Gróf Batthyány Lajos
miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. I–II.
A dokumentumokat válogatta, a jegyzeteket készítette, az előszót írta Urbán
Aladár. Bp. 1999. 1700 lap
Batthyány Lajos gróf, az első felelős magyar miniszterelnök hosszú ideig nem került az őt megillető helyre sem a magyar történeti tudatban, sem az 1848-as forradalom írott történelmében. A negyvennyolcas hagyomány oldalán állók általában túlhangsúlyozták a dinasztia iránti lojalitását, a hatvanhetes irányzat pedig azért nem tudott mit kezdeni Batthyányval, mert felelősnek tartotta a magyar nemzet és a trón között bekövetkezett tragikus összeütközésért. Ennek ellenére hiba volna megfeledkezni arról, hogy a magyarság mindig ápolta a tragikus sorsú mártír miniszterelnök emlékét, de vajmi keveset tudott az 1848. évi békés forradalom győzelméért, eredményeinek megszilárdításáért folytatott küzdelméről. Pedig olyan kiváló történészek foglalkoztak életével és tevékenységével, mint Horváth Mihály, Károlyi Árpád, Hajnal István, és nem is eredménytelenül, hiszen ma is felhasználjuk számos munkájukat, de a Batthyány-kép mégis hiányos maradt, s az egyoldalú értelmezéseket sem sikerült kiküszöbölni. Igaz, Batthyány Lajos sem könnyítette meg a történészek dolgát: naplót nem hagyott hátra, levelet is ritkán írt, emiatt hiányoztak az olyan források, amelyek személyiségének, gondolkodásának megfejtéséhez közelebb vihették volna a kutatást. A személyesebb jellegű forrásokat ugyan nem lehetett pótolni, de egy minden korábbinál alaposabb forrás- és tényfeltárás már régen esedékes volt a reálisabb Batthyány-értékelés érdekében. Nos, ezt a munkát Urbán Aladár vállalta fel és végezte el az elmúlt évtizedek során.
Urbán Aladár munkásságát a megtervezettség, következetesség és a szakszerűség jellemzi: lépésről lépésre haladva kutatta fel azokat a forrásbázisokat, amelyek Batthyány-dokumentumokat sejtettek, s ennek eredményeként több résztanulmány született, amelyek mondanivalóját és sok tekintetben további eredményeket közölve vaskos kötetet írt Batthyány Lajos miniszterelnöksége címmel 1986-ban, amely a Nemzet és emlékezet című sorozatban jelent meg. Ezt követte 1991-ben a Batthyány Lajos főbenjáró pöre című forráskiadvány, majd 1999-ben a most ismertetendő kétkötetes munka, amely az első felelős magyar miniszterelnök iratait tartalmazza.
Ez a kötet 1546 olyan dokumentumot tesz közzé, amelyek 1848. március 17. és október 3. között keletkeztek. A függelékben olvasható Batthyány 1848. december 31-i nyilatkozata, amelynek következtében az ellenség kezére adta magát. Az iratok döntő többsége itt jelent meg először. A kiadvány pontosan követi a tudományos forrásközlés szabályait: a kronológiai sorrendet, közlése szöveghű, a dokumentumokat rövid tartalmi ismertető vezeti be, megnevezi az iratok jellegét (eredeti fogalmazvány, tisztázat, másolat).
Az Előszóból megtudjuk, hogy a kiadvány milyen iratféleségeket tartalmaz, és a válogatás szempontjait is tisztázza. Eszerint a kötet mindenekelőtt Batthyány kormányelnöki minőségében általa kibocsátott iratok gyűjteménye, de tartalmazza a hozzá és a kormányához intézett királyi leiratokat és nádori leveleket, a minisztertársak átiratait, az államtitkárok tájékoztatóit, a királyi, majd kormánybiztosok, hatóságok hozzá küldött jelentéseit. Batthyány azonban a szorosabban vett miniszterelnöki funkció mellett több más területen „tárca” jellegű hatáskört is betöltött: rá hárult a nemzetőrségek szervezésének és ellenőrzésének feladata, s a minisztertanács rábízta a távol lévő hadügyminiszter helyettesítését is (amint ismeretes, Mészáros Lázár május 23-ig Itáliában teljesített szolgálatot). Ezért teljesen indokolt, hogy Urbán Aladár a miniszterelnöki iratok mellett a nemzetőrségi és hadügyi iratokat is felvette a kötetbe – amit egyébként már a kötet címe is jelez. Továbbá Urbán Aladár szükségesnek tartotta, hogy közreadja a március 23-án létesített Országos Ideiglenes Bizottság iratanyagát (ezt a testületet a miniszterelnök kezdeményezte abból a célból, hogy az országgyűlés pozsonyi ülésezése idején Pesten működjék, s a türelmetlen radikálisokat megnyugtassa, miközben segíti a rend fenntartását). Ha a forráskiadvány dokumentumait tartalmilag próbáljuk csoportosítani, először arra a jelentős számú iratra kell gondolnunk, amelyek Batthyány miniszterelnöki kinevezésével, a kormányalakítással, a miniszterelnöknek a kormányzattal kapcsolatos elképzeléseivel, a minisztérium működésének beindításával kapcsolatosak. Külön lehet csoportosítani a nemzetőrségi s hadügyi rendelkezéseket, aztán az őszi kormányválság iratait, valamint Batthyánynak mint ügyvezető miniszterelnöknek iratanyagát. Mindezt azért láttuk jónak felsorolni, hogy érzékeltessük: Urbán Aladár forráskötete nemcsak Batthyány miniszterelnöki munkásságára vonatkozóan nélkülözhetetlen ezután, de a magyar forradalom általános történetének kutatásában sem kerülhető meg.
Az egyes periódusokban keletkezett iratok között tulajdonképpen nem lehet fontossági sorrendet felállítani, ám valószínűleg mégsem követünk el hibát, ha a „kezdetek” dokumentumainak kivételes jelentőséget tulajdonítunk. Azokból ugyanis kiderül Batthyány határozottsága s nagy igyekezete, hogy valóban felelős, valóban független minisztériumot alakítson a nemzeti szabadság biztosítása érdekében. Ezt jól mutatja Klauzál Gáborhoz március 22-én irt levele, ezért idézzük: „Tekintetes ur! Ő Felsége kegyes megbízásából független felelős magyar kormány alakításában működöm. Az ide zárt törvény javaslat magyarázni fogja anak formáját. Ohajtom Önt a földművelés- ipar és kereskedési osztály tárczájával kezében, azon sorban látni, hol eddig Deák, mint igazságügy-, Kossuth mint pénzügy-, b. Eötvös vallás és közoktatási, Szemere belügyi ministerek tündökölnek. Örömömre válik, ha ezek közt helyet foglal. Ön ismeri elveimet, egy zászló alatt küzdöttünk: a felelős kormány alakításában sem tévesztem az elveket szemem elől, sőt azért léptem a kormányrudhoz is, hogy azon elveket keresztül vigyem. Azon neveken kívül miket emliték, ez amit Önnek biztositékul adhatok arra nézve, hogy az általam össze szerkesztett kormány a szabadság érdekében és szellemében lesz alakítva” (149). Látjuk, hogy a minisztérium felelősségét és független jellegét az elvek síkján említi, s számos más irat bizonysága szerint Batthyány mindvégig kemény küzdelmet folytatott ezen elvek érvényesítése érdekében. Ez nehéz feladat volt: a minisztérium függetlenségét Bécstől kellett kicsikarni, a kormány felelőssége pedig a modern parlamentáris rendszer kiépítését feltételezte. Ennek érdekében le kellett bontani a rendiség intézményrendszerét s helyette kiépíteni és működtetni a polgári parlament intézményeit. És az utóbbi sem volt könnyű kérdés: például magával a királyi helytartó István nádorral kellett szembeszállnia, amikor az országgyűlés főrendi házának maga a nádor szeretett volna elnöke lenni. Batthyány önmagának sem szándékozott a már említett hatásköröket meghaladó hatalmat biztosítani. Ez nem kis mértékben járult hozzá a kabinet tagjainak gyümölcsöző együttműködéséhez, amelyben semmiféle feszítő rés nem keletkezett, legalábbis áprilistól június végéig. A júliusi s augusztusi együttműködés nem volt annyira harmonikus, de ezek már inkább az ország helyzetének közismert rosszabbodásával álltak összefüggésben. Ennek során éleződtek a miniszterelnök s Kossuth közti ellentétek, de – amint a kötet iratai arról meggyőznek – korántsem olyan mértékben, mint az az 1848-as emlékirat-irodalom nyomán a magyar történeti tudatba beépült. Itt csak utalni szeretnénk arra az egyébként eddig is ismert tényre, hogy az elnökségről lemondó Batthyány azt javasolta: a kormányt bízzák Kossuthra, aki a közvélemény támogatását élvezi (1267–1268).
A szóban forgó kötet számos dokumentuma foglalkozik Erdély helyzetével. Batthyány híve volt az uniónak, s az erdélyi országgyűlés uniós törvényének gyors királyi szentesítését nem kis mértékben éppen a magyar miniszterelnök segítette. Kabinetjében erdélyi ügyekben b. Kemény Dénes államtitkár véleménye volt irányadó. Teljesen megbízott Vay Miklós királyi biztosban (főkormánybiztosban) is, akit az utolsó percekig arra biztatott, hogy keresse az együttműködés lehetőségét Puchner altábornaggyal és a Guberniummal, valamint a románok és szászok vezetőivel. Batthyány békekísérlete és békítő politikája rendre kudarccal végződött, de ő ezzel is számolt: a nemzetőri s főként az új honvédzászlóaljak felállítása érdekében tett intézkedései bizonyítják, mi mindent tett az ország védelmének erősítéséért. Addig azonban nem volt hajlandó elmenni, hogy akár a dinasztiával szemben is fegyveres ellenállást szervezzen. De iratainak tükrében bízvást elmondható, hogy Batthyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök az 1848-as törvényeknek elkötelezett védelmezője volt.
Összegezésül: Urbán Aladár forrásgyűjteménye a Batthyány-kutatás jelentős eredménye, hozzájárul egy hitelesebb Batthyány-kép kialakításához s helyének az eddigieknél pontosabb kijelöléséhez az 1848-as magyar forradalom történetében. Általa időtálló hasznos művel gazdagodott a magyar történeti irodalom.
Egyed Ákos