak ezek a tudásformák a nemzeti tudattal.

Csábítóan egyszerű, de egyben antropologizálóan egyszerűsítő és egyben félrevezető is volna egyfajta vulgárplatonizmussal kritikátlanul megfeleltetni az emberi lélekrészeket a nemzet különböző rétegeinek, és azt mondani, hogy az elit a közösség lelkének a gondolkodó része, míg a szélesebb néptömegek különböző rétegei adnák eme közösségi lélek vágyakozó, illetve indulatos részeit. Bibó nagyon is tudatában van ennek a veszélynek, és tételesen is felhívja a figyelmet arra, hogy az egyéni léleknek, illetve különböző funkcióinak nincsen megfelelője a közösség esetében. Egyetlen közösségnek, így a nemzeti közösségnek sincs lelke vagy szelleme, ám a közösséget alkotó emberek vágyai, indulatai, félelmei stb. bizonyos körülmények között összeszerveződve, esetleg szándékos manipulációval összehangolva előidézhetnek olyan helyzeteket, amikor maga a közösség mint kollektív entitás sajátosan emberi módon kezd reagálni, és ez a reagálás tömeglélektani törvényszerűségeket követve mindenekelőtt érzelmi lesz. Kissé sarkítva azt is mondhatnánk, hogy egy közösség megnyilvánulásaiban akkor kezd a leginkább egyéni lélekkel bírónak látszani, amikor túlnyomórészt érzelmileg, indulatilag reagál.

Hogyan oldható fel tehát az észellenes emocionalizmus és az ösztönellenes racionalizmus szembeállításában megnyilvánuló kettősség? Bibó itt sem fogadja el a két álláspont közötti kibékíthetetlen ellentétet és az ebből folyó terméketlen vitát, hanem szintézisre törekszik. A következőket mondja: „Az értelem uralma az indulatok felett olyan követelmény, melyről az emberiségnek semmiféle irracionális lendület kedvéért nem szabad lemondania, ha nem akarja feladni azt, amit eddig fejlődött. De az értelem primátusa nem jelentheti azt, hogy a közösségi és általában emberi dolgokban lehetséges racionálisan berendezkedni az indulatokra való tekintet nélkül, mintha azok nem is volnának. Ezzel a naiv racionalizmussal egy magasabb racionalizmust kell szembeszegeznünk, mely az értelem minden erejét arra koncentrálja, hogy éppen az indulatok bozótjában  tudjon jobban eligazodni.”[11] Ebből a megfogalmazásból világosan kihámozható, hogy az egészséges nemzetalakulási folyamatokban formálódott nemzetek politikai öntudatának végső soron a polgár – a bibói megfogalmazás szerint –, a „műgonddal alkotó ember” közösségi tudatában kell gyökereznie. Természetesen az ideál, amely felé minden nemzetnek törekednie kell, az, hogy ebben a fajta nemzeti tudatban valóban a honpolgárok minél szélesebb rétege, minél jelentősebb hányada részes legyen. A maga munkáját lelkiismeretesen végző ember természetes szocializációja a tudatosság és ezen belül a politikai tudatosság szükséges vertikumát is megteremti.

Itt utalunk arra a központi jelentőségű bibói gondolatra, hogy a politikai keret lényegében a honpolgár személyes emberi méltóságát kibontakoztató szabadság tere, ami azt is jelenti, tehetjük hozzá, hogy ennek a szabadságnak időt kell adni, hogy önmagát beteljesítse. Korántsem arról van tehát szó, hogy ennek a célnak a megvalósítása tervszerűen, akár egy csapásra elérhető volna. Ha úgy tetszik, ez egy spontán, természetes és hosszas folyamat – amelynek a lehetősége megteremthető – eredményeként előálló állapot. A folyamat sikeressége pedig pontosan azon múlik, hogy az adott nemzet és a közösség sorsdöntő problémáiért felelősséget vállaló elitje mennyire tudja megőrizni ép reagálóképességét; a kihívások szülte problémákra a realitások szem előtt tartásával bölcs megoldásokat tud-e találni.

Ez egyben arra a lényegi kérdésre is válaszol, hogy mi a nemzet. Bibó több helyen is félreérthetetlenül megfogalmazott válasza: a nemzet főként problémamegoldó közösség. Innen válik érthetővé, hogy miért van másodrendű jelentősége a nemzetfogalom hagyományosan fontosnak tartott jegyeinek: a történelemnek, a nyelvnek, a gazdasági életképességnek stb. Mindezek csak a saját problémáit az adott körülményekhez mérten a lehető legjobban, bölcsen és hatékonyan megoldó közösségek esetében, a problémamegoldási készség és képesség függvényében nyerik el jelentőségüket. Ezért mondhatja Bibó azt, hogy egy közösséget tulajdonképpen a közös történelem formál nemzetté. Ám ha egy történelem sikertelen problémakezelések, vagyis kudarcélmények sorozata, akkor előállhat új közösségalakításra való igény, amelynek immár lehet kritériuma például a nyelv, a nagyobb gazdasági életképesség stb. Ugyanakkor ez utóbbi kritériumok is kizárólagos alapul szolgálhatnak egy új nemzeti kaland megfogalmazásához, amelynek újólag az lesz a próbája, hogy a majdani történelem mennyire tud sikeressé válni.

Világos, hogy Bibó a politikai nemzet fogalma mellett tör lándzsát, ám roppant lényeges felfigyelnünk arra, hogy ez a koncepció korántsem zárt. Tulajdonképpen bármilyen alapon – történelmi, nyelvi, gazdasági stb. – megfogalmazhatók olyan nagy léptékű közösségi vállalkozások, amelyeket később politikailag is meg lehet alapozni. Ez a legvégső pont, ameddig a nemzeti keretekre épülő világrendben a nemzetfogalom következetes szélesítésével még el lehetett menni.

Befejezésül néhány mondatban reflektálunk arra a különbségtételre, amelyet Bibó a nacionalizmus és a patriotizmus között tesz. Ehhez a különbségtételhez az a kérdés vezette őt el, hogy hol a hiba „a demokratikus szabadság egyenlő önrendelkezés egyenlő nemzetállam, másrészt a másik egyenlet, mely szerint nemzetállam egyenlő nacionalizmus egyenlő fasizmus és háború”[12] egyenletsoraiban. Válasza az, hogy a nemzet politikai-szociológiai tényén alapuló patriotizmust, amely a nemzeti közösségi tudat természetes kohéziós elemeit foglalja magában, meg kell különböztetni az agresszív és uralmi elemeket is magában foglaló nacionalizmustól. Tudniillik az első egy természetes és egészséges folyamat eredményeként megszilárdult lojalitáskomplexum a maga szerves összefüggéseivel, a második ennek perverziójaként az ideológia rangjára emelkedett és lényegében zavaros, illetve hamis eszmekonglomerátum, amelynek kötőanyagát lelki torzulások adják.

Feltéve a kérdést, végső soron miben is kell sikeres legyen egy közösségi s ezen túlmenően egy nemzeti, vagyis politikai vállalkozás, Bibóval válaszolhatunk rá, aki Az európai társadalomfejlődés értelme című kései nagyesszéjében a nyugati civilizáció gyökereit adó görög–római kultúrkör – és mellette a kínai – legfontosabb kiemelendő lehetőségét nevesítve ezt mondja: „Az, hogy a szabadság és a félelemmentes nyugodt értelem uralmát állandósítani, intézményesíteni lehet, lényegileg két nagy kultúrkörben vetődött fel.”[13]

 

Készült az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíja támogatásával.