stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kósa István 

A ráhagyatkozó-eszmélődő gondolkodás
és a Ge-Stell értelmezése Martin Heidegger filozófiájában

 

„A cselekvés legmagasabb formája a gondolkodás – megnyitni magunkat a lét egy újabb megnyilvánulása előtt.”

 Michael Zimmerman: The Eclipse of the Self

 

Tanulmányomban a kései Heidegger gondolkodását az eszmélődő-ráhagyatkozó gondolkodás  fonalán végigvezetve szeretném bemutatni. Ennek érdekében a heideggeri életműben nemcsak a negyvenes és az ötvenes években megjelent ráhagyatkozás, illetve eszmélődés fogalmakat elemzem, hanem – éppen azért, hogy kapcsolatot teremtsek a korábbi Heidegger-művekkel – egy a szó tágabb értelmében vett eszmélődő-ráhagyatkozó gondolkodásról, beállítottságról is beszélek. Ezt a szó tág értelmében vett eszmélődő-ráhagyatkozást a Beiträge zur Philosophie  című művétől datálom: ettől a műtől fogva véleményem szerint Heidegger egyre pontosabban körvonalazza a szó szűk értelmében vett eszmélődést, ráhagyatkozást. E folyamat első szakaszának azt az 1935-től 1939-ig tartó időszakot tartom, amelynek során Heidegger – igazából négy éven belül – végérvényesen törli az államférfit, a politikust az autentikus alkotók sorából; második szakasznak az 1939-től 1973-ig tartó intervallumot tekintem, amelyben megjelenik a szó szűk értelmében vett heideggeri ráhagyatkozás fogalma és a Ge-Stell szakterminus, s amelyek felbukkanásával egyetemben körvonalazódik a Zähringeni szemináriumban már pontosan megfogalmazott szerepe a gondolkodásnak: a gondolkodást nem szabad képesnek és illetékesnek tartanunk az ember helyének megváltoztatására, nem remélhetünk attól gyakorlati tanácsokat a hétköznapok jelentős döntései során – hiszen akkor még mindig a termelés modellje szerint gondolnánk el azt, mondja Heidegger. Azt gondolom tehát, hogy az eszmélődő-ráhagyatkozó gondolkodás legteljesebb megfogalmazásával a Zähringeni szemináriumban találkozhatunk.

A tanulmányt két nagyobb részre osztottam fel: az első részben Heidegger-olvasatom vázlatos ismertetését tűztem ki célul a Ge-Stell és az eszmélődő gondolkodás fonalán végigvezetve, a másodikban pedig magát az eszmélődő gondolkodást járom körül alaposabban.

I.  A lét történelmi sorsának  legvégső alakja: Ge-Stell

Heidegger-olvasatomra főként három gondolkodó Heidegger-kritikája nyomta rá bélyegét: Michael E. Zimmerman, Vajda Mihály és John D. Caputo. Ami a két előbbi gondolkodó Heidegger-olvasatában  közös, úgy gondolom, meghatározó tényező mindmáig saját Heidegger-képem alakulásában: mindketten kiemelik Heidegger azon törekvésének fontosságát – és azzal együtt annak nehézségét –, hogy a metafizika fogalmiságát mellőzve fogalmazzák meg mondanivalójukat. E két Heidegger-szakértőt, mármint Zimmermant és Vajdát ez kapcsolja össze mindenekelőtt Heidegger-interpretációmban – vannak ellenben olyan sajátosságok is, amelyek végérvényesen elválasztják  őket. Az alábbiakban először azt fogom bemutatni, amit különösen kihangsúlyozandónak tartok, és „közösnek” tudom be a két filozófus gondolataiban Heidegger-olvasatomban: a metafizika fogalmiságának mellőzését. Egy-egy példával érzékeltetem, mire gondolok  mindkettőjük esetében.

Vajda Mihály A szent című esszéjéből ragadok ki egy, a heideggeri szent fogalom elemzésére szánt passzust: „Rudolf Otto szerint a szenttel, pontosabban annak azzal az irracionális mozzanatával, amelyet ő numinózusnak nevez, egy hátborzongató érzés szembesít bennünket. Scheler úgy véli, hogy a szent tudata az emberi tudattal együtt szükségképpen adva van. Freud a vallásos élményt a kultúrából mint olyanból származtatja, Marx ezzel szemben konkrét társadalmak konkrét ellentmondásaiból próbálja levezetni. Sorolhatnám tovább a magyarázatokat. Valamennyi említett elképzelésnek van azonban egy közös mozzanata: a legszentebb ezek szerint maga az isten, az istenség – akár hisznek létezésében, akár nem –, minden más szentség az istenségből levezetett. Heidegger szentje viszont valami más. Talán szükségképpen van ez így. Ha egyszer Heideggernek az az alapvető törekvése, hogy a Platón és Arisztotelész óta uralkodó metafizikai világértelmezést meghaladja, akkor nem is választhatja le a világról a szent isten vagy a szent istenek érzékfeletti szféráját (a sötét betűkkel kiemelt részek tőlem – K. I.).[1]

Michael E. Zimmerman az autentikus alkotás kapcsán fogalmazza meg Heidegger alapvető törekvésének nehézségét: „Akárhogy is, Heidegger nehézsége az volt, […] hogy hogyan beszéljen az élő dolgok belső mércéjéről, valamint határáról (»a föld rejtett törvénye«), anélkül hogy igénybe venné a produkcionalista metafizika egyik fundacionista doktrínáját: tudniillik azt, hogy a létezők saját »lényegükben« vannak »megalapozva« (minden kiemelés tőlem – K. I.).”[2]

A Zimmerman-passzusból ugyanakkor nemcsak a Vajda-interpretációval közös gondolatot emelném ki, hanem azt is, ami a két Heidegger-szakértőt szememben megkülönbözteti egymástól. Arra gondolok, Zimmerman Heidegger-olvasatában, amit az idézett szövegrészletben sötét betűkkel emeltem ki: „Akárhogy is, Heidegger nehézsége az volt, […] hogy hogyan beszéljen az élő dolgok belső mércéjéről, valamint határáról (»a föld rejtett törvénye«).” Heidegger-olvasatomban leginkább ebben a tekintetben nyer fontosabb hangsúlyt Zimmerman Heidegger-interpretációja, mint a Vajdáé. Tudatában vagyok annak, hogy a Heidegger-szövegek feltehetően sehol sem említik együtt az élőlények belső mércéjét a  Műalkotás eredetének „föld” fogalmával.[3]

 Jóllehet a világ és föld fogalmát egy következő alfejezetben fogom elemezni, néhány gondolat erejéig mégis fontosnak tartom bemutatni a zimmermani álláspontot. Osztom tehát Zimmerman azon „nézetét” (expliciten ezt nem fogalmazza meg), miszerint a kései Heidegger esetében nem csupán a műalkotások esetében beszélhetünk a Műalkotás eredetébőlismert „föld”-höz hasonló, a jelenlevés ellentéteként értendő megtagadásról, hanem bármely létező esetében. Ebben igazából az általam ismert Heidegger-szakértők egyetértenek. Ez a megtagadás biztosítja Heidegger szerint egyfelől a létezők magában-létét,[4] másfelől azonban a dolgok maguk isrendelkeznek egy „bensőség”-gel,  amely a műalkotás igazságához hasonlóan „ellenáll” az „inautentikus” teljes felfedésnek, a produkciónak (pontosabban: ezt a bensőséget szem előtt tartva, lenni-hagyva alkot az autentikus alkotó).[5] Erre helyez különös hangsúlyt Zimmerman, ami, úgy gondolom, összhangban van az általam hamarosan ismertetésre kerülő heideggeri kvázikonzervatív beállítottsággal is: „A növények és az állatok növekedését csak egy történeti világon belül lehet felfedni; mindazonáltal minden élőlényre – igazából-létezőre – jellemző egy »bensőség« [Innigkeit], amely ellenáll a felfedésnek.”[6]

Zimmermantól csupán két, erre a bensőségre vonatkozó mondatot emelnék ki, amelyeket Heidegger Vorträge und Aufsätze című írásából ragad ki: „A nyírfa sosem lépi át saját lehetőségeit. A méhraj saját lehetőségében tartózkodik.”[7]

Úgy gondolom, Walter Biemel Heidegger-kritikájában is találunk erre utaló kijelentést: „A mai világcivilizációt a kibernetikai világkép határozza meg. E világfelfogás szeme előtt a totális irányíthatóság lebeg, minden folyamat kiszámíthatósága. Ez oda vezet, hogy eltűnik minden »az önműködö gépek és az élőlények közötti különbség«.[8] A génszerkezet megfejtése által (melynek Heidegger a magfizikában az atom felbontását felelteti meg) maga az ember is tenyészthetővé, manipulálhatóvá válik (kiemelés tőlem – K. I.).”[9]

Heidegger a Gelassenheitban fogalmazza meg talán legfrappánsabban azon nézetét, hogy az élőlények bensőségét is veszélyeztetettnek látja a Ge-Stellben; tudatában vagyok annak, hogy nem csupán a szó szoros értelmében vett földi életet fenyegető veszélyre gondol, hanem egy az „emberi lényeg” elleni támadásról is (ez utóbbi az embert azzal fenyegeti, hogy a feltárás egyetlen módjába ragadja).

Most azonban – még mindig – az élőlények bensőségére helyezem a hangsúlyt. Lássuk tehát a Gelassenheit-beli példát. Előbb Stanley amerikai kémikus 1955-ben elhangzott következő kijelentését idézem, majd Heideggernek e kijelentést illető kritikáját: „Közel van az az óra, amikor az élet a kémikus kezébe kerül, aki az eleven szubsztanciát (kiemelés tőlem – K. I.) kívánságra le- és felépíti vagy megváltoztatja.”

Erre a kijelentésre reagál Heidegger: „Ezt a kijelentést – mármint a Stanley-ét – tudomásul veszik. Sőt csodálják a tudományos kutatás merészségét, és emellett nem gondolnak semmire. Nem gondolnak arra, hogy itt a technika eszközeivel az élet és emberi lényeg[10] (kiemelés tőlem – K. I.) elleni támadás készülődik, mellyel összevetve a hidrogénbomba exploziója keveset jelent.”

Összegzésképp: Zimmerman (és részben Biemel) Heidegger-olvasata különös erényének tartom azon heideggeri gondolatok kihangsúlyozását, melyek szerint a Műalkotás eredetében és a Beiträgében ismertetett „föld” esetében egy az élőlényekre jellemző „bensőség”-ről is beszélhetünk. Egyértelműnek tűnik számomra, hogy a Műalkotás eredetében a föld fogalmának körülírásakor Heidegger még nem említi az élőlények bensőségét. Heidegger indítékát feltehetően a tudományok „mindenhatóságával” szembeni  beállítottságában kell keresnünk: a Ge-Stell tudományos kutatói azzal a – Heidegger szerint – hamis illúzióval táplálják az emberiséget, hogy uralják a technikát, kezükben tartják. Lehet, hogy ezzel a totális irányíthatósággal szembeni beállítottság késztette Heideggert az Innigkeit terminus bevezetésére?

Mindkét gondolkodó Zimmerman és Vajda korkritikusnak és antidemokratikusnak tartja a kései Heidegger gondolkodását. Jómagam úgy vélem, hogy a kései és főként gondolkodásának harmadik szakaszában lévő Heidegger esetében nemcsak egy korkritikai attitűdről beszélhetünk, amire Rorty jogosan mutat rá, hanem – a korkritikai attitűd mellett (vagy: inkább?) – egy „kvázikonzervatív” beállítottságról is, amely a technikai fejlődésnek, illetve a társadalmi közösségek felaprózódásának veszélyeire akar figyelmeztetni. Semmiképp sem azt akarom állítani, hogy ez a kvázikonzervatív attitűdből fakadó „figyelmeztetés” értelmében arra utal, hogy egy jól meghatározható ponton meg kellene állítani a technikai civilizáció fejlődését. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy ebből a kvázikonzervatív attitűdből adódó „figyelmeztetés” egyáltalán nem tiltó jellegű. Éppen ezért nem arról van szó, hogy átlépésre nem ajánlott határköveket állítana fel Heidegger (pl. az atom felbontása az atomfizikában) a világcivilizáció folyamatában, hanem inkább arra a minden közösségben egyszeri  folyamatrautal-figyelmeztet, amelynek során a közösségek tagjai – szinte egy csapásra – elveszítik rögzítettségüket (Bodenständigkeit). Tehát Heidegger nem is a rögzítettség elvesztése ellen akar valami konkrét politikai, emberi tervet ajánlani, ami megszüntetné ezt a folyamatot, hanem arra figyelmeztet, hogy erre a gyors változásra nem vagyunk felkészülve: „Mindamellett mégsem az a tulajdonképpen  ijesztő ebben, hogy a világ egyre inkább át- és áttechnicizálódik. Sokkal ijesztőbbnek tűnik, hogy az ember erre a világváltozásra nincs felkészülve.” (Ráhagyatkozás, 88.)

A Ge-Stell megszüntetésének  problematikája és Heidegger kvázikonzervativizmusa
az eszmélődés folyamatában

A Ge-Stell megszüntetésével kapcsolatos gondolataim alapjában véve legtöbb tekintetben megegyeznek Vajda Mihály A szent című tanulmányából kiragadott passzusban megfogalmazottakkal: „Ahhoz, hogy visszataláljunk a fájdalom, a halál és a szeretet el nem rejtettségéhez, arra az emberre van szükség, akinek lényege megfelel az áll-vány megszüntetésének. Maga a döntés azonban a létben megy végbe.”[11]Az  általam „kvázikonzervatív”-nak nevezett heideggeri attitűdben is a Vajda által említett megfelelésről van szó.[12] Ennek a megfelelésnek jómagam egy „konzervatív” mozzanatot istulajdonítok: például a Zähringeni szemináriumbanmegfogalmazott  lemondást, amelyben a Ge-Stell, az áll-vány embere „oda jutna el – Heidegger szerint –, hogy lemond a haladásról, és belemegy a fogyasztás és a termelés általános korlátozásába”.[13]

Amikor erről a mozzanatról beszélek, tudatában vagyok annak, amit Heidegger a Ge-Stell kétértelműségének nevez: mind az emberiségre leselkedő veszély („a technika lényege [...] fenyeget azzal a lehetőséggel, hogy minden csak az állomány[14] elnemrejtettségében fogja előállítani magát”[15]),  mind az abban felmagasló menedék is benne rejlik a létsors e történelmi korszakában. E kétértelműséget Heidegger a titok csillagjárásának nevezi – ebbe bepillantva látjuk meg a menedék felnövekedését. „Emberi cselekvés soha nem képes megbirkózni ezzel a veszéllyel.” Azt gondolom tehát, nemcsak a titok csillagjárásába való bepillantást érhetjük tetten az idős Heidegger műveiben, hanem a lemondással és az eszmélődéssel (amely a Ge-Stell lényege megszüntetésének megfelel) együtt járó, a hétköznapokban akár az igényeiről lemondani képes, a technika tárgyait hétköznapjaiba beengedő, de  annak hatalmát korlátozó beállítottságról is. Erre gondolok az ún. kvázikonzervatív beállítottság kapcsán.

 Az itt bemutatott feltételezésem  alátámasztására – annak tehát, hogy nemcsak a technika kétértelműségébe szükséges bepillantanunk Heidegger szerint, hanem egy valamiféle konzervatív beállítódást is gyakorolnunk kell hétköznapjainkban – először egy  heideggeri példát elemzek, feltéve az erre vonatkozó kérdést: miért nevezem kvázikonzervatív attitűdnek? Mert úgy gondolom – annak ellenére, hogy a Ge-Stell kétértelműsége egyfelől a rendelkezésre állítás révén veszélyeztet („amely a feltárás eseményébe való pillantásnak útját állja”), másfelől pedig a menedék  felnövekedésének lehetőségét is tartalmazza –, Heidegger nem csupán a metafizika történetének újraelsajátításáról beszél (ez lenne az ismeretkritikai mozzanata az ún. kvázikonzervatív attitűdnek:  a veszéllyel és a menedékkel egyetemben), hanem egy olyan attitűdről is, amely megfelel a Ge-Stell lényege megszüntetésének. Heidegger nem csupán arról szól, hogy a dolgot (Das Ding című tanulmányában elemzi részletesen) a metafizika újraelsajátítása révén tapasztalhatjuk meg, megfigyelve azt, hogy hogyan is használták régen, használtak például egy boroskorsót, hanem egy olyan aktív, a mindennapi tevés-vevés során is „mintaként” szolgáló fontolgató (itt nem a mintára esik a hangsúly, hanem a „fontolgatóra”) attitűdről is, amelyben döntenünk kell, igénybe vegyünk-e egy új technikai tárgyat vagy sem (vagy ha igénybe is vesszük, nem engedjük, hogy „azok szolgaságába” jussunk). Tehát a boroskorsó régi használatának újraelsajátításával (a metafizikaként értett létsorsban való nyomon követése), úgy gondolom, nemcsak arra akar utalni-emlékeztetni Heidegger, hogy egy tárgy használatában (olyan használatában, amiben a lét nem-tartózkodik: az illető tárgy ki van szakítva saját környezetének utalásegészéből, a Geviertből) a létfeledés felhangzik,[16] hanem valahol a rögzítettség elvesztésének egyszeri folyamatával szemben tanúsított magatartásra is  éppoly erős hangsúly kerül, mint az eszmélődő-újraelsajátító mozzanatra.

Mit is jelenthet  a lét-által sajáttá-tettként (das Ereignis) tapasztalni magunkat, és azt tudatosan[17] vállalni? Hát ha a Ge-Stellben az a veszély fenyeget bennünket, hogy csaka megrendelésben[18] (ez lenne az, amit a Beiträgeben még a lét nem-tartózkodásának illesztményébe sorolta be Heidegger) kifejtettet kövesse felfedő-alkotó tevékenységében, akkor, azt gondolom, természetesen valami olyan létmódot, amelyben e „megrendelés”-sel szemben – a lehetőségekhez mérten – fontolgatón  valamilyen  ellenállást tanúsítunk, ha szükséges.

Amikor kvázikonzervatív attitűdről beszélek Heidegger kapcsán az itt bemutatott feltételezésem fényében, szinte mindegy, hogy a 19. vagy a 20. században tetten érhető – jóllehet a Bevezetés Heideggere még csak a 19.-et említi – rögzítettség elvesztéséről beszélünk, hiszen Heidegger maga a gyorsan végbemenő folyamat lehetséges hátulütőire figyelmeztet.[19] Mit értek végül is kvázikonzervatív beállítottságon? Erre a kérdésre csak közvetett „bizonyítékokkal” tudok szolgálni, ugyanakkor úgy vélem, Zimmerman ezen feltételezésem alátámasztásában többet segít, mint Vajda, jóllehet ez utóbbi egyik esszéje hívta fel a figyelmem arra, hogy Heidegger két fontos csomópontot jelöl meg a Nyugat történelmében, amikor az emberiség úgymond „kisiklott” a jó pályáról –  Platón–Arisztotelész korát és a 19. századot –, az övétől eltérő  nézetet szeretnék képviselni ebben a kérdésben. Annyiban különbözik Heidegger-olvasatom a Vajdáétól ebben a tekintetben, hogy míg ő úgy véli, valamennyiben kivételnek tekinthető az 1935-ös Bevezetés abban az értelemben, hogy a 19. századtól fogva járunk rossz úton, addig én úgy gondolom, hogy – még ha ezt máshol nem fejezi is ki expliciten Heidegger, talán csak azért, mert már nem akart az 1935-ös műben képviselt kultúrkritikai álláspontra helyezkedni? – jó néhány közvetett utalást találunk arra, hogy a 19. századnak kiemelt szerepet tulajdonít, vagy mondjam úgy pontosabban: a rögzítettség elvesztésének arra a folyamatára, amit a kései Heidegger  mindvégig – még ha csak közvetve is – kihangsúlyoz, s amely majdhogynem fölöslegessé teszi a megkülönböztetést a múlt és e század között.

Az alábbiakban Vajda 1933–35-re vonatkozó Heidegger-olvasatából emelnék ki két olyan passzust, amelyekben arra utal, hogy Heidegger a 19. századnak kiemelt szerepet tulajdonít: „Ezzel függ össze szerintem az a tény is – véli Vajda a Bevezetésben is jelen levő korkritikára utalva –, hogy  Heidegger e gondolkodói korszakában a XIX. századnak kiemelt szerep jut (kiemelés tőlem – K. I.).” „A kisiklás a Bevezetés Heideggere szerint is – mondja Vajda Kundera kapcsán – a 19. században következett be. Érdekes módon ez az egyetlen mű (kiemelés tőlem – K. I.), ahol Heideggernél nem már a kezdettől vagy legalábbis Platóntól-Arisztotelésztől fogva járunk rossz úton.”[20]

Nem azt akarom ezzel állítani, hogy Vajda Heidegger-olvasatában ez az egyetlen heideggeri mű a mérvadó, ha a 19. századról beszél Heidegger kapcsán, hiszen egyértelmű, az utolsó itt idézett passzusában kizárólag arra utal, amit a Heidegger-szövegek expliciten is tartalmaznak. Úgy gondolom, még ha abban Heidegger nem erősít is meg expliciten, hogy a 19. századnak 1935 után is fontos szerepet tulajdonított, egyre inkább „kiemelte” (tudom, nem ajánlott ezt a szót használni, hiszen Heidegger nem emel ki egyetlen korszakot sem a szó szoros értelmében véve) a léttörténet más korszakai közül. Továbbá azt gondolom, hogy a kései Heidegger ezzel  párhuzamosan a görögöknek is fokozatosan más szerepet szán: Hérakleitosz, Parmenidész már fokozatosan a nemtárgyiasító gondolkodás példái lesznek csupán. Sőt azt is valószínűnek tartom, hogy mindezek a  változások Heidegger filozófiájában azzal is párhuzamosan történnek, hogy – ahogy Vajda állítja[21] – a metafizikaként értett léttörténetet egyre inkább a történelemmel azonosítja. Igazából úgy gondolom, a kvázikonzervatív attitűd kapcsán nem is egy bizonyos századra, a 19.-re vagy akár a 20.-ra kell gondolnunk. Sokkal inkább arra a folyamatra irányítanám a figyelmet, amelyre maga Heidegger utal a Gelassenheit című előadásában, s amely közös vonása lehet a Bevezetéstől kezdődően a heideggeri filozófiának, mely szerint beolajozottan működő, változatlan szokásrendű közösségek rendkívül gyorsan veszítik el rögzítettségüket. Heidegger azonban egyáltalán nem megállítani akarja ezt a folyamatot, ugyanis nem szán ilyen szerepet az embernek. „Sok német veszítette el hazáját, az otthon talajától elűzötteknek el kellett hagyniuk falvaikat és városaikat. Sokan mások, kiknek otthona érintetlen maradt, mégis elvándoroltak, a nagyvárosok forgatagába kerültek, az iparnegyedek sivárságába kellett áttelepülniük. A régi hazától elidegenedtek. És az otthonmaradottak? Gyakorta még otthontalanabbak, mint a hazájuktól elűzöttek. Naponta, sőt óránként megbűvölik őket a rádió- és a televízióadások.”[22]

Hogy megértsük Heidegger ezen alkotói korszakát, mindenekelőtt részletesebben be kell mutatnom a Ge-Stellt, az áll-ványt. A Ge-Stellről elsősorban azt kell tudnunk, hogy az a lét történelmi sorsának (a metafizika történetének) legvégső alakja. Ma az egész földi valóságot Heidegger szerint meghatározó módon a progressziókényszer uralja – ez a progressziókényszer a maga során pedig produkciókényszert feltételez.[23] Az így megszülető progressziókényszer egyre újabb szükségletek kényszeréhez kapcsolódik. Heidegger azt nevezi Ge-Stellnek, rá-állításnak, ami az  egymást feltételező kényszerekben, a produkció- és progressziókényszerben közös. Miért is nevezi Heidegger a lét történelmi sorsának, végső alakjának a Ge-Stellt?  Mert: „Ebben a történelmi sorsban az ember a tárgyiság korából a megrendelhetőség [Bestellbarkeit] korába (kiemelés tőlem – K. I.) lépett át: ebben a mi jövendő korunkban minden és mindenki megrendelés-kalkuláció útján állandóan rendelkezésre álló. Szigorúan véve nincsenek többé tárgyak, csak »fogyasztási javak«, amelyek minden egyes fogyasztónak rendelkezésére állnak, aki maga is a termelés és fogyasztás üzemébe vannak beállítva.”  Ez a mi jelenünk embere – mondja Heidegger.

 

II. Az eszmélődő gondolkodás

„Eszmélődő gondolkodás”, „másik gondolkodás”, „elmélkedő gondolkodás”,  „ráhagyatkozás”: ezen fogalmakat sok tekintetben hasonló értelemben használja a kései Heidegger. Úgy gondolom azonban, mindahány a Beiträgében megfogalmazott létfogalomra, az Ereignisre alapoz, éppen ezért csak abból értelmezhető. Ugyancsak a sajáttá-tevő eseményből, pontosabban az abban megtörténő egymásbafordulásból, a Kehre im Ereignisből értelmezhető a Ge-Stell emberére háruló szerep is.

Az eszmélődő-ráhagyatkozó gondolkodás bemutatásában kiemelt jelentőséggel számomra mindenekelőtt, a Beiträgén kívül természetesen, a Tudomány és eszmélődés, a Ráhagyatkozás című Heidegger-előadás és a Zähringeni szeminárium bír. Jóllehet az eszmélődés fogalmat Heidegger csak az ötvenes években vezeti be műveibe, én azonban tágabb értelemben fogom használni abból a célból kifolyólag, hogy kapcsolatot tudjak teremteni Heidegger alkotói korszakai között. Az eszmélődés fogalom megjelenésének – és előzményeinek – bemutatásában mégis szem előtt tartok egy kritériumot, mégpedig azt, ami Heidegger-olvasatomban meghatározó tényezőnek bizonyul: Heideggernek a görög gondolkodókkal és költőkkel folytatott párbeszéde lesz a mérvadó. Ebben a párbeszédben, amit igazából a Beiträge zur Philosophie-tól datálok, egyre erősödik az a tendencia, miszerint Heidegger fokozatosan – igazából négy éven belül –, majd végérvényesen törli az államférfit, a politikust az autentikus alkotók sorából. Ezt a 1939-től 1973-ig tartó intervallumot tekintem a „letisztult” eszmélődő gondolkodás heideggeri körvonalazásának.

Mindezek alátámasztására két Heidegger-passzust szeretnék az alábbiakban bemutatni. Az első passzus Heidegger utolsó művei közül való, s ebből azt a részletet fogom kiragadni, amelyben azt fogalmazza meg precízen, miért nem szabad a gondolkodást a termelés modellje szerint elgondolni, ami azt jelentené, hogy képes az ember helyének megváltoztatására. Úgy gondolom, ez a precíz megfogalmazás igazából egy olyan törekvésnek a kifejezése Heidegger részéről, ami már 1936-tól egyre fontosabb helyet kap a Heidegger-életműben, és ami egyben az eszmélődő gondolkodás kvázi meghatározásaként is felfogható: „a tudat elsőbbségét fel kell adni egy új terület, a jelenvaló-lét területe javára, hogy az ember számára csak egyetlen lehetőség van ahhoz, hogy bekapcsolódjék ebbe az új területbe, [...] ami nem az ember, de az ember mégis onnan kapja meghatározását. A betérést ide nem a gondolkodás viszi véghez, ahogy azt már Heidegger kidolgozta. Az leginkább azt jelentené, hogy a gondolkodást még mindig a termelés modellje szerint képzelik el, amikor képesnek hiszik arra, hogy az ember helyét megváltoztassa (kiemelés tőlem – K. I.).[24]

A második idézetet annak alátámasztására választottam ki a Tudomány és eszmélődésből, hogy bemutassam, mit is jelent a görög gondolkodókkal és nyelvünkkel való párbeszéd a kései Heidegger szemében: „a mára irányuló eszmélések csak akkor bontakozhatnak ki és terjedhetnek el, ha gyökereiket történelmi létünk talajába mélyesztik a görög gondolkodókkal és a nyelvünkkel folytatott párbeszédben. [...] A görög gondolkodókkal – egyúttal költőkkel – folytatandó párbeszéd nem az antikvitás modern reneszánszát jelenti.”[25]

Tehát az eszmélődést egyfelől a gondolkodás korlátozott szerepével (és ez a belátás, úgy vélem, csak a kései, az 1938 utáni Heideggernél körvonalazódik először), másfelől a görög gondolkodókkal és a nyelvünkkel való párbeszédhez társítom. Ebben a párbeszédben a görög gondolkodókhoz való viszony alaposan megváltozik – már semmiképp sem hasonlítható a Bevezetés a filozófiába görög emberképéhez.

Az alábbiakban bemutatom azokat a változásokat, amelyek 1935 és 1939 között következtek be Heidegger gondolkodásában, s amelyeket az eszmélődő gondolkodás kialakulásának előzményeként tudok be. Mindenekelőtt a Beiträge zur Philosophie-t (Az Eseményről), a léttörténeti gondolkodás főműveként ismert kötetet tartom szem előtt e kérdés taglalásakor. Több olyan hasonlóságot fedezhetünk fel e második főmű és a Lét és idő  között, amelyek kétségkívül mindvégig – még ha átértelmezve is – meghatározó szerepet kapnak Heidegger filozófiájában: ilyen például az elfedés mozzanata a Lét és időből (ott még kizárólag a mindennapiság sajátja), s amely a Beiträgében[26] újra felbukkan – jóllehet már más vonatkozásban. Ebben az alfejezetben azonban bennünket nem annyira a Lét és idő és a Beiträge közötti hasonlóságok érdekelnek, mint inkább a különbségek.

Az az alapvető különbség, amely az első főművel, a Lét és idővel szemben tetten érhető a Beiträgében, s amely rányomja bélyegét a későbbi Heidegger-művek mindegyikére, hogy ez utóbbiban a létre irányuló kérdés kiindulópontja már nem a transzcendentál-horizontális, hanem léttörténeti. A jelenvalólét mint olyan már nincs szembeállítva a léttel: hozzátartozik a léthez annak tartózkodásában. Ez azonban mégsem a létezőn való túllépést, transzcendenciát jelent, hanem a lét és a létező transzcendentális különbségének, a transzcendenciának az átugrását. Ekképpen a lét igazságát közvetlenebbül gondolhatjuk el. A gondolkodás tehát az az ugrás, amelynek során a lét igazsága projekciójának véghezvitele megtörténik – ami által a jelenvalólét önmagát a lét által sajáttá-tettként tapasztalja. A lét a jelenvalólét „tulajdonává” válik, ugyanakkor tartózkodásához a lét is rászorul az emberre. Ezt a lét részéről jövő rászorulást és a jelenvalólét  hozzátartozását nevezi Heidegger egymásbafordulásnak (Kehre im Ereignis). Ezzel elérkeztünk a sajáttá-tevő esemény, az Ereignis heideggeri fogalmához – a kései Heidegger egyik legfontosabb kulcsfogalmához. Az egymásbafordulás – mármint a rászorulás és a hozzátartozás egymásrautaltsága – maga a sajáttá-tevő esemény. A gondolkodás mint ugrás a létnek ebben az egymásbafordulásban való tartózkodására kérdez rá oly módon, hogy azt visszautalja saját történetébe, kikérdezve a létnek mint létező létezőségeként megmutatkozó történetét. Ennek a léttörténeti gondolkodásnak mint ugrásnak mozgatórugója a létfeledés. A gondolkodás mint ugrás azonban csak előkészítő jelleggel bír: megnyitja az egymásbafordulásnak, a sajáttá-tevő eseménynek  tartózkodását (amennyiben a jelenvalólét magát mint a lét által sajáttá-tettet tapasztalja meg), hogy az később a lét igazságát a létező nyitottságába rejthesse.

Ebben a két mozzanatban – vagyis abban, hogy a jelenvalólét a lét által sajáttá-tettként tapasztalja meg magát, és ezt a léthez való hozzátartozást tudatosanvállalja,[27] valamint a lét igazságát a létező nyitottságába való rejtése – az eszmélődő gondolkodás első körvonalazását láthatjuk a második alkotói korszakbeli Heideggernél. Friedrich-Wilhelm von Hermann[28] mutat rá erre a Technika, politika és művészet a Beiträge zur Philosophie-ban című előadásában: „Az így projektált jövőbeli itt-lét a sajáttá-tevő eseményhez való tudatosan vállalt hozzátartozással azt azelőfeltételt szabja magának, hogy az »utolsó Isten intései elé« vagy – a Brief über den Humanismus szavaival – a Szent, az Istenség, az Isten újramegjelenése elé álljon.”

A Beiträge és az azt követő, 1939 utáni Heidegger-művekben a hasonlóságok mellett azonban több – az eszmélődés vonatkozásában különösen fontos – különbséget is tetten érhetünk. Egyelőre csak egyet, a számomra talán legfontosabbat említeném: az államalkotó tettet, amelyet még az alapítás illesztményébe sorol Heidegger (1938 után azonban  végérvényesen törli az autentikus alkotók sorából).

Mi újat hoz a szó tág értelmében vett eszmélődő gondolkodás körvonalazásában a Beiträge? Mindenekelőtt újra kihangsúlyoznám a gondolkodás mint ugrás azon szerepét, hogy önmagát a léttörténetbe visszautalja, valamint a lét által sajáttá-tettség tudatos vállalását. Továbbá egy másik olyan fontos kérdés árnyalásához ad támpontot a  Beiträge, amire, úgy gondolom, Heidegger akkoriban még felemás megoldást ajánlott. Mint ismeretes, második alkotói korszakának főművében már nem beszél a Lét és időben olvasható szisztematikus felépítésről,  hanem illesztékről. A hat egység, az illesztmények a sajáttá-tevő esemény (Ereignis) sajátos tartózkodási tartományai. Ezekben az illesztményekben a léttörténeti gondolkodás a lét tartózkodása eddig elrejtett tartományainak bejárása közben csak azt képes elgondolni, ami neki mint elgondolandó megjelenik. A hat illesztményben, amelyet a léttörténeti gondolkodás végigjár, a lét tartózkodását és a lét nem-tartózkodását fogja „feltérképezni”.

Miért mondtam azt, hogy Heidegger itt a szó tágabb értelmében vett eszmélődés kérdésére még felemás megoldást kínál? Mert akkoriban még felveszi az államalkotót a lét igazságát a létezők nyitottságába rejtő alkotók sorába – természetesen ez a problémafelvetés csakakkor érdemelhet figyelmet egyáltalán, ha a Beiträgét a későbbi, ötvenes évek eszmélődés fogalma felől vizsgáljuk. Valószínűnek tűnik számomra, hogy Heidegger kiindulópontja ebben a műben – az, hogy a lét által sajáttá-tettség tudatos vállalása és a lét igazságának a létezők nyitottságába való rejtése – hasonló indíttatásnak köszönhető a Humanizmus-levélével: „Az ember nem a létező ura. Az ember a lét pásztora.” Azt gondolom, a Beiträgében is megtaláljuk e gondolat magvait, első körvonalait, azonban még mindig „felemás” abban az értelemben, hogy a gondolkodást képesnek tartja az ember helyének megváltoztatására.

Technika, politika és művészet szerepe az eszmélődésben
Kulcsfogalmak az eszmélődésben: föld, világ

Mivel a Beiträge teljes illesztékszerkezetét csak Heidegger halála utána ismerhette meg az olvasóközönség – azt megelőzően pedig csak az illesztékszerkezetből kiemelt kérdéseket és gondolatmeneteket dolgozott ki bővebben –, továbbra is ebből a második főműből próbálom kibontani az eszmélődésre vonatkozó gondolatainak alakulását. Szándékomat egyfelől az indokolja, hogy valójában itt sorolja be a különböző létmódokat azokba az illesztményekbe, amelyekben a lét tartózkodik, és amelyekben nem tartózkodik. Másfelől ebben a műben olyan alapvető heideggeri fogalmakat ismerhetünk meg, mint például a „föld” vagy  a „világ”, amelyek a „letisztult”, a szó szűk heideggeri értelmében vett eszmélődés fogalmának bemutatásában és kritikájában sok segítséget nyújtanak.

 Kezdem tehát a technika, politika és művészet kérdésének és szerepének bemutatásával a Beiträgében – szem előtt tartva és röviden utalva arra, hogy mi lesz az illető létmód sorsa a későbbi Heidegger-művekben. Ahogy már említettem, Heidegger a lét tartózkodásának illesztékszerkezetében hat illesztményt különböztet meg: „A felhangzás” (Der Anklang), „A belejátszás” (Das Zuspiel), „Az ugrás” (Der Sprung), „Az alapítás” (Die Gründung),  „Az eljövendők” (Die Zukünftigen), „Az utolsó Isten” (Der lezte Gott). A technika, a nemzeti-szocializmusra jellemző politikum egyaránt a „Felhangzás” illesztményébe kerül. A gondolkodás, a költészet, a művészet és az államalkotó tett viszont „Az alapítás” illesztményébe van besorolva. Az „Alapítás” illesztményébe sorolt létmódokban a jelenvalólét a lét által sajáttá-tettként tapasztalja magát, majd a lét igazságát a létező nyitottságába rejti. Ez utóbbi, a lét igazságának alapítása lesz az alapítás fő mozzanata, amelyben a lét általi elhagyatottságot meghaladja az – autentikus – alkotó. Az igazság alapítása és tartózkodása egyben „őrzés” is tehát, őrzés, amelyben a lét igazságának önelrejtése megvalósul. Itt már felismerhetjük a Műalkotás eredetéből oly ismerős föld és világ viszályát. Az őrzés, hangsúlyozza Heidegger a Vorblickben, a jelenvalólét gondoskodásában történik meg, abban a jelenvalólétben, amelyik a sajáttá-tevő eseményhez való hozzátartozását alig tudja.

Miért válik fontossá Heidegger-olvasatomban a földnek a világgal való viszálya és az azzal együtt járó elrejtés? Eltekintve attól a ténytől, hogy Heidegger a Beiträgében még az államalapító tettnek is fontos szerepet szán (s amelyben a jelenvalólét, meglátjuk, a Ge-Stell nem-eszmélődő emberéhez hasonlóan a gondolkodást a termelés modellje szerint gondolja el), fontos támpontokra találunk a későbbi Heidegger-művek interpretációjához. Lássuk először a technikát a „Felhangzás”[29] illesztményében. Ebben az illesztményben a lét tartózkodási módja a nem-tartózkodás. A modern technika megtapasztalása, elgondolása a Machenschaft (csinálmány) felől történik. A csinálmány nem egyéb, mint a létező magunk elé állítottként és magunk elé állíthatóként való értelmezése. Ez az újkori  tudatfilozófiára és természettudományra alapozó értelmezés a létezőséget a szubjektum által elő-állíthatóságként is meghatározza. A létezőnek a csinálmányban uralkodó értelmezése azt jelenti, hogy a létező a vélésben (Meinen) és a számításban hozzáférhető, valamint előhozható az elő-állításban (Her-stellen) és végrehajtásban (Durchführung).

Ezzel szemben az „Alapítás” illesztményében – és a Műalkotás eredetében – a létezőség más értelmezését találjuk.  A választóvonal a két illesztmény, a „Felhangzás” és az  „Alapítás” között éppen a Humanizmus-levélből idézett illúzióban rejlik, hogy az ember a „létezők ura”. Abban az illúzióban rejlik tehát, hogy a fentebb bemutatott illesztményben a létező teljesen megismerhető és korlátlanul uralható – ezzel szemben az „Alapítás”-ban nem megismerésről, hanem felfedésről van szó, továbbá nem előállíthatóságról, hanem – hogy Az igazság lényegéről Heideggerrel szóljak – lenni-hagyásról. Ennek a két illesztmény közötti különbségnek a szemléltetésére egy olyan passzust szeretnék idézni Az igazság lényegérőlből, amelyben a jelenvalólét lenni-hagyó felfedésével egyben együtt jár az egészében vett létező elrejtése is. Ez az egészében vett létező a tudományok által – mivelhogy nem mérhető és nem uralható –: semmis-jelentéktelen. „A lenni-hagyás éppen azáltal, hogy az egyes viszonyulásban mindenkor azt a létezőt hagyja lenni, amelyhez viszonyul, és amit ily módon felfed, elrejti az egészében vett létezőt. A lenni-hagyás önmagában egyúttal elrejtés is.”[30]

A következőkben azért fogom a műalkotás eredetének elemzésével folytatni Heidegger-olvasatom bemutatását, mert úgy gondolom, ebben a műben Heidegger alaposabban körüljárja a föld és a világ kérdését, mint a Beiträgében.

A létező semmiképp sem a mi kreatúránk vagy akárcsak képzetünk, ha gyakran így szeretnénk is látni. A létezőn túl, de belőle eredőn mégvalami más is végbemegy: a világlás. A világlás a létező mint egész közepette egy nyitott hely – ez a nyitott hely, a tisztás (Lichtung)[31] a létező felől elgondolva létezőbb, mint a létező. A jelenvalólétre – mármint arra, aki a lét által sajáttá-tettségét tudatosan vállalva a lét igazságát a létező nyitottságába rejti – az a feladat hárul, hogy ezt a tisztást őrizze. A világlásnak köszönhetően adott a létező, és váltakozó mértékben ennek megfelelően lesz el-nem-rejtetté. De a létező el-nem-rejtettsége – hangsúlyozza Heidegger – sohasem kéznél levő állapot: a világlás kettős elrejtésként történik. Egyfelől az utunkba kerülő létező megvilágítódása már önmagában is elrejtés. Másfelől a létezők között az elrejtés kettős jelleggel hat: elakadásként és elváltoztatásként. „Az elakadásként vett elrejtés éppenséggel nem és nem csak a megismerés mindenkori határa, hanem a megvilágított világlásnak a kezdete.”[32]

A második értelemben vett elrejtés, az elváltoztatás a megvilágított létezők között történik meg: „A létező a másik elé tolul, az egyik elleplezi a másikat, amaz beárnyékolja emezt, kevesebb elrekeszt sokat, s az elszigetelt tagad mindent. Itt az elrejtés nem az egyszerű elakadás, hanem: jóllehet a létező megjelenik, de másként mutatkozik, mint amilyen.”[33]

Az el-nem-rejtettségként vett igazság lényegéhez tartozik ez a kettős elrejtés módján történő  megtagadás. Ez az „elrejtő megtagadás” az igazság lényegében azt a szembefordulást nevezi meg, amely az igazság lényegében a világlás és elrejtés között áll fenn – ez az eredeti vita, az ősvita szembenállása biztosítja a nyíltságot. „Ehhez a nyíltsághoz hozzátartozik egy világ és a föld” – most azonban különbséget kell tennünk a világ és világlás, valamint az elrejtés és a föld között. „A világ inkább azon lényegszerű útmutatások pályáinak világlása, amelyeknek minden döntés engedelmeskedik. [...] A föld nem egyszerűen elzártság,[34] hanem az, ami rejtőzőként lép elő. A világ és a föld lényegük szerint mindenkor vitáznak és perlekednek”[35]

A föld csak akkor hatja át a világot, a világ csak akkor alapul a földön, ha az igazság – a világlás és elrejtés ősvitájaként – megtörténik. Az igazság belerendeződése a műalkotásba egy olyan létező létrehozása, ami előbb még nem volt, de később sem lesz  többé.

Melyik autentikus alkotásmód megtapasztalása képes megváltoztatni a léthez való viszonyunkat?

Ebben a fejezetrészben is főként a Beiträge zur Philosophie létmeghatározását szem előtt tartva fogom a tág értelemben vett eszmélődést nyomon követni – ezt a célkitűzést úgy szeretném megvalósítani, hogy figyelembe veszem a Heidegger különböző alkotói korszakaiban végbement változásokat. Ennek érdekében két síkon fogom végigvezetni az olvasót a kései Heidegger művein: egyfelől kijelölöm és bemutatom azokat a csomópontokat, ahol alaposabb változást feltételezek az eszmélődéshez (vagy pontosabban: a megmentéshez) fűzött reményeinek alakulásáról, másfelől pedig többé-kevésbé részletbe menően körvonalazom azokat  a problémákat, amelyek Heideggert egy-egy új kérdésfelvetéshez, belátáshoz vezették.

Mindenekelőtt az alcímben  megfogalmazott kérdést szeretném körüljárni: mikor melyik autentikus alkotásmódot  tekintette példaértékűnek Heidegger? Míg az 1930-as évek első felében Heidegger azt remélte, hogy a nemzetiszocializmus érvényt szerezhet az ő gondolkodásában megfogalmazódott, művészet és termelés egységén alapuló alkotásmódnak, s amely a maga során képes lesz  a léthez-létezőkhöz való viszonyunkat megváltoztatni, addig 1936–39 között a művészetnek tulajdonított példaértékű szerepet az eszmélődésben. Később, 1966-ban azonban már csalódottan nyilatkozott ez utóbbi szerepének ellenkezőjéről. Marad a szó szűk értelmében vett eszmélődés: a gondolkodás és költés révén megelevenített új kezdet, az esemény.

Az előző fejezetrészben részletesebben bemutatott Beiträge zur Philosophie és a műalkotás eredetének általam is kihangsúlyozott fő gondolata a föld fogalmához szervesen kapcsolódó elrejtés mozzanata. Ugyancsak ebből, az elrejtés mozzanatából szándékozom kibontani a tág értelemben vett heideggeri eszmélődés fogalmát és történetét. A léttörténeti gondolkodás – ami a Beiträgétől kezdődően a tág értelemben vett eszmélődés alapfeltétele a heideggeri gondolkodásban – többet nyújt a Lét és idő-beli metafizikai destrukciónál, ha azt kizárólag az eszmélődés felől vizsgáljuk, hiszen mögötte már jelen van Heidegger egyik fontos belátása. E fontos belátás Heidegger részéről nem egyéb, mint az, hogy korunk – amit később Ge-Stellnek nevez – embere már olyannyira a metafizikai elé- és elő-állítás foglya, hogy már semmiképp sem lenne elég a megmentéshez csupán az, hogy visszatérjen a kézművességhez. Az eszmélődés szerepét éppen abban látja Heidegger, hogy oly módon mutat fel igaz létmódokat,[36] hogy egyenlő mértékben hangsúlyozza – a kultúrkritika bélyegét magán viselő technikakritikákkal szemben – a léttörténetbe való visszatekintést (az „ugrást”) és az azt követő, a lét igazságát a létezők nyitottságába rejtő poézist. Jóllehet ez utóbbi célkitűzés még ha nem sikerült is a Beiträgében – amit azon értem tetten, hogy a gondolkodást még mindig képesnek tartotta az ember helyének megváltoztatására –, szemtanúi lehetünk annak a folyamatnak, amelyben az eszmélődő gondolkodás az ötvenes években elnyeri jól lekerekített formáját. Ebben a folyamatban a Beiträge Heideggere valahol középen helyezkedik el;  azt gondolom, hogy a szűk értelemben vett eszmélődés körvonalazása nem csupán a mindennapok tapasztalatának hatására[37]következett be, hanem egy olyan – Heidegger gondolkodását – probléma megoldásának igénye is szülte, amelyet a német gondolkodó második alkotói korszakában megold. E probléma – véli Zimmerman a The Eclipse of the Selfben[38] – abból adódik, hogy a korai Heidegger túlságosan fontos szerepet tulajdonít az akaratnak. Ez az értelmezés, amely az akarat kérdésének taglalásában csak a két alkotói korszakot tartja szem előtt, leegyszerűsítő – figyelmeztet ugyanakkor Zimmerman. Hiszen gondoljunk csak a Lét és időre – amely a maga során a bátorság és az akarat fontosságát hangsúlyozza –: az el-határozottság például a jelenvalólét feltárultságának kitüntetett módusza.[39] Inkább arról lehet szó, folytatja Zimmerman, hogy a kései Heidegger egyre kevésbé hangsúlyozza az autentikusság önkéntes mozzanatát, anélkül azonban, hogy végérvényesen lemondana ez utóbbi szerepéről.

Zimmerman szerint a kései Heidegger három kontextusban használja a ráhagyatkozás[40] fogalmát (Gelassenheit[41]):

1. A jelenvalólét vonatkozásában, aki a ráhagyatkozás révén felszabadul saját akaratának uralma alól; ebben a kontextusban a ráhagyatkozás alapfeltételének a tudatfilozófiára jellemző  reprezentáció feladását tekinti Heidegger. Azt gondolom, hogy ez lenne a Beiträgéből „ugrás”-ként ismert előkészítő jellegű gondolkodás.

2. Ugyancsak jelenvalólétként, akiben a lét egy teljesen új módon tud megnyilvánulni. Zimmerman itt az autentikus alkotás, a poézis során megtörténő, a létigazságnak a létezők nyitottságába való rejtésére utal. Ilyen létrehozó alkotás, amelynek során egy teljesen új létigazság rejtődik el a létezők nyitottságába, a műalkotás, a  gondolkodás, a költészet és – 1939-ig – az államalkotó tett is. A korábbi Beiträge-interpretációmban a ráhagyatkozásnak ezt a mozzanatát a sajáttá-tevő eseményben megtörténő alapításként mutattam be (de úgy vélem, a „lenni-hagyás” heideggeri terminus is erre vonatkozik), amelyet megelőz a metafizika történetének ugrásként való elsajátítása.

3. A Nyugat, azaz a Ge-Stell-beli emberiség jövőjével kapcsolatosan. Ebben a kontextusban Zimmerman a kései Heidegger azon belátását hangsúlyozza ki, miszerint a gondolkodás nem tudja az ember helyét megváltoztani: csak egy Isten menthet meg bennünket. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a gondolkodásnak nincs meg a maga szerepe vagy – szükségszerűsége, mindazonáltal: „Alkalmatlan a folyó ügyletek irányítására. Mit sem segít a gyakorlati kivitelezésben.”[42]

Mit tartok még fontosnak az eszmélődő-ráhagyatkozó gondolkodással kapcsolatban kiemelendőnek? Ki, hogyan és mennyi idő leforgása alatt képes eljutni az eszmélődés állapotába? – kérdezhetjük. Mindenekelőtt kihangsúlyoznám, hogy – kétségtelen – nem beszélhetünk egy beteljesedett állapotként értett eszmélődésről.Sokkal inkább az eszmélődés  folyamatjellegéreés a készenléti állapotratevődik a hangsúly, amelyben cél a jelenvalólét sajáttá-tevő eseményhez való tartozás tudatos vállalása. Nem tudom azonban eldönteni pontosan, kit is tartott képesnek az eszmélődésre. Olykor a nem tudós, egyszerű embereket is megfelelőnek tartja e gondolkodásforma elsajátítására[43] (vagy csak egyszerűen lefordítja egy közérthető nyelvezetre? vagy csak az a lennebb  következő felosztásom), máskor – igazából legtöbbször – a tudósokat, tudományos kutatókat,[44] gondolkodókat, költőket. E két lehetőségen kívül még a Spiegel-interjúban is találkozhatunk az eszmélődő egy másik típusával, a „tisztánlátóval”, az eszmélődés magasabb szintjére feljutott  gondolkodóval: ez a gondolkodó azon kevesek közé tartozik, akik nemcsak rendelkeznek a gondolkodás egészen új módszerével és az ahhoz szükséges belátásokkal, hanem bizonyos fokig mondani is tudják ezeket a belátásokat.[45]

Annyi bizonyos azonban, hogy az eszmélődő gondolkodás képességének bármilyen szintű elsajátítása hosszabb gyakorlást követel, magasabb erőkifejtést kíván meg. Ennél többet a jelenvalólét nem tehet, csak reménykedhet egy másik kezdetben,[46] hiszen tudja, a történelem történik, nem ő csinálja: „Nem tudjuk, hogy az  atomtechnika rémületesig fokozódó uralmának mi a célja. A technikai világ értelme elrejtőzik.”[47]

Az eszmélődés – mondja Heidegger a Tudomány és eszmélődésben – „közvetlenül nem dönthet arról, hogy történelmi tartózkodásunk hogyan és minek révén építheti ki és be az ittlakozását”. Ez a belátás, ami a mindent uralni és ellenőrizni akaró Ge-Stellbeli tudomány – beleértve a történelemtudományt is – előfeltevéseivel szemben fogalmazódik meg, Heidegger legalapvetőbb és talán mindkét alkotói korszakára jellemző gondolata. Miért nem uralhatóak a történelem történései Heidegger szerint? Mert a történelemtudomány, s ami hamarosan egyetemes történetté válik, legfontosabb előfeltevése – véli Heidegger – megegyezik a tudatfilozófiáéval: objektumként tekint a világtörténésekre, s éppen ezért tárgyiasít. A történelem teóriája eszerint nem látja be, hogy módszereivel már eleve kizár bizonyos dolgokat eseményeket vizsgálataiból, nem látja be, hogy igazából rá van utalva arra az elkerülhetetlenre, amit épphogy a módszerei révén zárt ki. Az eszmélődés belátása szerint tehát a történelem adódik, és azt nem a historikus szemlélet alkotja meg.

 

The Relying-reflecting Thinking and the Interpretation of the Ge-Stell in Martin Heidegger’s Philosophy. The essay presents the later Heidegger’s thinking emphasizing the concept of releasement (Gelassenheit) throughout his work. The author will not analize the concept of releasement which appeared in the 1940–1950’s but – in order to make conections with the earlier Heideggerian works – speak about releasement in the broader sense as a releasing thinking and attitude. The releasement in the broader sense traces back to Beiträge zur Philosophie. In author’s opinion beginning with Beiträge Heidegger starts to describe more accurately the concept of releasement in the narrow sense of the word. In the formation of the concept the author differentiates two phases. In four years time, from 1935–1939, Heidegger definitely leaves out the politician from the circle of the authentic creators. The concept of releasement in the narrow sense of the word appears in the period 1939–1973. In this period also appears the Ge-Stell term. With the appearance of these the role of the thinking – which is described the most precisely later in the Seminar in Zähringen 1973 – starts to be outlined. We mustn’t consider thinking being capable or competent to change man’s place in the world. We should not expect practical advice from its part whe taking important decisions in every-day life. If did so we would still be in the grip of the productionist model, we would still think of thinking according to this model, says Heidegger.

 



[1] Vajda Mihály:  A posztmodern Heidegger. Bp. 1993. 88.

[2] Zimmerman, Michael E.: Heidegger’s Confrontation with Modernity. Technology, Politics, Art.  Bloomington and Indianapolis 1990. 227.

[3] Hans-Georg Gadamernél is fellelhető ez a gondolat: „Így az, ami a műalkotásban igazolásra lel, az az egyáltalában vett lét lényegét képezi. A felfedés és elrejtés vitája nemcsak a mű igazsága, hanem minden létezőé is. Mert az el-nem-rejtettségként felfogott igazság mindig a felfedés és az elrejtés szembeszegülése.” Gadamer, Hans-Georg: Heideggers Wege. Studien zum Spätwerk. Mohr (Siebeck) Verlag, Tübingen 1983. Magyarul: Bevezetés Heidegger A műalkotás eredete című tanulmányához. Bp. 1988.

[4] Ezt a „magában-állás”-t, ahogy Heidegger nevezi, a Ge-Stellben az a veszély fenyegeti, hogy a tudatfilozófia tárgyiasító gondolkodása nem vesz tudomást róla: minden csak rendelkezésre állásban jelenik meg a jelenvalólét számára.

  [5] Az autentikus alkotás, a poézis sem kizárólag az emberi tevékenység eredménye. A létrehozó felfedés, a lenni-hagyás során a dolgokat nem megalkotjuk, hanem felfedezzük – ez különösképp érvényes az élő anyaggal való manipulációra (de az atommag szerkezetének felbontására is). Zimmerman, ha jól értem, erre utal a következő – Heideggerre vonatkozó – kijelentésében:  „things are discovered, not created.” De az is megtörténhet, hogy Zimmerman a leképzéselmélettel szemben fogalmazza meg ezen nézetét.

  [6] Zimmerman: i. m. 226.

  [7] Heidegger, Martin: Vorträge und Aufsätze. Harmadik kiadás. Pfullingen 1967. 90–108.

  [8] Biemel Friedrich Nietzschétől idéz.

  [9] Biemel, Walter: Heidegger művészet-értelmezése. = Fehér M. István: Utak és tévutakA budapesti Heidegger-konferencia előadásai. Bp. 1991. 140.

[10] Az ember lényege Heidegger szerint: elmélkedő lény.

[11] Vajda Mihály: i. m. 96.

[12] Erről a kérdésről valamivel részletesebben fogok beszélni az eszmélődés részeként értendő „tudatosság” (a lét mint sajáttá-tevő esemény tartózkodásához való hozzátartozását tudatosan vállaló jelenvalólét) elemzésekor. Erre vonatkozó passzust a Levél a humanizmusról-ban találunk.

[13] Heidegger, Martin: Az 1973-as Zähringeni szeminárium.  Athenaeum 1993. 1. füzet. 22.  Az egész passzust idézem: „korunk embere, az az ember, aki magát minden valóság termelőjeként érti meg, és e szerint cselekszik, az az ember, aki azt látja, hogy egyre szorosabban belebonyolódik a társadalmi-gazdasági »kényszerek« hálójába [...], képes-e ez az ember maga létrehozni az eszközt, amellyel kidolgozza magát a »kényszerek« okozta szorongatottságából? Hogyan tudná ezt megtenni anélkül, hogy tulajdon, termelőként való meghatározását feladná? Továbbá lehetséges-e a valóság körében egy ilyen feladás? Mit jelentene valójában ez a lemondás? Az ember oda jutna el, hogy lemond a haladásról, és belemegy a fogyasztás és a termelés általános korlátozásába (kiemelés tőlem – K. I.). Egy egyszerű, közvetlenül szemléltető példa: ennek a lemondásnak a perspektívájában nem lenne lehetséges többé a »turisztika«, ehelyett összehúznánk magunkat, és saját otthonunkban nyugton maradnánk.”

[14] Az állomány többet mond, mint pusztán a „készlet”. A kihívás értelmében vett feltárásban a természet rejtett energiái megnyittatnak, elraktároztatnak, szétosztatnak, átalakíttatnak. „Ami állomány értelmében áll fenn, az többé már nem tárgyként áll velünk szemben.”

[15] A Ge-Stellben rejlő további veszélyek: az ember dolgozó állattá kényszerül; valamint az a marxi-pragmatista mintára elgondolt  illúzió, hogy a gondolkodás önelőállítás; ebből az illúzióból adódhat a másik veszély: az emberiség önpusztítása.

[16] A Beiträge zur Philosophieban: anklingt. Heidegger, Martin: Beiträge zur Philosophie (Vom Ereignis). Gesamtausgabe. 65. köt. Frankfurt/M. 1989.

[17] A Humanizmus-levélben említi ebben az értelemben a tudatosságot (szabadság) Heidegger. A Kérdés a technika nyománban ez a tudatosság úgy jelenik meg mint szabadság: a feltárás  végzetének birodalmához tartozóként, annak érző tartózkodójaként (Hörender) válik szabaddá.

[18] „Mivel az embert mindig a feltárás útjaira viszi, ezért hát útközben az ember állandóan annak a lehetőségnek a szélén jár, hogy csak a megrendelésben kifejtettet kövesse és űzze (kiemelés tőlem – K. I.) és ebből vegyen minden mértéket.”

[19] A kései Heidegger nagyon is tudatában van annak, hogy az ember nem aktív alkotója-alakítója a történelem történéseinek: a Ge-Stellhez (a lét jelenlegi korszaka), a technika lényegéhez kritikátlanul viszonyuló, számító  gondolkodással bíró ember sem ura a létezőknek; az eszmélkedő jelenvalólét aztán végképp nem: ő a „lét pásztora”.

[20] Vajda Mihály: Nem az örökkévalóságnak. Bp. 1996. 193.

[21] Vajda Mihály: i. m. 321–322. Erre vonatkozó Heidegger-passzusokra a Nietzsche-könyvben lelünk.

[22] Heidegger, Martin: Ráhagyatkozás  (Gelassenheit). Filozófiai Figyelő 1981/1–2, 85.

[23] „A marxizmus és a szociológia azt, aminek a szorításába a mai valóság belekerül, »kényszereknek« nevezi. Heidegger a bennük levő közöst a rá-állítás [Ge-Stell] szóval jelöli. A rá-állítás az állítás [Stellen] valamennyi módjának összessége, gyűjteménye, amely az emberi lényre olyan mértékben van kiróva, amilyenben jelenleg ek-szisztál.” (Az 1973-as Zähringeni szeminárium: i. m. 21.)

Heidegger a Das Ding című tanulmányában már képez a hegylánc (das Gebirge) mintájára szakterminust: „Das Schenken, worin der Krug Krug ist, versammelt in sich das zwiefache Fassen und zwar in das Ausgieben. Wir nennen die Versammlung der Berge das Gebirge. Wir nennen die Versammlung des zwiefachen Fassens in das Ausgieben, die als Zusammen erst das volle Wesen des Schenkens ausmacht: das Geschenk.”

[24] Az 1973-as Zähringeni szeminárium: i. m. 23.

[25] Martin Heidegger: Tudomány és eszmélődés. =Tillmann József: A későújkor józansága. Bp. 1994. 50.

[26] Igazából először  Az igazság lényegérőlben érhető tetten ez az alapos változás (amit a Beiträge dolgoz ki részletesebben). Ott már az ek-szisztens jelenvalólét inszisztens is egyben: „Ek-szisztensen a jelenvalólét inszisztens.” Heidegger, Martin: Az igazság lényegéről. = Pongrácz Tibor: „…költőien lakozik az ember”. Bp.–Szeged 1994. i. m. 55.

[27] Vajda Mihály a Vorträge und Aufsätze következő passzusának elemzése kapcsán  kérdez rá a heideggeri eszmélődő gondolkodásra. Ehhez fűzött észrevételeimet a Heidegger-passzus idézése és az arra vonatkozó Vajda-kritika után mutatom be. Lássuk először a német gondolkodó gondolatait: „Egyszer azonban a napnyugati gondolkodás kezdetekor felvillant a nyelv lényege a lét fényében. Egyszer, amikor Hérakleitosz a logost mint alapszót gondolta el, hogy e szóba belegondolja a létező létét. Hirtelen azonban kialudt a villám. Senki sem fogta fel sugarát s annak közelségét, amit megvilágított. Csak akkor látjuk ezt a villámot, ha beállunk a lét viharába. Ma azonban minden amellett szól, hogy az ember csak a vihart elűzni törekszik. Minden lehetséges eszközzel vadászik a viharra, hogy nyugta legyen tőle. Csakhogy ez a nyugalom nem nyugalom. Csupán a gondolkodástól való félelem elaltatása.”

Vajda ezen heideggeri szövegrészlethez lábjegyzetben fűzött kérdései érdemelnek különös figyelmet: „A szokásos gondolkodás már a görögöknél is (Hérakleitosz szintén így látja) süket a logos szavára. Talán az egyetlen különbség, hogy korábban volt egy gondolkodó, aki  még képes volt meghallani a lét szavát? Egyszerűen minden azon múlna, hogy van-e egy olyan régi-új gondolkodás, amely tudomásul veszi a kiúttalanságot? És amit Heidegger a viharról mondott? Ott is csak a gondolkodás átállítódásáról lenne szó? Vagy pedig az ember, ha egyszer képessé vált meghallani a logost és hozzátartozni a léthez, akkor (ezáltal) már más emberré lett? Vagy más emberré lett, s így képes a logost meghallani?”

Úgy gondolom, s ezt éppen bemutattam, hogy Heidegger  két tényezőt  tart fontosnak kiemelni a lét tartózkodásában: egyfelől a sajáttá-tevő eseményhez való hozzátartozás tudatos vállalását, másfelől  pedig a lét igazságának a létező nyíltságába való rejtését. Vajda, úgy tűnik, mintha szem elől tévesztené ez utóbbit, a jelenvalólétnek – valóban ez csak azután következik/következhet be, miután a gondolkodás önmagát ugrásként a léttörténetbe mint a létezőség történetébe visszautalja  – az alapításban közrejátszott szerepét, aminek során a lét igazságát a létező nyitottságába rejti. Ez utóbbiból (főként) fogja kibontani Heidegger a későbbiekben  az eszmélődésnek az autentikus poézisre, a  létrehozó alkotásmódra vonatkozó gondolatait. Heidegger-olvasatomban az eszmélődést akkortól datálom, amikor Heidegger törli az államférfit az autentikus alkotók sorából; ugyanakkor már itt, a Beiträgében  elkezdődik az a folyamat Heidegger gondolkodásában, aminek eredménye az a gondolkodás lesz, aminek „nincs hatása”, ami a gondolkodást már nem a termelés modellje szerint képzeli el.

Úgy gondolom, az eszmélődés fogalma ötvenes évekbeli megjelenésének elemzésekor – de az abból az időszakból származó művek esetében is – komolyan kell vennünk, amit Heidegger  mond a léttörténet és az eszmélődés kapcsolatáról: azt, hogy pusztán a görög gondolkodókkal és a nyelvvel folytatott  párbeszédről van szó. A „görögök” az ötvenes években nem egyebek tehát a nemtárgyiasító gondolkodás példáinál Heidegger szemében.

[28] Hermann von, Friedrich-Wilhelm: Technika, Politika és művészet a Beiträge zur Philosophie-ban. = Fehér M. István: Utak és tévutak. A budapesti Heidegger-konferencia előadásai. Bp. 1991. 140.

[29] Ebben az illesztményben hangzik fel a léttörténeti gondolkodás számára a létfeledés.

[30] Heidegger, Martin: Az igazság lényegéről. i. m. 52.

[31] A Lichtung (tisztás) heideggeri fogalmának frappáns elemzését Vajda Mihálytól idézem: „A Lichtung, a tisztás heideggeri fogalma könnyen értelmezhető: a Lichtung nem más, mint az a hely, a Da, amelyben az ember, a Da-sein áll a létben. Amiképpen a tisztás az a hely az erdőben, ahonnan lehetséges az erdőt is látni, nem csak a fákat, ugyanúgy a Lichtung az a hely, ahonnan nemcsak az egyes létezőket láthatjuk, hanem rálátásunk lehet a  létre magára.” Vajda Mihály: Heidegger Freudról. = Uő:  A posztmodern Heidegger.  T-Twins Kiadó, Lukács Archívum, Századvég Kiadó 1993. 17.

[32] Heidegger, Martin: A műalkotás eredete. i. m. 85.

[33] Uo.

[34] Zimmerman kitűnően rávilágít arra a változásra, ami A műalkotás eredetének első és második kiadása között megfigyelhető: „In the first version of the art-work essay (1935) conceived of world and earth as corresponding to the two apects of »truth«, understood as unconcealment. In  every instance of such uncolceament, concealment also obteains. [...] Heidegger concluded, however, that this distinction was inaccurate: »the world is not simply the open… and the earth is not simply the closed« [...] the world is historical, hence partial and perspectival, uncolceament of entetis [...] In a given historical epoch, enteties may manifest themselves in a way that did not occur in another epoch.” Zimmerman, Michael E.: Heidegger’s Confrontation with Modernity. i. m. 121.

[35] Uo.

[36] „Igazlét (igazság) felfedő létet jelent.” (Lét és idő. 44.)

[37] A művészetnek az eszmélődésben játszott szerepére gondolok például: míg mind a korai, mind a kései Heidegger a művészetnek az eszmélődésben különösen fontos szerepet tulajdonított, addig az 1966-os Spiegel-interjúban már csalódottan jelenti ki, hogy nem látja, miként segíthet a Ge-Stell emberén a művészet.

[38] Zimmerman, Michael E.: The Eclipse of  the Self: The Development of Heidegger’s Concept of Authenticity. Athens 1981. 243–246.

[39] Heidegger A műalkotás eredetében figyelmeztet a Lét és időből ismert akarattal kapcsolatban: „A Lét és idő szellemében elgondolt elhatározottság nem egy szubjektum határozott akciója, hanem a jelenvalólétnek a létezőben rejlő elfogultságából a lét nyitottságába történő kinyílása. Az ember az egzisztenciában mégsem lép valami belsőből valami külsőbe. Az egzisztencia lényege az állhatatos benneállás a létező világlásnak lényegszerű szétválásában.” Heidegger, Martin: A műalkotás eredete. i. m. 104.

[40] Mint említettem, a ráhagyatkozással majdhogynem azonos értelemben használom mindenekelőtt az eszmélődés fogalmát, de olykor a másik gondolkodást vagy az elmélkedő gondolkodást is. Az általam tág értelemben vett eszmélődő gondolkodással nemcsak az ötvenes évek – szűk értelemben értendő – heideggeri eszmélődés fogalmát járom körül, hanem a Beiträgétől fellelhető, különböző Heidegger-művekben közös gondolatot.

[41] Szenvtelenségnek is fordítható – a ráhagyatkozás viszont visszautal Az igazság lényegérőlből már ismert lenni-hagyásra.

[42] Martin Heidegger: Ráhagyatkozás. i. m. 84.

[43] A Ráhagyatkozásban ad erre példát Heidegger. A technikai eszközök igénybevételét veszi példának Heidegger az elmélkedő gondolkodás bemutatásához. Ebben az előadásában mintha azt sugallná, hogy képzettségtől függetlenül el lehet sajátítani a ráhagyatkozás kérdező magatartását – anélkül hogy el kellene sajátítani a sokat hangoztatott léttörténetet, s hogy el kellene vetni a  tudatfilozófiát. Máskor pedig mindig kihangsúlyozza Heidegger – a menedékről szólva –, hogy annak elengedhetetlen alapfeltétele a tudatfilozófiával való szembesülés például.

[44] A Tudomány és eszmélődés című előadásában (magyarul a 67. oldalon) így fogalmaz Heidegger: „Noha a tudományok útjai és eszközei soha nem vezetnek el a tudomány lényegéhez, a tudomány valamennyi kutatója és tanítója, minden tudományban jártas ember képes gondolkodó lényként az eszmélődés különböző síkjainak bejárására és ezek ébrentartására.”

[45] Olykor az az érzésem támad, Richard Rorty jogosan véli úgy, hogy Heidegger önmagát a léttörténet utolsó (és legfontosabb?) gondolkodójának tekintette. Ha arra az eszmélődés magas (legmagasabb?) fokára jutott gondolkodóra gondolunk, akit a törzsszövegben mutattam be, s aki (legtöbbször ezt sugallja Heidegger) kizárólag a metafizika újraelsajátítása után képes mondani valami különösen fontosat jelenlegi helyzetünkről, akkor kénytelen vagyok arra gondolni, Heidegger magáról beszél a Földút című írásában: „A bölcs derű kapu ahhoz, ami örökkévaló. Ajtaja azon a pánton forog, amelyet egykor a jelenvalólét (kiemelések tőlem – K. I.) titkaiból egy rátermett kovácsnál kovácsoltak ki.” Heidegger, Martin: „ …költőien lakozik az ember”. i. m. 222.

[46] Vajda Mihály kitűnő Rorty-kritikájában a következőképp fogalmaz: „Amit – Rortyval szemben – hangsúlyozni szeretnék, az a következő. Itt egy másik kezdetről, nem pedig az igaz kezdetről van szó, itt az eseményről, nem pedig az eddigi léttörténet meg- és elítéléséről van szó, s végképp nincsen szó valamiféle emberi lényeg tudásáról, melynek megvalósítása más, a lényegnek megfelelőbb történetet tenne lehetővé. Arról van szó, hogy előregondolunk az első kezdetbe, miközben a másik megvilágíttatik. A gondolkodó mondása egyszerű:  »Mit mondhatunk még? Csak ezt: Az esemény estet.«” Vajda Mihály: Nem az örökkévalóságnak. i. m. 333.

[47] Heidegger, Martin: Ráhagyatkozás. i. m. 91.

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret