Jakab Dénes

A szuverenitás alakzatai

 

Minden elméleti állásfoglalásnak, így a politikaelméletinek is két fő korláttal kell számolnia. Először helyes dolog elismerni a politikai tudás pragmatikus értelemirányultságát, azt, hogy a nézőpontok tudományos relevanciájuk mellett, azon túl, rendelkeznek sajátérvényűséggel, ami szerzőjük ideológiai, világnézeti hovatartozását tükrözi. Ennek a következménye az alternatívakeresés, függetlenül attól, hogy csupán a fennálló rend szubverziójára tör, puszta alternatívát ajánl, szemlélője avagy eltökélt beteljesítője a megvalósítandó alternatíváknak. A másik tényező a használónak (olvasó, szerző, hallgató, vitázó) a diskurzus szintaktikai rendszeréhez való viszonya. Létezik az elméletnek egy olyan, a különböző értelemegységek kombinációs szabályait tartalmazó mélyszerkezete, amely az előbbi tényezővel, a nézőpont szempontjával kiegészítve lehatárolja, kiszámíthatóvá teszi, irányítja az érvelést: a tudatosság és a metatudás kategóriái tudáskonstituáló tényezőkké válnak. Ezek után teljesen releváns kérdésként merül fel az – bár ez a dolgozat keretében megválaszolatlan marad –, hogy vajon a politikaelmélet, a politikai filozófia maga is része-e, s ha igen, milyen szinten a gyakorlatnak. A tanulmány közvetlen célja a szuverenitás fogalmának mint alkotmányjogi fogalomnak hatástörténeti kontextusába való visszahelyezése, továbbá átértékelése, különös tekintettel és vonatkozásokkal a jelenlegi román alkotmányra. 

Fellapozva az alkotmány első lapjait, a címben rögzítettek szempontjából a következő tételekre kell figyelemmel lennünk: az 1. szakasz 1. bekezdése értelmében „Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállam”; a 2. szakasz 1. bekezdése a szuverenitás birtokosának – az akaratát referendum és képviseleti szervei által gyakorló – román népet nevezi meg. A harmadik passzus (4. szakasz 1. bekezdés) az állam fundamentumáról állítja, hogy az éppen a román nép egységében keresendő.[1]

Az értelmezés és behelyettesítés logikája szerint a szuverenitás – a legfelsőbb akarat – birtokosának nevezhető mindenki, aki akaratát referendum által, valamint a képviseleti szervekbe való delegálás útján érvényesíti. Ez a politikai testület alkotja a román állam anyagát, az alkotmány megnevezése szerint pedig ez „az egységes román nép”. Bár a fenti logika szerint a Románia területén élő – fajra, nemre, nemzetiségre, etnikai, nyelvi, vallási, politikai, vagyoni hovatartozástól függetlenül – egyenlő állampolgárok egyformán államalkotó elemek, valójában mégsem birtokosai a szuverenitásnak, aminek egyenes következménye az akarat heteronómiája. Ennek egyik oka az, hogy a szuverenitás az alkotmány rendelkezése szerint csakis a maga egészében, a nemzet által birtokolható, azaz senki sem gyakorolhatja saját vagy egy csoport nevében (2. szakasz 2. bekezdése szerint). Másfelől a probléma fogalmi természetű: a szuverenitásnak mint a törvényalkotás, a legitim erőszak alkalmazásának kizárólagos joga gördít elő bizonyos akadályokat.

Az alábbiakban dolgozatomban megpróbálok a szuverenitás fogalom értelmezésének, különböző elméleteinek, alternatíváinak nyomába eredni, a kisebbségek és az állam, a (kisebbségi és többségi) polgár és az állam viszonyát átgondolni. A központban a szuverenitás hatókörének, nagysága mértékének, alanyának kérdése áll: létezik-e szuverenitás, illetve olyan jogi norma, amely összeegyeztethető a személy autonómiájának elvével;[2] kinek kell engedelmeskedni, ki és milyen mértékben rendelkezhet az egyén fölött a jogos kényszer eszközeivel?  A végső kérdés: a szuverenitásnak melyik elmélete rendelkezik – filozófiai értelemben vett – legitimatív potenciállal?

E kérdéssel kapcsolatosan – természetesen – előrebocsátható, hogy a válasz egy körülhatárolt értékkészlet valamely elemeként lehetséges: az állam létével kapcsolatosan felállított elméletek egy erős és egy minimális gyakorlatról beszélnek, a szuverenitás ekképpen mint a totális állam, netalán a libertariánus állam szuverenitása lehetséges, egyáltalán az állam bármiféle erős értelmezésével az emberi jogok által megalapozott szabadság eszméje az, ami szembeállítható; a harmadik lehetőség a középút.

A szuverenitás, ami sohasem az

A szuverenitás ma használatos értelmében többféle jelentésréteg társul egymáshoz, s bár folyamatos átalakulásokon ment át, a szuverenitás már a klasszikus megfogalmazásában sem volt az, ami: nem volt az állam abszolút, csupán a legfőbb hatalma. Bár Jean Bodin, egyike a fogalom első teoretikusainak, mint az állam állandó és abszolút hatalmát határozza meg, tisztázza e két attribútum jelentését, ám közvetlenül ezek után korlátokat állít az abszolút és állandó jelleg elé.

Szerinte a szuverenitás a törvénnyel szembeni viszonyban áll fenn: a szuverénnek jogában áll törvényt alkotni, eltörölni. Ez a két mozzanat ténylegesen igényel valamiféle hatalmat: eltörölni egy törvényt csak annak áll jogában, akire az adott szabály hatálya akkor és ott, azaz az eltörlés aktusában nem érvényes. Hasonlóképpen új szabály megalkotása csakis annak lehetséges, akit az eltörlendő törvény már nem kötelez, aki a törvény hatalmán túl van, azaz a (valamikor) szuverén (állandó és abszolút) hatalommal alátámasztott törvényt képes áthágni. Ebből az okból kifolyólag a szuverént nemcsak a korábbi törvények, de még a saját maga iránt vállalt kötelezettségek, úgymint eskü, ígéret sem korlátozzák, csupán a másik szuverénnek tett eskü.

Bodin meghatározása, túl azon, hogy contradictio in adjectio, egészen más korlátozó meghatározottságokat is implikál. Maga az abszolútum metafizikai fogalma az első csapda: az ország minden uralkodója abszolút szuverenitás, törvényei ebből adódóan abszolút és állandó érvényűek, akár kibocsátójuk hatalma. Mégis a viszony, amelyben a szuverén hatalom kifejezésre jut, a más és a saját hatalommal való kollízió korlátját teremti meg. Vannak azonban Bodin által felállított, tehát felismert egészen más jellegű korlátok is. Az Isten és a természeti törvény, bár úgy tűnik, hogy államon kívüli hatalmak, erkölcsi és jogi autoritásai néhány korlátozó elemnek: ezek főleg erkölcsi és anyagi természetűek, s ezeknek rendjén az uralkodónak felül kell bírálnia a fentebb meghatározott abszolút és állandó hatalmát. A jogosés méltányos szerződésekmégis kötik az uralkodói hatalmat, mint ahogy a becsület is korlátozó, mert mindhárom a természeti törvényésIstenszabálya. Külön rendbe tartozik maga az ésszerűség, ami az érdek és becsület összeütközésében megkívánja az előbbi érvényesülését. Az uralkodónak igazságosnak kell lennie, és kerülnie kell a tehetetlenség, gyengeség, szívbéli hitványságlátszatát. A harmadik csoport korlátai a törvényhozás formakövetelményeit rögzítik: minden adománynak, kiváltságnak, ajándéklevélnek vagy okmánynak záradékkal kell rendelkeznie, amelyben egyebek mellett[3] garanciára utaló kijelentésnek kell állnia: „hacsak nem sérti más jogát”. Negyedik csoportba a királyság örökösödési és államformára utaló rendelkezések tartoznak. Az utolsó korlátot az érdek jelenti.

Az uralkodó szuverenitása – mondhatná Bodin – a megmaradt szuverenitás és a létező korlátok immár „korlátlan” és „szuverén” összekapcsolása: „Az uralkodónak szabad a hasznos törvények közül a leghasznosabbakat, az igazságosak és becsületesek közül a legigazságosabbakat s legbecsületesebbeket választani, még ha egyeseknek hasznos, másoknak káros is ez, de a haszon a közé, a kár az egyéné; az alattvalónak viszont nem szabad a becsület vagy az igazság álcája mellett megszegnie uralkodója törvényeit.”[4] (Kiemelés tőlem – J.D.)

Az egyén és a közösség közötti ellentmondás maximális intenzitását az alkotmányban ténylegesen szentesített és konstitutív rousseau-i állam- és népszuverenitás elméletében éri el. Rousseau célja a legoptimálisabb államforma felvázolása, ha – mint ahogy ő mondja – az embereket olyanoknak vesszük, amilyenek, a törvényt pedig, amilyen lehetne.

A törvény rousseau-i koncepciójának alapja a szuverén főhatalom autonómiája: a jogviszonnyá váló határozat, amelyben az egész nép (a szuverén, a főhatalom) saját maga számára hoz törvényt, s nem egy szuverenitással felruházott uralkodó a törvényhozó autoritás. Rousseau következetes marad az autonómia demokratikus kitéte iránt, amennyiben kiköti, hogy csak a teljességgel általános akarat, a nép akarata az, amely ilyen törvényt képes hozni, s legyen bárki, akinek hozzájárulása hiányzik, a határozatnak csak magánakarati jellege van. Az állam Rousseau szerint az a par excellence közeg, amiben az emberi erkölcsiség létezhet, ha a természeti állapot ösztönei fölött az erkölcsiség uralma konszolidálódik: „Csak akkor váltja fel a kötelesség szava a testi hajlamot és a jog az étvágyat, ha az ember, aki csak önmagára volt tekintettel, belátja, hogy kénytelen más elvek szerint cselekedni és eszére hallgatni, mielőtt hajlamainak engedne.”[5]

A törvény tárgya, akárcsak az őt létrehozó akarat, általános, rendelkezései a nép érdekeit kell hogy szolgálják, ellenkező esetben az állam felbomlik, de Rousseau szerint a legfőbb hatalom rendelkezései teljességgel korlátlan jellegűek. Rousseau számára a nép autonóm törvényhozási aktusa egyben egyéni törvényhozást jelent, hiszen egy szavazásra bocsátott törvényjavaslat megszavazásakor az elfogadott többségi határozatnak a disszenterek számára is, de főleg nekik egy retrospektív belátásban morálisan asszimilálódni kell, olyannyira, hogy ne sérülhessen meg a kezdetben lefektetett meghatározás: a társulás révén ugyanolyan szabadnak maradni, mint a természeti állapotban, mert a törvénynek engedelmeskedni valójában annyi, mint saját magunknak engedelmeskedni! A törvény azért nem válhat heteronómmá – gondolja Rousseau –, mert a köztársasági ethosz képes elérni, hogy polgárai a szabad megfontolás révén újrafogalmazzák véleményüket, amelynek jelét a törvénynek való engedelmességben meg is mutatják.

A rousseau-i törvényfogalomban van valami demokratikus: túl azon, hogy a jogokban és kötelességekben egalitáriánus pozíciót képvisel, a szavazás aktusában módszertani precizitással igyekszik kizárni a magánvélemény eluralkodását. A szavazás résztvevői nem mások, mint az atomizált szavazópolgárok, ki-ki véleményét mint egyéni akaratot nyilvánítva ki. A politikai mező szereplői közt – Rousseau nézete szerint – a pártok, társulások eleve ki vannak zárva. Jelenlétük csorbítaná az állam összetételét, ugyanis az állam egy össz-személyiség, amelynek annyi tagból kell állnia, ahány szavazat leadható, ám a csoport- vagy párttagok magánakaratát a társulás akarata mint közakarat helyettesíti, felszippantja, amely utóbbi a maga során csupán az állam közakaratával szemben lehet magánakarat, de számbelileg csökkentve a leadott szavazatok számát: ilyenkor „nem annyi a szavazó, mint az ember, hanem csak annyi, ahány csoport”.[6]

A rousseau-i polgár helyzete a megkötött kettős szerződés ellenére is egyoldalú: bár szerződést köt magánszemélyként a főhatalom ellenében (itt elsősorban a többiekkel való egyenlő elbánás joga az, amivel rendelkezik az állammal szemben, a tulajdonhoz, valamint a védelemhez való jog, ide tartozna személyes érdekének bizonyos mértékű figyelembevétele[7] a főhatalom részéről); főhatalomként a magánszemélyek ellen kötött szerződése egyszer s mindenkorra garantálja számára a törvény uralmát, azt, hogy sosem másnak, csupán saját magának engedelmeskedik, ha betartja a törvényt. Ám a törvény egy oszthatatlan akarat, statisztikailag egyáltalán nem valószínű, hogy ténylegesen tárgyiasul az egyes egyén akarata a közakaratban, s ezen a ponton kérdéses az egyéni autonómia és az organikus egészként felfogott társadalomban megvalósuló autonóm törvényhozás közti de facto megfelelés. Rousseau államában a polgárt semmi sem védi, s társait is ugyanúgy kiszolgáltatja a törvénynek, a végrehajtó magánakaratának. A társadalmi szerződés valójában nem a főhatalomtól, hanem inkább az omnipotens törvénybe belevegyülő magánakarattól képtelen megmenteni. Ezzel mintegy megelőlegezendő Benjamin Constant Rousseau-hoz fűzött kritikája.

 Constant kritikájának célpontja kettős irányú. Először állítja, hogy a hatalom sosem korlátlan, nem elég csak a felhasználandó cél hasznosságát figyelembe venni, az igénybe vett eszközök minőségének is szem előtt kell maradni. Másfelől a részesedés rousseau-i fogalmában rejlő spekulatív logika teljességgel irreleváns, de hamis is. A szerződés folytán mindannyian lemondunk a jogok egy csoportjáról, de egyenlővé csak azok válhatnak, akik nem kormányoznak: „nem igaz, hogy a többieknek adva magunkat nem adjuk magunkat senkinek; épp ellenkezőleg, azoknak adjuk magunkat, akik mindenki nevében cselekednek”,[8] azaz a végrehajtó testületnek. Az egyenlőség normája csorbát szenved azzal, hogy többlethatalommal ruházunk fel valakiket. A korlátlan hatalommal felruházott szuverén egy elvont lény – Constant a rousseau-i szuverén fogalom definíciójának negativitásában ennek jelét észleli; a végrehajtók, a nép megbízottjai azonban valóságosak.

Valójában a törvény hatásköre sem teljesen határtalan, az igazságosság és a törvényes keret a szuverenitás terjedelmének mértékei. Az ember rendelkezik olyan akarati tárgykörrel, amit sem az uralkodó, sem pedig a megbízott nem képviselhet, ez pedig az egyéni polgári jogokköre. Amennyiben az egyén veszélyeztetve érzi magát, érzéseit, jogait, kötelessége passzív ellenállásttanúsítani.

A hatalom korlátozásának elve ellentmondástól szenved, ameddig ez csupán újabb hatalom létrehívásával érhető el. Hogyan érhető el – kérdi Constant –, hogy a hatalom összege ne legyen végtelen? Válasza az, hogy olyan intézményi alapot kell teremteni, amelyben a hatalom gyakorlóinak érdeke megmaradni saját hatáskörüknél.[9]

A hatalom megosztásának elve

Létezik a hatalomkorlátozásnak az egyéni polgári jogok szavatolásán kívül egy másik elmélete is. A legfőbb hatalom megosztásának elmélete gyakorlati alkalmazásnak örvendett több államban is, de a politikai szabadság törvénybe iktatott formájaként először Anglia államrendjében bukkant fel.

Ez a politikai szabadság, ahogyan Montesquieu a törvénynek az államrenddel való viszonyába állítottan megjeleníti, az államrend szerkezeti sajátosságában áll, amely lehetővé teszi a biztonságnak olyan fokát, „hogy egyetlen állampolgár se félhessen a másik állampolgártól”.[10] Ez a félelem az államhatalom képviselői: személye vagy ezek testülete okán áll fenn. Montesquieu elképzelése szerint a hatalommal – és itt nem az intézményre, hanem a hatalom letéteményeseire kell gondolni – való visszaélés megakadályozására a hatalmak olyan elrendezését kell megalkotni,[11] amely működése folytán lehetetlenné teszi a hatalommal való visszaélést.

A hatalom megosztásának lényege Montesquieu szerint a kormányzati hatalmi ágaknak külön személy, illetve testület hatáskörébe való utalásából áll. A törvényhozó, végrehajtó, bírói hatalmak egyesítésének vagy bármelyik kettőnek az összemosása elkerülhetetlenül a zsarnokság valamilyen formájához vezet. A hatalmak szétválasztásának elvét az egymásban való részvétel elvével kiegészítve kell megértenünk, ennek mértékét elvi szinten a határozóképesség (rendelkezés, valamint más rendelkezéseinek kiegészítési joga) és az akadályozóképesség (vétójog) fogalma[12] tükrözi. Ám honnan ered a főhatalom?

Köztársaságban a főhatalmat a nép birtokolja: „A nép csakis szavazatai által lehet egyeduralkodó: akaratát szavazataival fejezi ki. Az uralkodó akarata maga az uralkodó”[13] – állítja Montesquieu. Mégis, a nép képtelen saját akaratát minden kérdésben közvetlenül kinyilvánítani, a demokrácia hátránya – mondja Montesquieu –, hogy a nép alkalmatlan a közügyek terén, ezért a képviseleti elv alapján meghatalmazottakat választ magának. A kormányzat demokratikusságának elengedhetetlen alapelve, hogy a kormányzat a néptől nyerjen megbízatást. Ez a megbízatás nem általános, a megbízó nem a nemzet, mint például Rousseau-nál, hanem városi, helyi jellegű. Ezzel az elképzelésével Montesquieu, szemben a rousseau-i oszthatatlan, monolitikus állam- és főhatalom tannal, a képviseleti elven alapuló politikai társadalom elvét vallja. De hogyan osztható meg a főhatalom?

Az, hogy a hatalom megosztott, Montesquieu szerint azt jelenti, hogy a hatalom elosztásának és gyakorlásának olyan módszereit kell érvényre juttatni, amelyek lehetetlenné teszik, hogy ugyanaz a személy vagy testület egyszerre több hatalmi ágazatban tevékenykedhessék. Ám Rousseau-nak a hatalom megosztásának elméletéhez fűzött kritikája nem ezt az elvet veszi célba. Rousseau szerint a hatalom – s itt egyetért Montesquieu-vel – átruházható (az akarat az, ami szerinte elidegeníthetetlen), hiszen léteznie kell a végrehajtó hatalomnak. A kettőjük közötti ellentét a hatalom elidegenítésének mértéke kapcsán azonban igen élesen jelentkezik: a rousseau-i koncepció szerint az összakaratként felfogott főhatalom nem képviselhető, mert az akarat nem idegeníthető el, hanem az akaratot, a törvényt mozgásba lendítő végrehajtó hatalom az, ami időlegesen, bizonyos módszerrel megszerezhető, s ami a legfontosabb: magának a közakaratnak a gyakorlásaként, megbízatásként nyer életet. A régiek szabadságának mintájára, Rousseau a képviseleti demokrácia helyett a közvetlen részvételi demokráciát helyezi előtérbe. Montesquieu álláspontja az, hogy a hatalmat sosem lehet de facto mindenkinek, hanem csak a sorshúzás és szavazás útján erre kijelölteknek gyakorolni. Erre a célra hivatott a szenátus vagy az időszakonként összehívott bírói testületek. A hatalommegosztás elvének hatóköre a hatalomgyakorlás tevékenységére korlátozódik, nem pedig a hatalommegosztás elvére, amint ez utóbbit Rousseau igen helyesen megállapítja. A legfőbb hatalmat, bár mindketten a nép tulajdonaként értelmezik, Rousseau szerint a közakarat megoszthatatlan, a leghívebb kifejezési formájában ez a teljességgel érvényes törvény, ami meglátása szerint sosem megosztott. A főhatalmi ágazatok működése nem törvény(alkotás), hanem csak a törvény végrehajtása – állítja.[14] Azok, akik a hatalom megosztásának elvét hirdetik, a hatalmat csupán tárgya, de nem elveszerint osztják fel.[15] Teljesen igaz, hogy a köztársaság legerősebb hatalma a törvényhozói hatalom, amelynek zsarnoksága a személy felett eluralkodhatik, a képviselet jellegének következtében pedig többségi vagy testületi zsarnokságról beszélhetünk.

A törvények szelleméről tanulsága szerint a szabadság garanciája valóban nem eredeztethető egyedül az államrend, illetve -szerkezet feltételéből. A demokrácia alapelvének megromlásáról értekezve Montesquieu kiemeli, hogy az erény, azaz az egyenlőség szeretete és helyes értelmezése a demokráciát működtető alapelv. Az önkorlátozás, önmérséklet kellő mértékének megbomlása vagy a képviselői hatalommal visszaélő egyenlőtlenséget, vagy a végletes egyenlőség szellemét hívja létre. A demokratikus köztársaság egyenlőségeszménye nem teljesen azonos hatókörű, s így nem teljességgel egyenlő az állampolgárok között, hanem a megbízatásuk rendjén eljáró vezetők és a megbízást szavazatukkal hitelesítő tömeg között áll fenn, szavatolva az egyenlő engedelmeskedés és parancsolás jogait és kötelességeit.[16] A végletes egyenlőség állapotában a nép kiiktatja a hatalmi berendezkedés köztes intézményrendszerét, a képviselet logikáját meghazudtolva magában egyesíti az „egyenlőség” logikája szerint minden lehetséges megbízatás funkcióját, maga válik a hatalmi ágazatok letéteményesévé: törvényhozóként mindenki parancsol mindenkinek, családapaként szenátorokkal és bírókkal is egyenlő – mondja gúnyosan Montesquieu.

Az egyenlőség szellemének megóvásáért Montesquieu az ideális köztársaság több alapelvét rögzíti: vagyon és tehetség dolgában ennek a társadalomnak csakis középszerű embereket kell kinevelni, az anyagi egyenlőség megvalósításáért pedig a földterületek egyenlő elosztását kellene törvénybe iktatni. Ezeknek az alapelveknek a rögzítése tartalmi szempontokon túl alapvető formai rendszerfeltételre is utal: akár Rousseau esetében, Montesquieu elképzelése is példázza, hogy társadalomfilozófiájuk az állandók és a változók folytonos (fel)cserélésének, függvénykonstrukcióinak foglalata, a demokrácia és a köztársaság szuverenitásának létéről beszélni csakis alanya, a nép meghatározó minőségének fennállása esetén értelmes.

Szuverenitás és törvény

A szuverenitás meghatározásainak egyik legfontosabb jellemzője a törvényalkotás kompetenciája: szuverén az, akinek hatáskörében áll mások számára törvényt teremteni, és a szerinte kedvező pillanatban a felfüggesztett törvény helyett más rendelkezéseket foganatosítani. „Szuverén az – állítja Carl Schmitt, a 20. század diktatúra-teoretikusa –, aki a kivételes állapotról dönt.”[17] Ez a kivételes állapot az a szituáció, amely összekapcsolja a törvény meghozatala és eltörlése mögött egyaránt fellelhető hatalmi fórumot, a szuverént. Bár az állam léte törvények által szabályozott, bizonyos kivételes politikai vagy gazdasági helyzetben az érvényes jogszabály nem alkalmazható. A szuverén döntései egyrészt ezekre a helyzetekre vonatkoznak, és Schmitt véleménye szerint, ameddig az előreláthatatlan exhausztíve felsorolhatatlan, nem is vonatkozhatik rá semmiféle alkotmányos korlátozás. Ez szerinte legfeljebb csak a döntéshozó személyére, de sosem a döntés tartalmára vonatkozik. Ebbe a kontextusba helyezi el Bodin a szuverénre irányuló alapkérdését, azaz hogy felfüggesztheti-e az uralkodó a másnak tett ígéreteit.

Az a lehetőség, hogy a szuverén mind egyedi, mind pedig általános esetben felfüggesztheti ígéreteit, a szuverenitás határvonalait az alkotmányos jogrend határain túlra terjeszti ki. A jogrend eltűnésével az állam éppenséggel nemhogy megszűnne létezni, csak átadja helyét a kivételes szituációkban illetékes szuverénnek: „Ahogy rendes körülmények között a döntés autonóm mozzanata a minimumra szorítható vissza, úgy semmisül meg a norma a kivételes állapot idején.”[18] A szuverén döntései másrészt a kivételes helyzet uralásával negatív módon, kívülről behatárolják a törvény fogalmát: a döntési autonómia visszaszorításával a szuverén implicite elismeri, hogy nem áll fenn kivételes állapot. A kivételes állapot és rendezett jogi helyzet ezért kölcsönös feltételei egymásnak: „Normális állapotot kell teremteni – mondja Schmitt –, és az a szuverén, aki megállapítja, valóban normális állapot uralkodik-e. A szuverén az, aki megteremti és garantálja a körülmények együttesét a maga totalitásában.”[19]

Ezzel a nézettel szembenálló elvi állásponton helyezkedik el H. L. A. Hart. Választott módszere szempontjából a jogi pozitivizmus képviselője, amely az alapvető jogi kifejezések, néhol pedig éppen a jogi kijelentések értelmével, szükséges és elégséges igazságkritériumaival foglalkozik. A szerző bevallása szerint ez olyan általános leíró módszer, ami nem kötődik egyetlen meghatározott jogrendszerhez sem, a jogot olyan szabályrendszernek fogja fel, ami nem kíván semmiféle előzetes vagy a jogszabályok magyarázatakor felmerülő erkölcsi nézetet igazolni.[20] Módszertani eljárása többször az értelmező nyelvjátékok wittgensteini eljárására emlékeztet, mint amikor analógiát alkalmaz az általa elképzelt primitív jogrendszerről.

Herbert Hart jogelmélete cáfolatát igyekszik nyújtani a jogszabálynak mint fenyegetéssel alátámasztott utasítás imperatív elméletének, ennek vetületeképpen a független, más jogforrásoknak fölérendelt területi főhatalom eszméjének és a neki megfeleltethető független jogi rendszer hagyományos modelljének. Hart számára bizonyítandó, hogy egy érvényes belső jogrendszer megalapozható-e a rendszer mögött meghúzódó, jogilag korlátlan szuverén törvényhozó eszméje nélkül; ezzel a hipotézissel cáfolni kívánja a hagyományos jogelmélet klasszikus tézisét, miszerint a jogrendszer vertikális felépítésében szuverén és alattvalók vesznek részt, ahol a jog mibenléte az engedelmességre való szokásban kimerül. A jognak puszta engedelmeskedésként felfogott paradigmája érthetetlenül viszonyul a szokás időlegességét megtörő örökösödési szabályok folytonosságához (ezek a szabályok egy képzeletbeli Rex dinasztia átmeneti állapotára utalnak), az új szuverénnek való engedelmesség elengedhetetlen feltétele érvényes örökösödési szabályok előzetes megléte és elismerése. A szokástól leginkább annak belső szemlélete különbözteti meg az érvényes szabályt, az, hogy a szabályt sajátunknak tudjuk, kötelező magatartásformának, és explicit megfogalmazásában megismerhetjük (legalábbis akik képzettek ebben). A szuverén eszméjének ez a rövid cáfolata a harti jogelmélet leíró fogalmai segítségével tehető világosabbá.

A harti jogrendszer elemei az elsődleges és másodlagos jogszabályok megkülönböztetéséből állnak. Az előbbiek a kötelezettségeket megállapító szabályok, a másodlagos szabályok az elsődleges szabályokra vonatkoznak, arra, hogy „miként lehet az előbbieket véglegesen megállapítani, bevezetni, hatályon kívül helyezni, megváltoztatni, és hogy miként lehet véglegesen megállapítani megsértésük tényét”.[21] A másodlagos szabályoknak ez a felsorolása tulajdonképpen a primitív jogrendszer három sarkalatos hiányosságának kiigazítása. Ez a három hiányosság a primitív jogrendszerben az elsődleges szabályok felismerhetetlensége, bizonytalansága; a statikusság; és a szórt társadalmi nyomás, szankció. Ezzel szemben a kiigazítást háromféle másodlagos szabály bevezetése jelenti, ezek a fönti sorrendnek megfelelően a következők: elismerési szabályok, változtatási szabályok, ítélkezési szabályok.[22]

A jogérvényesség szempontjából a legfontosabb másodlagos szabály az elismerési szabály. Bár tárgyi meghatározás – Hart szerint – rá nem vonatkoztatható, létezése a jog létezésének ténykérdése. Funkcióját tekintve – s ez meghatározása is – ismérveket határoz meg a szabályok számára, amelyekkel a szabály a bizonytalanság kizárásával besorolható a csoport számára érvényes szabályok korpuszába.

Az elismerési szabály olyan érvényességi kritérium, amely legfőbb és végső jellegű. Ilyen érvényességi kritériumnak számítanak a törvényhozói döntések, az egyes bírói ítéletek, a precedensek, jogszokások. Meghatározó jegyei, a végső és legfőbb jellege, nem a korlátozatlan szuverenitás rejtett meglétére, hanem csak „egy skálán elfoglalt viszonylagos helyre utalnak, és nem hozzák magukkal a jogilag korlátozatlan törvényhozó hatalom semmilyen eszméjét”.[23] Az elismerési szabály a jogi érvényesség megállapításához egy belső nézőpontot, szemléletet igényel. Hart belső nézőpontnak nevezi az emberi tevékenységet meghatározó szabályoknak a használó által mint elfogadott, érvényes vezérelvnek az elismerését, amellyel szemben megkülönbözteti a külső megfigyelőnek sokszor csak az egyes jogügyletekre vonatkoztatott előrejelzését. Az „érvényes” szót az elismerési szabállyal kapcsolatban csak mint belső kijelentést szabad használni, miután elismertük a rendszer szabályainak érvényességére vonatkozó külső állítást.[24] Az elismerési szabály végső jellege nem abszolút metafizikai érvényű, sőt csupán a status quo gyakorlatának kifejezője: ameddig egy bizonyos jogrendszer szociológiai támogatottságnak örvend, addig a rendszer léte melletti más bizonyítékokra nincs szükség, az elismerési szabály egyetlen igazi attribútuma az elfogadottság, érvényességének kutatása a rendszeren belül logikai zsákutca. Összekeverni a korlátlan szuverén elméletével olyan atavizmus, amelybe az alkotmányos korlátozástól mentes, régebbi törvényhozó testületek sajátosságai térnek vissza. ezek mentesek lévén minden korlátozástól, akarati megnyilvánulásaikat jogforrásnak tekintették.

A szó jelentésének csupán a megengedhetetlen kitágításával érhető el a szabálykövetés engedelmességként való felfogása: valójában nem beszélhetünk engedelmességről a szabálykövetés olyan eseteiben, amikor jogalkotói tevékenység zajlik, bírói döntéshozatal, jogértelmezés, mint ahogy nem beszélhetünk szankcióról az eljárási szabályok megsértése okán megsemmisített szabály esetében sem.

Az alkotmányoknak a politikai arénába való bevonulásával a korlátozatlan szuverenitás fogalmának megszűnését kell elkönyvelni. Az alkotmány bizonyos tárgyköröket eleve kivon a törvényhozói hatáskör alól, bár a szuverenitás elméleti feltevése éppen az lenne, hogy a jogilag korlátlan szuverén nem kerülhet más törvényhozó testület hatalma alá. Elméletileg az sem vezet tovább, ha a törvényhozó hatalom mögötti szuverént feltételezünk (nép, nemzet, választóközösség). Ebben az esetben ellentmondások merülnek fel a kettős emberi minőség kapcsán: a nemzet és nép esetében ugyanaz az ember egyszerre lesz kormányzó és alattvaló – ahogyan ezt a rousseau-i kettős szerződés elméletében megfigyelhettük –, szuverén és magánszemély; választóközösség esetén, ami még rosszabb, a magánszemélyek gyülekezete kiegészül a választójoggal nem rendelkezők csoportjával. A másik ellentmondás a fenti fiktív örökösödési törvénnyel analóg szituáció terméke: a választók csak egy elfogadott választási szabály értelmében definiálhatják választónak magukat. ezáltal a szuverén közösség jogilag korlátokba ütközik.

Bár a szuverén szó irrelevanciájáról szóló szemantikai érvei elfogadhatóak, a belső jogrendszer pozitivista leírójának – pontosan ez okból megbírált – módszere semmit sem mondhat a törvényhozás illetékességének elveiről, szempontja alapján ez az érvényességnek csupán a külső nézőpont szerinti moralista változata lehetne.

Következmények: a liberális nacionalizmus

Hazai alkotmányjogi szerző szerint[25] a szuverenitásnak két oldalát kell megkülönböztetnünk: ezek a belső szuverenitás (szupremáció), valamint a külső szuverenitás (függetlenség). Az első az állam ama hatáskörét jelenti, hogy azonos és kötelező jogszabályozás révén megállapítja és rendezi a politikai és gazdasági-társadalmi élet összes kérdését, szabályozza állampolgárai jogi helyzetét, rendelkezik a területén levő összes anyagi erőforrással. A függetlenség az államhatalom azon teljes, kizárólagos, korlátlan és csupán a nemzetközi alapelvek és normák által korlátozott joga, amellyel minden ország külső beavatkozás nélkül, érdekeinek megfelelően rendezi bel- és külügyeit.[26] A fogalom jelentése tehát a belső jog szerint az állampolgár életének egységes jogi szabályozására, valamint a nemzetközi jogi szinten az államok közti egyenrangúságra utal. A mai szuverenitáskoncepció alkotmányos korlátai az emberi jogok eszméinek térhódítása révén elfogadottak.[27]Mint minden szuverenitásfogalommal, Románia alkotmányának szuverenitásfogalmával kapcsolatosan a mérték és az alany kérdései elsődlegesek. A politikai tudás holdudvarában megjelenő vélekedések és állásfoglalások megpróbálják az alkotmány idevonatkozó kijelentéseit kifejezetté tenni, a szuverenitás versus emberi jogok skáláján lerögzíteni.

Ki tekinthető például a szuverenitás birtokosának? Bár az állam nemzeti állam, a szuverenitás birtokosa a nép. Jogos észrevétel,[28] hogy az egyenlőség szabályainak hangoztatása, „az állampolgári identitás meghatározásának politikája, de ugyanekkor s ettől elválaszthatatlanul az állam útján megszerezhető javakért folytatott verseny korlátozásának stratégiája is”.[29] Az etnikailag megosztott államban – érvel Kis János – a többségi népcsoport tagjai kitüntetett ellenőrzést gyakorolnak a „közhatalom útján elosztható javak” fölött.[30]

A tömegdemokrácia közegében a szuverenitás birtokosává óhatatlanul az ethnosz válik. A szuverenitás egységként való rousseau-i elképzelésének elengedhetetlen feltétele a csoportok (mindegy, hogy ezen etnikai vagy érdekcsoportot értünk) száműzése a szuverenitás gyakorlásaként felfogott népszavazásból. A rousseau-i elképzelt állam nyelvsemleges, legjobb esetben egynyelvű. Ezzel egyfelől szembeállítható a többségi nemzet erős kulturális identitása, valamint a nemzetállam ilyetén identitástudatot formáló stratégiája, mítosza, amely szerint az egyén értéke egyedül a csoport értékrendszerének kontextusában lehet az, ami, céljai és érdekei pedig nem lehetnek mások, mint a nemzet fennmaradása.

Másfelől egyes csoportok önrendelkezési jogának elismerése, de főleg önálló nyelvvel rendelkező etnikai kisebbségek nemzet jellegének[31] elismerése az állam dezintegrációjának félelmeit táplálja, mert az egyén és állam közé illeszkedő újabb államszerkezetet jelenthetne ott, ahol jog csak az egyént illetheti meg. A kérdés azonban a következő: vajon a politikai nemzet tagjai liberális közösséget alkotnak-e? Természetesen a liberális nacionalisták politikai ajánlata mindig a liberális önszerveződés (magánjellegű csoportosulás) gondolata körül forgott, ez tehát a kisebbségek helyzetének elgondolása liberális-nacionalista közegben.

Alternatívák

A totális szuverenitás államának fogalmi alternatívája az emberi jogok állama. Mint elméleti alternatíva igen későn, jóval az államfilozófiák megszilárdulása után jelentkezett, a francia forradalom jelszavának visszhangjaként vált teljesen általánossá. Ezek az alternatívák jórészt politikai és jogi intézményekben tárgyiasultak, másfelől elméleti tudás részei.

Bizonyos törésvonalak már a bemutatott klasszikus szuverenitás-elméletekben nyilvánvalóvá váltak, ahogyan a szuverenitás korlátait próbálták meghatározni. Constant a szuverenitásról szóló kritikájának zárósoraiban egy intézményi alap megalkotását javasolja, amelynek keretében még a szuverenitás eredő összegének sem szabad végtelennek lennie. Másfelől Alexis de Tocqueville volt az, aki az amerikai demokráciáról írt könyvében a szuverén hatalom végrehajtói tevékenységébe beékelve látta – az amerikai gyakorlatban – a községek és megyék önálló közigazgatási jogkörrel felruházott magisztrátusait.

A szuverenitás természetét illetőleg az alternatívák kettős irányúak: a szuverén hatalom egy része delegálandó kisebb helyi csoportok számára – hasonlóképpen Tocqueville elképzeléséhez –, a másik irány a határfölöttes (transborder) globalizációs logika járuléka, ám mindkettő előfeltétele a nemzeti határ fogalmának leépítése. Ezzel a művelettel maga a meghatározott terület felett hatalmat gyakorló állam eszméje is átalakul, és nyitott kérdés marad, milyen mértékben vethető alá a szuverén akarat más akaratnak, anélkül hogy annak elidegenítéséről beszélhetnénk.[32]

A tocqueville-i gondolatmenet érvényességi köre az államiság keretein belül marad. A többség korlátlan törvényhozói hatalmának, annak túlkapásainak tapasztalatával szemben Tocqueville a közigazgatási centralizáció hiányára figyel fel. Az amerikai társadalmat irányító kormányzat figyelme nem terjed ki az önálló végrehajtás részletekbe menő kivitelezésére, a centralizáció hiányában a helyi végrehajtás nem függ a központi kormányzattól. „A községi testületek és a megyei közigazgatási szervek tehát megannyi zátonyt alkotnak, amelyek feltartóztatják vagy megosztják a népakarat áradását.”[33] Másfelől a tocqueville-i megállapítás értelmezhető az államiság kereteinek megingatásaként, természetesen a kérdés – tényfeltáró – történelmi, szociológiai oldala éppen ilyen fontos lehet, ám amennyiben a végrehajtó hatalom nem képviseli magát helyi szinten, ennyiben nem beszélhetünk tulajdonképpeni értelemben vett államról. Nem világos ebben az esetben, hogy a helyi szervek és testületek milyen mértékben hajtják végre, azaz ismerik el a törvényt, mert a népakarat ilyen megosztása a törvény térbeli érvényességének, a szuverenitás alaptételének a tagadása.

A helyi államról (local state) szóló írásában Andrew Kirby az államfogalom monolitikus és funkcionalista értelmezését kívánja újraértékelni. Saját bevallása szerint kutatási módszere a szociológia, antropológia, történelem, földrajz, politológia területeit foglalja magában, amellyel – Foucault-ra utalva – az állam geneológiájáról beszél. A fönti társadalomtudományok adatait összegezve kijelenti, hogy még ma is létezik a helyi közösségek politikai társadalma, a helyi állam.

Bár az állam intézményének megerősödésével a szuverenitás felaprózódottsága is megszűnik, az állam kialakulásakor alapelemként tételezett political society még Locke felfogásáben is az egymással a kényelem, biztonság, béke végett egyetértésben szövetkező patriarchalis embereket jelentette.[34]

Az állam számára, bár kisajátította a legitim erőszak alkalmazásának jogát, mindenkori ellenzéket jelent a helyi állam. Ez a helyi állam átmenetet képez a központosított nemzetállam, valamint a civil társadalom intézményei között. A helység a politikai és a társadalmi élet megvalósulásának terepe két okból is: először nem minden politikai döntés emelkedik fel a nemzeti szintre, másfelől minden ilyen szintű döntésnek helyi a végrehajtása. A helyi tudás (Geertz), a mindennapi élet konstitutív fogalmai ennek a kváziállamisággal rendelkező helységnek.

Kirby és Krasner[35] elgondolásai támpontokat jelentenek az állam funkciójának továbbgondolásához. Az állam kialakulásáról szóló klasszikus szerződéselméletek szerint az állam kialakulásának célja tagjainak védelme, biztonsága, a magántulajdon intézményének szavatolása. A kérdés a következő: tekinthető-e az állam a fönti funkciók szükséges és elégséges gyakorlójának? A szerzők válaszai a következők: az államok nagy része anyagi, technikai, fejlettségi okokból ma már nem képes önmaga szavatolni a védelmi funkciót – állítja Krasner; Kirby véleménye szerint a társadalmi-politikai funkciók nagy része, így például a tulajdonnal kapcsolatos ügyek, közlekedés, oktatás megvalósíthatók a nemzeti szintnél kevésbé magas szinteken is. Röviden azt a konklúziót foglalhatjuk össze, hogy az állam működése, bizonyos emberi szükségletek kielégítőjeként, nem elégséges, avagy nem teljesen szükséges. Másfelől mind a védelem, mind pedig a tulajdon kérdése egyúttal globális kérdés is, szabályozása az államhatár és az állami törvény fogalmainak újraértékelését kell hogy maga után vonja. A nemzetközi jog perspektívájából tekintve a globalizáció intézményei máris adottak: az egyetemes információáramlás (internet, tévé), amely közvetlen csatlakozási lehetőségeket kínál; transznacionális vállalatok, befektetések, pénzintézetek; a közvetlen Európai Bírósági jogügyi intézés lehetősége. Ezek az intézmények, valamint perspektívák átfogó jellegükből kifolyólag rést ütnek a nemzetállam eszméjén, és remélhetőleg a szuverenitás fogalmának felülbírálatához, funkcióinak és intézményeinek új meghatározásához kell vezetniük.

Gellner szerint a nemzetállam kialakulása a fejlett ipari társadalom megjelenésével köthető össze. Kohéziós ereje az ipari közösség gazdasági növekedéskényszere, amely magas fokú kommunikációs és iskolázottsági követelményeket támaszt tagjaival szemben. A globalizációs perspektívák túllépnek Gellner azon elképzelésén, amely szerint a magas kommunikációs képesség közvetlen eredője a kulturális homogenitás, avagy folytonosság lenne,[36] ilyen folytonosság és homogenitás az egységes világnyelv, de nem az egyes nemzeti nyelv és kultúra szemszögéből tartható fenn.

Mégis, sokatmondó tény, hogy az alkotmányok nagy része szentesíti a nemzeti szuverenitást. Ennek talán egyedüli oka a politikaelmélet fogalmainak a politikai-kontextusfüggő volta, amely nem kívánt lemondani a szuverenitás fogalmában rejlő előnyökről, bár ma már nem beszélhetünk fejedelmi szuverenitáshoz hasonló hatalomról. A fogalom használatával járó nyereséget az önaffirmációs tényezőben kell keresni, abban, hogy bizonyos közösségek csoporthoz tartozási igényét messzemenően kielégíti: legyen az a nemzet iránti lojalitás nacionalista vagy polgári változata. A tanulmány közelebbi célja feltárni a szuverenitás fogalmának különböző jelentésrétegeit, használatának egyfajta szintaktikai szabályait, mert mindezek fontosnak számítanak egy, a témáról szóló állásfoglalásban. Hiszen a filozófia feladata vizsgálni, „hogyan lehet köznapi vélekedéseinket nyilvános vitában megvédeni”.[37]