Gebei Sándor

Az erdélyi fejedelmek és a lengyel trón*

A lublini unióval 1569-ben megszületett Lengyel–Litván Nemesi Köztársaság (Rzeczpospolita) valamennyi szomszéd állama – de a nem szomszédos országok jelöltjei is – a Jagelló-dinasztia kihalása után, az 1573. május 22-én keltezett henriki articulusok adta jogi lehetőséggel élve, a lengyel nemesség szabad királyválasztási jogára apellálva, minden királyváltáskor versenybe indult a lengyel koronáért. A közép- és kelet-európai nagyhatalmak, illetve vazallus államaik közvetlenül vagy közvetetten célba vették a lengyel trónt. A svéd Vasa-, a Habsburg-, az orosz Rurik-, majd a Romanov-dinasztia képviselői mellett a térségben leginkább exponált vazallus állam, az Erdélyi Fejedelemség is bekapcsolódott a koronáért folytatott versengésbe. Az Oszmán Birodalom viszonylatában 1543-tól, a Habsburg Birodalom viszonylatában 1570-től vazallus államnak, tulajdonképpen kettős kötődésű vazallus államnak számító Erdélyi Fejedelemség számára a senior nagyhatalmaktól való megszabadulás egyik útja a lengyel királyi cím megszerzésén keresztül vezethetett. Az első ilyen értelmű próbálkozás közismerten Báthori István, az első választott erdélyi fejedelem nevéhez fűződik, és az ő példája nyomán egy-két kivételtől eltekintve szinte valamennyi fejedelem foglalkozott a lengyel utas politizálással.

Mivel Báthori István politikai sikerei szolgáltak a gyulafehérvári uralkodók számára mintául, nem érdektelen – ha csak vázlatosan is – a szilágysomlyói főúr nagy ívű politikai karrierjének fordulópontjait felidézni.

Báthori István lengyel trónra jutása

Amikor 1574. június 18-ról 19-re virradóan az 1573-ban lengyel királlyá választott Valois Henrik kiszökött a Wawelből, a krakkói királyi várból és „szököttként” kimenekült országából, a Rzeczpospolitába visszatért az egy évvel korábbi állapot, az interregnum. Lengyelország–Litvánia újra a királynélküliség időszakát élte. Valois Henrik dicstelen szökése a lengyel nemesség franciapárti képviselőit lehetetlen helyzetbe juttatta. Különösen kijutott a Habsburg- és Piast-pártiak szidalmazásaiból Piotr Zborowski krakkói vajdának és Stanisław Karnkowski kujáviai püspöknek.[1] (Nevük említése azért fontos, mert Báthori István királlyá választásában és koronázásában főszerepet játszottak.) A lengyel alkotmány értelmében király hiányában vagy távollétében az interrex, a gnieznói érsek-prímás, jelen szituációban Jakub Uchański volt jogosult intézkedni. Amikor 1575. május 12-én Uchański érsek hivatalosan is üresnek nyilvánította Lengyelország trónját, megindulhatott a nyílt versengés a lengyel koronáért.

Nem volt hiány a királyjelöltekből! A Habsburg-ház eleve három képviselővel vett részt a vetélkedésben. Miksa császár mellett a fia, Ernő és I. Ferdinánd morganatikus házasságban élő fia, Ferdinánd herceg is jelentkezett a megmérettetésre. (Megjegyezzük, hogy a három Habsburg az egész választási procedúra alatt egymással összhangban korteskedett, mindegyikőjük a domus Austriacae érdeke alá rendelte magát.) IV.(Rettegett) Iván orosz cár ugyancsak benyújtotta igényét a lengyel trónra, hiszen a Rzeczpospolita északkeleti részeit, a livóniai területeket az 1558-tól tartó háborúban már okkupálta. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a kereskedelmi utaktól (Nyugati-Dvina, Riga) megfosztott litván nemesség egy része (a protestáns Radziwiłłek például) az orosz cár mellé húzott. A Jagelló-dinasztia nőági vonalán rokon svéd király, III. (Vasa) János, I. (Öreg) Zsigmond lengyel király leányának, Jagelló Katalinnak a férje sem maradt távol a trónra aspirálók közül. A ferrarai Alfons d’Este herceg gazdagsága miatt jöhetett szóba a királyválasztásnál, a cseh Rosenberg Wilhelm a sziléziai lengyelek támogatására számíthatott. Nem hiányoztak a „Piastok”, azaz a nemzeti királyjelöltek sem. Jan Kostka sandomierzi, Mikołaj Mielecki podóliai és Andrzej Tęczyński bełzi vajdákat hozták összefüggésbe a leggyakrabban a királyi címmel. Utolsóként s talán utolsósorban is Báthori István erdélyi fejedelem királyi aspirációit említhetjük, akinek 1575 nyarán és őszén, a korteshadjárat idején, gyakorlatilag semmi esélye nem volt a Piastok, Jagellók trónjának elnyerésére.

A varsói szejm szenátusának november 18–19–20–21-én megejtett – időben nem korlátozott szónoklattal kísért – szavazása is a fentieket igazolta vissza. Lengyel királynak 35 szenátor pártfogolta valamelyik Habsburgot (Miksa császár – 19, Ernő főherceg – 12, Domus Austriacae – 4 szavazatot kapott), 5–5-en voksoltak a svéd királyra, illetve a ferrarai hercegre, Jagelló Anna infánsnő mellett 2, „Piast”-beli mellett 8 szenátor állt ki.[2] Báthori István egyetlen szavazattal az utolsó helyen végzett a királyjelöltek választásán. Az utolsóként szólásra és szavazásra jogosult szenátortól, Andrzej Zborowski udvari marsalltól érkezett az egyetlen, árva, támogató szavazat![3] Megkerülhetetlen a kérdés: honnan eredt Zborowski Báthori István iránti szimpátiája?

A Zborowski név az ismert Báthori-kutatóknál, Szádeczky Lajosnál, Veress Endrénél is felbukkant,[4] legutóbb a Nagy László szerkesztette Báthory István emlékezete című könyvben is,[5] ám a nyolc Zborowski fiú közötti eligazodást egyik munka sem vállalta fel. Pontosabban szólva csak öt Zborowski fivér pályafutása érdekes a témánk szempontjából, akik az országos politikában szóhoz jutottak. A legmagasabb állami tisztségben a Valois Henriket támogató, a korábban említett Piotr szolgált. Krakkói vajda lévén azzal a kiváltsággal rendelkezett, hogy a világi szenátorok közül másodikként nyilváníthatott véleményt és szavazhatott a szenátusban. Henrik Lengyelországból való kiszökése után erkölcsi tekintélyét elveszítette, a háttérből a testvér, Andrzej udvari marsall elképzelését támogatta. Melléjük sorakozott fel Jan testvérük, a gnieznói kastellán (várnagy) is, de ő is egyelőre igyekezett a háttérben maradni. A Zborowskiak teljes nyíltsággal nemigen támogathatták Báthori Istvánt, mert a gyilkosság miatt az országból örökre száműzött Samuel fivérük[6] Báthori seregében harcolt az általa összegyűjtött lengyel zsoldosok élén Kerelőszentpálnál. Báthori a Miksa által erdélyi fejedelemnek szánt Bekes Gáspáron aratott győzelme, hadvezéri méltatása, sőt országának gazdagsága a Zborowskiak révén vált ismertté Kis-Lengyelországban, akarva-akaratlanul a Báthori név beszivárgott az országos politikába. Báthori István tulajdonképpen a három Zborowski – Andrzej, Samuel, Piotr – ösztönzésére kapcsolódott be a királyválasztási küzdelmekbe. (Az ötödik Zborowski fiú, Krzysztof Bécsben élt, ő mindvégig hű maradt Miksa császárhoz.)

Az ekkor 42 éves Báthori tökéletesen tisztában volt a helyzetével, nem kergetett illúziókat. Számára a lengyel ügyekbe való közvetlen bekapcsolódás még 1575 júliusában is csupán azt a célt szolgálta, hogy a Habsburgok lengyel trónra jutását megakadályozza. Saját erejét és tekintélyét első pillanattól fogva reálisan értékelte, tudta, hogy a politikailag megosztott lengyelektől nemigen várhatja az Erdélyi Fejedelemségnek kedvező megoldást. Ezért már 1574 júliusában, tehát egy évvel hamarabb, mint hogy személyesen megjelent a választási porondon, közvetett módon is igyekezett nyomást gyakorolni a lengyel nemességre. A lengyel diplomáciát három hónappal megelőzve, Rácz Péter követe által Báthori egyrészt „Lengyelország megüresedéséről”, másrészt pedig a megválasztandó lengyel királyjelöltekről tájékoztatta a dívánt. A fejedelem követe szándékosan csak azokat a híreket adta közre, amelyek az erdélyi érdekeknek leginkább megfeleltek, s egyúttal az Oszmán Birodalmat erősen nyugtalanították. Rácz Péter „úgy” tudta, hogy a lengyelek a moszkvai nagyfejedelmet vagy a Habsburgok közül valakit vettek számításba, habár vannak olyan hangok is Krakkóban, amelyek Báthorit szeretnék a lengyel trónra – egészítette ki mondandóját Báthori embere.[7]

A tendenciózusan megválogatott információ azonnal mozgásba hozta a török diplomáciai gépezetet. A Porta számára tudniillik akár az egyik, akár a másik nagyhatalom lengyelországi térnyerése elfogadhatatlan volt, bármelyik variáció casus bellinek minősült Sztambul szemében. Az Oszmán Birodalom birodalmi léte került volna így veszélybe, hiszen akár a Habsburgok országai, akár Oroszország egyesült volna a Rzeczpospolitával, a közép- és kelet-európai erőegyensúly a törökök rovására módosult volna. Ilyen okok miatt egyáltalán nem meglepő, hogy a díván Szokollu Mohammed nagyvezírrel az élen úgy döntött, hogy nem várják be a lengyelek hivatalos követét, hanem azonnal a lengyel királyválasztó szejmre indítják csauszukat. A pápai nuncius jelentéséből ismerjük a későbbi történéseket is. A díván határozottan cselekedett, s már 1574. szeptember 10-én a török csausztól azt hallhatták a lengyel szenátorok, hogy a Porta semmilyen körülmények között sem nézné jó szemmel valamelyik Habsburgot vagy Rettegett Ivánt a Rzeczpospolita uralkodójaként. Ellenben királyjelöltnek el tudná fogadni a „Piastok” közül Jan Kostka vajdát vagy III. János svéd királyt, de nem emelne kifogást Báthori István, a szultán hű alattvalójának személye ellen sem.[8]

Figyeljünk fel a sorrendiségre! Első helyen a Porta nemzeti király választását ajánlotta a szenátorok figyelmébe, másodikként Jagelló Katalin férjét, a svéd királyt és csak úgy mellékszereplőként, „ha nincs más és jobb” alapon javasolta Báthorit lengyel királynak.

1574 szeptemberében Báthori Istvánról ez ideig csak a határmenti nemesség hallott, de számukra sem jelentett többet a „vayvoda (vojevoda) Transylvaniae”, mint akármelyik lengyel vajdaság uraságát, a helyi közigazgatási egység vezetőjét. Az érsek-prímás által hivatalosan kihirdetett, 1575. május 12-én megkezdődött interregnum idején, a „trónkövetelő” Bekes Gáspár elűzése (1575 júliusa) után viszont a Zborowski fivérek, no meg a Lengyelországba küldött Báthori-ágens, Giorgio Blandrata – I. (Öreg) Zsigmond második feleségének, Bona Sforzának orvosa, majd János Zsigmond udvari orvosa – agitációja, pénzzel is nyomatékosított korteskedése nyomán legalább ismert személyként kapcsolódhatott be a választási küzdelmekbe. A választás első fordulóját lezáró szenátusi szavazás – 1575 novemberében – Báthorira nézve totális kudarccal végződött, de a választási procedúra második fázisa, az alsóházi (izba poselska) szavazás még hátra volt.

A köznemesség hatalmas felháborodással fogadta a szenátusi végzést, szinte azonnal közös elhatározásra jutottak: Habsburgok nem kerülhetnek a lengyel trónra, mert „a fekete sas összeegyeztethetetlen a fehér sassal”. Igaz, hogy például Ernő főherceg a tekintélyes császár fia, békét tud szerezni Livóniában, s így Narva kikötőjén keresztül tengeri kereskedési útvonalhoz juttatja Lengyelországot, ismeri a cseh (= szláv) nyelvet, saját költségén vállalja száz lengyel nemes ifjú taníttatását Bécsben, és a magyar borok vámmentes beszállítását ígéri, de fiatal és tapasztalatlan, a kormányzást rábízni nem lehet. Saját embereit ültetné az országos tisztségekbe, mint ahogyan azt Cseh- és Magyarországban tették a Habsburgok. Bizonyos, hogy az előző országokhoz hasonlóan a Habsburgok hatalmát örökletessé igyekszik majd tenni Lengyelországban is, arról nem is szólva, hogy a török, tatár és az orosz veszély még inkább kiéleződne. Különben a németség „nekünk mindig ellenszenves [przeciwny = utálatos]” volt.[9] Ez a slachticsokban lakozó belső érzés még inkább felszínre tört, miután a vajdaságonkénti szavazást elvetve, egyetlen hatalmas tömegként tárgyaltak a nemzeti királyság fontosságáról, az idegen hatalom elvetéséről. A nemesi tömeg (multitudo) pozícióját rontotta az a tény, hogy konkrét személyt nem tudtak megnevezni a trónra. Elméletileg Kostka, Mielecki, Tęczyński vajdák közül bármelyik jelölt elfogadható volt a nemességnek, de gyakorlatilag kivitelezhetetlennek bizonyult egyikük előnyben részesítése a másik kettő hátrányára. A patthelyzetet, a többhetes huzavonát a gnieznói érsek-prímás 1575. december 12-i bejelentése mozdította ki a holtpontról. A 73 éves Jakub Uchański érsek – Heidenstein szavaival – „a körülötte maradt emberek rábeszélésének engedve már naplementekor Maximilián császárt kiáltotta ki Lengyelország királyává”.[10]

A Piast-hívek eleve törvénytelennek minősítették az érseki kinyilvánítást, hiszen a szenátusi electio nem a nemzet választása. A „közös egyetértés nélkül” (sine communi consensu = az 1505. évi alkotmány megsértésével) született eredmény nem végeredmény. Elhatározták, hogyha kell, nem riadnak vissza a szenátussal szembeni fegyveres erő alkalmazásától sem. A köznemesség szószólói a bełziek, Tęczyński vajda és a Párizsban, Strasbourgban, Padovában tanult Zamojski sztaroszta (= a királyi birtok kezelője) lettek. A robbanással fenyegető szituációban „...ők mindketten egyszerre, egymás szándékáról mit sem tudva – legalábbis Heidenstein szerint – (Jagelló) Annát ajánlották a trónra”,[11] amit a jelenlévők nagy tetszéssel fogadtak. Az előbbieket pontosítva és kiegészítve: Zamojskiék azt javasolták, hogy az 50 éves (Laureo pápai nuncius szerint 53 éves) Annát királynővé kell választani és férjhez kell adni. Ez utóbbi személyéről csak általánosságban beszéltek, Báthori István férjjelöltségének ötlete egy Stanisław Szafraniec nevű képviselőtől származott. Felszólalásában viszont már nemcsak arról beszélt, hogy Jagelló Anna és Báthori István korban összeillenek (a fejedelmet 44, az infánsnőt 50 évesnek mondta), hanem királynak való alkalmasságát is hosszasan ecsetelte. A nemzeti párt jelöltjének, Annának leendő férje egy csapásra főszereplővé lépett elő! A korábban török vazallusnak titulált Báthori most, hirtelen(?) képes lett arra, hogy Lengyelországot egyszer s mindenkorra megszabadítsa a török–tatár veszélytől, alkalmas lett arra, hogy Oroszországtól visszaszerezze az elhódított Livóniát.[12]

A szenátusi döntés 1575. december 12-i bejelentésére december 14-én megszületett a köznemesség válasza. Ezen a napon az alsóház elnöke, Mikołaj Siennicki a köznemesség felhatalmazása alapján és akaratából Lengyelország választott királyának – amennyiben a választási feltételekre (pacta conventa) felesküszik – az erdélyi fejedelmet, Báthori Istvánt nyilvánította ki.

Két nap alatt két királya is lett a Rzeczpospolitának! Következésképpen a politikai harc még nem zárult le: a főnemesség Miksa császár, cseh és magyar király mögé sorakozott fel, a köznemesség pedig III. Murád szultán hűbéresét, Miksa magyar király tisztségviselőjét, Erdély vajdáját támogatta. December 22-én az érsek-prímás nyomán a koronamarsall a varsói várban újra Miksa császárt kiáltotta ki Lengyelország törvényes királyának, mire az udvari marsall (Andrzej Zborowski, a Báthorira szavazó egyetlen szenátor) még ugyanazon a napon a vár melletti piactéren Báthori Istvánt hirdette ki legitim uralkodónak.

A gnieznói érsek-prímás többször is felhívta Báthori figyelmét arra, hogy megválasztása törvénytelen volt, és a bonyodalmak elkerülése végett önként lépjen vissza a királyjelöltségtől. Ugyanígy tett Miksa császár és király is. A szatmári várkapitányt, Christopher Teuffenbachot azzal a megbízással küldte Gyulafehérvárra, hogy tárgyaljon Báthorival a lengyel királyi címről való lemondás feltételeiről. Ám az erdélyi fejedelem a szultán támogatását maga mögött érezve határozottan elutasította mind az érseki, mind a császári próbálkozásokat. A tárgyalások zsákutcába jutása mellett Teuffenbach még annak is szem- és fültanúja volt, ahogyan 1576. január 25-én Jan Tarlo lublini vajda a lengyel nemesség nevében felkérte Báthori István fejedelmet a lengyel királyság elfogadására, miközben átadta a pacta conventa hivatalos példányát.[13] 1576. február 8-án a medgyesi templomban lengyel, török, német = császári, moldvai és havasalföldi követek és megfigyelők színe előtt Báthori István az oltárnál térdepelve, a Szent Evangéliumra esküt téve fogadta, hogy a választási feltételeket magára nézve kötelezőnek ismeri el, a választási ígéreteit pedig maradéktalanul teljesíti. Az erdélyi fejedelem ettől a naptól számítva tekinthette magát jogilag Lengyelország választott királyának (rex electus Poloniae).

Mint ahogyan a varsói királyválasztó szejm (sejm elekcyjny – 1575. november 7.–december 14.) választással, úgy a krakkói koronázó szejm (sejm koronacyjny – 1576. április 24.–május 30.) a választott király és a királynő felkenésével, koronázásával, trónra ültetésével, illetve az első törvénykönyv kibocsátásával ért véget. Báthori István és Jagelló Anna koronázási ceremóniájára május 1-jén, házasságkötésükre három nappal később került sor.[14] Mivel a Miksa császárt lengyel királlyá nyilvánító gnieznói érsek-prímás eleve elzárkózott Báthori megkoronázásától, a találékony lengyel jogmagyarázók azonnal készek voltak a jogi probléma megoldásával. A Zsigmond Ágost király idejére visszanyúló koronázási törvényt „úgy értelmezték, hogy csak akkor kell az Érseknek koronáznia, ha a köznemesség általános véleményével nem helyezkedik szembe: mivel pedig Kis-Lengyelországnak Nagy-Lengyelországgal szemben olyan privilégiumai vannak, hogy van fővárosa és vannak regáléi [királyi felségjogai], s hogy emiatt Nagy-Lengyelországot megaláztatás ne érje, ha az Érsek elszakadna a köznemességtől, akkor a Királyt az a nagy-lengyelországi püspök koronázza meg, aki közvetlenül az Érsek után következik”.[15] Márpedig a gnieznói érseket a rangsorban a kujáviai püspök követte, vagyis adott esetben Stanisław Karnkowski, a Báthorit támogató négy püspök egyike. (A Rzeczpospolita két érseke és kilenc püspöke a Habsburg-pártiakhoz csatlakozott.[16]) Az egyháziakhoz hasonló, Báthori számára semmi jóval nem kecsegtető képet mutatott a Krakkóban megjelent világi szenátori rend is. A harmincöt vajda (ideszámítva a kiemelt jelentőségű, vajdai ranggal azonos krakkói, vilnói, trocki várnagyokat is) közül csupán heten vettek részt a koronázási szertartáson, az ugyancsak szenátori rendbe tartozó harminc „nagykastelláni” és negyvenkilenc „kis-kastelláni” csoportból összesen huszonhárman tisztelték meg a királyi párt jelenlétükkel, a tíz főhivatalnok-szenátor (lengyel, litván országmarsallok, kancellárok, alkancellárok, kincstartók, királyi és nagyfejedelmi – udvari – marsallok) helyett csak négyen biztosították az új királyt feltétlen támogatásukról.[17]

Igaz, hogy témánktól távol áll Báthori István a lengyel királyi hatalom elismertetéséért és megszilárdításáért tett erőfeszítéseinek taglalása, ám mégis megjegyezzük, hogy uralkodásának első éveiben ugyanolyan kemény kézzel bánt a hatalmát vitató lengyel és litván alattvalóival, mint ahogyan azt az erdélyiek 1571 után tapasztalhatták. Nem késlekedett a király a szenátori rend megregulázásával, nem halogatta a hatalomhoz közel álló személyek lecserélését, bátran felvállalta a konfliktusokat hordozó intézkedések meghozatalát. Például rövid időn belül elérte, hogy a gnieznói érseki székbe a koronázó kujáviai püspök üljön, vagy hogy a nemzeti párt egyik tekintélyes jelöltjét, Mielecki podóliai vajdát mellőzze a hetmani kinevezéskor, de nem rettent vissza attól sem, hogy a királyválasztásnál fontos szerepet játszó Zborowski család tagjait megfossza a náluk lévő tisztségektől (krakkói vajda, kancellár, hetman), és azokat feltétlen hívének, Jan Zamoyskinak adományozza. Valóban nem „festett (faragott) bábnak”, hanem uralkodónak jött lengyel földre, ahogyan azt egyszer maga Báthori is említette (Non fictus neque pictus).[18]

Báthori István erdélyi fejedelem lengyel királyságba jutása – amint láttuk – a kül- és belpolitikai körülmények szerencsés alakulásán múlott. Idézzük csak fel ennek a hallatlanul bonyolult folyamatnak, Báthori lengyel trónra kerülésének fordulópontjait! Tesszük ezt azért, hogy az erdélyi fejedelmek számára mintául szolgáló Báthori-utat összevethessük – főleg – a Bethlen Gábor-i, majd az I. és II. Rákóczi György-féle elképzelésekkel, tervekkel.

A királyválasztással kapcsolatos források ismeretében megállapítható, hogy Báthori István 1574-ben egyáltalán nem foglalkozott, sőt nem is foglalkozhatott a megoldatlan Bekes-probléma miatt komolyan a megüresedett lengyel trón megszerzésének gondolatával. Számára az 1574. szeptemberi, nem hivatalos török csauszi felvetés (egyik királyjelöltként való említés) csak annyiban lényeges, hogy a Habsburg-befolyás Lengyelországban ne érvényesülhessen, hogy a Habsburg-nyomás az Erdélyi Fejedelemségre ne fokozódjon. Ez a politikai célkitűzés tökéletesen egybeesett a török birodalmi elképzelésekkel is, hiszen a Porta időnek idején, még az interregnum kihirdetése előtt, a lengyel szenátorokat arra figyelmeztette, hogy a szultán egy Habsburgot a lengyel trónon semmiképpen nem tűr el, egy ilyen döntést casus bellinek tekint. A nemzetközi és a magyar–erdélyi politika irányának egybeesése az a fundamentum, amely szilárd kiindulópontot jelentett a szinte áttekinthetetlen lengyel alkotmányos élet egyre magasabb fázisaiba jutáshoz (interregnum–convocatio–electio–nominatio–coronatio–intronizatio–constitutio). Az Oszmán Birodalom mint Közép- és Kelet-Európa politikai viszonyainak egyik meghatározó tényezője, mint nagyhatalom érdekelt volt abban, hogy a Rzeczpospolita ne alkothasson senkivel olyan koalíciót, amely az erőegyensúlyt (inkább az erőtlenség = a hódításképtelenség egyensúlyát), az 1568. évi drinápolyi békét felborítaná. Ezt a törekvést sugallta az a szultáni üzenet is, amely a királyjelöltek fontossági sorrendjét is felvázolta: valamelyik „Piast-házi” (elsősorban Jan Kostka) vagy a svéd király vagy esetleg Báthori István.

Semmiképpen nem állítjuk, nem is állíthatjuk, hogy a szultáni javaslat, illetve a török figyelmeztetés volt az a döntő momentum, amely a lengyel királyválasztást meghatározta volna, azt viszont kijelenthetjük, hogy a lengyel rendek éles választási harca eredményezte a meglepő végkifejletet, az erdélyi fejedelem trónra jutását.

Felidézve a választási folyamatot, azt látjuk, hogy az egymásnak feszülő főnemesi és a köznemesi politikai akarat a Rzeczpospolita egységét nem biztosította, holott az 1558 óta Oroszországgal Livóniáért vívott háború szerencsés befejezése ezt ab ovo megkövetelte volna. A Rzeczpospolitának olyan királyra volt szüksége, akinek a személyisége, de még inkább akinek a politikai befolyása nem borítaná fel a belső társadalmi struktúrát, ám a Rzeczpospolita külpolitikai tekintélye sem szenvedne csorbát. A rendek közötti választóvonal az idegen vagy nemzeti király között húzódott. Érthető a szenátorok Habsburgokhoz való ragaszkodása, mert a klérus a gnieznói és a lvovi érsekkel az élen szinte egyöntetűen csak a bécsi udvarban látta azt az erőt, amely Lengyelországot és Litvániát az „eretnekségtől” (lutheranizmus, arianizmus, ortodoxia) megtisztíthatja, vagyis a részekre szakadozó országot újra egységbe forraszthatja. Állásfoglalásukkor a török figyelmeztetés szóba se került. A főnemesi rend fejenkénti szavazásának végeredménye nem is lehetett más, mint a mindent elsöprő Habsburg-fölény, Miksa császár lengyel királysága. (Kihirdetve 1575. december 12-én, majd másodszor december 22-én.)

A köznemesség szeme előtt is az ország veszélybe került egységének helyreállítása lebegett, ám a megoldást kizárólag csak egy Piasttól remélték. Ugyanakkor a közmegegyezés ezen a ponton véget is ért, mert a jelöltként szóba került személyek (három vajda) egymás között egyenlőek, azaz tekintélyük szerint egyik nem előzheti meg a másikat, mindegyik vajda – hivatalától fogva – a 35 világi szenátor egyike. (Ez nemcsak 1575–76-ra érvényes megállapítás!) Igazi megváltásként jött a nemzeti párt valamennyi tagjának elfogadható ötlete: Jagelló Annát (a leginkább Piastot) férjhez adni, férjét királlyá választani, koronázni Annával együtt. Az ötlet realizálása viharos gyorsasággal meg is történt: az abszolút esélytelen Báthori Istvánt lengyel királynak kiáltották ki december 14-én, majd december 22-én is.

Kettős királyválasztás ugyanúgy, mint Magyarországon 1526-ban! Egyrészről Habsburg Miksa német-római császár, cseh és magyar király stb., másrészről Báthori István, Erdély fejedelme, illetve a pozsonyi, bécsi értelmezés szerint Erdély vajdája, a magyar király egyik tisztviselője. Magyarországon a kettős királyválasztást az ország több részre való szakadása követte, a Rzeczpospolitában ez a kettős királyválasztás ellenére sem következett be. Miért? Nyilvánvaló, hogy a hatalom megszerzése nem a gyorsaságon múlott, nem az döntötte el a kérdést, hogy Báthori nagy kerülővel (Gyulafehérvár–Fogaras–Brassó–Uzon–Kézdivásárhely–Bereck–Ojtozi-szoros–Tatros–Bákó [Bacău]–Románvásár [Roman]–Szucsava [Suceava]–Csarnóc [Csernovci]–Sniatin–Lwów [Lvov]–Przemyśl–Jarosław–Krakkó) a 170 mérföldet hamarabb megtette, mint Miksa az 50 mérföldet Bécsből Krakkóba.[19]

Úgy gondoljuk, hogy Miksa császár reálpolitikus lévén inkább eltűrte a tekintélyén esett foltot, inkább átengedte „vajdájának” a lengyel trónt, semmint hogy országát, birodalmát egy kétes kimenetelű háborúba sodorja. Úgy véljük, hogy a „késlekedése”, a „bizonytalansága” mögött nagyon is pontosan kirajzolódó szándék húzódott meg. A háború és béke alternatívák közül a békét választotta. Miksa császár csak egyetlen esetben fogadhatta volna el a felkínált trónt, mégpedig akkor, ha a Rzeczpospolita egy akarattal, communi consensu kiállt volna mellette. Csak ennek a feltételnek a teljesülésével mérkőzhetett volna meg sikeresen a törökkel akár két fronton is, Magyarországon és Lengyelországban. De ilyen feltétellel hadakozhatott volna keleten is, az elvesztett Livónia visszaszerzéséért. Miksa császár bizonyosan feltérképezte a lengyel belpolitikai erőket is, amelyeknek viselkedéséből arra következtethetett, hogy egy Habsburg-király Krakkóba, Varsóba érkezése nemhogy elsimítaná a nemesi rendek közötti feszültséget, hanem éppen ellenkezőleg. Tudniillik Miksa császár vallási toleranciája – állítólag még a protestantizmussal is kacérkodott – az éppen őt támogató katolikus klérus számára elfogadhatatlan lett volna, a vele szemben támasztott követelmények között – a leendő uralkodóval kötött egyezményben, a pacta conventában – meghatározó tényezőként szerepelt a nem katolikusok vallásának az ügye. (A Báthori mellett voksoló köznemesség a vallási toleranciát fogalmazta bele a király és a rendek szerződésébe.) Valószínű, hogy Miksa császár azt sem veszítette szem elől, hogy a Rzeczpospolitában mindig is politikai túlsúlyt képező Kis-Lengyelország, a „Piast-párt”, a nemzeti párt eltökéltsége, a Habsburg-házzal szembeni egységessége békés eszközökkel nem küzdhető le. Letörésükre a leendő király mégsem alkalmazhatott erőszakot. Következésképpen, a lengyel királyi korona megszerzése mind belső, mind külső háborút hozott volna a Habsburgokra. Megítélésünk szerint ilyen okok miatt nem törekedett igazán a Habsburg-dinasztia 1576-ban a Piastok és a Jagellók helyébe lépni Lengyelországban és Litvániában.

Báthori István trónra jutása – a 18. századi királyválasztásokig – paradigma értékű, mert a következő királyválasztások esetében is három, egymástól elválaszthatatlan problémakör adott szituációban pillanatnyilag optimális megoldása döntött egyik vagy másik jelölt javára. Ez a három, makacsul és permanensen ismétlődő, a lengyel, litván társadalmat élesen megosztó kérdéskomplexum a választásokkor az alábbi volt:

1. a Rzeczpospolita idegen vagy nemzeti uralkodót válasszon magának?

2. a kizárólag katolikus király hogyan viszonyuljon a dissidentes a religione = a protestánsokhoz (a gazdag kereskedővárosok németjeihez), a litvániai és ukrajnai ortodoxokhoz?

3. a Rzeczpospolita nagyhatalmisága hogyan őrizhető meg a többi nagyhatalommal szemben (Oroszország, Törökország, Svédország)?

Ezeknek a kritériumoknak teljesítését a legkisebb konfliktusokkal, a Rzeczpospolita érdekeinek optimális érvényesítésével 1575–76-ban egyedül Báthori István erdélyi fejedelemtől remélhette. A nemzeti királyhoz való kötődést Báthori István–Jagelló Anna házassága reprezentálta, a Nemesi Köztársaság nagyhatalmiságát az Oszmán Birodalom semlegessége biztosította az Oroszország elleni háború idején, a reformáció–ellenreformáció egyensúlyát az Erdélyből ismert módszerekkel garantálta. Minden adomány, kiváltság fokmértéke az alkalmasság (idoneitas), a királyhoz való hűség (fidelitas), a királynak és országnak tett szolgálat (servitium) volt. Például királyi titkárai, orvosai között katolikusokat és nemkatolikusokat egyaránt találunk, a jezsuita gyóntatója mellett bizalmas tanácsadói között protestánsok is szép számmal akadtak. (Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a henriki cikkelyekben rögzített formai kritériumokon túlmutató – habár ezek sem lényegtelenek: például a lengyel király nem jelölheti ki utódját = electio libera, csak az ország engedélyével köthet házasságot, az ország területét soha nem hagyhatja el, az ország által meghatározott számú zsoldosságot tarthat maga mellett stb. – tartalmi követelményekről beszéltünk a fentiek során!)

III. (Vasa) Zsigmond Lengyelországa és az Erdélyi Fejedelemség

Báthori István halála után a Habsburg- és „Piast-párt” összecsapása megismétlődött az új királyválasztáskor, és ugyancsak a nemzeti vonal győzelmével ért véget a küzdelem. A Jagelló lányok, Báthori özvegye, Anna királynő és III. János svéd király felesége, Katalin királyné, a nemzeti párt mindenható vezetője, Jan Zamoyski kancellár és a korona nagyhetmanja, Stanisław Karnkowski gnieznói érsek-prímás kizárva a Habsburgok Lengyelországba jövetelét elérték, hogy a szejm már 1587. augusztus 19-én lengyel királynak III. Vasa János és Jagelló Katalin fiát, Vasa Zsigmondot megválassza és december 28-án királlyá koronázza. A Svédországban nevelkedett Zsigmond 21 évesen került a krakkói királyi várba, és III. Zsigmond néven több mint négy évtizeden át a lengyel koronát (1587–1632), apja halálától trónfosztásáig (1592–1599) a svéd koronát is viselte. (Koronázva Uppsalában 1594 februárjában.)

Anyja és jezsuita nevelői hatására megszállottan vallásossá vált, maguk a lengyelek „istenes” királyként emlegették. Gyakran a spanyol II. Fülöppel hasonlították össze, ám kettejük felfogásában, gondolkodásában egy lényeges különbség volt. Amíg II. Fülöp spanyolnak érezte magát, és a spanyol érdekeknek megfelelően cselekedett, addig III. Zsigmond soha nem azonosult új országával, alattvalóival. Egyéni tragédiája abban rejlett, hogy oda vágyakozott vissza, ahol az uralkodó igazi tulajdonságainak a katonakirályok erényei számítottak. Zsigmond divathóbortja, ékszerimádata, az olasz zene szeretete, a festészet iránti rajongása (maga is rajzolgatott, festegetett) a skandináv puritanizmussal összeférhetetlennek bizonyult. Tulajdonképpen egy olyan királya lett a Rzeczpospolitának Báthori halála után, akinek a lengyelek, litvánok nemigen kellettek, a svédeknek pedig rá nem volt szükségük. Jól illusztrálja a svéd jövevény-király és a társadalom diszharmonikus kapcsolatát az a jellemzés, amivel a lengyel közvélemény saját királyát illette: emberi és uralkodói lényegét a „három T-vel” (1. taciturnitas = hallgatagság, zárkózottság, 2. tenacitas = konokság, makacsság, 3. tarditas = késlekedés, lassúság) írták le.[20]

Egyáltalán nem meglepő, hogy III. Zsigmond egyik konfliktusból a másikba sodorta országát. Kezdődött azzal, hogy a henriki cikkelyeket, illetve a pacta conventát megsértve, tehát az ország engedélye nélkül 1592. április 17-én a bécsi Szent Ágoston-templomban per procuram feleségül vette Habsburg Annát. Az írott alkotmány megsértésén túlmenően a nemzeti párttal való szakítást is magával hozta a Lengyelországban nem kívánatos házasság. Ettől a pillanattól fogva III. Zsigmond és Zamoyski kancellár, illetve a mögéjük felsorakozó „royalisták” és „popularisok” között elmérgesedett a viszony. Rövid időre a király és az ország kapcsolata normalizálódott, mert III. Zsigmond – az ország törvényei és szokásai előtt fejet hajtva – apja halála után engedélyt kért az országgyűléstől Lengyelország elhagyására, Svédországba utazására, a svéd korona elfogadására. A szejm beleegyezett a király óhajának teljesítésébe azzal a feltétellel, hogy a király 1594 nyaráig köteles hazatérni. (A határidő be nem tartása automatikusan a trónvesztettséget jelentette volna.) Az átmenetileg lefojtott ellentét 1596-ban a görögkeleti (ortodox) és a katolikus vallások egyesülését kimondó breszti unió miatt újra a felszínre tört, és akkor még be nem látható következményekkel járt. Tudniillik a görög katolikus (unitus) egyház megszületése nem csupán a natio polonica ügye lett, hanem a Rzeczpospolita valamenynyi társadalmi osztályát, rétegét érintette, az eddig többé-kevésbé szabályos nemesség–jobbágyság–városi lakosság–társadalmi képletet felbontotta. Először a szenátus megtisztítására került sor oly módon, hogy az uniót el nem fogadó ortodox püspököket megfosztották szenátorságuktól, majd az országos és a helyi hivatalviselés jogát kötötték a római és görög katolikus valláshoz. Az ortodox és ariánus templomok, iskolák bezárása ellen a Rzeczpospolita keleti részein (Litvánia, Ukrajna) élők kezdetben még csak tiltakoztak, a 17. század első évtizedeiben már külső pártfogót kerestek, s ezt a pravoszláv = ortodox hitű orosz cár személyében, az igaz hit védelmezőjében találták meg.[21]

Amikor III. Zsigmondot a svéd riksdag 1599-ben detronizálta, és nagybátyját, IX. Károlyt juttatta a svéd koronához, azonnal kirobbant a lengyel–svéd háború. A hol kisebb, hol nagyobb intenzitással és változó hadiszerencsével vívott hat évtizedes háború tétje a svéd–gót–vandál trón visszaszerzése mellett az észt és a livón kikötővárosok megtartása, illetve elhódítása volt. III. Zsigmond hadvezére, Jan Karol Chodkiewicz litván nagyhetman 1605. szeptember 27-én a Riga melletti Kirchholmnál olyan nagy győzelmet aratott az angol, skót, holland, német zsoldosokkal megerősített svéd sereg felett, hogy V. Pál pápa és Rudolf császár külön gratulált Zsigmondnak a győzelemhez. Állítólag I. Ahmed török szultán a kirchholmi győző tiszteletére kirakatta Chodkiewicz portréját a palotájában.[22] Ezt az Európa-hírű diadalt olyan győzelemnek tartotta az „istenes” király, amely majd minden kül- és belpolitikai problémáját megoldja.

Kirchholm után már újra Svédország királyának képzelte magát, lengyelországi helyzetét is optimistán ítélte meg. Úgy gondolta, a svéd protestánsok legyőzése az ország és király ellentétektől terhes viszonyában véglegesen az ő javára billentette ki a mérleg nyelvét. Nem is késlekedett nagyszabású tervének beterjesztésével. III. Zsigmond tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a szejm elé kerülő terve az utolsó betűig a Rzeczpospolita alkotmányát és törvényeit sérti, királyi akaratának érvényesülésében egy pillanatra sem kételkedve mintegy párbajra hívta ki az 1592 óta csak bosszúságokat okozó országgyűlést.

1605 decemberében az 1598 óta özvegy király másodjára is az ország beleegyezése nélkül házasodott, s megint csak a Habsburg-családból választott magának feleséget, elhunyt nejének húgát, Konstanciát (Constantiát). A szenátorokat és a nemesi képviselőket igazán akkor sokkolta, amikor Władysław (Ulászló) fiát lengyel királynak akarta választatni és koronáztatni. Óriási felháborodás fogadta az előterjesztést. Jan Zamoyski kancellár és Mikołaj Zebrzydowski krakkói vajda, a nemesi „aranyszabadságok védelmezői” (obroniec złotej wolności) a Rzeczpospolita végveszélybe jutásáról szónokoltak, tisztségüknél fogva el is érték a szejm munkájának félbeszakítását.[23] A királlyal szembeni elégedetlenkedők 1606-ban rokoszt (felkelést) készítettek elő, s hogy akciójukat legitimálják, összeállították III. Zsigmond király 67 pontos bűnlajstromát, következésképpen uralkodásra való alkalmatlanságát propagálták ország-világ előtt. Új királyválasztásban gondolkodtak a „lázadók” (rokoszanie), Bocskai István volt a kiszemeltjük, de szóba került Báthori Gábor is.[24] Olyannyira elmérgesedett a király és a királyi „önkény” ellen fellázadt nemesség viszonya, hogy 1607. július 6-án Guzownál összecsaptak a királyi hívek a nemesi alkotmány védelmezőivel. A polgárháború nem terebélyesedett el, mert Zamoyski halála után a királyi abszolutizmus elleni tiltakozók vezetője, Zebrzydowski krakkói vajda – a koronahetman közvetítésével – bocsánatot kért és kapott az uralkodótól, ami viszont a király ország előtti főhajtását készítette elő. Az 1609. januári–februári szejmen III. Zsigmond király a nemesség sarkalatos jogait és szabadságait ünnepélyesen megerősítette, mindenekelőtt a lengyel parlamentarizmus sarkkövének számító electio liberát. Egy lengyel történész a király és a rendek kiegyezését a monarchia totális vereségének mondta, mert 1609-ben – felfogása szerint – az egyetlen király uralma helyett „ezer királyocska abszolút uralma” született, mert minden nemes korlátozás nélkül gyakorolhatta hatalmát falvaiban, birtokain (panowało tysiące królików absolutnie po wsiach swoich władających).[25]

Már az eddigiekből is kiviláglik, hogy az első Vasa-uralkodó szakított a Jagelló-hagyománnyal, országának sorsát a Habsburgok birodalmához kötötte. Nem volt ez másképpen a harmincéves háború idején sem. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem Habsburg-ellenes katonai és diplomáciai sikerei 1619-ben szinte riadóztatták a Wawelt. A király és az ország legfontosabb katonai vezetői, a korona nagy(fő)hetmanja és hetmanja a cseh- és a magyarországi eseményeket egyaránt Lengyelországra veszélyes helyzetként értékelték. Olyan helyzetnek minősítették, amikor Lengyelországnak „nem illik s nem is hasznos [...] ölbe tett kézzel nézni a dolgot”.[26] Stanisław Żółkiewski nagyhetman 1619 őszén biztos forrásból – Gaspar Graziani (Gratiani) moldvai vajda Bethlen Gábor Szkender (Iszkender) pasához írt levelét elfogta és a nagyhetmanhoz továbbította[27]– úgy értesült, hogy az erdélyi fejedelem Bécs elfoglalásával kérkedett a pasának. „Ez a csőcselék sok gonoszban töri fejét, s mihelyt képes lesz rá, el is követi azt. Hogy embereket fojtsanak meg, azért nem alszanak éjjel a zsiványok. Nekünk sem szabad aludnunk”[28]– írta Żółkiewski a királyi referendáriusnak. De Varsó sem aludt! (A Vasák idejétől az ország fővárosa Krakkó és Varsó lett.) Erről tanúskodik III. Zsigmond király 1619. október 15-én kelt levele, amelyet az említett nagyhetmanhoz címzett.

A csehországi „nyugtalanságok és félelmet keltő mozgalmak” más országokra is átterjedtek már – írja a király, majd így folytatja: „...a magyar királyság is ugyanazon lázadással, mint a csehek, fölkelt ura és királya ellen. Az erdélyi fejedelem, ki a csehekkel, valamint néhány magyar főúrral titkos és furfangos egyetértést tartott fenn, nem csekély haderővel benyomult Magyarországba, s miután gyorsaságával azokat, kik urokhoz hívek maradtak, elnyomta, az ottani királyság némely tartományainak és városainak birtokába helyezkedett.”[29] (Közbevetett megjegyzésként: IX. 5-én Kassa, IX. 6-án Eperjes, Lőcse, Bártfa, Kisszeben, X. 2-án Érsekújvár, X. 9-én Nagyszombat, X. 14-én Pozsony került Bethlen kezébe, illetve tett hűségnyilatkozatot Bethlenre.) A magyar–lengyel határmenti vajdák és sztaroszták (a királyi birtokok kezelői) Bethlen-ellenessége a király Bethlen-ellenességével szóról szóra azonos. A fejedelmet „rossz és gonosz embernek” ismerték Lengyelországban, aki mindig „török szellemben cselekszik”, mindent a török érdekében, a kereszténység rovására tesz. „Bethlen Gábornak magának hozzánk intézett leveléből is kitűnik – folytatja a király a nagyhetmannak szánt postájában –, hogy vállalatát a török szultánnal való előzetes megegyezés folytán indította meg, kinek azon biztosítást adta, hogy bármi kerüljön is birtokába, azt a szultánnak veti alá, önmaga megelégedve egy résszel s a magyar király címével. [...] nem kevés számú török van nála, akik éberen ügyelnek, minő haladásokat tesz, s hogyan teljesíti eskü alatti ígéreteit. Tőlök minden, még a legfontosabb ügyben is tanácsot kér. Minő biztonságot ígérhetnek nekünk ezen visszás tanácsai és tervei? Most a pogány népet fővárosunkhoz olyan közelre hajszolja ide, mely nép amit erőszakkal el nem érhetett, ezen ember álnok cselszövényeivel, erő[l]ködés és költség nélkül akarja valósítani – (kiemelés tőlünk – G.S.) [...] Ugyanezen eszköze által fogja valósítani a maga szándékait jövőre is, s mindig fel fogja bujtogatni az uralomvágyó szellemet, hogy a szomszédos államokat nyugtalanítsa, s ő mögötte azután mindazt fáradság nélkül maga birtokába vegye. Azért nem szabad magunkat biztonságban ringatnunk semmiféle szép ígéretei által ezen embernek, ki a török hatalmával dicsekszik, s abban keresi becsületét. Hisz önmagunkról van szó, mikor a szomszéd fal lángban áll. És itt nem a szomszéd faláról, hanem az állam faláról van szó. Mert ez az ember, a magyar király címének használata mellett, a mi tizenhárom szepesi városunknak azt parancsolja, hogy minden, az ő hadviseléséhez megkívántató szükségletről gondoskodjanak, fölszerelt katonákat küldjenek az ő táborába, az ő elvonuló csapatai számára eleséget is készen tartsanak. Mindez már eleinte történik. Mit várhatunk tőle még később, mihelyt vállalata óhajai teljesülnek? (Kiemelés tőlünk – G.S.)”[30] – kérdezi a hadak főparancsnokától aggodalmaskodva a király. Az idézetből világosan kiderül, hogy Bethlen Gábor legnagyobb bűne III. Zsigmond szemében az volt, hogy az erdélyi fejedelem „ármányos practikával” Lengyelországot ki akarja szolgáltatni a pogányságnak. Gondolatmenete szerint Bethlen a török segítségével elfoglalja Magyarországot, onnan pedig a török közvetlenül rátámadhat Lengyelországra. Veszélyesebb fenyegetés ez Krakkó, Varsó számára, mint a korábbi évek Moldva, Podólia felőli török próbálkozásai voltak. Ilyen okokból a lengyel király sürgős feladatnak tartotta a határszéli helyőrségek megerősítését, a Rzeczpospolita keleti tartományaiból katonák átirányítását. „Mi ugyanis nem kis mértékben aggódunk ezen terület biztonsága miatt – olvashatta tovább Żółkiewski nagyhetman a király nyugtalanságot tükröző sorait –, mely oly közel esik fővárosunkhoz, hol nemcsak székhelyünk van, hanem királyi jelvényeink is őriztetnek.”[31]

A nagyhetman saját hatáskörében intézkedett is. Azért, hogy a csehországi „járvány” Magyarországba és Sziléziába, Lengyelország szomszédságába be ne hurcoltassék, Żółkiewski a krakkói és a sandomierzi vajdaságok és sztarosztaságok katonaságát a sziléziai és a magyar határhoz rendelte, állomáshelyeiket Oświęcimben, Zatorban, Sądecben, Bieczben jelölte ki. A Samborhoz közeli szoros, átjáró őrzésére négy századot irányított.[32] Bizonyosak lehetünk abban is, hogy Bethlen Gábor hátbatámadását – a király ötletét („nem lenne-e célszerű őt [Bethlen Gábort] Erdély felől hátban támadni meg”[33]) – is a nagyhetman készítette elő. Homonnai Drugeth György lengyel zsoldot húzó, kb. tízezres lengyel és kozák hadának Rákóczi György felett aratott homonnai győzelme (1619. november 23.) Bethlen Gábort arra kényszerítette, hogy csapatait Bécs falai alól visszavonja.[34]

Dokumentálni nem tudjuk, de Wisner Henryk lengyel történész azt állítja – a forrás megjelölése nélkül –, hogy a törökök Lengyelország elleni nagy támadása 1620-ban nem volt más, mint a Homonnára, pontosabban a Bécs ostromának elmaradására adott válasz.[35] Török szempontból fényesen sikerült a revans. A Prut melletti Cecoránál (ma Ţuţura) Szkender pasa török–tatár hada 1620. szeptember 19-én érzékeny veszteséget okozott Żółkiewski koronanagyhetman seregének, de a lengyelek sorsát ténylegesen Graziani moldvai vajda árulása, Szkender pasához való átpártolása döntötte el. A sáncok mögé húzódott lengyel had viszont nem adta meg magát, egészen október 7–8-ig a biztos halál tudatával hősiesen védekezett. „Radulius Vajvoda” Havasalföldről Erdélybe azt jelentette, hogy október 8-án nagy csata volt Moldvában. A lengyelek közül „csak igen kevesen szaladtak el. A főrendek sokan rabbá estek. Sulkóczki [Żółkiewski] a harcon elveszett, a fejét a portára küldte a basa, melyet országunkon általvivén, Flocz nevű városunkban emberink szemekkel látták.”[36] Nem túlzás súlyos vereségről beszélni, hiszen a történelmi párhuzamokat igen kedvelő lengyelek a cecorai csatavesztést Thermopülaival azonosították.[37] A koronanagyhetman halála és a lengyel fősereg pusztulása minimum két, előre látható következménnyel járt: a déli-délkeleti határok nyitottsága miatt az ország egyrészt a tatárok portyáinak, másrészt pedig a török szultán, II. Oszmán döntő, 1621-re beígért rohamának lett kiszolgáltatva.

Témánk szempontjából csak a lengyel és az erdélyi relációkat boncolgatva: III. Zsigmond is, Bethlen Gábor is szinte azonnal alkalmazkodott az új politikai helyzethez. Amíg az első kényszerből, addig a másik számításból cselekedett. A védekezésre képtelen országnak a szejmje (1620 őszén) a király minden hadseregteremtő javaslatát – zsoldosok verbuválását Európában és a működtetésükhöz szükséges extraadót, nemesi felkelést, a hatalommal állandóan huzakodó zaporozsjei kozákság katonai szolgálatba állítását – megszavazta, a király és országa valóban komolyan készült a mindent eldöntő 1621. évre. Törökellenes harcukhoz Európa minden katolikus országát igyekeztek megnyerni, de csupán II. Ferdinánd császárban reménykedhettek a sikeres fehérhegyi ütközet után.

Bethlen Gábor a politizálási alapelvének megfelelően minden irányból szerette volna biztosítani magát, ezért minden érdekelt féllel felvette a kapcsolatot, minden érdekelt félnek „őszinte” szolgálatát felajánlotta, s ezt bizonyítandó minden irányba többé-kevésbé hasznosítható információkat juttatott el. Például az 1621-es török hadjárat tervét nemcsak III. Zsigmondhoz, de II. Ferdinánd császárhoz is továbbította.[38] A krími kánt a lengyelországi készülődésekre figyelmeztette Bethlen. Levelében közölte, hogy maguktól a lengyelektől nincs mit tartani, mert azok „csupán a nyelvükkel katonák” (duntaxat lingua milites sunt), mert amikor az ellenséget meglátják, folyton csak üléseznek-üléseznek. Most (1621 tavaszán) olyan döntésük van – írta a fejedelem –, hogy 20 ezer kopjást (lancearius), 10 ezer kozákot és 20 ezer gyalogost fognak összegyűjteni. A lovasságot képesek összeszedni – vélte Bethlen –, de a gyalogságot csak akkor, ha a császár és közötte béke születik.[39] Dóczi István és Rimai János portai követeit erről így instruálta. A császárral tárgyalni kell a békéről, de megbékélni vele csak akkor szabad, ha II. Ferdinánd nemcsak magyar királyként, hanem császárként is békét köt a szultánnal, „az lengyeleknek segítséget ne adjon se titkon, se nyilván a császár [= szultán – G.S.] ellen.”[40] Megállapíthatjuk tehát, hogy a magyar király és az erdélyi fejedelem egyezkedésében a lengyel–Habsburg katonai együttműködés megakadályozásának a szándéka felmerült, de a kérdés jelentőségének fokozódása, illetve halványulása a küszöbön álló, 1621 nyarára beígért török hadjárat kimenetelétől függött.

II. Oszmán szultán több mint százezres hadával szeptember 2-án érkezett a Dnyeszter-parti Chocimhoz (ma Hotin), ahol a lengyelek (20 ezer lovas, 15 ezer gyalogos) elsáncolták magukat, és a terepviszonyokhoz igazított, előnyös védőállást foglaltak el. Külön, a lengyel sáncrendszertől teljesen független tábort alkotott a 35 ezernyi, a király által mozgósított zaporozsjei kozákság. Négy héten át folytak a harci cselekmények, a sáncok elleni török rohamokat kitörésekkel ellensúlyozták a lengyelek. Fordulópontot a kozákok akciói eredményeztek a gigászi küzdelemben, ugyanis vakmerő támadásaik következtében a török utánpótlás megsemmisült. Az éhség – amely a sáncba zárkózottakat is fenyegette – és a közeledő hideg tárgyalóasztalhoz kényszerítette a hadakozó feleket. Kemény János önéletírásában is – nem véletlenül – ezt a körülményt hangsúlyozta: „Huttinnál” [...] „az számtalan nép [= a török had – G.S.] élésből megfogyatkozék, és gyalázatosan békességet kelle csinálni.”[41] De mit is jelentett a török számára ez a „gyalázatos békesség"? Kemény János ezt nem fejtette ki, csupán azzal egészítette ki még, hogy a szultán „dolgavégezetlenül” (re infecta), megszégyenülten hagyta el a chocimi csatamezőt.[42] A lengyelek törökök feletti győzelmüket triumphusszal ünnepelték, az utókor pedig Chocim jelentőségét csak a grunwaldi (1410) és a bécsi (1683) sikerekhez mérhetőnek mondta és mondja mind a mai napig.[43]

Ez az 1621. évi dicstelen török hadjárat, illetve Bethlen Gábor 1619–1621 közötti, Európa-szerte „nyilvánossá vált török barátsága” – Szekfű Gyula szerint – a nikolsburgi békekötés egyik okaként említhető.[44] A fejedelem a nikolsburgi békét taglalva négy okra, kényszer szülte okra vezette vissza a megegyezést. 1. „...nem levén kivel hadakoznom, hatalmas császár [= szultán – G.S.] semmivel nem segítvén, ...” – állította Bethlen egy befolyásos töröknek írott levelében, később hozzáfűzte még: „Ha meg nem békéllettem volna, ezen az télen megtörténhetett volna, hogy nemcsak magamat hadastul űztek volna alá onnét feljül az ellenség, hanem Magyarországot is éppen elfoglalta volna, és Erdélybe szaladtanak volna, ahonnét nemcsak nekünk magyaroknak, hanem hatalmas császár országinak is nem kevés gondot és búsulást szerzett volna az ellenség.” 2. Két és fél éven át szüntelenül sürgette a Porta hathatós támogatását, de valószínű, hogy „az én forgolódásom, magam népével, pénzével való hadakozásom nem kedves, mert ha kedves volna, különben segítenének, mint Bocskai fejedelmet” – bírálta keserűen Bethlen a török döntéshozókat. 3. A szultán segítségének elmaradása „a magyar nemzet” ijedelmét és „elidegenedését” vonta maga után: „...mi tovább hadakozni nem akarunk, hanem azt kévánjuk, hogy Ferdinánddal megbékéljél” – követelték az erdélyi fejedelemtől és választott magyar királytól a hosszú háborúra képtelen magyar sereg katonái. Pozsonytól 14 vármegye katonasága parancsot, engedélyt be sem várva hazaindult – ecsetelte Bethlen a kiszolgáltatottságát a példával. 4. „Negyedik oka ez is lőn utoljára, hogy az lengyelek nagy kevélységgel jövének, szállának haza táborokból [Chocimtól – G.S.], azt hirdetvén, hogy őnekik hatalmas császár semmit sem árthatott, sőt ők voltak győzedelmesbek, mert sáncokból ki nem űzhették, vehették őket, Ferdinánd mellé az lengyel király 18 ezer lengyelt készített vala, kik tőlünk immár csak ötnapi járóföldön voltanak.”[45] (Kiemelés tőlünk – G.S.)

Még ha eltekintünk a szándékos torzításoktól, általában a Bethlen-féle taktikázástól, akkor is nyomós indokoknak kell tartanunk a fejedelem érveit. A bennünket most leginkább érdeklő lengyel–Habsburg kapcsolatról mindenképpen el kell mondani, hogy az a gyakorlatban kiválóan működött. A kölcsönös katonai támogatás legváltozatosabb formáival találkozunk 1619–1621 között. III. Zsigmond például szabad zsoldostoborzást engedélyezett Ferdinándnak az országában, évről évre kb. 6 ezer kozák vállalhatott szolgálatot a Habsburgoknál. Homonnánál – ahogyan azt már korábban is említettük – 10 ezer lengyel és kozák mért vereséget Rákóczi Györgyre. Ugyanilyen nagyságúnak emlegetik a fehérhegyi ütközetben részt vevő lengyel segélyhadat is, válaszul erre Chocimnál mintegy 8 ezer „német” támogatta a bajba jutott Rzeczpospolitát. A dokumentumok fényében talán megkockáztathatjuk azt a szokatlan kijelentést, miszerint: 1621 végére az erdélyi–török kezdeményezés, offenzíva megtorpant és összeomlott, és mindkét félnek, II. Oszmánnak és Bethlen Gábornak az eredeti célkitűzésektől messze elmaradó kényszerbékékkel kellett beérnie. II. Ferdinánd és III. Zsigmond szoros katonai kooperációja azt eredményezte, hogy a katolikus országok a protestáns csehek és magyarok fölé, illetve a muzulmán törökök és tatárok fölé kerekedtek. Maximálisan kiaknázni a lehetőséget mégsem sikerült, mert a Rzeczpospolita ellentétes, északi pólusán Svédország – a török hadjárattal egyidejűleg – rátámadt a gazdag lengyel tartományra, Livóniára. Rövid időn belül, 1621. szeptember 25-én Gusztáv Adolf svéd király (1611–1632, III. Zsigmond unokatestvére) előtt Livónia gazdaságilag és stratégiailag is legjelentősebb kikötővárosa, Riga kapitulálni kényszerült, október 25-én pedig a Kurlandiai Hercegség fővárosa, Mitawa (Mitau, ma Jelgava) ismerte el magát svéd alattvalónak.

III. Zsigmondnak, de királyutódainak is szinte mindig azon kellett törniük a fejüket, hogyan kerüljék el a kétfrontos háborút. Igaz, hogy a két front közül az északi primátust élvezett a délivel szemben. Ennek egyik oka abban keresendő, hogy a Rzeczpospolita déli határvidékein, a végeken = okrajnában élő népesség a rendszeres tatár portyázások miatt önvédelmi harcra kényszerült. Életformájához szervesen illeszkedett a fegyverforgatás, sőt alkalmanként királyi vagy főúri zsoldba való szegődéssel egészítette ki a mezei gazdálkodásból, halászatból, vadászatból, sópárlásból, salétromfőzésből származó jövedelmét. Az állandó veszélynek kitett okrajnai (ukrajnai) katonaparasztság az önvédelemmel az állami határokat is sikeresen védelmezte, így az 1620-as években a svédek elleni diplomáciai és katonai akciók szervezése kötötte le a lengyel politika energiáit.

A svédek térnyerése az erkölcsi és katonai veszteségeket nem számítva komoly gazdasági károkkal párosult. Kiesett a lengyel kincstárból a Balti-tenger második legforgalmasabb kikötőjének vámjövedelme, plusz a Riga által ellenőrzött Dvina (Düna) folyó forgalmából eredő bevétel is. Mondhatjuk egyébként azt is, hogy a svédek felügyelték Litvánia belső területeinek exportját-importját. Teljesen érthető, hogy a Vasa-dinasztiabeli III. Zsigmond a Livónia védelméért felelős litvánokra, leginkább a litván hetmanra, Krzysztof Radziwiłłre igyekezett a felelősséget áthárítani. Az elvesztett livón és kurlandi területekért indítandó háború minden terhét – a király elképzelése aszerint – Litvániának kellett volna viselni. Olyannyira kiéleződött az uralkodó és a litván főnemesi klánok (Radziwiłłek, Chodkiewiczek, Sapiehak) közötti viszony, hogy 1624–1625 folyamán bármikor kirobbanhatott egy belső fegyveres konfliktus.

Több mint valószínű, hogy ez a Litvániában érlelődő válság gyűrűzött be Erdélybe a szokásos módon, azaz a királyukkal elégedetlenkedő főurak követükön keresztül – törvényellenesen – a lengyel trónra invitálták Bethlen Gábort 1624 nyarán. Igaz, hogy a Lengyelországból Munkácsra érkezett követ III. Zsigmond halálos betegségéről és a bizonytalan jövőről beszélt, de ez egyáltalán nem zárja ki a rokosz (az engedetlenség) előkészítésének a tervét sem. A fejedelem, aki már a második, kudarccal felérő Habsburg-ellenes hadjáratán esett túl, a lengyelek megkeresése kapcsán erősen elgondolkodott a lehetőségein. Részleteket sem nélkülöző leveléből kiviláglik (augusztus 19.), hogy a váratlanul előbukkant ötletet józanul és mértéktartóan fogadta. Akár „fundamentumos”, akár nem, a lengyelek ajánlata – írta Balling János munkácsi kapitánynak –, tudniuk kell, hogy Bethlen Gábor nem riadt és riad vissza soha a megpróbáltatásoktól, nem szokott megijedni az árnyékától. „Tudom azt, és Szent Pál írásából tanultam meg, hogy minden hivatal istentől vagyon”, tehát az uralkodók kiválasztása, a háborúk sikere vagy kudarca, a házasságkötés, mind-mind isten akaratától függ, így „ha akarnám sem állhatnék ellene istenünk akaratjának” – elmélkedett Bethlen, majd a következő szavakkal összegezte álláspontját: „Summa: valamikor engemet requirálnak őkegyelmek, de mindenkor készen találtatom, és absque nulla mora, isten egészségemet adván, oly apparatussal, haddal indulok mindjárt, mellyel isten segítsége által akaratjokat véghezvihetik.”[46] (Kiemelés tőlünk – G.S.) Megválasztása esetén a lengyelek „nem gyalázódnának és nem károsodnának”, hiszen „tökéletes és csendes állapotot tudnék nekik szerzeni mind törökkel, tatárral, muszkával, svécussal”[47] – üzente Gyulafehérvárról kissé elhamarkodottan a fejedelem. A törökök és tatárok vonatkozásában tett ígérete megalapozottnak tűnik, de Oroszország és Svédország politikai súlyát alighanem rosszul mérte fel. Habár a lengyelek fülének éppen az ilyen biztatások voltak a kedvesek, az utóbbiakkal szemben felvonultatható hadak ígéretére volt szükségük. Bethlen viszont a Lengyelországba küldött válaszával próbára is tette a koronát ajánlgatók szándékának komolyságát. A további tárgyalások menetét kemény feltételekhez kötötte. Biztosítékul a főurak aláírásával és pecsétjével ellátott hűséglevelet követelt tőlük, továbbá azt, hogy összehangolt akcióval ejtsék meg Krakkóban az electiót. Azért Krakkóban, mert Kassáról 8–10 nap alatt a lengyel fővároshoz fel lehetne vonulni, és „az Rokost avagy gyűlést” [az engedetlenek gyűlését, avagy a rendes szejmet – G.S.] ez idő alatt meg lehetne tartani. Az ellenpártnak, a király fia és asszonya pártján állóknak ideje sem maradna a cselekvésre, Bethlen szavaival élve, „úgy serénykedném én az menetellel, hogy csak az míg készülődnének is az más felek, addig én Krakkón találtatnám, mint szintén István király amint cselekedett volt Maximillian császár idejében”.[48]

Hiába volt meg az elszántság és az eltökéltség Bethlen Gáborban, hiába várta a számára kedvező fordulatot Lengyelországban, ott a helyzet egyre kaotikusabbá vált. 1626-ra az energikus Gusztáv Adolf a livón és kurlandi szerzemények mellé a lengyel király másik vazallusállamának, a Porosz Hercegségnek jelentős részét (Warmiát = Ermlandot, Małborkot, Elblągot = Elbinget) is megszerezte. Bebizonyosodott, hogy III. Zsigmond képtelen országa védelmére, a katolikus országokba vetett hite, II. Ferdinánd császár és IV. Fülöp spanyol király (1621–1665) ígéreteire való hagyatkozása csak keserűséget okozott az országnak. Az unokatestvérek, III. Zsigmond és Gusztáv Adolf által személyesen vezetett csatájából (gniewi csata 1626. szeptember 29. – október 1.), az istenes és a katonakirály összecsapásából az utóbbi került ki győztesen. Az 1621 óta az északi fronton csak vereségeket elkönyvelő III. Zsigmond a hatalmas és tekintélyes Rzeczpospolita fokozatos szétforgácsolódásáról, vagyis magáról a valóságról, tudomást sem véve a warmiai püspökséget (amit a svédek birtokoltak) egyik fiának, a wrocławi püspökséget (amit Mansfeld protestáns hada teljesen elpusztított) a másik fiának adományoztatta a pápával. Az ország elégedetlensége az 1626. november 19.–december 3-i Toruńba = Thornba összehívott szejmen csúcsosodott ki, amikor is a szenátorok egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy a beteg – tehát intézkedni képtelen – király életében meg kell nevezni az utódot. Annál is inkább, mert az ország pusztulása nem tűrhető tovább, a király vagy az ország sorsa közötti választás ideje eljött. Történelmi párhuzamot is találtak a kritikus lengyel szituáció érzékeltetésére, amely egyúttal a megoldást sugallta. Annak idején – szólt a tanmese –, amikor Pyrrhosz megtámadta Makedóniát, és Démétriosz királyra egyik vereséget a másik után mérte, a makedónok, hogy országukat a biztos pusztulástól megmentsék, Pyrrhoszhoz csatlakoztak.[49] A forgatókönyv félreérthetetlenül kijelölte a helyes politikai irányt, de „a hogyan valósítsuk meg?” kérdésre több válasz született, ami Lengyelországban nem jelentett mást, mint azt, hogy több hatalmi csoportosulás feszült egymásnak vélt igazáért. A kancellár Wacław Leszczyński arról elmélkedett a szejmben, hogy a királyt illeti meg az utódkijelölés, az utód megnevezésének a joga. Vele ellentétben Stanisław Łubieński, az alkancellár ezt a jogot az országnak, a szejmnek szánta.[50] Márpedig a szejmre bízni ilyen döntést – akárcsak a Báthori-időszakban – egyenlő volt az érdekek további feldarabolásával. Potenciális jelöltekként XIII. Lajos testvére, Gusztáv Adolf és Bethlen Gábor neve merült fel.

Miután legnagyobb erőfeszítései ellenére sem vették be Erdély államiságának a császár és a szultán részéről elismert, kétoldalú, kölcsönös garanciáját a szőnyi békébe (1627), Bethlen csalódása nem ismert határokat. Véleményét a Porta előtt sem titkolta, sőt Tholdalagi Mihály diplomatáját egyenesen arra utasította, hogy Konstantinápolyban a legmagasabb helyen fejtse ki a fejedelmi álláspontot. Konkrétan azt, hogy a török nagyvezír hibájából maradt el Erdély bántatlanságának bilaterális garanciája, amiből csak kára fog származni a Magas Portának.[51]

Külpolitikájának középpontjába ezután a lengyel korona megszerzése került. Az elnyeréséhez szükséges kül- és belpolitikai körülmények Bethlen számára több mint kecsegtetően alakultak. Kemény János önéletírásában idevágóan a következőket olvashatjuk: „Mert mivel az lengyel Zsigmond királytól igen offensus vala [felbosszantott, megharagított], Lengyelországból pedig a Racivilektől és több nagy emberektől biztattatik vala, svéciai király pedig hadakozván ellene, igen izgatja vala, [...] az lengyelség igen meg is unta vala az királyát, ahhoz képest már azt practicálja vala minden úton-módon, miképpen lengyel királyt exturbálhassa, nem várhatván halálát, [...] melyre [ti. a királyságra – G.S.] immár töröknél és tatárnál is nagy fundamentumot vetett vala...”[52] A fentiekkel egybehangzó, de pontosításokra alkalmas részletek derülnek ki Nikodémusz János – Bethlen követe Gusztáv Adolfnál – leveléből. Itt az szerepel, hogy az erdélyi fejedelem „sok és befolyásos barátot” szerzett Lengyelországban (multos ac magnos in Polonia esse amicos), többek között a „Starostam Sandomiriensem”, a „Palatinum Belzensem” („Lecznoschi” = Rafael Leszczyński), a „Castellanum Cracoviensem” („Sbaraschi” = Jerzy Zbaraski), a „Mareschallum Regium” („Wotschi” = Wolski), „Christophorus Radzivilius cum Sapieha”. [53]

Feltételezve azt, hogy a felsorolt személyek, pontosabban szólva ezek a tisztségükből adódóan szenátorok valóban Bethlen hívei voltak, azt kell mondanunk, hogy Bethlen sokkal jobb kondíciókkal rendelkezett egy esetleges királyválasztásnál, mint Báthori István. Csupán a formális összevetés kedvéért nem árt felidézni, hogy a kis-lengyelországi szenátorok szava, illetve voksa döntően befolyásolta – nemcsak Báthori esetében – a királyválasztás végeredményét. Arra sem árt emlékeztetni, hogy az itt Bethlen-barátként emlegetett bełzi vajda igazi jelentőségét az adja, hogy az itteni vajdák közül a „Piast-párt” egy emberöltővel korábban királyjelöltet állított. A krakkói kastellán (várnagy) tekintélyéről nem is szólva, hiszen ő volt a világi szenátorok „princepse” = elsője, a koronázási hely (a krakkói Wawel) és a koronázási jelvények őre. Báthori királlyá választásától és koronázásától a litvánok tüntetőleg távol tartották magukat, Bethlen mellett viszont a legnagyobb befolyással rendelkező litván családok exponálták magukat. Név szerint csak Krzysztof Radziwiłłra, a litván hadak hetmanjára történik itt utalás, ám Kemény János többes számban emlegette a hercegi famíliát a Sapiehákkal együtt. Szóba jöhet a Radziwiłłek kapcsán például fivére, Janusz, a vilnói kastellán = a krakkói kastellán litván nagyfejedelmi megfelelője, Albrycht Stanisław, a litván kancellár, Jerzy, a vilnói püspök, a Sapiehák közül Lew Sapieha, a litván nagyhetman, Jan Stanisław, a litván nagyfejedelmi marsall. Ami azonnal szembeötlik, az az, hogy a klérus – érthető okok miatt – sem Gusztáv Adolfot, sem Bethlen Gábort, az eretnekeket (dissidentes a religione) egyáltalán nem támogatta.

A lengyel trónra kiszemelt protestáns uralkodók közül Bethlen erősebben vágyakozott a lengyel trónra, amiről több árulkodó nyom is fennmaradt. Egyrészt arra kívánunk utalni, hogy Bethlen a svéd királynál és annak kancellárjánál, Axel Oxenstiernánál afelől érdeklődött: vajon a király magának akarja-e a lengyel koronát. Amennyiben nem, úgy lengyelországi megválasztatásán munkálkodna III. Zsigmond elhalálozása esetén (princeps sentiat de electione Poloniae regis, si hunc mori contingat).[54] Másrészt arra gondolunk, hogy a tizenöt évvel azelőtt (1613) meggyilkolt Báthori Gábor ünnepélyes, hadi pompával (summa cum solennitate et magnificentia, [...] more militari exequie[55]) történő eltemetésének üzenetértéke volt Lengyelország felé. Erdélyben a báthorizmus megsemmisítésén ügyködő Bethlen (például a boszorkányperekkel) Lengyelországba csak egy tisztára mosott Báthori-nimbusz erkölcsi támogatásával érkezhetett volna meg. Harmadrészt Bethlen szándékának komolyságát az is alátámasztja, hogy Báthori István példája nyomán „bekérezkedett” Lengyelországba a Portától.

Bethlen Gábor nagyszabású terve minden előkészület ellenére is csak félig-meddig tekinthető megalapozottnak, hiszen elsősorban a litván főurak s csak mellesleg a lengyel főurak invitálása semmire nem kötelező magánkezdeményezés volt, függetlenül attól, hogy akár él a király, akár nem. A fejedelem előrelátását és alaposságát viszont kétséget kizáróan dicséri az a tény, hogy esetleges vállalkozását a nemzetközi erőviszonyok helyes felmérésével diplomáciailag biztosította. (Habár 1629-re az európai helyzet bántóan leegyszerűsödött, katolikus és protestáns szövetkezési lehetőségre szűkült.) Gusztáv Adolf is birtokában volt ennek a felismerésnek, ugyanis Bethlen halála után közvetlenül, 1629. november 29-én a több éve tartó lengyel–svéd tárgyalások hirtelen (?) révbe jutottak, Altmarkban (Stary Targban) a meghatalmazottak aláírták a hat évre szóló fegyverszüneti okmányt. A Rzeczpospolita belső állapotait hűen tükrözi a megállapodás, tulajdonképpen egy kapitulációval felérő végzés született Altmarkban. Vereséget szenvedett maga III. Vasa Zsigmond lengyel király, mert végérvényesen le kellett mondania vágyálmáról, Svédország trónjáról, de vereséget szenvedett a Nemesi Köztársaság is, mert területeit kénytelen volt Svédországnak átengedni, sőt azt is el kellett tűrnie, hogy a lengyel király vazallus alattvalóival (a kurlandi és a porosz herceggel) külön megállapodást kössön a svéd uralkodó. Nem véletlen, hogy a lengyel történetírás 1629-et korszakhatárként tartja számon, a nemesi aranyszabadság évszázadának, a złoty wiek lezárulásáról beszél.[56]

„Öreg” és „ifjú” Rákóczi György meg a lengyel trón

Oly nagy volt az elégedetlenség III. Zsigmonddal szemben, hogy 1632-ben bekövetkezett halálakor az új királyjelöltet, az első házasságából született fiát, Władysławot (Ulászlót) „egy fél óra alatt” királlyá választották.[57] Népszerűsége abból fakadt, hogy ez a Vasa nem volt idegen. Lengyelországban nevelkedett, lengyelül szeretett beszélni környezetével (latinul, olaszul és németül beszélt még), a tudomány és kultúra támogatása mellett nem feledkezett meg a hazafias kötelezettségeiről sem. Személyesen több csatában vett részt, az 1621-es chocimi eseményekkor mutatott helytállására, bátorságára élénken emlékezett a nemesség. Azt is szívesen fogadta az ország, hogy udvarában első pillanattól fogva a nem katolikus vallásúak is hivatalhoz jutottak, vallási toleranciára áhítozott főleg Litvánia és Ukrajna. A pravoszlávoknak és a protestánsoknak tett gesztusokat – például 1632-ben a pravoszlávoktól elvett templomok egy részét visszaadta az eredeti tulajdonosoknak, 1635-ben a kijevi metropolitának „orosz kollégium” alapítását engedélyezte Kijevben, az ariánusok Rakowban működtethettek iskolát és nyomdát stb. – még elfogadta a Rzeczpospolita, ám az 1629. évi altmarki fegyverszünet anullálására szövögetett terveket nem nézte jó szemmel. Nem a cél, hanem a cél realizálásának eszközei ellen tiltakozott a klérus is, a nemesség is. Arról van szó, hogy Gusztáv Adolf halála után IV. Ulászló a legegyszerűbb módon, házasságkötéssel akarta megoldani a gordiuszi csomót. Gusztáv Adolf özvegyének, a protestáns Eleonórának feleségül vételével Lengyelország megszabadulhatott volna a szégyenteljes Altmarktól, visszanyerhette volna elvesztett tartományait, kikötőit, gazdasági forrásainak javát, miközben IV. Vasa Ulászló a családnak apja által elvesztett svéd trónt is kézbe kaparinthatta volna. Egy csapással minden problémától mentesült volna a lengyel király is, az ország is. Bármennyire vonzó és tetszetős volt is a király számítása, egy protestáns királyné elfogadhatatlan volt az egyházi és a világi szenátoroknak. Ezt a házassági szándékot csírájában fojtották el, akárcsak Ulászló másik nősülési tervét is. A Pfalzi Frigyes lányával, Erzsébettel kötendő házasság, amely ugyancsak a svéd pozíciók meggyengítésére irányult, megint a vallási összeférhetetlenségen bukott el. Amikor 1637-ben a vallási azonosságot előtérbe helyezve IV. Ulászló feleségül vette Habsburg Cecilia Renátát – II. Ferdinánd császár Bethlen Gábor által is nőül kért lányát –, azonnal megkopott a király népszerűsége. III. Zsigmond Habsburg feleségei kísértettek, de sokkal inkább III. Zsigmond szerencsétlen politizálása rémlett fel az országnagyok szeme előtt.

Tökéletes csapdába került IV. Ulászló! Az ország érdekében tett lépéseit a nemesség vallási okokra hivatkozva torpedózta meg, s amikor a vallási elvárásoknak megfelelt, akkor ugyanaz a nemesség apja gyűlöletes uralkodását emlegette. Ez a házasság különben a franciákkal kötött 1635-ös svédellenes koalíciót blokkolta, IV. Ulászló ezek után a Richelieu-nek küldött 10 ezer (zömében kozák) katonát a császár hadseregébe irányította át. Az ország, a Rzeczpospolita érdekeit megjelenítő király a főnemességgel egyre súlyosabb konfliktusba keveredett. A király és köznemesi származású kancellárja (1638-tól Jerzy Ossoliński) mindent megpróbált az ország egységének helyreállításáért, ami természetesen a királyi hatalom erősítésével, illetve a mágnások helyi hatalmának letörésével lett volna elérhető. Livónia, Kurlandia, Warmia peremterületek után a délkeleti végvidék, Ukrajna vált a Rzeczpospolita újabb válságövezetévé. A Báthori István – Jan Zamoyski, király–kancellár kettős tevékenységét idéző IV. Ulászló – Jerzy Ossoliński Ukrajna központi irányítás alóli kicsúszását megakadályozni nem tudta, a Potockiak, a Koniecpolskiak, a Zaslawskiak, az Ostrogskiak, a Wiśniowieckiek kiskirályokként uralták a Kijeven, a Dnyeperen túlra is átnyúló hatalmas országrészt. Az 1620–1630-as években itt kirobbant társadalmi megmozdulásokat, a vallásért és a szabadparaszti (kozák) életformáért fegyvert ragadó kozákfelkeléseket (1625,1638) kíméletlenül leverték és megtorolták az ukrajnai mágnások. Nem elégedtek meg azzal, hogy a kozák szabadságjogokat az ottani lakosság egyre nagyobb hányadától megtagadták, hanem vallásukat és egyházukat, a pravoszláviát = ortodoxiát korlátozták, majd egyenesen üldözték. Így válik érthetővé az 1640-es évek ukrajnai problémája, amikor az egész Ukrajna – egyáltalán nem váratlanul – kozákként = a pravoszlávia védelmezőjeként, a szabadparaszti kiváltságok letéteményeseként szállt szembe a nemessel, a ljachhal (a lengyellel), a katolikus és az unitus vallás terjesztőjével. A király és kancellár ezt a polgárháborúval fenyegető krízist próbálta feloldani – igaz, a pápa és Velence biztatására – egy törökellenes háborúval, mégpedig nemzetközi összefogással kivitelezett háborúval.

Velence pénzügyi támogatásával meg is kezdődött német földön a zsoldosok felfogadása, nagy-lengyelországi táborokba való koncentrálása. A királyi gárda létszámát rövid időn belül megnövelték, a kozákok háborús készülődésére is kiadták a parancsot, a király 40 darab új ágyút öntetett. Egyszóval 1645-től a király, a királyné (1645-ben nősült másodjára a király, felesége a francia Maria Gonzaga), a kancellár a szejm beleegyezése nélkül, sőt a hetmanok tudta nélkül látott hozzá a szűk körben kigondolt terv megvalósításához. Még a látszatra is vigyáztak a beavatottak, mert törökellenes háború lengyel kezdeményezéssel nem indulhatott, az csakis a török–tatár támadás következtében bontakozhatott ki. Az Oszmán Birodalmat közvetetten provokáló első lépést IV. Ulászló 1644-ben azzal tette meg, hogy a tatár kánnak járó évi ajándékot – Bahcsiszeráj értelmezésében adót nem küldte el. A provokáció a kozákok tengeri portyáival és a konstantinápolyi elővárosok megtámadásával folytatódott volna. A törökök és tatárok viszontcsapása minősült volna casus bellinek, ami a koalícióba tömörült keresztény államok támadását váltotta volna ki. Ez a gondosan palástolt terv az országban tapasztalható hadi készületek miatt hamar lelepleződött, a királyt az 1646. novemberi–decemberi szejmen a rendek nemcsak hogy felelősségre vonták, hanem december 3-i határozatukkal valamennyi királyi és kancellári utasítást hatálytalanították. Megtiltották neki azt, hogy a királyi pecsétet használja az országpecsét helyett. A hatalmától teljesen megfosztott király kénytelen volt külföldön verbuvált zsoldosait elbocsátani, és tudomásul kellett vennie a királyi gárda létszámának 1200 főre való csökkentését. A kozákságnak kiadott parancsai érvényüket veszítették, s nem utolsósorban a tatárokkal és törökökkel érvényes békét a király sem a maga, sem a Rzeczpospolita nevében nem rúghatta fel.[58] IV. Ulászló király hatalom nélküliségét és kiszolgáltatottságát a kortárs Piasecki püspök igen szemléletesen fejezte ki, amikor a királyt egy olyan mézelő méhhez hasonlította, amelynek nincs fullánkja.[59]

A tekintélyében porig alázott király viszont egy másik szálon is futtatta a konspirációt, mégpedig az apja ádáz ellenségének számító litván Radziwiłł családon keresztül. Janusz herceg volt az a személy, aki hírvivőként és szervezőként minden gyanú felett állt. Mint Lupu moldvai vajda veje – apósa meglátogatása ürügyén – minden feltűnés nélkül megteremtette a lengyel király, a moldvai vajda és az erdélyi fejedelem közötti összeköttetést. A litván herceg Munkácson beszélt először I. Rákóczi Györgynek a törökellenes háború tervéről, és a nemzetközi koalícióba invitálta a fejedelmet. Rákóczitól nem volt idegen a törökellenes háború gondolata, de a csatlakozás fejében nagy árat követelt. (A részletek például Szilágyi Sándor,[60] Lukinich Imre,[61] Nagy László[62] stb. munkáiban közölve.) A dokumentumok Rákóczi óvatosságáról és megfontoltságáról árulkodnak. Minden ígérete mellé garanciákat kötött ki, a győzelem és a vereség esetére is gondolva kemény feltételeket szabott Lengyelországnak Erdély katonai támogatásáért. Ha Lengyelország szemszögéből vizsgáljuk a Rákóczi követeléseit, azt kell mondanunk, hogy azok teljesíthetetlenek és elfogadhatatlanok voltak. Ennek kimondásáig nem jutottak el az egyeztetések, mert a Konstantinápoly elfoglalásáról álmodozó IV. Ulászló 53 éves korában, 1648. május 20-án meghalt. Az ország számára a legrosszabb időpontban halálozott el a király, éppen akkor, amikor a kozákok Bogdan Hmelnyickij vezetésével Ukrajnában szétverték a hetmani seregeket. Ukrajna felől egyre közeledett a veszély, a király nélküli Rzeczpospolita mágnásai csak most, ebben a szituációban döbbentek rá az erős centrum, az erős királyi hatalom szükségére. A külön-külön viaskodó magánhadak pillanatok alatt felmorzsolódtak, a kozák tömeghadsereg lavina gyorsaságával és erejével zúdult Lengyelország belső vidékei felé. (1648. május 6[16]-án Zsoltije Vodinál, május 16[26]-án Korszunynál, szeptember 11–13[21–23]-án Piljavcinál győzedelmeskedtek a kozákok.)

Az interregnum időszakát élő Rzeczpospolita előtt egy fontosabb és még egy ennél is fontosabb ügy tornyosult: a királyválasztás és a „házi háború” (domowa wojna) lezárása. A királynélküliség első közjogi méltósága, az interrex, a gnieznói érsek-prímás, Maciej Leszczyński – tekintettel a Rzeczpospolita belpolitikai válságára – sürgősen kitűzte a királyjelölő szejm (convocatio = konwokacyjny sejm) nyitó napját. Június 6-án, a szejm első napján a rendek – rájuk egyáltalán nem jellemző módon – teljes egyetértéssel a kozák háború ügyét tűzték elsőként a napirendre. Abban is egyetértettek a követek a szenátorokkal, hogy időt nem vesztegetve általános nemesi felkelést hirdetnek a Varsó elfoglalásával fenyegetőző kozákok ellen. A Rzeczpospolita megmentése érdekében a diplomáciai eszközök bevetéséről is közös nevezőre jutott az alsó- és felsőház. Elhatározták, hogy Hmelnyickijhez, aki az elhalálozott IV. Ulászlóra hivatkozva a Zaporozsjei Had hetmanának nevezte magát, haladéktalanul tárgyalódelegációt indítanak. Nem halogathatták a királyválasztás dolgát sem, mert a hmelnyickiji propaganda távlatilag még nagyobb veszélyeket rejtett a Rzeczpospolita számára, mint a kirobbant „házi háború”. Tudniillik a hetman küldöncei azt a hírt terjesztették Ukrajna-szerte, hogy a kozákság nem a király ellen, hanem a ljachok (lengyel nemesek) ellen fogott fegyvert az „igaz vallásért” és a király által adományozott szabadságáért.[63] Ebből a Hmelnyickij-féle gondolatmenetből logikus az a következtetés: tárgyalni és megegyezni csak a királlyal lehet és szabad, a nemességgel csak a fegyverek nyelvén szabad érintkezni.

Ilyen kényszerhelyzetben a szejm csakis olyan személy mellett tehette le a voksát, aki a kozák háború lecsendesítésére alkalmas, aki a Zaporozsjei Hadnak elfogadható személy. Komoly eséllyel mindössze hárman pályázhattak a trónra, az elhalálozott király két féltestvére, János Kázmér és Károly Ferdinánd, illetve I. Rákóczi György között dőlhetett el a korteskedés utáni királyválasztó szejmen (electio = elekcyjny sejm) – 1648. október 6.–november 17. – a küzdelem.

János Kázmér testvérével szemben előnyösebb helyzetben volt, mert a senioratus elvén kívül őt támogatta III. Ferdinánd császár és XIV. Lajos francia király is. Nyelvismerete, politikai tapasztalata, franciaországi tartózkodása (inkább fogsága), idegenek tisztelete vegyes érzelmeket keltett a választókban, de Károly Ferdinánd iránt sem viseltettek másképpen. Mesés gazdagsága és bőkezűsége nem ellensúlyozhatta a püspöki tisztségéből adódó hátrányokat, a lengyelek szemében nélkülözhetetlen lovagi tulajdonságokat. Arról nem is beszélve, hogy a kis- és nagy-lengyelországi főurak szemében nem volt jó ajánlólevél az ukrajnai mágnások püspök melletti felsorakozása sem.[64] Állítólag Ossoliński kancellár hatására az öcs a bátyja javára lemondott a választási vetélkedésről, így János Kázmér és Rákóczi György mérkőzhetett a voksokért. I. Rákóczi Györgyöt is „onnan [...] izgatják vala, hogy az királyválasztásra rendelendő gyűlésre is embereit expediálná, s competálná az királyságot [...]. Mely factiónak feje vala az hátrébb említett Janusius Radcivil litvániai herceg...”[65] Bethlen János, a későbbi erdélyi kancellár azt is feljegyezte, hogy az ez idő tájt Lengyelországból Erdélybe visszatért Mikes Mihály volt az, aki a fejedelmet fellelkesítette. A különben katolikus vallású Mikes „Buzdította [Rákóczit], hogy ne hagyja el a Szerencsét, amelyik most ölelését nyújtja neki.” [66](Kiemelés tőlünk – G.S.)

Rákóczi nem is habozott, tőle szokatlan módon küldötteit hatalmas summával Varsóba indította, a trónért küzdők sorába lépett. Nem fölösleges azért felvetni: miért ez a lelkesedés? valóban reménykedett a trón elnyerésében? Nyilván, hiszen egy eleve elveszett ügy érdekében ilyen aktivitást nem fejtett volna ki. Úgy gondoljuk, hogy a válasz lényegéhez akkor jutunk el, ha a Rákóczi-frakció vezetőjét, a litván herceget is bekapcsoljuk a vizsgálódásunkba. Janusz Radziwiłł, a népes hercegi család protestáns vezetője – amint már szót ejtettünk róla – személyesen találkozott és tárgyalt IV. Ulászló megbízásából 1646-ban Munkácson Rákóczival. Ő hozta a király ajánlatát a törökellenes háborúba való bekapcsolódásra, ő vázolta fel a háború okaként betervezett kozák provokációt stb. Rákóczi számára a lengyelországi hírek, de nemcsak a király haláláról érkezett információ, hanem a kozákság megindulásáról szóló tudósítások a háborús terv első fázisának elindulását sugallták, noha a politikai kombinációkat erősen kétségessé tette a Zaporozsjei Had és a tatárok együttműködése. Vajon ez a kozák–tatár szövetkezés meghiúsította a nagy tervet? Ugyanakkor a kozákság sikerei hasznosíthatóak-e, és ha igen, akkor hogyan hasznosíthatóak a királyválasztásnál? Ilyen kételyek foglalkoztatták Rákóczit annak ellenére, hogy a varsói convocatión emberei, Bethlen Ferenc főudvarmester és Klobusiczky András kincstárnok megjelentek.

Ami viszont már kevésbé ismert, az az, hogy Rákóczi az őt izgató, az erdélyi politikát befolyásoló kérdések kitudakolására 1648. június 3-án Munkácsról a kozákokhoz menesztette Bencser Pál nevű követét a „Zkolia”–„Ztri”–„Nyeszter”–„Bar”–„hetman jószága” (Szkole–Sztrij–Dnyeszter folyó–Bar) útvonalon. Feladatul azt kapta, hogy a kozák–tatár viszony mibenlétét ismerje meg. Tudja meg egyezségük feltételeit: „írás által” rögzítették-e?[67] Sajnos ennek az általunk ismert legkorábbi kozák–erdélyi kapcsolatfelvételnek a részleteiről – adatok hiányában – nem számolhatunk be, arról viszont vannak ismereteink, hogy az ifjú Rákóczi György is ennek a diplomáciai iránynak a kiépítésén fáradozott. Valószínű, hogy apjától kapott utasításnak engedelmeskedve a saját nevében kiállított megbízólevéllel (1648. szeptember 2.) Sebesi Miklóst[68] Moldván keresztül a kozákokhoz küldte. Sebesinek elő kellett adnia, hogy az erdélyi fejedelem és a kozák hetman correspondentiája azért vált sürgőssé és aktuálissá, mert „a mind [...] szabadságokban és mind peniglen vallásokban megbántódott” lengyelek segítségért fordultak Erdélyhez. Az erdélyi fejedelem igyekszik közbenjárni a kozákhetmannál a béke érdekében, és arra kéri a hetmant, hogy „a pápistákon kívüli” rendekkel értsen egyet, és velük közösen állítsa helyre a „megbántódott szabadságokat”. A protestánsok és a kozákok katolikusok elleni összefogására megvan az alap – emelte ki az ifjú Rákóczi követutasítása –, hiszen „egyenlő tetszésből” cselekednek.[69] Bizonyosak lehetünk abban is, hogy Sebesi Miklós egyúttal a hetman figyelmébe ajánlotta az „Öreg” Rákóczi kisebb fiát mint támogatandó lengyel királyjelöltet. A feltételezést Göcs Pál litvániai követjárása valószínűsíti, aki Janusz hercegtől – az „Öreg” nevében – „tovább is azon állapot” szorgalmazását, vagyis Zsigmond fiának királlyá választását kérte. A kozákokkal tárgyaló viszonyban álló református Jerzy Niemirycztől és a pravoszláv Adam Kisieltől – „becsületes” ajándék fejében – a kozákok Rákóczi Zsigmond iránti elkötelezettségének kijárását remélte a fejedelem.[70]

Közvetlenül Rákóczi 1648. október 11-i halála előtt Kemény János egy másik követséget készített fel a kozákokkal való traktálásra. Mosa Gergely marosszéki nemesember, udvari katona és Rácz György nyelveket tudó, „görög valláson is vala”, szintén udvari katona a Lvov ostromával foglalatoskodó Hmelnyickijnél és parancsnoki karánál, a sztarsinánál a megkezdett ügyek konkretizálását sürgette,[71] ám a kozák vezér egyáltalán nem sietett elbocsátani az erdélyi követeket. Sőt az október 24-én óriási hadisarccal Lvovtól elvonuló Hmelnyickij Mosát és Ráczot az ukrán–lengyel határon található Zamoyski-erődvároshoz, Zamośćhoz is magával vitte.

Hmelnyickij kettős játékot űzött. Biztos, ami biztos, életben tartotta az erdélyiek vágyálmát, de a levélváltások tartalma ellenére nem azért, hogy valamelyik Rákóczit trónra segítse, hanem azért, hogy a lengyeleket sakkban tartsa, hogy János Kázmér megválasztását minél hamarabb kicsikarhassa a rendektől. Nem mellékes szempont az sem, hogy ilyen körülmények között az erdélyi had nem sorakozhatott fel a kozákellenes táborban. Itt csak arra a dokumentumra hivatkozunk, amellyel Hmelnyickij nyíltan megfenyegette a szenátorokat. Azt írta: amennyiben János Kázmért választják meg királynak, akkor engedelmeskedik, „ha más valakit választanak, akkor ő, Bogdan, a Zaporozsjei Haddal és a tatárokkal nagy háborút visz rájuk”.[72] Nem túlzás kijelenteni azt, hogy a Rzeczpospolita teljes védtelenségét megtapasztaló kozákok fenyegetése volt az a végső argumentum, amely november 17-én János Kázmér javára döntött, s nem I. Rákóczi Györgynek a királyválasztási procedúra ideje alatt bekövetkezett halála. A november 17-i választás eredményéről János Kázmér mint választott király azonnal értesítette Hmelnyickijt. Már 19-én befutott a zamośći táborba a kozákságot megnyugtató hír, örömükben zászlót bontottak, a dobokat megverték, üdvlövéseket adtak le.[73] November 24-én, anélkül hogy az erődváros ostromával foglalkoztak volna, békésen Kijev felé vették az irányt. Hmelnyickij azonnal a király engedelmes alattvalójának mondta magát az egész Zaporozsjei Haddal egyetemben, hitelt adva a János Kázmér-i ígéreteknek: az általános amnesztiának, a pravoszláv vallás és egyház üldözése megszüntetésének, a kozák szabadságjogok biztosításának, a zsoldos kozákok száma gyarapításának stb.

Mintha semmi nem történt volna, Hmelnyickij november 17-i Rákóczi Györgynek – nem világos, hogy az öreg vagy ifjú fejedelemnek – címzett levelében a következőket írta: „Lengyelország, hazánk királyának és védelmezőjének kívánjuk [...] Őnagyságát” [patronum et regem Poloniae patriae nostrae cupimus] és katonáival, amilyen gyorsan csak lehet, Lengyelországba siessen a kozákokkal való egyesülésre [militibus suis quam citissime aggredi iubeat Poloniam, nos quoque cuncti cum toto exercitu nostro]”.[74] Ugyanezeket ismételték el szóban a Mosával és a Ráczcal Erdélybe érkezett kozák követek a fejedelmi tanácsban. A kozákok notáriusa = kancellárja, Wyhowski (Vigovszkij) a társával együtt „aperte invitálták a királyságra az fejedelmet, avagy öccsét, mivel már apjok megholt volna”. [75]

A krakkói vajda értesülést szerezve az erdélyi–kozák követváltásról, azonnal megkongatta a vészharangot. December 13-án úgy informálta a lengyel kancellárt, hogy „Rákóczi nagy reményeket fűz Hmelnyickijhez”, akinek már a nagyhetmanságot is odaígérte. Erdélyben mindenfelé zsoldosokat toboroznak, a fejedelem serege is készenlétben áll. „Az istentelen Bethlen Gábor” időszaka fenyegeti az országot, az a korszak, amikor Bethlen volt az úr nálunk (w naszem tu Kraju).[76]

Lényegét tekintve a diplomáciai tevékenység minden érdekelt fél esetében a korábbi úton, mondhatjuk, a szokásos módon folytatódott. A lengyel rex electus, majd coronatus üres ígéretekkel akarta leszerelni a kozákságot, egyik bizottság még be sem fejezte a téli pihenőre és szállásra Perejaszlavba, Csigirinbe (Dnyeper vidékére) vonult hetmani stábbal az eszmecserét, amikor már betoppant az újabb lengyel delegáció újabb tárgyalási pozíciókkal, javaslatokkal. Ennek a végeláthatatlan követjárásnak – Hmelnyickijék is hamar felismerték ezt – csak egyetlen célja volt: időnyerés az erőgyűjtésre. Az erdélyi vonalat tehát nem volt szabad befagyasztani, egy Lengyelország ellen vezetett, kétoldalú támadás gondolatát lebegtetni kellett! II. Rákóczi György delegátusa 1649 januárjában a perejaszlavli kancellárián kifejtette, hogy a fejedelem öccse, Zsigmond a kozákok élén csak akkor képzelhető el, ha teljes körű biztosítékot nyújt a Zaporozsjei Had. A hadnak vállalnia kell, hogy a sikerért „fejek fennállásáig” hadakoznak. A kozákok, hogy őszinteségüket, Zsigmondhoz való ragaszkodásukat és elszántságukat igazolják, támadjanak rá Krakkóra, János Kázmér koronázását akadályozzák meg, a „máramarosi passust” (átjárót) a felvonuló erdélyi hadnak biztosítsák. Az electio nem érvényes jogilag – az erdélyi álláspont szerint –, mert a szabad királyválasztás feltételei nem álltak fenn, „az országnak fegyverben létele alatt” nem alakulhatott ki szabad vetélkedés a trónért, ráadásul harmadik competitor is jelentkezett. [Ha] „Ezek Isten áldásából meglevén, ez alatt itt mi is oly készületben leszünk, mindjárt expedialhassuk öcsémuramat ő kegyelmek kívánsága szerént”[77] – szabta meg
II. Rákóczi György az árat a kozák kérés teljesítéséért.

A Rákóczi testvérek irreálisan sokat követeltek Hmelnyickijtől, tulajdonképpen az erdélyi tervek valóra váltását – Krakkó ostromát = a koronázási jelvények kézbe kerítését, Rákóczi Zsigmond királyságának elengedhetetlen feltételét – teljes egészében a Zaporozsjei Hadra hárították át. Érthető, hogy az előttünk ismeretlen nevű erdélyi meghatalmazottat „üres kézzel” bocsátották vissza Erdélybe 1649. február 23(március 5)-én.[78] Gilányi Gergely fejedelmi megbízott bő két hónap múlva a hetmani birtoknak számító Csigirinben viszont a kozák–erdélyi együttes támadás konkrét lépéseiről egyeztetett. Gilányi a hetmantól három válaszlevelet vitt Gyulafehérvárra: Rákóczi Györgynek, Zsigmondnak és Kemény Jánosnak. A május 14(24)-i dátumozású leveleket futárpostával kézbesítették a címzetteknek. Még két hét sem telt el, s máris tanakodhattak az erdélyi tanácsnokok Hmelnyickij válaszán. Hmelnyickij azt üzente, hogy Rákóczi Zsigmond menjen Munkácsra, és ott várakozzon addig, amíg ő a tatárokkal Lengyelországra nem támad ismét. Erről külön értesítést küld majd, s annak vételével Zsigmond 5 ezer emberrel induljon Lengyelországba, hogy „őt Krakkóba vigye és a lengyel királyság fővárosába ültesse”.[79]

Az erdélyi tanácsurak június 14-én azért gyűltek össze a Hunyad megyei Gyógyban, hogy a háború és a béke ügyében véleményt nyilvánítsanak. Az volt a közös meglátásuk, hogy nem lehet, de nem is szabad „offensum bellum” kezdeményezni, mert „a portai és római császárra nézendő” ügyek állapota nem kedvező. (Kiemelés tőlünk – G.S.) Szóvá tették a kozák nézőpontok ellentmondásait. Egyszer úgy nyilatkoztak, hogy „had nekik nem kell, hanem csak patronus”, másszor pedig „derék hadat kívánnak”. Egybehangzóan kijelentették a tanácsosok, hogy Erdély és Magyarország ereje „elégséges nem lehet ily nagy dolgoknak – nemhogy végbenvitelére, de csak segítésére is, azért másutt kell a fundamentumot keresni”. (Kiemelés tőlünk – G.S.) Az sem mindegy, hogy Rákóczi Zsigmond „köztök avagy előttök lételét kívánnák” – jegyezték meg az országnagyok. Bizonytalan az is, hogy „Ígéretek szerint ő nagysága hűségére megeskednének”, de a kozákság esküje az ország esküjét (egész Ukrajnáét) is jelentené-e. Amíg ezekre a felvetett kérdésekre nincs megnyugtató felelet, és a kozákság valódi erejének egy hitesember általi felmérése nem történik meg, amíg a lengyel király és országának a gyengeségéről nem győződik meg a fejedelmi tanács, addig Erdély csak közvetítő szerepre vállalkozhat a király és a hetman között – összegezte véleményét a consilium. Javaslatként elhangzott, hogy az erdélyi–kozák kapcsolatokat a fentiek miatt megszakítani nem kell.[80]

Hmelnyickij 1649 elején, a hadakozás szempontjából holtidőben meggyőződhetett arról, hogy a megbékélést hirdető királyi szavak elveszítették aktualitásukat, felülkerekedett a Rzeczpospolitában, tehát Litvániában is, a háborús hangulat. A Rzeczpospolita védelmének megszervezése ürügyén támadó hadjárat előkészületei kezdődtek meg. Az Erdéllyel majdnem révbe jutott katonai és politikai szövetség a gyógyi állásfoglalás miatt zátonyra futott, tehát az 1648-as év eredményeinek megtartására kellett törekednie. A lengyelek és a kozákok elszánták magukat a mindent eldöntő ütközetre, a Rákócziaknak a lengyel korona megszerzésére szőtt álmai egészen 1656-ig szertefoszlottak.

1655-ben és 1656-ban a Rzeczpospolitát „özönvíz” (potop), ti. minden oldalról ellenség lepte el, a lengyel államiság végveszélybe került. János Kázmér és egyes, királyhoz hű főurak (például Jerzy Lubomirski) vég nélkül katonai segítségért vagy anyagi támogatásért ostromolták II. Rákóczi Györgyöt, ám a győztesnek látszó svédek és kozákok ugyancsak Erdély maguk mellé állításával akarták a Rzeczpospolita köré font gyűrűt szorosabbá tenni. A körülbelül másfél évig tartó diplomáciai offenzíva tétje, akármelyik oldalról is legyen szó, a Rzeczpospolitából való részesedés. (A különböző tárgyalások ismertetését és elemzését a közelmúltban publikált tanulmányunkban már elvégeztük.[81]) II. Rákóczi György és belső tanácsosai, Kemény János, Mikes Mihály, Petki István, Rhédei Ferenc stb. az éppen aktuális tárgyalópartnertől a pillanatnyi helyzethez igazodva a legnagyobb előnyt (területi részesedést, védelmet, címet) igyekeztek kicsikarni Erdély számára. A lengyelek maximális ajánlata a választott királyi cím volt, de kikötésekkel. Az alkudozásban a lengyelek először II. Rákóczi György fiának ajánlották fel a nagy lehetőséget olyan feltétellel, hogy nevelkedése Varsóban folytatódjon, térjen át a katolikus vallásra, és János Kázmér halála után elnyeri a trónt. A Rzeczpospolita válságának erősödésével párhuzamosan emelkedett az ajánlat értéke. Magának a fejedelemnek kínálták a koronát, pontosabban a rex electus címet, ami valójában a beláthatatlan jövőbe tolta ki az ajánlat realizálását. Sőt még az is előírásként hangzott el, hogy a rex electus a rex coronatus életében Lengyelországba be sem teheti a lábát.

Összességében azt kell mondani, hogy a lengyelek művészi fokra fejlesztették tárgyalási technikájukat, mert – mint később kiderült – olyan árut bocsátottak alkura, amelynek csupán látszatértéke volt. A Rzeczpospolita azért volt Európa legkülönlegesebb állama, mert itt nem a király, hanem a törvény uralkodott (lex regnat, non rex). Azért különleges állam, mert ebben az országban a király sem, a szejm sem lehetett kizárólagosan a hatalom birtokosa, döntési pozícióba egyik fél sem kerülhetett a másik akarata nélkül.[82] Konkretizálva II. Rákóczi György helyzetére a fentieket: minden ajánlat, ami Lengyelországból Erdélybe érkezett, vagy a királynak, vagy az ország egyes szenátorainak az ajánlata volt, így azok közül egyik sem felelt meg a lex, a constitutio kritériumainak.

De mit kínáltak a Rzeczpospolita ellenségei? Országot és királyságot, aminek az ára „mindössze” a győzteseknek tűnő Svédországgal és a Zaporozsjei Haddal való paktum volt. Az 1656-os kolozsvári svéd–erdélyi tárgyalásokon, ahol Lengyelország feldarabolásának ilyen-olyan variációit vitatták meg, a szó igaz értelmében vásári alkudozás folyt.

Károly Gusztáv svéd király követei (Sternbach, Welling) tárgyalási alapnak a societas armorum contra regem Johannem Casimirium, ejus adhaerentes fejében az 1412-ben elzálogosított szepességi városokat, „az orosz [lvovi – G.S.] vajdaság két járását”, a halicsit és a lvovit, valamint „néhány podóliai részt” és a magnus dux Haliciae címet kínálták fel Rákóczinak.[83] A második tárgyalási fázisban – Károly Gusztáv augusztusi instrukciója alapján – a Rákóczinak átengedett területek alaposan megnövekedtek. A király hajlandó volt szövetségesének örökölhetőségi joggal átadni a Visztula–San és a Visztula–Wieprz folyók közét, Krakkó és a sóbányák (Wieliczka, Bochnia) kivételével.[84] Rákóczi egyáltalán nem volt kicsinyes, az általa követelt részek messze meghaladták a svéd elképzeléseket. A svéd „adományon felül” Nagy-Lengyelország plocki vajdaságának Visztulán inneni részeivel akarta még kikerekíteni a sandomierzi vajdaságot, igényét Volhíniára, Poleszjére, Podóliára és az egész Rusz vajdaságra (lvovi) benyújtotta.[85] Szeptember 2-án Kemény János által direkt kérdéssel direkt feleletet kényszerített ki a meghökkent svéd delegátusokból. Azt tudakolta, hogy Károly Gusztáv „óhajtja-e a királyságot a lengyeleknél”, vagy hajlandó másnak azt átengedni. A király, ha a fejedelemnek ilyen szándéka lenne, nem ellenezné (Ew. Königlich Maytt. Ihm hierunter nicht entgegen seyn würde)[86] – hangzott el a Rákóczinak oly kedves válasz.

II. Rákóczi György tulajdonképpen erre a fedezet nélküli kijelentésre építette fel külpolitikai stratégiáját. Senki és semmi nem tántoríthatta el többé a méltó országnagysággal is reprezentált lengyel királyság megszerzésétől. Szeptember 7-én Erdély és a Zaporozsjei Had között véd- és dacszövetség született Gyulafehérvárott, december 6-án Svédország és Erdély paktuma került aláírásra Radnóton. Ezek a szerződések a háború-béke dilemmáját eldöntötték, Erdély (Moldvával, Havasalfölddel) fejedelme nem a Báthori-utat választotta, hódítóként lépte át a lengyel határt. Meggondolatlanul és felelőtlenül kötötte országa sorsát olyan országokéhoz, amelyeknek érdekei és céljai messze estek az erdélyi érdekektől és céloktól. Vitnyédi Istvánnak, Zrínyi Miklós költő bizalmasának, a magyarországi kortársnak feltűnt az erdélyi–svéd–kozák szövetkezés megalapozatlansága. 1657. február 1-jén, a lengyelországi hadjárat megindulásakor már így vélekedett: Károly Gusztávot „az szükség vitte rá” a coniunctio armorumra, mert így szabadíthatta csak fel erőit Lengyelország-szerte, s azokat az Erdély számára eleve hozzáférhetetlen porosz városokba, Livóniába, a „curlandiai feudumra” csoportosíthatta át. „Litvánia állapotja is mint marad, kérdés, Russiát úgy gondolnám, nem engedik Kmelniczky és az kozákok másoknak, így az major et minor Polonia maradván.” Ez az ország „meg nem érdemli, [hogy] magát ő Nagysága igen nagy szerencsére vesse”[87] – vonta meg elemzésének konklúzióját Vitnyédi. Február 23-án nyílott még egy utolsó esély a hibás politika korrigálására. Ezen a napon Rákóczit Przemyśl melletti táborában felkereste az a császári küldöttség, amelyet Szelepcsényi György nyitrai püspök, magyar kancellár vezetett. A tekintélyes magyar főúr III. Ferdinánd nevében is, de privatim is a hadjárat félbeszakítását kérte a fejedelemtől, ellenszolgáltatásul – a „császár nevével” – a lengyel királynál zálogban lévő 13 szepességi várost (Lublóval) a „krakkói vajdaság tisztivel” ígérte. Talán a fejedelem fiának, Ferencnek a királyságát is említette János Kázmérra hivatkozva.[88]

A biztos győzelembe vetett hitét a császári közvetítés sem ingatta meg, sőt éppen hogy elszántságát fokozta. Morzsákat eddig sem fogadott el, országot királysággal – királyságot országgal akart szerezni. Súlyos tévedése abban állt, s ez alól fejedelem elődjei (Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) sem kivételek, hogy a lengyel koronát fegyver révén is megszerezhetőnek gondolta. Sem ő, sem a korábbi erdélyi fejedelmek nem volt(ak) tisztában a lengyel alkotmányos élet speciális vonásaival, a lengyel–litván társadalom nemzeti vagy idegen király választása mentén bekövetkező pártoskodásával. Báthori István lengyel trónra való kerülése, a Rákócziak lengyel trónra való törekvései a 18. század elején újra feléledtek II. Rákóczi Ferenc és Nagy Péter orosz cár politikai kombinációjában 1707-ben, ám ennek a vizsgálata egy másik tanulmányt igényel.

The Princes of Transylvania and the Polish Throne. The author undertook to follow the traditions of István Báthori’s Polish kingdom in the cases of the Transylvanian Princes reigning after him. He intends to answer the question of how it was possible that Báthori was elected and enthroned as the King of Poland despite of the most unfavourable circumstances, white for example the Transylvanian Princes Gábor Bethlen or György Rákóczi II, though the conditions were much more favourable, could not and did take the Polish throne. The author arrives at the conclusion that a pretender could not overcome the legal difficulties of becoming the King of Poland unless the international political preliminaries for the Polish-Lithuanian Commonwealth (Rzeczpospolita) to remain a great power were granted.

After the dying out of the Jagello Dynasty (1572) the Polish-Lithuanian nobility achieved their most important privilege, their right to elect a king (electio libera) which was passed as a law. This prerogative became the source of countless problems in internal and international affairs till the division of Poland in the 18th century (1772, 1793, 1795). Each and every royal election brought the country into a sharp conflict, since the theory and practice of free election opened up the way to the Polish throne for practically anybody, for pretenders from the country and abroad.

It is a well-known fact that István Báthori Transylvanian Prince was elected the King of Poland in December, 1575 and was enthroned in Cracow on the 1^st of May, 1576. It is much less well-known, however, that it was the Habsburg Dynasty, competing with three pretenders, that won the election. Nevertheless, they did not dare to take the risk of a war with the Ottoman Empire, which would have quite probably followed the coronation, so they abdicated, and let Báthori take the throne of Poland. Báthori could be enthroned only after a procedure consisting of three phases between 12^th May 1575 and 30 May 1576: 1 the parliament proposed the candidates (interregnum – convocatio), 2 the parliament elected the king (electio – nominatio), 3 the parliament enthroned the king (coronatio – intronizatio). Any possible pretender had to go through this procedure, divided into separate phases in time and space, to become a ligitimate ruler of the Rzeczpospolita.

The author claims that the pretensions of Princes Gábor Bethlen, György Rákóczi I or György Rákóczi II lacked the proper foundations, since on the one hand they did not know the complicated mechanism of Polish constitutional procedures, on the other hand because the traditional contraversity between the Habsburg and Ottoman Empires, caused by Hungary and Poland, brought Central and East Europe into new international conflicts with the intervention of Sweden and Russia.