Az élők privilégiuma, hogy élvezhetik az előttük jártak fáradozásának összes eredményét. De ez kötelességükké is teszi, hogy a tisztes munka követendő példáit mutassák fel tanulságul a nyomukba lépő újabb nemzedékeknek, és őrizzék meg azok emlékét, akik kiemelkedő érdemeket szereztek közösségük javának szolgálatában.
Különösen nagy szükség van erre manapság, amikor az emberek nagyon feledékenyeknek mutatkoznak. Pedig a közelmúlt keserves tapasztalataiból sok mindent megjegyezhettek volna. Például azt, hogy a tudományok világában a szervezeti keretek és a munka folyamatossága biztosíthatja a leghatékonyabban a fejlődést. Ezen a területen leggyorsabban a korábbi nemzedékek eredményeire építkezve lehet előbbre jutni. Arról sem kellene megfeledkezni, hogy napjaink köztudatában már elmosódott a saját magunk hasznára és a közösség javára végzett munka közötti minőségi különbség. Csak egy-egy tisztes élet lezáródásakor figyelünk fel a kettő közötti jelentős értékkülönbségekre. Önkéntelenül ilyen és ezekhez hasonló gondolatok tolulnak elő Bereczki Ferenc tagtársunk halálának hírére azokból, akik részesei voltak az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1990. évi újjászervezésének.
Elhunyt munkatársunk nem tartozott ugyan az Egyesület vezetői vagy a tudományok jeles művelői közé, mégis megörökítendő szerephez juthatott az újjászervezésben, mert egyszerű tagjainknak azt a tisztes típusát testesítette meg, amilyenekben napjainkra oly erősen megfogyatkoztunk.
Bereczki Ferenc 1921. július 6-án Szászrégenben született. Az ottani római katolikus polgári iskola elvégzése után, 1940 őszén a közeli Alsórépára került jegyzőségi írnoknak. Innen vonult be katonának 1942-ben Marosvásárhelyre. Kiképzése után, a háború utolsó szakaszában a frontra került, alakulatával részt vett a felső-magyarországi utóvédharcokban. Ezek során kisodródott Csehországba, ahol 1945 tavaszán egységével együtt fogságba esett. A Szovjetunióba szállítástól azonban, szerencsés véletlenek folytán, sikerült megmenekülnie és még annak az esztendőnek őszén hazavergődnie Erdélybe.
Tulajdonképpeni pályája csak ezután kezdődhetett el Dicsőszentmártonban, ahol az ottani téglagyárnak lett a tisztviselője. Ott hamarosan felfigyeltek a talpraesett, jó szervezési készséggel megáldott munkaerőre, és rövid időn belül tervfelelősi, majd osztályvezetői beosztást kapott. Itteni lehetőségeit a tanulni vágyó fiatalember arra is felhasználta, hogy esti tanfolyamon a gimnáziumi osztályokat szintén elvégezze és 1962-ben érettségi vizsgát is tegyen. Bereczki Ferenc ekkorára azonban már ismertnek számított a kisváros üzemeinek köreiben, és rövidesen átcsábították a bútorgyártásra berendezkedő kisipari szövetkezetbe szervezőnek, ahol megtalálta igazi munkaterületét. Nem kis része lett abban, hogy a kezdetben jelentéktelen szövetkezetecske 600 fős üzemmé nőtte ki magát, mely nemcsak az országban, hanem külföldön is (főként Franciaországban) jó hírnévnek örvendett a legigényesebb megrendelések kifogástalan teljesítése révén. Bereczki Ferenc Temesváron és Bukarestben alaposan felkészült a kedvére való új munkakörében adódó feladatokra, állandóan tanult, és 1981-ben történt nyugdíjba vonulásáig a szövetkezet termelési osztályának műszaki vezetőjeként a bútortervezés és bútorgyártás országosan elismert és számon tartott szakemberei közé küzdötte fel magát.
Bereczki Ferencet a természetében rejtőző szenvedélyes tudásvágy tette kitűnő ipari tervezővé és szakemberré. Meglepő, hogy milyen világosan látta a tudományok jelentőségét az ipari fejlődésben. Ez a felismerése tette az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az elődöktől örökölt keretek hasznosításának egyik leglelkesebb és legönzetlenebb támogatójává. Legszemélyesebb ügyének tekintette a magyar nyelvű tudományosság iránti érdeklődés felkeltését városának magyar lakói körében. Munkájának eredményeként elsőként Dicsőszentmártonban jött létre Egyesületünk mintaszerűen működő, meglepően népes helyi szervezete. Innen terjedt el Erdély-szerte a Múzeum-Egyesület vidéki szervezésének ez az új formája. Bereczki tagtársunk a tudományok hivatásos művelőit is megszégyenítő buzgósággal fáradozott azon, hogy a tudományos ismeretek városa magyarjaihoz anyanyelvükön jussanak el, mégpedig jól működő, korszerűsített szervezeti keretek által biztosított módon.
Bereczki tagtársunk értékrendjében kiemelt tekintélye, hitele volt az írásnak, a könyveknek. Nyugdíjas éveiben maga is írásban örökítette meg talán legnagyobb élményét, életének a fronton töltött időszakát. Csak utólag, a Magyar Hadi Levéltárban derült ki, hogy marosvásárhelyi alakulata háborús szereplésének egyetlen írásos emléke az ő frontnaplója. E vállalkozásának sikere bátorította fel arra, hogy tervbe vegye Dicsőszentmárton 20. századának monográfiáját, annak bemutatását, hogy a kis mezővároska miként fejlődött ipari központtá.
Ez a terve foglalkoztatta, erről beszélt az Egyesület tavalyi közgyűlésén, melyre szokása szerint ezúttal is feljött Kolozsvárra, de a nyáron megbetegedett, és egyhónapi kórházi kezelés után 2000. szeptember 21-én 79 éves korában Dicsőszentmártonban elhunyt. Két nappal később szülőföldjén, a magyarrégeni református temetőben helyezték örök nyugalomra.
Egyesületünk legidősebb tagjai még tudják, hogy a Múzeum-Egyesület és az erdélyi magyar társadalom kapcsolatrendszerében a tudomány népszerűsítése területén mekkora fontossága volt a Bereczki Ferenchez hasonló lelkes tagtársainknak. Ők alkották azt az éltető hajszálér-hálózatot, mely biztosította a teljes összeforrottságot, azt, hogy Egyesületünk éltető szerepet tölthessen be kisebbségi társadalmunkban. Bereczki Ferenc elvesztésekor Egyesületünknek hasznosabb kívánsága nem lehet annál, mint hogy adjon az Isten minél több hozzá hasonló tagtársat a mindenkor esedékes megújulásokhoz.
Jakó Zsigmond