Lakóné Hegyi Éva–Wagner Ernő

A zilahi kalandosok

 

Az utóbbi évek levéltári kutatásainak eredményeként felszínre kerültek a város utcaszervezeteinek – „Kalandosainak” – protokollumai. Az anyag tanulmányozásakor rájöttünk, hogy e szervezetek iratai, amelyek csak töredékben maradtak meg napjainkig,[1] a helytörténet igen megbecsült forrásai, egy közösség belső szabályzata, rendtartása, a százados együttélés során kicsiszolódó normák foglalatai, közösségi kultúránk értékes alkotásai. Értéket őrzők, közvetítők tehát ezek az „articulusok”, contractusok, rendtartások, amelyek nélkülözhetetlen rendet vittek egy összeforrott közösség életébe.[2]

A rendi társadalmat a különböző közösségi formák együttélése jellemzi. A központi hatalom országos értékű jogalkotása és joghatósága alatt a társadalom mélyebb rétegeiben a kisebb-nagyobb közösségek jogrendjét ezek a közösségek maguk alakítják ki. A helyi jogkörű szervezett közösségek, például a vármegyék, székek, vidékek és a különböző jogállású városok megépítették a saját normáik várfalait az önkénnyel, a közös ellenséggel, a rendet zavarókkal szemben. E sajátos feladatkörű társadalmi együttesek sorában számottevő szerep jut mint szervezett közösségnek, communitásnak – a városnak. A város az egész közösség dolgainak igazgatását úgy gyakorolja, hogy helyi jogszabályainak végrehajtását, kisebb közösségek ügyeinek intézését átruházza a városnegyedekre, fertályokra vagy utcaközösségekre. Ezeknek megvan, éppúgy, mint magának a városnak, a saját választott vezetője, közgyűlése, a végzéseket rögzítő jegyzőkönyve, nótáriusa, akárcsak más, a városon belüli testületeknek: egyházközségeknek, céheknek, legényegyleteknek stb.[3]

Ezek a közösségek a társadalmi rétegződés bizonyos lépcsőfokának megfelelő jellegzetes képződmények, annál is inkább, mert ezek az önszabályozó életegyüttesek a társadalomszervezet eleven sejtjei voltak. Az alkotáshoz, a mindennapi tevékenységhez, az élet gazdasági alapjainak a megteremtéséhez, a hit és szellemi élet kereteként szükség volt a társadalmi szervezetekre, alakulatokra. Egyeseknek, főleg a kezdeti időszakban, vallási funkciói is voltak már az egyházi szervezetekhez való szorosabb kapcsoltságuk miatt is, ilyenek például a „kalandos társaságok”, a „szomszédsági szervezetek”, az ún. „Nachbarschaftok”.

Az első kalandos társaságok már a 12. század közepén megalakultak Európa egyes országaiban, Németországban, Magyarországon. Kezdetben kimondottan vallásos jellegűek, „confraternitas parochorum”-nak is nevezték őket. Céljuk a közös hit ápolása, a tagok és hozzátartozóik istápolása, elhalálozás esetén a tisztes temetésről való gondoskodás. A társaság tagjai eleinte csak papok lehettek, akik minden hónap Calendaeként jelölt első napján összegyűltek közös hitgyakorlásra, és innen ered a későbbi elnevezés is: „Confraternitas vulgariter Kalandos”, ahogy egy 1348. október 28-án keltezett forrás említi. Ugyanis a „Calendae” vagy ennek elferdített változata, a „Kalandos” a julianusi naptár szerint a hónap első napját jelentette. A 16. század vége felé a kalandosoknak világiak is tagjai lehettek, és a szövetséget titkos politikai célok elérésére, szervezkedésekre használták fel. Ezért 1519-től törvény tiltotta az ilyen szervezetek létrehozását. A 16. századi politikai, társadalmi helyzet következtében és nem utolsósorban a reformációs eszmék terjedésének a meggátolása végett a legtöbb kalandost megszüntették. A 17. században létezésüknek már csak gyér jeleivel lehetett találkozni.[4]

Erdélyi viszonylatban a kolozsvári (1368),[5] a szebeni (1372)[6] és a segesvári[7] kalandosok levéltári anyagának részben vagy egészében való feldolgozásáról tudunk. Ezek a 14. század második felében alakultak, s valamikor a középkor folyamán meg is szűnnek tevékenykedni, csupán a kolozsvári maradt meg temetkezési jelleggel a 20. század közepéig. Mindezektől eltekintve megállapíthatjuk, hogy a kalandos társaságok tevékenységére vonatkozó szakirodalom szegényes. Elemző tanulmány alig van, inkább csak utalásokkal találkozunk, a levéltári anyag pedig igen hiányos.[8]

Zilah a legrégibb erdélyi városok sorába tartozik. Neve már III. Béla király névtelen jegyzőjének, Anonymusnak a krónikájában is előfordul Zyloc, illetve Zilog formában,[9] 1220-ban a Váradi Regestrumban pedig mint „villa Ziloc”.[10]

A Meszes-hegység határolta völgykatlan igen alkalmas volt a letelepedésre. Annál is inkább, mert a 15. század végéig a Pannóniából Belső-Erdélybe vezető hadi és kereskedelmi út Zilahhoz közel, a Meszesi-kapun keresztül vezetett. A kor forrásainak tanúsága szerint a város elnevezése az első megjelenési formától (Zyloc) a jelenlegi Zilahig több változáson ment keresztül. Úgyszintén a település jogi státusa is. Az erdélyi püspök birtokához tartozó jobbágyfalu 1370-ben Nagy Lajos királytól vásártartási jogot kap Szent Margit napjára,[11] amit Erdély püspökei, Imre (1387), Miklós (1401), valamint Luxemburgi Zsigmond (1435)[12] is elismernek.

A város gazdasági fejlődése szempontjából a legjelentősebb Mátyás király 1473. augusztus elsején, Budán kelt kiváltságlevele, amelyben Gábor erdélyi püspök kérelmére vásártartási jogot adományoz Zilahnak, évente hármat, Pál, Fülöp és Jakab szentek napján. Ebben Zilahot mezővárosként (oppidum) említik.[13]

A 15–17. században a magyar királyoktól és Erdély fejedelmeitől kapott kiváltságok lehetővé tették Zilahnak mint mezővárosnak a gyors fejlődését.[14]

Gazdasági és társadalmi gyarapodása hasonló volt a fejedelemség korabeli erdélyi mezővárosokéhoz. Alapfoglalkozás a mezőgazdaság volt, a lakosság többsége pedig jobbágy és zsellér. Ezek mellett a 16. századtól kezdődően mind több utalás történik a kézművesek megjelenésére és tevékenységére, a céhek szervezésére. Növekszik a lakosság száma is. Az 1569-es úrbéri összeírás 220 személyt említ: 6 nemest, 159 egész telekkel rendelkező és 55 féltelkes jobbágyot.[15] A gyalui vártartomány számadáskönyve szerint Zilahon 1609-ben összeírtak 143 személyt, akik közül 43 már valamilyen mesterségre utaló nevet viselt.[16] Zilah és Magyaregregy 1658-as összeírása már 280 nevet sorol fel, melyből 219 jobbágy, 24 kézműves és 37 más foglalkozású, ezek nevei bizonyos mesterségekre utalnak (Szíjgyártó, Takács, Eötvös, Kádas stb.).[17]

A helység városiasodása, a lakosság összetételének megváltozása és számának jelentős növekedése a 18–19. századra tehető. 1720-ban, a Pragmatica Sanctio korában, már érezhető a mezővárosi polgárság számának a növekedése a jobbágysággal szemben. Összeírtak 50 adófizető nemest, 31 jobbágy-, 130 zsellér- és 76 városi polgár családot.[18] A lakosság számáról és összetételéről világosabb képet nyújt a II. József korabeli (1784–1787) első magyarországi népszámlálás. Eszerint Zilahon volt 734 ház és 835 család; a jogi népesség száma 3780, míg a tényleges népességé 3832 volt. Ebből 5 pap, 408 nemes, 6 tisztviselő, 393 polgár, polgár és paraszt örököse 278, 225 zsellér és 134 más kategóriájú lakos.[19] A város lélekszáma 1830-ban 4193, míg 1910-re már majdnem kétszeresére, 8062 főre nőtt.[20]

Zilahon négy kalandosról tudunk, a város négy fő utcája szerint, ezek a Kraszna, Tyúkól, Alszeg és a Székely-Nagy utcai kalandosok. Hozzájuk tartoznak a körzetükben lévő mellékutcák is. A város központjának négy oldalán kiinduló főutcák, ami a gazdaságok számát, a területet és a lélekszámot illeti, nagyjából négy egyenlő nagyságú kalandos szervezésére adtak lehetőséget. Az 1851. évi összeírás szerint a városban volt 1039 telek: a Kraszna utcában 258, a Székely-Nagy utcában 284, a Tyúkól utcában 236 és az Alszegen 171, összesen 949 ház. 1854-ben 955 házból cseréppel fedett 38, zsindelyes 329, szalmás 588. Az utcák hosszúsága pedig: Kraszna utca 673 öl, Székely-Nagy utca 580, Tyúkól utca 510, az Alszeg utca pedig 563 öl volt.[21]

A zilahi kalandosok megalakulását egyesek a reformációval hozzák kapcsolatba,[22] habár erre nézve pontos adatok nincsenek. Csak következtetni tudunk, hogy a 16. század végén, a 17. század elején jöhettek létre mint egyházi egyesületek, melyek később a lakosság önigazgatási szervezeteivé váltak.

A Kraszna utcai (ma 1989. december 22. utca) legrégibb protocollumot 1775-től vezették, amelyben szerepel a kalandos tulajdonában lévő különböző tárgyak leltára is. A felsorolt tárgyak között van egy ezüstpohár, amit Varga Albert Szabó Ferenccel együtt vásárolt 1613-ban.[23] Elképzelhető, hogy a Kraszna utcai kalandos 1613-ban már működött, ha annak részére ezüstpoharat ajándékoztak a 17. század elején. Erre utalnak a következő feljegyzések is: „Egy Articulus mellyet szoktunk élni a régi atyáinktól fogva...” (az 1795-ös leltár), vagy 1825-ből: „Végezetre a kalandos ládájában találtatott még 1730-beli egy kis könvetskébe foglaltatott artikulusa is...”[24]

Az Alszeg utca (ma Mihai Viteazul sugárút) kalandosának protocollumai hiányoznak, csupán egy 1759-ből származó másolatban találtuk meg azt az 1682-ben írt articulust, amely szerint: „Mi Közép Szolnok vármegyében, Zilah városának Alszeg nevezetű utzájában lakó nemesi és városi becsületes személyek, kik ennek előtte való esztendőkben a mi régi boldog emlékezetű eleink bevett szép kalandosi szép rendtartása szerént való szép kalandosi atyát vállaltunk, és mostan is ezen szép Rendtartásának mindenekben megtartói és oltalmazói öreg személyek vagyunk [...] Adjuk tudtára mindeneknek, akiknek illik, mostaniaknak és jövendőbelieknek, hogy midőn hivatott volna bennünket egész kalandosul mostani b. atyánk Varga Márton urunk az őkegyelme házához az 1682-dik esztendőben, mely esett Pünkösd napjainak harmadik napján, kalandosi szép Rendtartásnak rendes igazgatására, hogy jövendőbeli utánunk következendő maradására szép kalandosi rend megtartassék és jobban bevétessék...”[25]

A Tyúkól (ma Coposu) utcai kalandos megmaradt protocollumát 1789-től 1871-ig vezették.[26] De más források arról tanúskodnak, hogy a szervezet tagjai már korábban is tevékenykedtek a közösség érdekében. Egy 1747-ben készült, a város bíróinak címzett átiratban, a többi kalandossal egyetértésben, tiltakoznak a bordézsma ellen: „Tekintetes Bíró Uraknak anno 1747 die 24 Novembris Zilahon a bordézsma és ahoz való appertinentiák végett a nemes Kalandosokhoz ki adott parancsolatjára alázatos feleleti a nemes Tyúkól utza kalandosának.” Eszerint: „Szüret előtt egy néhány napokkal minden kalandosokban elvégeztetett, hogy ezután őnagysága hordóit a város népe nem fogja tőtni, nem lévén arra az urbarium szerint obligatusok...”[27] Az átiratot 112 Tyúkól utcai kalandostag írta alá és szavazta meg.

A Székely-Nagy (mai Dózsa György) utca protocollumai még későbbiek, az 1842–1912 közötti időszakot ölelik fel, ez azonban nem bizonyítja, hogy az itteni kalandos megalakulása csak a 19. századra tehető, mivel sokkal korábbi, a négy kalandos közös ténykedésére utaló iratok említést tesznek róla, például az idézett bordézsma elleni tiltakozás (1747) vagy az 1788-ból származó, a templom kerítésének megjavításáról szóló határozat.[28]

A zilahi kalandosok éppen úgy, mint a kolozsváriak,[29] főleg a földművesréteget tömörítették, hiszen akkor már működtek a céhek.[30] A lakosság alapfoglalkozása a földművelés volt, háziiparral inkább csak télen foglalkoztak.

A kalandosok szervezési formája nagyon hasonlít a céhekéhez. Míg a céhek szakmai érdekeket védő önigazgatási egyesületek voltak, addig a kalandosok a lakosság önigazgatási szervei: a gazdasági élet, a mezőgazdaság és az állattartás megszervezését vállalták fel. Élén az utcaatya állott, munkáját segítették a dékányok, akik egy meghatározott utcarészért (kerületért) feleltek. Az öregség vagy öregek tanácsa (számuk 7–12 között váltakozott) döntött a kalandost érintő főbb dolgokban, s egyúttal ellenőrző jogot is gyakorolt. A vezetőségbe tartoztak még a szószólók (kettő), feladatuk a törvényesség – articulusok – betartása feletti őrködés, valamint a kalandos képviselete különböző szerveknél; a nótárius, aki a jegyzőkönyveket vezette, a szerződéseket és a hitleveleket írta; a kollektorok, eleinte a büntetéspénzek, adók behajtói, 1810-től „papbérszedők” is. A kalandos tisztújító közgyűlését évenként egyszer tartották, „szokás szerént Pünkösd ünnep másod napján”.[31] Kivétel talán az 1790-es esztendő, a restauráció éve, amikor a négy kalandos közös, a város magisztrátusának küldött átiratban nehezményezi a késlekedést, mert a „guberniale decretum szerént, hazánk ősi törvényeinek és szokásainak vissza adattatása [...] első májusra megígértetett vala és már minden helyeken effectuáltatott is, csak éppen mik vagyunk azok a késedelmesek, akik között sem a restauratio meg nem esett, sem a dolgok régi módon lejendő folytatásáról közönséges város gyűlése mind eddig az ideig nem tartatott [...] egy szóval a restauratiónak napjául rendeltük ezen folyó május hónapnak 6-dik napját”.[32]

A kalandosok articulusait nem ismerjük, csupán a rájuk való hivatkozásokat, például 1795-ből vagy 1825-ből, amikor a kalandos ládájának leltárában szerepel az az 1730-ban írott szabályzatuk, „amivel élünk”. Ami a vezetőség egyház iránti kötelességeit illeti, kitűnik az 1767-ben készült „kalandosbeli dolgokról projektált ujj articulus a nemes református Consistórium comissiója szerént”, valamint „Az atyák kötelességei” és „A dékányok kötelességei” című szabályozások másolataiból.[33] Míg az első a kalandos szervezéséről, a vezetőség kötelességeiről, a tagságtól elvárt magatartásról ad bővebb felvilágosítást, addig a második az „ekklésiai és oskolai” építkezésekhez szükséges közmunkások beosztásával s ezzel kapcsolatban az utcaatyák és dékányok kötelességeivel foglalkozik.

A közösségi életre vonatkozó articulusok hiánya ellenére a rendelkezésünkre álló anyag tanulmányozásakor világosabbá vált a kalandosok sokrétű tevékenysége. A város fejlődésével a kalandosok területe növekedett, a lélekszám szaporodott, például 1844-ben, mikor a Kraszna utcai kalandos öregsége a kéményeket minden házban ellenőrizte, területén 1232 lakost számlált össze.[34] A megnövekedett lélekszám az 1850-es évek elején szükségessé tette, hogy egy-egy kalandosba 4 fertályt osszanak be, kivételt csak az Alszeg jelentett, amelyben 3 fertály volt. A dékányok (vagy fertályinspektorok) feleltek a fertályokért az utcaatya és az öregség előtt.

A kalandosok tagsága a társadalmi hovatartozást illetően heterogén volt. A termeléssel és állattenyésztéssel kapcsolatos kérdések megszervezése, megoldása a vezetőség egyik fő feladata: meghatározták a csorda (fott vagy folt ökör) nagyságát,[35] kijelölték a legelésre alkalmas határrészeket, csordásokat fogadtak, külön az ökröknek, a teheneknek, borjaknak, disznóknak. Az utca pénzéből apaállatról – bikáról – gondoskodtak s annak külön rétről és gondozóról. Így 1766-ban a Kraszna utcai kalandos 10 rénes forintért vásárolja meg a városi magisztrátustól örök időre a „Bika Rétet”.[36] A közösség tagjai meghatározott sorrendben kaszálták, gyűjtötték és hordták be a szénát. A munka elmulasztásáért vagy megtagadásáért büntetést kellett fizetni. A bika teleltetésére gazdákat jelöltek ki, munkájukat a kalandos fizette a közös kasszából.

Az utcaatya és öregség hatáskörébe tartozott a szántóterület kijelölése, később, 1841-től a határfordulós rendszer bevezetése, a termesztett növények ellenőrzése, a vetőmag beszerzése (például kukorica), a mezőgazdasággal kapcsolatos utasítások közzététele: „Most ezen folyó 1815-dik esztendőben június 25-dikén tartott közönséges gyűlésében felolvastatott az krompli termesztésének és szaporításának ide behozott instrumentumai.”[37] A földművelésben alkalmazott háromfordulós rendszer két év leforgása alatt megmutatta káros hatását az állattartásra. A határ szűkös volta miatt nem jutott elég legelő az igásmarháknak, ezért 1843-ban mind a négy kalandos megtiltja a juhlegeltetést, kecskét is csak a szegények vagy betegek tarthattak.

A bekerített szőlőhegyre kerülőket fogadtak, akik valamilyen kár esetén „12 pálca ütésekkel büntettetnek”. A hegy kapuihoz kapugazdákat neveztek ki a tagságból, „akiknek is kötelességek lesznek hit letételek mellett a hegyre szorgalmatosan gondot viselni”.[38] A szőlőhegybe csak a tulajdonosok léphettek be, főleg a gyümölcsérés idején. Ez a rendtartás az 1960-as évek közepéig élt.

A kalandos utcáinak éjszakai rendjét és csendjét a tolvajlás ellen két „vakter” (bakter) biztosította, akiket szintén az öregség szerződtetett, meghatározva, hogy ha az „utcában lárma lenne vagy lészen”, a bakter hívjon segítségül két szomszédot, ha nem jönnének, egy rénes forintra büntetik őket. Abban az esetben, ha senki sem vállalkozna bakternek, egy 1818-as adat szerint „mind a nemesi, mind a civisi renden lévő, akár jurátus, akár servitor legyen, gazdák végzéséből meg határoztatott, hogy ha fogadott vakter nem találtatik, tehát minden renden lévő gazdaember tartozik kiállani vakternek, aki pedig ki nem akarna, vagy 3-rom magyar forinton, vagy harmadnapi áristommal büntettetik meg”.[39]

A vezetőség feladata volt a kalandosokhoz tartozó részek csinosíttatása, rendben tartása. A jegyzőkönyvek adatokat szolgáltatnak az utcák, sáncok, kerítések, házak vizsgálatára s ezek állapotáról utcagyűlésen tett jelentésekre nézve.[40] 1824. május 27-én a Kraszna utcai kalandos úgy határoz, hogy „az utcának is megcsinálására minden ember egyformán tartozik kiállani, nemesek, assessorok, szervitorok is”. Az 1865 februárjában tartott gyűlésen megint az utca rossz állapotáról van szó, s kérik a város polgármesterét, hogy négy évre engedélyezze a „gyalog és ökrös erejét” az utca javítására fordítani, ami már „járhatatlanná vált”. A kalandos területét a Pálvár-pataka szelte (szeli) keresztül, szabályozására a 1832. május 12-én tartott gyűlés határozata szerint: „Az uca patakának helytelen folyása” tárgyában „comissiót” rendeltek ki.[41] Az utcabeliek ivóvízellátását főleg az „ucánkban lévő becses ivókút, amelyet el nem kerülhetünk és megfizethetetlen”, szolgálta. Ennek javítására, káva készítésére kérnek a Tölgyes erdőről 6 szál fát.[42] (Ez a kút ma is megvan Bród-kútja néven s a Kraszna utca és környékének vízellátását szolgálja.)

A kalandost vezetők figyelmének középpontjában állt a „füstök” (kémények) és „tüzelők” (kemencék) évenkénti vizsgálata a tűzvészek megelőzése végett. A meghibásodott füstökért és tüzelőkért bírságot vetettek ki. A városi magisztrátus utasítására 1813-ban mind a négy kalandosnak tűzoltó felszerelésről kellett gondoskodnia, ami bőrvedrekből, szekérre szerelt, vízzel telt hordókból, vashorgokból, kötélből,[43] később vízipuskából állott. De gondos vizsgálattal, tűzoltó szerszámok beszerzésével sem sikerült minden esetben elkerülni a tűz pusztítását. 1823-ban olyan égés volt, hogy a Kraszna utcai kalandos javai elpusztulnak, ezért úgy határoztak, hogy „ebben az esztendőben mivel a kalandos javai a tűz által elégtenek, annak kipótolására minden kalandost tartó gazdaember a kalandosba 3 kupa mustot adjon”.[44]

A kalandosoknak ingó és ingatlan javaik is voltak. Az ingóságok közül elsőként a kalandos ládáját említjük. Sajnos ezekből nem maradt meg egy sem. A láda mindenkor az utcaatyánál állott, benne a protocollumkötetek, a szabályzat (articulus), szerződések, hitlevelek, a kalandos táblája, a Consistorium és magisztrátus átiratai és a közösség pénze. Ez utóbbi gyarapításának több forrása volt. Egyik a büntetéspénzek, amiket igen szigorúan behajtottak. Ide sorolható a gyűlésekről való hiányzásért járó büntetés. Például 1816-ban azt, aki a táblajárás után nem jelenik meg a gyűlésen, 30 krajcárra, s aki a „katalógus” (névsor) olvasása után érkezik, 15 krajcárra büntetik. Pénzbírságot róttak ki a megbotránkoztató viselkedésért, részegségért, a vezetőség káromolásáért. A büntetéspénzekhez sorolhatjuk az el nem vállalt funkciókért fizetett összegeket, például 1815-ben Szakáts Ferenc nem vállalja a kollektorságot, ezért 12 magyar forintra bírságolják; 1825-ben Lugosi György atyaság megváltásáért 12 magyar forintot fizet; 1827-ben Fodor Dániel kollektorság megváltásáért 10 magyar forintot; 1828-ban atyaság megváltásáért Erdei József, Sámi János, Simonfi Sámuel fizet 10–10 rénes forintot.[45] A kalandos kasszáját gyarapították még a kölcsönadott pénzek kamatai, a kalandos területén letelepedni óhajtó személyek engedély fejében évente befizetett taxái, a tagságtól begyűjtött must, illetve bor eladási ára. Minden szüret után, attól függően, hogy milyen volt a termés, családonként 1–3 kupa mustot adtak, az özvegyek ennek felét. Ha nem volt termés, mint például 1814-ben, a must helyett minden gazda 4, az özvegyasszonyok 2 krajcárt fizettek. A jegyzőkönyvekben mindegyre találkozunk a hagyományok megtartására való törekvéssel. Így a must adásával kapcsolatban is bejegyzik, hogy „az régi szokást és sorrend tartást el nem hagyjuk”.[46] 1820-ban a bor kupáját 10 krajcárral adták el, összesen 34 forintért, 1821-ben 29 veder és 5 kupáért 39 forintot és 30 krajcárt kaptak, 1822-ben két hordó borért 34 forintot és 24 krajcárt. A mustot november közepéig kellett beadni, ha valaki késedelmeskedett, büntetésből jóval drágábban, pénzben kellett kifizetnie.

Az összegyűlt tőkét, közösségi beleegyezéssel, a kalandosok vezetői ingatlanok – telkek, házak – vásárlására fordították, illetve kamatoztatták. A Kraszna utcai kalandos már 1777 májusában 72,95 forintot költ építőanyagra: tégla, mész, deszka, szeg, kő beszerzésére. 1794-ben pedig a kalandos gyűlésének határozata értelmében egy üres telekre házat építenek.[47] Gyakran találunk arra vonatkozó jegyzőkönyvi adatokat, hogy házaikat bérbe adták évi taxára (1 forint), vagy karbantartás fejében: „az házat kifogadó ember az házat jó konzervációban tartozik tartani, különben az kárt, ami a házon történik, megvehesse az nemes kalandos rajta” (1820). A „vasműves cigányok” (kovácsok) taxát fizettek, és kötelesek voltak a házat „megfedni” s az oldalát megreparálni (1821).

Az üres telkeket kiadták házépítésre oly módon, hogy a telekért évi 1 forint taxát fizetett a bérlő. Ha pedig az épületet annak építője vagy örökösei el akarták adni, azt csak a kalandos tudtával és beleegyezésével tehették. Olyan esetről is említést tesznek az iratok, amikor a ház a kalandosra szállt, valószínűleg örökösök hiányában.

A komoly anyagi lehetőségekkel rendelkező kalandosok közintézmények támogatására, újak építésére és részleges fenntartására is vállalkoztak. Gondolunk itt elsősorban az iskolákra.

1616–1630 között, Keresztszegi Herman István papsága idején a városban működött egy latin nyelvű iskola, melynek „subscribáló protocolliuma” 1646-tal kezdődik.[48] Valószínű, hogy 1620 körül már kollégium jelleggel bír. Épületét valahol a református templom szomszédságában kereshetjük. Többször átépítették, renoválták, bővítették az igényeknek megfelelően.

1816-ban megvásárolják az iskola részére azt a telket, amin ma is áll a belső udvarban az 1800-as évek második felében emelt épület. A főépületet, amibe 1821-ben költözött az iskola, 1902-ben lebontották, és 1902–1903-ban felépítették kollégiumunk új, szecessziós stílusú emeletes épületét,[49] a későbbi Wesselényi Kollégiumot.

1680-tól az iskola vagyona elkülönül az egyházétól. A tanárokat az egyház és a tanulók szülei fizették a város lakosainak és kalandosainak hozzájárulásával. A kalandosok alapszabályába befoglalták a tanulók élelmezésének a költségét is.[50]

A lakosság gyarapodásával az elemi iskolák száma is szaporodott. A római katolikus egyház újraalakításával egy időben megalakul a katolikus iskola is. 1873-ban iskolát nyitnak a Fazakas utcán.[51] A Tyúkól és a Kraszna utcai kalandosok nagyrészt önerőből szervezik iskoláikat. Az 1827. április 22-én tartott gyűlés tárgya: „A venerabille Consistoriumtól sensust nyert az ucánk, hogy maga kebelébe leány oskolát állíthasson. Ezen leány oskola felállításában és vásárlásában nagylelkűen munkálkodott rendes inspectorunk [utcaatya] tekintetes Herczeg Ferenc úr. [...] Az nemes kalandos határozatából [...] meg is vették a nagy Kraszna utzában azon házat, mely vagyon napkeletről D. Tunyogi Sándor, délről Vajda István szomszédságokban, ifjabb Szakács Ferenc uramtól 430 rénes forintokon váltóban az uca közpénzéből és tanítót is hoztunk [az] ucába lévő leányoskolánkba, nemes Asztalos István uramat. [...] 1824. április 22. napján.”[52] Azelőtt az említett tanító a Tyúkól utcai iskolában tanított, felesége pedig más utcában. Az iskola bútorzatát, kerítését és melléképületeit közadakozásból készíttették. 1836-ban a fiúk számára külön osztálytermet létesítettek, mert, hogy „azok a leány gyermekekkel bajosan térnek együtt, minthogy a két részről felesen vannak”. A jegyzőkönyvekben gyakran találkozunk az iskolák karbantartására, tanítóház javítására, tanítók fogadására és fizetésére vonatkozó adatokkal. 1839-ben a Tyúkól utcai kalandos gyűlésén felpanaszolják, hogy a leányok tanítója „nem annak való”, s gyermekeiket kénytelenek a Kraszna utcai leányiskolába küldeni.[53]

A szegény diákok megsegítésére az egyházközség tanácsa 1772. július 12-én a következő határozatot hozza: „Determinaltatott, hogy ennek utánna is, mint ezelőtt, az eklézsia a maga kenyerén 8 diákot fog tartani”, végrehajtására pedig „végeztetett az ecclésia nyolc diákjainak cogliával való tartattatások ügyében, hogy utcánként nyilak csináltassanak oly formán, hogy az egész ecclésiabeli népeken évenként négy ízben forduljon elő a főzés”.[54] 1777-ben a Kraszna utcai kalandos 34 forinttal járult hozzá az ősi kollégium fenntartásához.[55]

A kalandos iratokban „coglia főzésre” (sorkoszt) az első adat 1818-ból való, amikor a Kraszna utcai kalandos gyűlésén megállapítják, hogy „az három uca csak négy napot tartotta, legyen tovább mind Kraszna ucáé”. 1821-ben pedig elhatározzák, hogy addig nem veszik át „más ucából a főzést, míg a kompetenciájokat ki nem töltik”.[56] 1832-ben arra kérik az utcaatyát, hogy a „coglias diákok” listáját, gazdánként feltüntetve, csak egy hétre állítsa össze. 1842 szeptemberében a Tyúkól, a Kraszna és Székely-Nagy utcai kalandosok (valószínűleg az alszegi is) közgyűlésén felmerül a kérdés, hogy a „coglia főzés ennek utánna is meg adasson-e vagy megszüntessen”. Mindhárom gyűlés jegyzőkönyve arról tanúskodik, hogy „valamint eddig, úgyszintén ez után is, szegényebb sorsú deákjaink főzelékekkel tartassanak, határoztatott. Az utcaatyának pedig kötelességévé tétetett a szoros rendin való főzetés megtartása s ki kétszeri megszólítás után is nem főzne, annak megzálogoltatása kötelességévé tétetett.” A Kraszna utcaiak feljegyzése szerint, ha eltörlik a coglia főzést, „alku szerint jönnek a deákok temetni, úgy pedig sokba kerül”.[57]Az 1869. szeptemberben és októberben készült névsorok a Kraszna utcából 33, a Székely-Nagy utcából 25 családot tüntetnek fel, „akik a jövő 1870-dik évre a temető deákok részére egy napi főzésre magokat ajánlották”.[58] Ez a szokás még a 20. század elején is dívott. Volt zilahi cogliális diáknak nevezi magát a tasnádi születésű Bíró Lajos, híres természettudósunk is.[59]

A kalandosok temetéssel kapcsolatos teendőire, szokásaira legtöbb adatot a Kraszna utcai protocollumok nyújtanak. Ezekből kiszűrhető, hogy a Kraszna és Székely-Nagy utcai kalandosoknak külön temetőik vannak, a Tyúkól utcai nagy (ma központi) temetőbe pedig, függetlenül attól, hogy melyik utcaszervezethez tartozott, bárki temetkezhetett. Ezért volt a nagytemető rendben tartása valamennyi kalandos feladata. Arról nincsenek adatok, hogy a cintermet valaha is temetkezési helynek használták volna.

A Kraszna utcaiak temetője a Kápolna utcában volt (ma Cerbului = Szarvas utca). Nem tudjuk, hogy területét mikortól használták temetőként. Már 1831-ben közgyűlésen javasolják Polgári László temető fölötti szántóföldjének megvásárlását és a temetőhöz való csatolását, ami meg is történt. A Kápolna utcai alsó és felső temetőt ma is használják, főleg a Kraszna és a környező utcabeliek temetkező helye. A temető gondozása, sövénykerítés készítése, sánc rendben tartása, temetőszín építése és karbantartása a kalandos tagjainak feladata volt. 1803-ban a temetőszín „megavult”. Zsindelyezésére, ha nem volt elég a pénz, a kalandos adósainak tartozásait hajtották be.[60]

Az utcaközösségek határozata alapján, „régi szokás szerént”, az utcaatyáknak temetés esetén jól körülhatárolt kötelességeik voltak. Kijelölték a koporsókészítőket (1787-ben egy évre), „oly móddal, hogy akinek az atya aszignálja, annak dolgozzon”.[61] Kijelölték a soros sírásókat, és elindították a halálozást tudató kalandos tábláját. A közösség pénztárából vásárolták meg a temetéshez szükséges felszerelést és szerszámokat. Az 1777-es leltárban a következőket olvashatjuk: „apró gyalu 5 darab, szőnyeg kettő (asztalra való), koporsótakaró, új kapák 5, viselt kapák 3, ásó jó 1, lapát jó 1, hosszú kötél 2, vashorog 2, vasrúd 1.”[62] Később ezekhez sorolják a „testvivő fákat” és csákánykapákat. Ami a temetésen való részvételt illeti, egy „1818 die 18 Octombris tartott kalandos gyűlésében meg határoztatott, hogy minden becsületes kalandost tartó atyánkfija, ha valamely atyánkfijának halotya történik, az halottas házon alól és fejül 10 házokig lévő szomszédok köteleztetnek a temetésre elmenni 1 forint büntetés terhe alatt”.

A Székely-Nagy utca kalandosának temetőjéről annyit tudunk, hogy a mostani sportpálya helyén volt (egyes idős adatközlők szerint). A század elején már nem használták. A régi sírkövek közül, amire az öregek még emlékeztek, egyet sem sikerült megtalálni. Egy 1843-ban készült leltárból kitűnik, hogy „Találtunk a kalandos ládájában négy könyveket, kettő a kalandos jövedelméről s költségéről, harmadik a tűztámadás oltásáról, negyedik a halottak neveik felírására valók”.[63]

A Tyúkól utcai kalandos irataiban is felsorolják a temetéshez szükséges eszközöket, a sírásók, koporsókészítők nevét, az „uca járó táblát” (3 darabot), és „Egy halottas jegyzőkönyvet”.[64] A nincstelenek temetési költségeit a 19. század közepétől kezdve a kalandosok az ún. „szegények pénztárá”-ból fizették.

A Tyúkól utcai nagytemetőt 1853-ban bekerítették és fásították. Lassan kezdett szűknek bizonyulni, ezért a mellette lévő papi szőlő hozzácsatolásával bővítették. 1864-ben felépül a temetőőr háza is. Az utcaatya felügyelete mellett, megállapított sorrendben ásták a sírokat. „Sírfák” vagy „kövek” állításakor ellenőrzik a szöveget, „hogy ízléses felírás tétessék”.

Valószínűnek tartjuk, hogy minden kalandosnak megvolt a maga zászlója. Egy adattal támasztjuk alá: a Kraszna utca kalandosának választmányi gyűlésén, 1929. március 3-án az „Atya jelenti, hogy az utca zászlaja már nagyon elrongyolódott, hogy már halotti tiszteletre kivinni nem érdemes”.[65]

A kalandosok „elpolgáriasodása” nem jelentette az egyháztól való elszakadást. Az utcaatyák és dékányok képezték az élő kapcsot az egyház és az utcaszervezetek között. Megszervezik és beosztják a kézi és igás erőt a közmunkák végzésére, templom, parókia, iskolák renoválására. A cinterem kőfalának építésekor kérik a falrakás hosszának kalandosok szerinti megállapítását, amiből következtetni lehet a négy kalandos nagyságára, teherbíró képességére is. Kérésükre a Consistorium „resolutiója” így szól: „Az cinterem felmérése és utcánként való elosztása lészen e szerint. Úgymint csináltat Kraszna utca 32 ölt, Tyúkól utca 30 ölt, Székely utca 16 ölt, Alszeg utca 16 ölt. [...] Zilah, die 13-a Julii 1788.”[66] 1832-ig az egyházi rovatalt – fenntartási járulékot – terményben adták, majd pénzben állapítják meg, összegyűjtését a dékányokra bízzák. Ilyen körülmények között természetes az, hogy a kalandosok jegyzőkönyveiben sok adatot találunk az egyházzal kapcsolatban, hiszen a hívek a kalandosok tagjai voltak.

A kalandosok gazdasági lehetőségeiknél fogva komoly összegekkel járultak hozzá a város középületeinek felépítéséhez is: 1777-ben a Kraszna utca elején levő kőhíd építésére, 1834-ben a városháza, az 1890-es években a megyeháza építésére adakoztak a közösség pénztárából.

Ezek a városi életformába beilleszkedő, bizonyos mértékben önkormányzatú kerületek végrehajtották a magisztrátus törvényes rendeleteit, de ugyanakkor fenntartották maguknak a számonkérés jogát. Ezt tették például 1778-ban, amikor a négy kalandos közös levélben kéri a magisztrátus elszámolását a több forrásból származó bevételről és annak felhasználásáról, mert az összeg bizonyos része a szegényeket illette volna, s azok nem kapták meg. A közterhek viselésére vonatkozó adatok a polgárság fokozatos megerősödését bizonyítják. Követelik, hogy nemes és polgár egyformán járuljon hozzá. Egységesen lépnek fel a jogtalan terhek ellen, mint ahogy tették 1747-ben a város bírói által követelt bordézsma esetében.

 

A teljességre való törekvés nélkül próbáltunk betekintést nyújtani az utcaszervezetek – kalandosok – életébe. Legtöbbet a Kraszna utca kalandosával foglalkoztunk, mivelhogy ennek van a leggazdagabb levéltári-anyag hagyatéka, és forrásaink adatai szerint lélekszám, terület, gazdasági erő szempontjából is a legszámottevőbb lehetett, továbbá foglalkozási körük tekintetében – mezőgazdaság, állattartás – a legegységesebbnek tűnik. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy az 1940-es évekig itt megmaradt az utcaatya tisztség mint az utca felelőse, vezetője. Bár a század első felében már több Kraszna utcai kisiparos működéséről tudunk, a többség majdnem napjainkig megmaradt ősi foglalkozásánál, a föld-, szőlőművelésnél és az állattartásnál.

Úgy véljük, nem tévedtünk, amikor a Kraszna utcai kalandos iratok alapján az írásos emlékekben hiányosabb Tyúkól, Székely-Nagy és Alszeg utcai kalandosok tevékenységét is megpróbáltuk életre kelteni.

A zilahi négy kalandos gyakorlatilag az egész város területét felölelte, közösségi szerepe, funkciója szempontjából a 13. századi vallásos egyesületek elpolgáriasodott formája, az országos törvények keretein belül működő, területileg behatárolt kisebb közösségek határozati joggal rendelkező szervezete, mai szóhasználattal önkormányzata volt.

Foglaljuk be tehát a múlt népi értékeit, alkotásait számba vevő hagyatéki leltárakba e közösségek „törvényeit”, szabályzatait és szokásait is, és értékeljük azokat igaz becsük szerint.

Függelék

Tekintetes Curátor Ur.

 

Tekintetes Nemes Venerabile Consistorium nekünk érdemünk felet Valo jo Uraink. Tapasztalván Tapasztaljuk és észre vettük, hogy az Ur Isten az Elöll Jároknak Sziveket ara birtatta, hogy az mi Ruinában levo elpusztult Cinteremünknek keritésit köböl akarja ki rakatni az mellyre is az Ur Isten az Urakat Segillye az parantsolat Szerint mi Kraszna Utzaiak Fel mértük, az Mérés Szerint az Kraszna Utzai Rész 27 Nimetöll, az mellynek meg Rakattatásától nem idegenkedünk és magunk kötelességünket Valoságal Tellyesiteni kegyességnek tartjuk tsak hogy materiále légyen elegendő hozája. De nem tsak, hanem ugy gondolkodtuk, hogy az melly pártikuláris köfal 13 öll fen áll, mivel hogy a mellette lévő kis Sikátort tsak az Vár Telekiek Tartya, jo volna az Cinteremet hozája Ragasztani, mingyárt 50 avagy 60 forint költség meg maradna, ellenben aról is igy gondolkodunk, hogy ha az Cinterem körül levö Sas Fákat és Borona Fákat el adnók, mivel hogy annak vivője Találkoznék, ahol materiálét Lehetne Szerezni, ide értvén az Tiszteletes Katona Imre uram házánál levő fákat és az Tit. Pap Andras Uram által el hordatot Fákat is. Továbbá emlékeztetyük az Tes. Curator Sebes Ferencz Urat is, hogy az melly eklesia házához fel hordot Téglát az Ur el hordatatot, hogy példás károk ne kövessenek bennünket mivel hogy az Tiszteletes Katona Uram háza ollyan veszendő állapotba vagyon, hogy ha az Gyámolok ki dülnek alolla nagy Romlás követi az házat is, ki tudgya ki okozza az kárt, az mi az Follyoso dolgát illeti, az Sendelyt várjuk az jövö Szombatra és ha el érkezik mingyárt hozája Fogatatunk, az kire is az Ur Isten Segillyen bennünket amint hogy maradunk

Tekintetes Curator Urnak

és az Tekintetes Nemes Consistoriumnak

alázatos Szegény Szolgáji Kraszna Utzai

Kalandos

 

Az irat külső felén:

 

Consistorialis Resolutio a Czinteremnek kerítéséről

Resolutio

Az Czinterem fel mérése és Uttzánként valo elosztása lészen e szerint, Ugymint tsináltat Kraszna Uttza 32 Őlt, Tyukól Uttza 30 Őlt, Székelly Uttza 16 Őlt, Alszeg Uttza 16 Őlt és az szerént mindenik az onnan ki kerülendő Sas és Deszka fákat mentől jobban lehet el adhatják. E Consistor. Zilah, die 13-a Julÿ 1788.

Extrad. per Consistor. Notar.

Lad[islaus] Rétsey

A Zilahi Református Egyház levéltára, ltsz. II. 26.

 

 

The „kalandos” Society from Zilah (Zalău). The first „kalandos” partnerships were founded in the middle of the 12-th century in some of European countries like Germany, Hungary etc.

At the end of the 16-th century the members of these partnerships could be laymen who were used to obtain secret political purposes.

Therefore the venturesome were suppressed in the 17-th century and we can find very sparse signs about them.

The results of the last year’s research work shows that in one of Transylvania’s oldest town – in Zilah (Zillenmark) – the town’s venturesome protocollumus came to light in fractions.

The town had 4 „kalandos” in each of his 4 main street: Kraszna, Tyúkól, Alszeg & Székely-Nagy streets, together with the belonging side streets.

Their forming can be put at the end of the 16-th, beginning of the 17-th century, in spite of the fact that the oldest remained protocollum volume is from the year of 1775 in which we can find a lot of references to the old articulus (statutes) and stock lists.

The „kalandosok” of Zilah, as an association of common interests, the agriculture, an organizer of the animal keeping, the territory maintain – order of the district, the accompleshment of the orders of the town council, the connection with the Church, were assumed by them.

In the same time they maintained the right of calling to account for themselves.

The „kalandosok”, according to their economic possibilities, contributed with considerable amount to the construct of the civic buildings (1834 – town hall, 1890–1892 – country hall) to the school establishments and functioning, to the maintenance of Church buildings.

The „kalandosok” of Zilah embraced the whole territory of the town.

Their main role, from the point of view of their functions, in correlation with the country laws werre less community organizations with certain decision right, nowadays the so-called autonomy-s.