Schramm, Gottfried: Ein Damm
bricht. Die römische Donaugrenze und die Invasionen
des 5–7. Jahrhunderts im Lichte von Namen und Wörten. München 1997
A Római Birodalom végnapjait jelentő nagy gátszakadást, a dunai limes és vele együtt a dunai provinciák összeomlását, valamint mindennek történeti következményeit a neves filológus szerző nyelvészeti szempontból vizsgálja. A lehetséges kutatási módszerek tudatos szűkítésével, ugyanakkor saját tudománya lépésről lépésre haladó, következetes alkalmazásával gondosan elkerüli azt a hazai tájakon jól ismert gyakorlatot, hogy tudatosan válogatott történeti adatokból, másodkézből vett, esetenként elavult vagy félreértett régészeti adatokból és kiragadott nyelvészeti tényekből kétes konstrukciókat emeljen a „történeti logika” ingoványos talaján. A freiburgi egyetem emeritus professzora ehelyett – három és fél évtized kutatómunkájára alapozva – arról írt, amiben valóban világtekintélynek számít: a szlávok, albánok és románok lakta Balkán helyneveiről, nyelvi viszonyairól, etnikai mozgalmairól és korai kereszténységének nyelvészeti vonatkozásairól.
Gottfried Schramm mondanivalóját távolról indítja, olyan problémák áttekintésével, melyek a korai középkor balkáni viszonyaival és az itteni népek eredetkérdésével látszólag még áttételes kapcsolatban sincsenek. Elemzi az 5–8. század germán névadásában kimutatható hun hatást, mérlegeli a Nibelung-mondakör Kriemhiltjének és Attila utolsó feleségének, Ildicónak esetleges azonosságát, majd figyelme Attila birodalmának népei és a Balkánra beköltöző szlávok felé fordul, akiknek korai gót kölcsönszavait elemzi, és azt a kérdést vizsgálja, hogyan került látókörükbe – keleti germán közvetítéssel – Róma és a „rómaiak” népe, köztük görögül beszélő rhomaikosok és latin nyelvű birodalmi alattvalók, kiket a szlávok keleti germán eredetű szóval vlachъnak neveztek, és akikkel a 600 körül a Balkánra benyomuló szlávok az Isztriai-félszigettől a Dél-Balkánig, Dyrrachium felé húzódó vonal mentén érintkeztek.
A könyv második, számunkra izgalmasabb részében Schramm külön fejezetet szentelt a latin nyelv balkáni fennmaradásának. Tételei, melyeket szerzőjük a Zeitschrift für Balkanologie hasábjain már 1985-ben közzétett, szerencsés egybeesés folytán úgyszólván a jelen könyv kiadásával egy időben, Miskolczy Ambrus gondozásában magyarul is megjelentek (Gottfried Schramm: Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához. Debrecen 1997), így szélesebb magyar olvasóréteg számára is hozzáférhetővé váltak. Rövid áttekintésüket azonban így sem érezzük feleslegesnek.
1. Arra a kérdésre, hogy a mai román nyelvvé fejlődő balkáni latinság mely területeken élte át az ókor végét és a középkor kezdetét, a szerző utal a modern Románia azon kiterjedt részeire, melyek sohasem tartoztak Dacia provinciához, így romanizált lakosságuk sem lehetett. Sajnálatos, hogy az ezt cáfolni hivatott román nyelvészeti írások egyre színvonaltalanabbak, ötlettelen monotóniájuk nem segít kijutni a zsákutcából, még akkor sem, ha – jobb híján – olykor kétségbe vonják a nyelvészeti tények bizonyító erejét.
2. Mindez nagy hangsúllyal veti fel a kutatási módszer kérdését, ami a szerző esetében nem a klasszikus történeti források újraelemzését, nem is ásatási eredmények vagy logikai építmények felhasználását, hanem a földrajzinév-átvételek és szókölcsönzések szakavatott elemzését jelenti.
3. Dacia provincia mintegy 170 éves fennállása a ránk maradt feliratos anyag tükrében nem járt olyan mérvű romanizációval, ami alapján valószínűsíthető lenne, hogy az ókor vége felé a latin itt már többségi nyelvvé vált volna. Semmi sem támasztja alá, hogy a romanizáció üteme – és vele együtt a városiasodás folyamata – a délkelet-európai normákat Daciában meghaladta volna, márpedig az őslakosság jelentős része az Al-Dunától délre sem romanizálódott. Rendkívül nyomós érvekre lenne szükség annak igazolására, hogy a romanizáció a balkáni szubkontinensen éppen ott volt a leggyorsabb, ahol a római uralom a legrövidebb ideig tartott. Ilyen érvekkel a kutatás sajnos nem rendelkezik.
4. A romániai helynevek nem utalnak valamilyen kontinuus romanizált népesség fennmaradására. Ellenkezőleg, Havaselve, a világtörténelem egyik nagy átvonulási területe fő folyója, a Ialomiţa is új szláv nevet kapott. Az Argeş, Olt és Zsil hangalakja is cáfolja azt a feltevést, hogy helyi, romanizált nemzedékek hagyományozták volna őket az ókortól napjainkig, de ugyanez áll a térség négy leghosszabb folyójára, a Temesre, Marosra, Körösre és a Szamosra is. Nem utal daciai maradéklatin népesség nyelvi hatására a daciai keresztény gótok nyelvemléke, a Wulfila-Biblia sem, az Al-Dunánál feltűnő korai szlávok pedig Dunavь formában vették át a folyam keleti germán nevét, miként germán közvetítésre utal az óbolgár vlachь = ’római’ szó is.
5. A honfoglaló szlávok csak Dél-Albánia és Makedónia területén találtak olyan városokat, ahol a latinok alkották a legerősebb etnikai elemet, legalábbis e városoknak a szlávba átkerült hangalakja alapján. Ugyanez mondható el a thesszáliai Elasson (aromán Lăsun) városáról is. Nyelvészeti és történeti adatok utalnak rá, hogy e városok latin népességét a népvándorlás korában északról, a száva és a Duna vidékéről érkező menekültek egészítették ki.
6. A fent körvonalazódó régiót egészíti ki az a másik balkáni terület, ahol – legalább 70, az albán nyelvben is meglévő román szubsztrátumszó alapján – a korai román és albán nép biztosan érintkezett egymással. Az izoglosszák legnagyobb része a juh- és kecsketartás terminológiájára vonatkozik (pl. baci, cătun, strungă, lapte sarbăd), és hegyvidéki szállásterületre utal, melyet a szerző a Balkán hegylánc vidékére lokalizált.
7. A hegyvidéki állattenyésztő románság életformája beépült az első Bolgár Birodalom termelési rendszerébe, fokozatos számbeli és területi térnyerésükkel párhuzamosan. Miután Bulgáriát a Bizánci Birodalom 1000 körül bekebelezte, a korai románok Thesszáliáig, illetve a part menti dalmát városokig is eljutottak. Elsősorban hegyvidéki juhtartással foglalkoztak, de kísértek kereskedőkaravánokat, és katonai szolgálatot is teljesítettek. Transzhumáló legeltető gazdálkodásuk folytán Délkelet-Európa nagy területeire kirajzottak. Az 1185–86-os felkelésből születő második Bolgár Birodalomnak államalkotó, a bolgárokkal egyenrangú népe voltak, lelki gondozásukat II. Baszileiosz császár még 1020-ban az ohridi érsekre bízta. A bolgár egyházi nyelv így a román vallási kultúra részévé vált.
8. A mai Románia területére a románok Bulgáriából érkeztek. Kezdetben a Dunától északra nem is volt püspökségük, hanem az ohridi érseket és vidini suffraganeus püspökét tekintették főpásztoruknak. Havaselve püspöksége csak 1359-ben létesült. Az erdélyi helynevek arra utalnak, hogy a románok itteni felbukkanása – vélhetően a 12. század második felében – időben követte a dél-erdélyi németek első hullámának 12. század közepi beköltözését. Az írott forrásban Erdély földjén először 1210-ben feltűnő, majd a tatárjárás után dinamikusan teret nyerő románságot jellemezve Schramm úgy fogalmazott, hogy szertefújt magokból is kerekedhet sűrű erdő.
A szerző szakmai érveinél, ha lehet, mondandója végkicsengése a tanulságosabb: a Kelet- és Közép-Európát megrázó népvándorlás kori kataklizma nyomán, a címadó dunai gátszakadást követő évszázadokban békés, töretlen helyi fejlődésről, népek és nyelvek zárt továbbéléséről illúzió beszélni. Nem örömteli körülmény, hogy ehhez az illúzióhoz, az albánok mellett, legtovább a román tudomány és kultúrpolitika meghatározó vonulatai ragaszkodtak, és ragaszkodnak ma is. Eleve reménytelenné válik így az érdemi tudományos vita, miután – Schrammot idézve – a román kutatók, akik részkérdésekben ugyan különböző nézeteket vallanak, ebben a vonatkozásban azonban külső szemlélő számára feltűnő egyetértést tanúsítanak, mivel a dákoromán kontinuitás elméletében egy modern állam területi igényeinek tudományos alátámasztását látják (278). Kevés meggyőződés vezeti a recenzens tollát, mikor abbéli reményéről ír, hogy Schramm súlyos ítélete egyszer még igaztalanná és érvénytelenné válhat.
Benkő Elek