Buzás Gergely

A kolozsvári Farkas utcai egykori ferences templom
és Erdély késő gótikus építészete[1]

 

A középkori Magyarország késő gótikus építészetének lényeges színfoltja egy sajátos stílus, amelynek legkorábbi feltűnése és legtöbb emléke Erdély területére esik. E stílusra elsőként Nagy Zoltán figyelt fel, aki 1944-ben megjelent tanulmányában[2] mindjárt művésznevekhez: János baráthoz és Kőfaragó Györgyhöz kötötte. Nagy Zoltán nyomdokait követve Entz Géza dolgozta fel a kolozsvári Farkas utcai ferences kolostor építészeti kapcsolatait,[3] majd F. Tóth Rózsa[4] és Marosi Ernő[5] próbálta bővíteni e stílus emlékeinek körét, illetve elemezni eredetét.

Mivel az elemzések kiindulópontként a kolozsvári Farkas utcai egykori ferences (ma református) templomot tekintették, vizsgálódásaink során nekünk is innen kell elindulnunk. Ez annál is inkább indokolt, mivel ez a jó állapotban fennmaradt emlék szokatlanul gazdag az építéstörténetére vonatkozó írott forrásokban. A ferencesek 1486-ban kapták meg a telket a várostól a király és az erdélyi vajda kívánságára. 1487-ben már elkezdődött az építkezés. 1490-ben Mátyás király utasította Tharcsay Márton erdélyi sókamara-grófot, hogy gondoskodjék az építkezés folytatásáról, és János testvért és szerzetestársait küldte Kolozsvárra, hogy folytassák a munkálatokat. l494-ben az építkezés befejezéséig II. Ulászló király évi 300 forint értékű sóadományt rendelt a kolostornak.[6]

A templom két jól elkülöníthető szakaszban épült: az egyszerűbb formálású szentély tűnik korábbinak. Gyámköveinek formáit Nagy Zoltán a visegrádi palota egyik keresztvirág-szalagpárkányával vetette össze, de nyugodtan összehasonlíthatta volna a palotakerengő 1484-es évszámú boltozatának konzoljaival is. Formáik ugyan nem azonosak, de némi távoli rokonságot azért nem lehet megtagadni tőlük. A kolozsvári szentélynek a hajóénál korábbi keltezését az építési logika is megköveteli: mivel az új templom nem egy régebbi helyén épült, nyilván arra törekedtek, hogy minél előbb használhatóvá váljon, ezt pedig csak a szentély mielőbbi befejezésével lehetett elérni. De a hajó később keltezését a déli kapuzat reneszánsz stílusa is alátámasztja. Figyelemre méltó továbbá, hogy a hosszházhoz kapcsolódó északi kerengőszárny elrendezése, valamint kétszer hornyolt bordás keresztboltozatai szoros rokonságot mutatnak a visegrádi ferences kolostornak a 16. század első évtizedében beboltozott kerengőjével.[7] Igen jellegzetes építészeti elemei a hosszháznak a behúzott támpillérekre emlékeztető, téglalap alakú

          

 

falpillérek, amelyeket erőteljes féloszlop-tagozatok bővítenek. E forma kapcsolatait a kolozsvári egykori dominikánus templommal, a szegedi ferences templommal és a dési egykori plébániatemplommal Entz Géza tárta fel. A másik jellegzetes késő gótikus eleme ezen épületrésznek a nyugati kapuzat finoman áttört profilálású, áthatásokban tobzódó, a fény-árnyék ellentéteket maximálisan kihasználó keretezése, amellyel F. Tóth Rózsa foglalkozott, rámutatva a kolozsvári egykori dominikánus kolostorhoz, a pesti plébániatemplomhoz és a budai királyi palota néhány faragványához fűződő szoros kapcsolatára.

A Farkas utcai templom egyetlen ismert építészének, János testvérnek a személyét Nagy Zoltán a visegrádi palotaépítkezésekhez kapcsolta,[8] ám ennek alapja mindössze annyi, hogy Mátyás király az említett 1490-es oklevelét Visegrádon adta ki. János testvér tehát érkezhetett akár Erdélyből is. Nehéz pontosan meghatároznunk, hogy a templom mely részén működött 1490-től kezdve: a visegrádi palota 1480-as évek első felére keltezhető stílusától nem túlságosan távol álló szentélyen, a visegrádi ferences kolostor 15. század első évtizedére keltezhető kerengőboltozatával rokon északi kerengőn vagy pedig a Visegráddal semminemű rokonságot nem mutató, ám annál több erdélyi analógiával rendelkező hosszházon. Kronológiai szempontból feltétlenül ez utóbbi látszik a legvalószínűbbnek.

    

A Szeged-alsóvárosi ferences templom falpillérei

A kolozsvári Farkas utcai református templom nyugati kapuja

 

Mindenesetre a Farkas utcai templom hosszházának összefüggései azok, amelyek Erdély késő gótikus építészettörténete szempontjából a legfontosabb művészettörténeti problémát képviselik. A Farkas utcaihoz hasonló falpillérrendszer másik jelentős erdélyi emléke a dési plébániatemplom hosszházában maradt fenn. E pillérek formái teljesen megegyeznek a kolozsváriakkal, így a műhelyösszefüggés is valószínűsíthető.[9] E falpilléreket megtaláljuk a kolozsvári dominikánusok templomában is. A kolostor ma álló épületei 16. század eleji nagy újjáépítésről vallanak, amelyet egy 1501-es építési adat keltez.[10] A feltehetően korábbi szentélyhez tengelytöréssel csatlakozik a mai formájában barokkosított hosszház, amelynek padlásterében még láthatóak a késő gótikus falpillérek, melyeket Entz Géza a désivel és a Farkas utcaival hasonló részleteivel vetett össze.[11] E pillérforma ismert délkelet-magyarországi emléke még az Erdéllyel szoros kapcsolatokat fenntartó Szeged obszerváns ferences templomának hajójában épült meg. A szegedi templom befejezését a hajófalakra helyezett két 1503-as építési felirat jelzi. A hajó behúzott támpillérei fölé tervezett boltozat ekkor viszont még nem épült meg, vállait és homlokíveit kiképezték, de a végül később megépülő boltozatot más formában, kissé alacsonyabb szinten helyezték e1.[12] Az ismert keltezésű emlékek arra vallanak, hogy ez a jellegzetes falpillérforma az 1500 körüli években terjedt el Délkelet-Magyarországon.

            

A dipsei templom déli kapuja

1477-es feliratos ajtó a kolozsvári plébániaházban

 

Sokkal több emléket kell megemlítenünk, ha a Farkas utcai templom nyugati kapujának finoman tagolt, erős fény-árnyék ellentétre törekvő, profiláthatásokban gazdag keretének stílusát vizsgáljuk. A pálcákkal, lemezkékkel, körtetagokkal sűrűn tagolt profil pozitív elemei fantáziadúsan díszített karcsú lábazati dobokról indulnak. Tipikus megoldás a szemöldökgyám kiképzése, ahol a sokszorosan tagolt keret minden tagozata áthajlik a gyámra is, a gyám belsejét pedig áttörik, hogy a függőlegesen továbbfutó tagozatok és azoknak a sarokban való összemetsződése is megmutatható legyen. E keretformák Erdélyben már az 1470-es évektől kimutathatóak. Legkorábbi emléke e csoportnak a kolozsvári plébániaház felirattal keltezett, 1477-ből származó szemöldökgyámos ajtókerete.[13] Hasonló, bár díszesebb a dipsei egykori plébániatemplom déli kapuja. Itt a templom építését felirat keltezi a diadalív déli támpillérén az 1480-as évekre.[14] A kolozsvári dominikánus kolostor 1501 körül készült számos nyíláskerete gazdag tárháza e stílus formakincsének. A kolozsvári Farkas utcai templom kettős nyugati kapuzatának egyszerűbb változata az ótordai plébániatemplom hajóján is fennmaradt. Az ótordai templomot számos építési felirat keltezi, szentélye 1465–1478 között készült el, háromhajós, csarnokrendszerű hosszházát 1496–1504 között építették.[15] Gazdag sorozatuk maradt fenn hasonló típusú kereteknek az 1502-ben készült nagyszebeni plébániaházon[16]  és a később városházává vált

Ajtó a kolozsvári plébániaházban

patríciusházon.[17] Itt újabb jellegzetességeit figyelhetjük meg e faragványcsoportnak: elsősorban az ajtókeretek bonyolult, sokszorosan tört vonalú, a profiláthatásokkal való díszítés fokozására törekedő megoldásában és a keretet körbefogó lombdíszben. Egy sor szász mezőváros plébániatemplomán is megjelentek ezek a formák: Muzsnán András nagyszebeni kőfaragó dolgozott 1498-ban a háromhajós csarnoktemplomon, melynek díszes sekrestyeajtaja mutat a szebeniekkel rokonságot. Itt az épület befejezésére csak 1525-ben került sor. Ugyanez a mester készítette el 1498-ban a keresztényszigeti templom boltozatát és talán a muzsnai sekrestyeajtóhoz hasonló déli ajtaját is. Ecelen a szentélynek az előzőekkel rokon részletformáit a sekrestyeajtó és a szentély 1499-es évszáma keltezi.[18] A stílus hosszú életét mutatja a muzsnaihoz hasonló berethalmi plébániatemplom 1515-re elkészült sekrestyeajtaja és a kolozsvári Farkas utcai temploméhoz igen közel álló, 1524-es kettős nyugati kapuja, amelyeket intarziás ajtószárnyaik évszámai datálnak.[19] Besztercén a plébániatemplom 1520-as években elkezdett és a század második felében befejezett épületén[20] az oldalkapuzatok már kései változatát képviselik e csoportnak. A stílus kevésbé jól keltezhető emlékeit szinte mindenütt megtaláljuk Erdélyben. Gernyeszeg,[21] Szészárma,[22] Csíkdelne[23] szemöldökgyámos kapui mellett egy udvarhelyszéki

   

emlékcsoport tagjai az agyagfalvi,[24] bögözi,[25] farcádi[26] és küsmödi[27] templomok szinte teljesen egyforma déli kapui is. Provinciális mivoltuk ellenére a stílus még felismerhető jegyeit hordozzák magukon. Az emlékeket nyilván még hosszasan lehetne sorolni. Ám nemcsak ebben az országrészben, hanem a szomszédos régiókban is találkozunk velük. Északkelet-Magyarországon a nyírturai egykori református templom 1488-as évszámú nyugati kapuja[28] és a petneházi református templom nyugati kapuja[29] sorolható e körbe. A legjelentősebb ilyen stílusú emlékcsoportot ebben a régióban a sárospataki késő gótikus faragványok alkotják. Ezek kisebb részét városi házak nyíláskeretei, nagyobb részét pedig az 1534–1541 között felépült Vörös-torony falába másodlagosan elhelyezett kövek képezik.[30] Ez utóbbiakat a kutatás feltételesen az egyelőre ismeretlen helyű dominikánus kolostorból eredezteti.

 

 

Az ótordai plébániatemplom déli kapuja

Az erdélyi késő gótika e jellegzetes formáit nemcsak észak felé követhetjük nyomon, hanem kelet és dél felé is: a 16. század moldvai és havasalföldi építészetében találkozunk hatásaival. A moldvai Bistriţa kolostorában,[31] Voroneţ Szent György-templomában,[32] valamint Rădăuţi Szent Miklós-templomában,[33] Havasalföldön pedig Cîmpulung Szent György-templomában[34] maradtak fenn e körbe vonható ajtókeretek.

Magyarország középső régiójában csak egy-két emlékét ismerjük a stílusnak. A kolozsvári Farkas utcai templom nyugati kapujának közeli változata épült meg a pesti plébániatemplom déli oldalán, illetve egy egyszerűbb, de hasonló stílusú kapu az északin. A pesti templom 13. századi hosszházának két oldalát 1500 körül építették be összefüggő kápolnasorokkal, illetve a 14. század végi szentély déli kápolnája fölé emeleti oratóriumot emeltek, amelynek csigalépcsőajtaja szintén szép példája e gazdag kőfaragó stílusnak.[35] A pesti nagy építkezés lezárásával függhet össze annak a két reneszánsz pasztofóriumnak a felállítása is, amelyeket 1503 és 1506 között Nagyrévi András, illetve 1507-ben Pest városa készíttetett.[36] A pesti belvárosi templom és a kolozsvári dominikánus kolostor nyíláskereteinek analógiái előkerültek a budai várpalota kőfaragványainak töredékei között is. E töredékek stiláris elemzése alapján F. Tóth Rózsa e

A besztercei egykori plébániatemplom déli kapuja

stílus északi, véleménye szerint sziléziai eredetét feltételezte. E véleményét olyan történeti kombinációkkal párosította, miszerint a sziléziai stílus Mátyás sziléziai hódításaival kapcsolatban került volna Magyarországra, és ennek alapján korukat az 1470-es évekre datálta.[37] Elméletét Marosi Ernő fejlesztette tovább, ő egy székesfehérvári faragványcsoportra hivatkozva már szász-sziléziai stílusról beszélt. Az általa elemzett székesfehérvári faragványoknak legalább egy része lakóépületből származik: egy keresztosztós ablakkeret és ajtókeretek találhatók közöttük. Sajnos semmilyen biztos adatunk nincs e kövek pontos koráról és eredeti helyéről, így Marosi feltételezése, amellyel őket a préposti vagy a királyi házhoz köti, egyelőre puszta feltevés. Még bizonytalanabb a szerzőnek az az eljárása, amely a székesfehérvári Szűz Mária prépostsági templom Mátyás-kori szentélyépítményének stílusára próbált következtetni ezen – bizonyosan nem a templomépületből származó – kövekből, ám magának a szentélyépítménynek a kőfaragványait nem vizsgálta.[38] Marosi Ernő, elfogadva F. Tóth Rózsa keltezési javaslatát, azt egy újabb érvvel próbálta alátámasztani: a székesfehérvári Szent Anna-kápolnának a nyugati kapuját is e stíluskörbe vonva és elfogadva a kápolnának az 1478 előtt felépült Hentel-kápol-

   

A voroneţiSzent György-templom kapuja

A pesti plébániatemplom déli kapuja

nával való azonosítását. Ez az azonosítás ma már több ponton megkérdőjelezhetővé vált,[39] így erre aligha építhető e keltezés. A fehérvári kövek pontos keltezésére a rendelkezésünkre álló adatok egyelőre elégtelenek, ráadásul profilszerkezetük eltér az F. Tóth Rózsa által megfigyelt kolozsvári-pesti-budai körben gyakori megoldásoktól,[40] bár a stílusuk kétségkívül rokon, kérdéses, hogy a két csoport kapcsolódik-e valamilyen szinten egymáshoz.

A budai királyi palotán feltűnő faragványok felvetik azt a lehetőséget, hogy e stílus Magyarország középső régiójában talán a kincstárnak az erdélyi sókamarák közvetítésével

 

     

érvényesülő építkezés-finanszírozó, erdélyi kőfaragó műhelyeket alkalmazó megrendelői tevékenységével hozható összefüggésbe.[41]

A fent tárgyalt késő gótikus stílusváltozat emlékei túlnyomó többségükben mégis a középkori Magyarország keleti régióiban találhatóak. Ennek oka minden bizonnyal a stílus eredetében kereshető. Sajnos az F. Tóth Rózsa által idézett boroszlói városháza nyíláskeretei csak igen távolról hasonlíthatók a magyarországi emlékekhez, és a Marosi Ernő által említett szász kapcsolatok ebben a körben még megfoghatatlanabbak, az erdélyi stílus bizonyos elemeinek rokonságát legalább Krakkóig mégis követni lehet észak felé. A pesti, székesfehérvári és nagyszebeni ajtókereteken megjelenő mozgalmas szemöldökkiképzés párdarabja a krakkói Szent Borbála-templom egyik ajtókerete, de a Wawel késő gótikus ajtókereteinek jellegzetes szemöldökmegoldásai[42] sem idegenek e stílustól. A fent tárgyalt stíluskörbe tartozó emlékek sora így szinte kirajzolja azt a 15. század elejétől megnövekedett jelentőségű kislengyelországi, kelet-magyarországi, erdélyi és havaselvi, illetve moldvai területeken áthaladó kereskedelmi útvonalat, amely a Fekete-tenger kikötőit kötötte össze Erdéllyel és azon keresztül Északkelet-

 

Ajtókeret rekonstrukciója Székesfehérvárról (Marosi Ernő nyomán)

Európával.[43] Ez az útvonal már a Zsigmond-korban is jelentős művészettörténeti szerepet játszott egy másik stíluskörnek, a kassai Szent Erzsébet-templom műhelye formáinak elterjesztésében.[44] Nem utolsósorban ennek a kereskedelmi útvonalnak köszönheti Erdély a középkor végi és kora újkori virágkorát, azokat a hatalmas és gazdag városokat, amelyeknek alig akadt párja a magyar királyságban. Ennek az útvonalnak az átmenő távolsági kereskedelme hozhatott csak létre olyan vagyonokat, amelyek nagyszámú és igényes építészeti megrendeléseikkel képesek voltak egy önálló, saját központokkal rendelkező, igen magas színvonalú regionális stílus megteremtésére. Minden jel szerint ugyanis e 15. század végi – 16. század eleji délkelet-európai késő gótikának Erdély városai, elsősorban Kolozsvár jelentheti a kiindulópontját és központját. E stílus kétségkívül része annak a késő gótikus stílusáramlatnak, amely Európa-szerte meghatározta a 15. század végének és a 16. század első felének építészetét. Ebből erednek azok a rokonságok a szász és sziléziai építészettel is, amelyekre F. Tóth Rózsa és Marosi Ernő felfigyelt.

A középkori Magyarország művészetét elemző művészettörténet-írás – elsősorban az egykori ország nagy részén erősen megritkult műemlékállomány miatt – ritkán kísérli meg a belső összefüggések kimutatását, az országon belüli régiók művészetének elhatárolását, önálló művészeti központok képének megrajzolását, s így hajlik arra, hogy a távoli országok művészetével fennálló, esetleg sokkal lazább kapcsolatokat is túlértékelje. A kép azonban, amelyet a középkori Magyarország művészetéről kapunk, ily módon szükségszerűen hamis lesz. Szerencsére – más műfajokkal ellentétben – az építészet időtálló műfaj. Még a lerombolt épületek után is megmaradhatnak alapfalaik és köveik, és így – ha fáradságosabb munkával is – van esély arra, hogy hiteles képet vázoljunk fel még a legviszontagságosabb sorsú területekről is.[45] Az erdélyi–kelet-magyarországi régióban megkönnyíti ezt a munkát az a körülmény, hogy a középkori épületek jelentős része ma is áll.

 

 

The former Franciscan church in Farkas street in Cluj (Kolozsvár) and the Late Gothic architecture of Transylvania. A significant contribution to Late Gothic architecture in medieval Hungary is a characteristic style that first occurred and was most widespread in the territory of Transylvania. It was Zoltán Nagy who first called attention to this style; then Géza Entz, Rózsa Tóth and Ernő Marosi made efforts to add further examples to the group of monuments characterised by this style and to analyse its origins.

An important example of this style, with a well-documented architectural history, is the former Franciscan church in Farkas street in Cluj. The construction, started in 1486–87 and still in progress in 1494, was completed in two, stylistically well-distinguishable phases; probably the sanctuary was built first, then the nave. The stylistic characteristics of this latter form the most important art historical problem concerning Late Gothic architectural history in Transylvania.

Géza Entz has identified the analogies of the system of responds in the nave. These examples – the former Dominican church in Cluj, the former parish church in Dés, and the Franciscan church in Szeged – demonstrate that this typical respond-type spread around 1500 in Southeast Hungary.

The stylistic analogies of the finely structured western portal of the church in Farkas street – with its rich, intersecting moulds and contrasts of light and dark – are far more numerous. Here the rich structure of the mouldings start from imaginatively decorated, slender bases. These forms can be found in Transylvania already from the 1470s. The earliest dated example is a door-frame with shouldered arch from the parsonage in Cluj that bears the date 1477. From the end of the 1470s to the 1520s many further examples are known in Transylvania: Dipse (1480), Ótorda (1496–1504), the Dominican friary in Cluj (1501), the parsonage in Nagyszeben (1502), Muzsna (1498–1525), Kereszténysziget (1498), Ecel (1499), Berethalom (1515), Beszterce (1520s). Many carved stone structures that carry the characteristics of this style, though less securely dated and sometimes provincial, are found in many Transylvanian buildings. This style was present also in the regions around Transylvania, in the Nyírség, Sárospatak, Moldavia, and Walachia. In the other regions of medieval Hungary, however, very few analogies can be found: in the parish church of Pest, in the Buda castle, and in Székesfehérvár. The presence of the carved stones in Buda imply that this style was perhaps connected with the commissioning activities of the treasury, which was financing constructions through the mediation of the salt chambers in Transylvania and had these constructions executed by Transylvanian masons' lodges.

The theories on the Saxon-Silesian origin of this style, often read in Hungarian art historical scholarship, are rather unsupportable and based on general criteria only. The concrete relationships between the monuments can be followed to the north as far as Cracow only, at the most. The group of monuments belonging to this style follows closely the trade route passing through Lesser Poland, East Hungary, Transylvania, and Romania which gradually gained in importance from the early fifteenth century onwards, and connected the ports on the Black Sea with Transylvania and Northeast Europe. This route, in fact, had an important role in spreading the style of lodge of the St. Elizabeth church in Košice already in the Sigismund period. The flourishing of Transylvania in the late Middle Ages and the early Modern Period, its rich and powerful towns that were hardly rivalled in the Hungarian Kingdom, were also in a great part due to the importance of this trade route. Evidence shows that these Transylvanian towns – above all, Cluj – were the places of origin also for this late fifteenth-century and early sixteenth-century stylistic variant of the Late Gothic in Southeast Europe.