Kolozsvári harmincadjegyzékek
(1599–1637).
Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel
közreadja Pap Ferenc. Buk.–Kvár 2000. 669 lap
Régóta várt kötet megjelenéséről adhatok végre számot, melyet immár néhány éve magam is szeretnék kézbe venni. Most ezt már a szélesebb olvasóközönség is megteheti.
Az egyedülálló forráskiadvány a Kolozsvár városában elvámolt árutételek jegyzékét közli a 17. század első feléből. Köszönet illeti a közreadót, hogy e nagy munkát elvégezte, hiszen a kötet javát, közel négy és fél száz oldalt a források teszik ki.
A források közlése mellett egy nagyobb lélegzetű tanulmánnyal is találkozhat a könyv iránt érdeklődő olvasó, mely áttekinti a harmincad történetét, összefoglalja és értékeli az adatokat.
A harmincad szedése királyi jog volt, majd a 16. század második felében az erdélyi fejedelemség is átveszi azt a jelentését, mely szerint a harmincadvám minden egyes behozott és kivitt áru értékének harmincad részét teszi ki. A harmincadhelyek létesítése fejedelmi jog volt, Kolozsváron 1599–1637 között ideiglenesen működött. Báthori Zsigmond annak fejében hozta létre, amiért a várostól többször is vett fel kölcsönt – ezért adta ki 1598. szeptember 3-án a harmincadhely működését megalapozó adománylevelet. 1637-ben I. Rákóczi György felülvizsgálta az addigi számadásokat, szerinte a város ekkor már visszakapta a kölcsön teljes összegét (5–6).
Báthori Zsigmond fejedelem adománylevele szerint a városnak kellett megszerveznie a harmincadhely működését, illetve a harmincadosok kirendelését (akiknek pontosan kellett elszámolniuk). Erre azért volt szükség, mivel a befolyt összegből különböző arányban részesedett a város és a mindenkori fejedelem. A fejedelmi kincstárba az összeg egyharmada, a városhoz pedig a kétharmada folyt be a törlesztés végett. A ráeső részből a fejedelmi udvar a későbbiekben különböző kiadásokat fedezett: vásárlásokat, a református egyház támogatását, az iparosok fizetését.
Kezdetben a sáfárok, majd a harmincadosok – paritásos alapon egy magyar és egy szász – látták el a feladatot/hivatalt, a harmincadjegyzéket is ők vezették. Egymásután következő években többször is megválaszthatták őket.
A harmincadosok feladata igen sokrétű volt, hiszen ellenőrizniük kellett a szállítmányok és a vámcédulák azonosságát. A harmincadvám ekkor a tétel kereskedelmi árának egyharmincadát tette ki. Majd a harmincadjegyzékbe is bejegyezték az adatokat: mely napon jelent meg a kereskedő, az áruk értékét, hova, illetve honnan származik az áru, és a pontos harmincadösszeget. Ez tehát 1637 novemberéig érvényes, amikor is I. Rákóczi György letörlesztettnek tekintette a kölcsönt.
Kolozsvárra, ahogy a jegyzékek alapján a tanulmány szerzője megállapította, 38 helyről hoztak be és a városból 20 helyre vittek ki árut, eszerint a város a közép-európai átmenő kereskedelem jelentős központja lett. Míg Brassó, Nagyszeben a Török Birodalommal állt kereskedelmi kapcsolatban (11).
1526-ot követően, illetve az erdélyi fejedelemség létrejöttével a kereskedelmi útvonalak is változtak. Döntően 3 fontosabb útvonalon zajlott a távolsági kereskedelem. Az első Béccsel kötötte össze a várost (Kassa–Rimaszombat–Pozsony; Várad–Debrecen, illetve Zilah érintésével), a második Lengyelországgal (Krakkó–Jaroslaw–Lemberg–Lublin–Danzig), a harmadik pedig Dél-Európával, a Balkánnal és a Földközi-tenger térségével, illetve Moldvával és Havasalfölddel (15). A négy évtized alatt növekedett a szállítmányok száma. A vámbejegyzések között a fő helyet Kolozsvárnak Béccsel, Eperjessel, lengyel területekkel és Törökországgal kapcsolatos kereskedelmi forgalma foglalta el.
A szerző részletesen foglalkozik azzal, hogy meghatározza az egyes kiviteli és behozatali célpontok forgalmát. Az összilleték alapján Bécs áll az első helyen 41%-kal (behozatal 54%, kivitel 24%). A behozatalban posztófajták, fűszer és egyebek állnak az élen (30). Itt kell megjegyezni, hogy néhány esetben Németországig is eljutottak a kolozsvári kereskedők. A behozatalban Bécset Lengyelország követi, ugyanakkor ennek intenzitása sokkal hullámzóbb. A szerző természetesen részletesen ismerteti, mely termékeket érintette a lengyelországi kereskedelmi forgalom.
Magyarországot különleges hely illeti meg a kereskedelmi forgalomban, míg a behozatalban a 8. helyet foglalja el, a kivitelben az elsőt. Az áruforgalom folytonos volt, a behozatali termékek ugyanazok, mint a közép-európai piacokról behozottak. A kivitel nagyobb része azonban igásállat, ló és őstermelésből származó árucikk volt. Az egyes központok között különleges hely illette meg a felvidéki Eperjest, amely város mellett Lőcse, Bártfa, Rozsnyó, Pozsony is szerepet játszott. Várad és Debrecen is igen előkelő helyen állt a kolozsváriak kereskedelmi célpontjai között (47). Erdély délebbre fekvő városaival ugyanakkor csak igen szórványos volt a kapcsolata.
Moldvával és Havasalfölddel való kapcsolata mellett még inkább fontos volt a Brassóval és Szebennel folytatott kereskedelme, hiszen e városok bonyolították le a román fejedelemségek felé irányuló forgalmat.
A Török Birodalomból csak behozatal jelentkezett. Ugyanakkor a bejegyzett szállítmányok közel egynegyede (22,98%) nem tartalmazta azt, hogy honnan származtak ezek az áruk. Ezeket az adatokat a városi tisztségviselők rögzítették, illetve ők nem, ugyanis nem szabályozták, hogyan kell vezetni a harmincadjegyzőkönyveket (62).
A harmincad behozatalok egyik leggyakrabban említett tétele a posztó, ugyanakkor az is egyértelművé vált a szerző számára, hogy a tárgyalt évtizedekben változás következett be a távolsági kereskedelemben: a hosszú, veszélyes kereskedelmi utakat a rövidebb távúak váltották fel (67).
Egyik alfejezetben azt vizsgálja a szerző, hogy a harmincadjegyzékekben szereplők mennyiben voltak főfoglalkozású kereskedők, illetve mennyiben voltak közöttük kézművesek. Többen saját termékeikkel is kereskedtek, a kor kereskedői még nem specializálódtak egyes termékekre. Több jelentős ötvös foglalkozott kereskedelemmel, majd a későbbiekben ez vált kizárólagos foglalkozásukká (72).
A kolozsvári kereskedők között voltak többen is, akik fejedelmek megrendelésére, illetve megbízásából kereskedtek.
Mindezen források tükrében elmondható, hogy Kolozsvár Közép-Európa egyik számottevő kereskedelmi központjává nőtte ki magát a 17. században.
A szerző a könnyebb áttekinthetőség végett nagyon sok szemléltető ábrával és térképpel látta el a könyvet. A forrás használatát könnyíti a név- és tárgymutató, amely különösen a szakmai közönség nagy hasznára lesz.
Jeney-Tóth Annamária