stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Tóth Sándor

Egy félreértés természete

(Szeretettel Tapodi Zsuzsának)

Tudom én azt jól: úgy illik, hogy megbírált szerző ne szálljon vitába kritikusával. Ha valóban méltánytalanság érte, akkor talán lesz, aki sorompóba lép igazáért, az igazságért, és akkor helyreáll az erkölcsi világrend. Ha pedig nem, akkor írja a többihez, és gondoljon Mohácsra.

Tapodi Zsuzsa kritikájával (Erdélyi Múzeum 1998/1–2. 62–67.) kapcsolatban sajnos nem engedhetem meg magamnak ezt az eleganciát. Nem a megbántott önérzet, nem szerzői hiúság ösztökél válaszra, hanem meggyőződésem szerint általános, közérdekű ügy. Nagy tehertétele T.Zs. dolgozatának a nálunk eléggé elterjedt manicheista múltszemlélet, kontrasztos fekete-fehér múltábrázolás, amelybe belemosódnak fontos részletek, különbségek, összetevők. Igen fontosnak tartom az így keletkezett elszimplifikált, megtévesztő ábrázolások kiigazítását is, de még fontosabbnak e szemlélet kritikáját, visszaszorítását oda, ahol a helye van, a mesék világába. Ezért szólok.

Ennek az általánosnak a szempontjából az már esetlegesség, hogy mondanivalóm szemléltetéséhez a Gaál-történet szolgáltatja a példát. Nem esetleges a Gaál-történet előfordulása egy másik szempontból: a szóban forgó kritika az én könyvemről szól (Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából. Balassi Kiadó, Budapest 1997), az én könyvem pedig a Gaál-kutatás viszontagságairól a diktatúra évtizedeiben és e témától elválaszthatatlanul magáról Gaálról, a Gaál-problémáról. Ám Gaálról szólva – minthogy ő itt megkerülhetetlen – tulajdonképpen többről van szó, nagyobb a tét, mert általánosabb és időszerűbb.

Mi közöm hozzá? Avagy a kompetenciáról

T.Zs. irodalomtörténésszé avat azzal, hogy irodalomfelfogást tulajdonít nekem (és ezt „premodernnek”, magyarán ósdinak minősíti). De hát miért kellene nekem irodalomfelfogással rendelkeznem?

A szakkutató, esetünkben az irodalomtudomány kutatója, tárgya belső összefüggéseiről, önmozgásáról halmozza fel ismereteit. Ennek eredménye a kutatás tárgyáról kialakuló fogalom, felfogás, esetünkben irodalomfelfogás. Az így kialakult irodalomfelfogás pedig mindig állásfoglalás is, mindig az adott szakág (irodalomtudomány) valamely törekvésének, irányzatának, iskolájának tudományágáról alkotott felfogása. Mint ilyen, egy szaktudomány belügye. Ám az irodalomjelenségek nemcsak irodalomtudományi aspektusát (belső összefüggései, önmozgása stb.) lehet tudományos igénnyel vizsgálni, hanem esetünkben azt (is), hogy hogyan funkcionál az irodalom abban a nagyobb egészben, amelynek része. A Gaál-jelenség pedig kiváltképpen az egészre kiható jelenség, nem fér el az irodalom-skatulyában. Aki ilyen vizsgálódásra vállalkozik, legyen tájékozott az irodalomfelfogások világában, de ne legyen irodalomfelfogása, mert más a dolga. Például annak a tisztázása, hogy adott valóság (hatalmi-politikai stb. viszonyok) feltételei mellett hogyan lehetséges egyáltalán irodalom, szellemi élet. (Ami azért az irodalom szakkutatója számára sem lehet közömbös kérdés.)

A kritika és tárgya

T.Zs. dolgozatában arra vállalkozik, hogy könyvemre hivatkozva megismételje azokat a Gaál ellen fordított vádpontokat, amelyek a hetvenes években még csak szóbeszéd formájában terjedtek irodalmárok szűkebb körében, később kifejtettebb formában az irodalmi sajtóban is olvashatók voltak. A vádak elsősorban azokra az írásokra hivatkoztak, amelyek Gaál pályájának utolsó hat évében (1946–1952) láttak nyomdafestéket. Ezek az évek nemzetközi síkon a kezdődő hidegháború, Romániában a kommunista diktatúra kiépülésének az évei voltak. Ezekben az években a nemzetközi síkon (is) „éleződő osztályharc” jegyében egy türelmetlen és gyanakvó, sok esetben bornírt kulturális politika nyomorította a szellemi életet. Nem csak Romá
niában. Végső soron Moszkvából diktálták. A koncepció kidolgozója és a gyakorlati végrehajtás legfőbb parancsnoka a hírhedt Andrej Andrejevics Zsdanov volt. Róla kapta nevét a dogmarendszer (zsdanovizmus), a dogmacsősz pártirodalmárok (zsdanovisták), a kurzust leginkább megszenvedő szovjetunióbeli írók, értelmiségiek róla nevezték el a szellemi-lelki-politikai terror 1953-ig tartó egész háború utáni időszakát (zsdanovscsina). Gaál ez időbeli publikációi (mások hasonló írástermékeivel egy sorban) általában megfelelnek a fenn jelzett követelményeknek. A legtöbb ma már olvashatatlan. Érthető, ha ilyen szövegeken megütközik a mai olvasó, és a jelenség magyarázatát keresi. E keresésnek két útja lehetséges.

Az egyik az ominózus időszakban keletkezett ominózus írásokból indul ki, valamint abból az adatból, hogy a szerző már régóta baloldali, kommunista szimpatizáns volt. Erről meggyőző módon tanúskodnak korábbi írásai is. Ezek az írások továbbá tartalmaznak olyan idézhető szövegeket, amelyek a későbbi odiózusokkal rokoníthatók. Következtetés: ami eleve adott volt benne, az teljesedett ki akkor, amikor megvalósult az a rendszer, amiért küzdött, amivel azonosult.

A másik, a fáradalmasabb úton induló, az életmű egészét a maga teljesebb kontextusában vizsgálja. Ennek során szembeötlik egy markáns cezúra, amely a Korunk szerkesztőjét elválasztja a zsdanovi szocreál népszerűsítőjétől. Olyan cezúra ez, melyet a politikai meggyőződéssel nem lehet megnyugtató módon áthidalni, következésképpen a probléma megoldását máshol kell keresni.

Ezen az úton jutottam régebbi Gaál-tanulmányaim eredményeihez. Majd, amikor a diktatúra bukása után újra jelentkezett a hangulatkeltő vádaskodás, elhatároztam, hogy megírom a Gaál-kutatás történetét, közzétéve benne azokat a dokumentumokat, tényeket és adatokat és az ezekből következő érveket, amelyeknek döntő szerepük volt Gaál-képem kialakításában, s amelyeknek közzétételét a diktatúra cenzúrája akadályozta meg ötven éven át.

Ezzel az anyaggal T.Zs. sajnos nem néz szembe. El nem fogadja, de arra már nem vállalkozik, hogy módszeres kritika útján mutassa ki érveim, állításaim tarthatatlanságát. Megismétli a Gaál elleni rég ismert vádakat, s ha ennek során könyvemből valami útjába kerül és zavarja, azt félresepri. Ettől lesz mondanivalója kinyilatkoztatás. Hinni kell benne, Tertullianus receptje szerint.

A T.Zs írásából kihámozható álláspont a következő három tételben foglalható össze:

1) Az 1946–52 közötti hat évben közzétett írások szerzőjére, továbbra is fenntartva a kultúra és irodalom dogmatikus diktátora minősítést, még a párttagságát féltő karrierista címkéjét is rátűzi. (Ezt szűrte le könyvemnek a Gaál elleni hajszáról szóló fejezetéből, és derék, gerinces emberek bezzeg-példáját sorolja, Márton Árontól Kohn Hillelig hogy, lám, így is lehetett – tanúsítván, hogy nem érti vagy nem akarja érteni azt, amit olvasott.)

2) Gaál áldatlan kritikusi-teoretikusi tevékenysége „napjainkig hatóan zsákutcába viszi irodalomtermelésünket”, rendkívüli tekintélyével ráoktrojálta tévtanait a fiatal irodalmárokra (akik ezt nyilván stafétaszerűen adták tovább a következő nemzedékeknek). Nem derül ki, hogy ez a közvetítés nyilvános publikációk útján történt-e, vagy pedig titkos tanként szájról szájra (ahogy általában zsarnokságellenes kritikus eszmék terjedni szoktak).

3. A Korunk szerkesztője és az 1946 utáni Gaál, a két időszak Gaál-szövegei között nincs cezúra. Ellenkezőleg, a két időszak közötti szerves folyamatosság a korábbi Gaál-szövegekkel igazolható.

A következőkben e három tétellel s ezzel kapcsolatban óhatatlanul bírálóm módszerével foglalkozom.

Önként, dalolva – avagy még úgy se

Egy általános bevezető után, melyben könyvem érdemeit méltatja, bírálóm idézi azt a javaslatomat, hogy a pálya 1952 nyarával záródó utolsó hat évében keletkezett Gaál-szövegeket „tekintsük az életmű szempontjából jelen körülmények között értelmezhetetleneknek, az életműből egyelőre elkülönítendőnek” – ami így, az egészből kiragadva, mintegy a maga lábán álló tétel igencsak meredeknek tűnhet a meglepett olvasó számára. T.Zs. pedig olvasója meghökkentését a következő bekezdésben ki is aknázza, olyasmit mond, hogy hogyisne, hiszen: 1) az a „szövegkorpusz” „az életmű közel egyharmadát” teszi ki; 2) ezek az írások Gaál álmai megvalósulásának az éveiből valók.

(Mielőtt még az idézetre visszatérnék, két megjegyzés, fordított sorrendben – nyomukban eléggé feltűnően módosul az ábra. Ad 2) azok az évek [1946–1952] dokumentumokkal igazolhatóan Gaál tragédiába torkolló vesszőfutásának az évei voltak – a megvalósuló álmok jegyében? Ad 1) ha a pályát az első publikációktól számítjuk [1911], akkor az a hat év egyhetede [!] a pályán eltöltött időnek, ha pedig Gaál munkásságát nem az évek számával, hanem a „megtermelt szöveg” mennyiségével mérjük, akkor a cikkíró még nagyobbat tévedett. És még ez sem minden: kortársai, munkatársai egybehangzó állítása szerint Gaál több volt, mint írásai, és ez a több fontos, de nem-mérhető része életművének. Levelei őrzik halvány nyomát tehetségkutató, -nevelő munkásságának. Ez a munkásság materializálódott a Korunk évfolyamaiban: joggal tekintette ezt életműve gerincének.)

Ezek után vissza a fejemre olvasott javaslatomhoz, hogy az utolsó hat évet egyelőre tegyék zárójelbe az életmű megítélésekor. Kiknek szól e javaslatom? Az idézett szövegrész egyetlen mondatnak a második fele. A mondat első fele szerint ezt azoknak ajánlom, akiket nem elégítene ki „jelen kísérletem” a Gaál-rejtély értelmezésére (59. lap). Amit itt „kísérletnek” mondok, azt könyvem előző félszáz oldalán (I. és II. fejezet) tárgyalom, számos dokumentummal igazolom. Annak a két fejezetnek a legfontosabb mondanivalója nagyon tömören abban foglalható össze, hogy Gaál 1946 utáni, sajtóbeli és egyéb nyilvános szereplését nem ítélhetjük meg helyesen anélkül, hogy figyelembe vegyük a következőket:

1) Az RKP illetékesei 1946-ban úgy döntöttek, hogy a két világháború között Romániában magyarul megjelenő Korunkot, román megfelelő hiányában baloldali hagyományként nem vállalhatják, tehát exkommunikálni kell, eretnekségekben kell elmarasztalni (az eretnekségek skálája a trockizmustól a magyar nacionalizmusig terjedt). A támadást természetesen Gaálra, a lap szerkesztőjére, élő szimbólumára is ki kellett terjeszteni. A Korunkról még csak pletykaszinten folyt a rágalmazás, amikor – 1946 őszén – Gaált már támadás éri a bukaresti România liberăban.

2) Történt ez akkor (1946-tól), amikor felelősen gondolkodó, politikailag iskolázott kisebbségi magyar korábbi tapasztalatai nyomán a baloldaltól várt oltalmat a román nacionalizmus magyargyűlöletével szemben, akkor, amikor az a kisebbségi magyar, aki különben nem rokonszenvezett a baloldallal, azt a rossz baloldalt is, aminek a román kommunista kurzus hamarosan bizonyult, a fenyegető román nacionalizmushoz képest még mindig a kisebbik rossznak tartotta.

Gaált az a politikai hatalom vette célba, amelyet ő a magyargyűlölő sovinizmus fékentartójának tudott. Ez vált csapdájává. Azért lehetett megzsarolni, mert tudta, hogy ő még gondolatban sem gyengítheti azt a gátat, amely a román nacionalizmust szorítja mederbe. Akkor sem, ha a gát építői megvonták tőle a bizalmat. Így vált kiszolgáltatottá. (A valóságos helyzet ennél lehetett bonyolultabb, de ezek voltak a meghatározó tényezői.) Aki úgy véli, hogy a könyvemben felhozott, ezt igazoló tények és értelmezések nem helytállóak, cáfolja meg tényekkel, érvekkel. Megvan ennek a módja. Ehelyett a nagy általánosságba belemosott holmi félelmeket, kényszereket emlegetni, ironikusan a mozgalom fegyelmének kiszolgáltatott mozgalmár szánalmasságára célozgatni – bizony átlátszó mellébeszélés.

(Ennyit erről. Több olyan, tájékozatlanságról árulkodó bakiról, amilyen például a Gaál–Révai párhuzam abszurditása, azért nem szólok, mert legyek után nem kapkodok.)

„Napjainkig hatóan”

Annak, hogy Gaál tévtanai „napjainkig hatóan” megterhelik irodalmunkat, egyetlen értelmezése lehetséges: bizonyos tévtanoknak a Gaál Gábor tanításaként számon tartott, Gaál nevével hitelesített, megszakítatlan, folyamatos jelenléte, stafétaszerű továbbélése. Hozzátartozna ehhez valami Gaál-kultuszféle is: írásainak gyűjteményes kiadása, nevének tekintélyérvként való emlegetése, különböző írásokban a szerző mondanivalójának Gaál-szövegek idézésével való alátámasztása.

Ezzel szemben, könyvem II, III. és V. fejezete tényekre, statisztikai és egyéb adatokra alapozva azt bizonyítja be, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. illetve a VII. és VIII. fejezet arról szól, hogy amikor (1964-ben) a körülmények véletlen alakulása következtében a Gaál-ügyben a román pártvezetőség le kellett hogy nyelje a békát, akkor hogyan folyamodott a Korunk szerkesztőjének a kisajátításához és meghamisításához. (Itt csak egyetlen adatot a kitagadottság korszakából: az 1956-ig terjedő első tíz évben a romániai sajtóban Gaálról összesen csupán kilenc közlemény jelent meg, ezek közül kettő denunciálta a pártvezetőség felé, három csak az olvasók körében rontotta a hitelét, kettő pedig nekrológ volt.)

Könyvemben egy helyütt – T.Zs. tévesen a 26. oldalt adja meg – az addig felsorakoztatott adatokra és kifejtett érvekre alapozva megállapítom: „Romániában már 1946-tól Gaál Gábor szellemének a köztudatból, személyének a közéletből való kiszorítása volt napirenden, s ezt 1950-re el is érték.” Bírálóm idézi e szavaimat azzal, hogy őt ez a kategorikus megállapítás „vitára serkenti”. Ám ha vitán tények és érvek ütköztetését értjük, ilyesmire nem kerül sor. T.Zs. nem vitatja azt, hogy Gaál szelleme, személye kiszoríttatott, csupán úgy véli, hogy ez a folyamat túllépett 1950-en, tovább tartott. De ha elismeri a kiszoríttatás tényét, akkor ezzel az ő konstrukciója omlik össze. De erre nem figyel fel, ennél fontosabbnak tartja azt, hogy kiszorításához a mintát „ő maga szolgáltatja”, vagyis hogy azelőtt ő szorított ki másokat. Neveket nem említ, de még ha említhetne is, ennek semmiféle szerepe nincs annak a tisztázásában, hogy vele mi történt. Egyébként pedig, ha én most átvenném T.Zs. vitamódszerét, akkor például azzal tromfolhatnék, hogy felhánytorgatnám a Gaál ellen intézett első sajtótámadást: 1946 őszén a România liberă című országos napilapban azzal vádolták meg, hogy új, demokratikus irodalmunkba be akarja csempészni Horthy volt külügyminiszterét, Bánffy Miklós grófot. Szóval „vitatkozni” mifelénk így is szoktak. Ezt mondják süketek párbeszédének. Ehelyett inkább szembesíteném egymással T.Zs. két állítását, azt, hogy „napjainkig hatóan”, azzal, hogy „kiszoríttatott” (ehhez képest sem az nem érdekes, hogy előbb-e vagy utóbb, sem az, hogy akkor a hóhért akasztották-e), és megállapítom, hogy itt baj van a logikával, a kettő egyszerre nem lehet igaz.

Ennyivel azonban még nem jutottunk a dolog végére. Tudnivaló, hogy az a dogmarendszer, amelyet egyesek mindenáron Gaál számlájára írnának, valóban folyamatosan jelen volt, és nyomorította szellemi életünket. Népes csapat, szellemi életünk ideológiai csendőrsége pártfunkcionárius irodalmárok vezénylete mellett gondoskodott arról, hogy lehetőleg más szóhoz ne jusson. Ők oktatták ki az írókat arról, hogy mit hogyan kell írni, ők vonták felelősségre perzekútori kritikáikkal azokat, akik nem tanulták meg a leckét.

Mármost ha valóban Gaál lett volna nálunk a pártideológia, a szocreál nagymestere, hazai pápája, akkor legjobb tanítványai éppen e funkci kritikusok lettek volna. Ők viszont ily hírbe hozásuk ellen hevesen tiltakoztak volna. Rangidőseik közül többen éppen a Gaál „leleplezésében” szerzett érdemeikkel próbálták volna igazolni magukat. Az ő számukra ugyanis a Gaál-tanítványok voltak „a gyom, amit irtani kell”, hogy annak az Előre-cikknek a címét idézzem, amely, ha jól emlékszem, Bajort meg Földest denunciálta. (A funkci kritikusra, aki e hírhedt cikket írta, már nem emlékszem.)

Kik voltak hát azok a Gaál-tanítványok? Azt nem tudhatom, hogy ma ki mit és mennyit vállal a múltjából, annyit azonban tudok, hogy aki 1954 őszén, az akkori tartós ellenszélben, Csehi és Kacsó hívására beállt a csapatba, hogy kalákában (önkéntesen, szabad idejében, saját költségére) kigyűjtse a könyvtárak lap- és folyóirat-gyűjteményeiből Gaál kallódó írásait, akik e gyűjtés anyagából 1956 és 1958 között az első Gaál-válogatás (meghiúsított) kiadását megszerkesztették, és vállalták, hogy nevük a szerkesztőbizottság listáján szerepeljen, nos azok, akkor Gaál-tanítványokként húztak ujjat a Gaál-ellenes kampány hatalmasaival. Kik voltak ezek a tanítványok személy szerint? '71-ben megjelent G.G.-könyvem 7. lapján a következő nevek szerepelnek: Bajor Andor, Benkő Samu, Csehi Gyula, Földes László, Gálfalvi Zsolt, Hajós József, Jancsó Elemér, Szarvadi Tibor, Széll Zsuzsa, Tordai Zádor. Mások másként vették ki részüket a Gaál-rehabilitáció munkájából. Közéjük tartozott: Antal Árpád, Balogh Edgár, Bodor Pál, Jordáky Lajos, Majtényi Erik, Méliusz József, Páll Árpád, Sütő András, Szász János, Szilágyi András és mások.

E nevek viselői kétségtelenül akkori szellemi életünk jobbik feléhez tartoztak. Azok közé, akik már igen korán fontos kritikai következtetésekre jutottak a hatalom természetéről. Olyan előfordult, hogy kényszerhelyzetben egyik vagy másik később hibásnak bizonyult kompromisszumokba bonyolódott, de a megalkuvók, a renegátok nem a Gaál-tanítványok közül kerültek ki. Ott voltak viszont a Gaál-tanítványok – a minden fennálló következetes kritikáját sugalmazó régi Gaál-szemináriumok jegyében – a hatalommal szembeni szellemi ellenállás első, korai partizánjai között. De hát akkor mégis: mit tanultak a Gaál-tanítványok mesterüktől?

És mit tanul e történetből az, aki újra meg újra olyan adatokkal, tényekkel szembesül, amelyek ellentmondanak Gaálról kialakult korábbi, elutasító véleményének? Ha csak nem foglya prekoncepciónak, ideológiai előítéletnek, egyszer be kell hogy lássa: munkahipotézise nem igazolódott, mert túlságosan sematikus volt. Ajánlhatnék a Gaál-jelenség értelmezéséhez egy másik munkahipotézist, az exoterikus és ezoterikus Gaál kettősségéről szólót, aki más kell hogy legyen a fórumon, mint amilyen a műhely meghitt légkörében lehet. Nem lehet ez ismeretlen szituáció olyan kutató számára, aki rendelkezik némi tanári-nevelői tapasztalatokkal a diktatúra korszakából.

A cezúra kérdése

Recenziójában T.Zs. – akár tudatában van ennek, akár nincs – egy kiváltképpen politikai (és nem irodalomtörténeti) koncepciót képvisel: baloldalisága okán lejáratni Gaál egész irodalmi-művelődéstörténeti életművét, tekintet nélkül arra, hogy milyen értékek halmozódtak fel benne. Az az 1946 utáni „szövegkorpusz” csak az ugródeszkát kínálta ehhez. A Gaál-életműről sugalmazott kép eszerint arról szólna, hogy 1946 után csak kiteljesedik az a negatívum, ami Gaál irodalmi munkásságának mindig is lényegi jellemzője volt. Nincs tehát semmiféle cezúra a Korunkot szerkesztő Gaál és a zsdanovi szocreált népszerűsítő Gaál között. (Ennek ellenpontja szerint éppen irodalmi munkássága terén észlelhető az a cezúra, amelyet csupán politikai baloldaliságának a folyamatossága hidalna át.)

Tételének igazolását T.Zs. az 1950-ben megjelent Valóság és irodalom című Gaál-válogatásban véli felfedezni. De más, általánosabb vonatkozásban is megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít ennek a kiadványnak. Előbb erről egy bekezdésnyit. T.Zs. szerint ez a kiadvány eleven cáfolata annak, hogy kényszerítő körülmények szorításának szerepe lehetett abban, hogy miket publikált Gaál azokban az években. Hiszen – mondja – ez a kötet is ugyanolyan, számunkra elfogadhatatlan írásokkal van tele, mint amilyenekkel az Utunk számait is megtöltötte. Márpedig – szól a sántító érv – ezt a kötetet nem megrendelték tőle: ő állította össze azokból az írásaiból, amelyeket legfontosabbaknak tartott. Hát ezek azok. Sőt még túllicitált is, újat is írt a már meglévőkhöz: „a kötet számára készül a Szovjet valóság, szovjet irodalom című tanulmány stb.” – írja. Vagyis – sugalmazza T.Zs. – nem a császárnak járó adóobulusok kényszerű lepengetéséről van szó, hanem a túlbuzgó Gaál stréber rálicitálásáról.

Először is: a könyv utolsó oldalán Gaál azt közli az olvasóval, hogy másik kettővel együtt a szóban forgó írás „teljes egészében” a kötetben jelenik meg először. Ez pedig más, mint amit T.Zs. állít. Másodszor: el kell oszlatnom T.Zs. illúzióit. Az akkori szerző, ha lehetősége nyílt kiadni összegyűjtött írásait, azokat nem mindig állíthatta össze úri jókedve szerint. Erről megkésve Gaál is meggyőződhetett. Akit érdekel, az utánajárhat. A Gaál-archívum 1945 utáni anyaga Kolozsvárt van, talán éppen a Múzeum-Egyesület birtokában. Keresse ki a Valóság és irodalom iratcsomóját (zsineggel van átkötve). Legfelül megtalálja Aszódy János és Robotos Imre lektori jelentését. Azokban számos konkrét javaslat olvasható arról, hogy a szerző által összegyűjtött írásokból melyeket vélnek „nem jellemzőnek” vagy „nem időszerűnek”, másrészt, hogy milyen témákat hiányolnak a gyűjteményből. Elegendő adat, melynek segítségével rekonstruálható, hogy mit tartalmazhatott és mit nem Gaál eredeti válogatása. Bizonyára igen tanulságos lenne ennek összevetése a megjelent kötet tartalomjegyzékével. Megérne egy kis kutakodást.

És most arról, hogy miként véli igazolni T.Zs. a Valóság és irodalom Korunk-anyagával azt, hogy Gaál korábbi írásai attitűd dolgában semmivel sem különbek azoknál, amelyeket az Utunkból ismerünk, szóval hogy nincs szó semmiféle cezúráról.

A Valóság és irodalomba (annak első felébe) a Korunk-korszak termékének nyilván csak aredéke kerülhetett be (180 lap). Ettől azonban az a válogatás még lehetne reprezentatív is. Nem az! Továbbmegyek: elvben az is lehetséges, hogy egyetlen, hat lap terjedelmű írás, mint a tengernek cseppje, annak minden lényeges összetevőjét tartalmazza. Ha tehát recenziója terjedelmi korlátaival való viaskodásában T.Zs. rálel valami ilyenszerű pars pro totóra, semmi kifogás nem emelhető az ellen, hogy igazán ezen demonstrálja. Ám amihez írásában folyamodik, a Gyávák-e az erdélyi írók? című vitacikk (először a Korunk 1929/11. számában jelent meg), bármennyire is jellegzetes Gaál-írás, erre a célra nem bizonyul alkalmasnak: nem az a csepp, amely a tenger minden lényeges összetevőjét tartalmazza. Mindjárt kiderül ez, amint mellé tesszük az ugyanazon évben (1929) keletkezett A tények vagy az álmok költészete című írását. Vitára serkent? Ha a vitafelek nem képesek belátni, hogy ezek nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő írások, akkor kezdődhet is a „de igen – de nem”- szerű meddő vita, és nem jutunk semmire.

Ez a szűrőpróba tehát nem bizonyult szerencsésnek: a demonstrációra kiválasztott vitacikknek nincs paradigma-értéke. Még valami, aminek azonban már csak a megemlítésére futja: vitatott tételeket idézetekkel rendszerint sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Vitában az idézetek rendszerint csak illusztráló példára jók. Ez alól ritka a kivétel. Nem számítanak ilyen kivételeknek azok a fragmentumok sem, amelyeket T.Zs. idéz Gaál vitacikkéből. Ennek konkrét megokolása azonban nagyobb teret kívánna.

E módszertani észrevételek után most már magára a tárgyra, a tartalmi lényegre térve: ha azt a tételt, hogy a Korunk szerkesztője és a zsdanovi szocreált népszerűsítő Gaál között nincs különbség, T.Zs. nem kinyilatkoztatásnak, hanem munkahipotézisnek tekintené, akkor a dolognak úgy járhatna utána, hogy mindenekelőtt tisztázná a zsdanovi szocreál fogalmát, annak alapvető differentia specificáját (kritériumait), és ehhez mérné a korunkos Gaál irodalomkritikusi koncepcióját és szerkesztői gyakorlatát. Egy ilyen művelet lelkiismeretes végigvitelének az eredménye T.Zs. kiinduló előfeltevésének a cáfolata lenne. Egyébként egy ilyen eredmény tudományos szempontból semmiképpen sem minősül kudarcnak. T.Zs.-t azonban mint irodalomtörténészt nem az érdekli, hogy a korszak irodalmának a kategóriái hogyan viszonyulnak egymáshoz (hogyan szembesülnek és miképp érintkeznek egymással). Ehelyett vesz egy az adott rendszertől idegen, kívülről hozott etalont, és ahhoz méri (azon méri) a korszak (a rendszer) egy kiszemelt irodalmi jelenségét. Ezzel aztán bele is mossa azt az adott korszak irodalmának egészébe, sőt az adott egészen belül is összemos mindent, minthogy etalonja nem alkalmas e tagolt egész összetevő tagjainak egymás közötti megkülönböztetésére. Lássuk konkrétebben.

Gaál kiszemelt vitacikke egyértelműen deklarálja egy baloldali előjelű elkötelezett irodalom igényét. Olyannyira, hogy T.Zs. részéről szinte elszalasztott ziccernek számít, hogy erről nem jut eszébe Zsdanov pártosság-követelménye, holott ez valóban amannak az elfajzása. Ehelyett Kulcsár Szabó Zoltánra hivatkozva Gaál álláspontját a reformkori irányköltészettel (Toldy Ferenctől Eötvös Józsefig) rokonítja, elmarasztalván mindkettőt azért, mert – szerinte – az irodalom esztétikai és szórakoztató funkcióit feláldozzák a tanítás és a hasznosság oltárán. Nos, szerintem, az irodalom öncélúságának itt és így megfogalmazódó elve az az inadekvát etalon, amiről az előbb beszéltem. Rögtön kiderült volna ez T.Zs. számára is, ha megtette volna azt a kötelező lépést, amit elmulasztott, és ama vitacikket, melyet igazának példázására alkalmasnak vélt, megvizsgálta volna annak a vitának a kontextusában is, amelynek a szerves része volt. Az a vita ugyanis nem volt más, mint a híres „vallani és vállalni”-vita, amelynek már az elnevezésében, Berde Mária vitaindító cikkének a címében is az erdélyi magyar írónak kisebbségi közössége iránti elkötelezettsége fogalmazódott meg. És nem volt olyan résztvevője annak a vitának, aki kétségbe vonta volna a kisebbségi irodalom e követelményének jogosságát. A vita a mulasztásokról szólt, meg a hogyan kérdéséről. Így aztán T.Zs. az esztétikai öncélúság jegyében nemcsak Gaál Gábort, hanem az egész „vallani és vállalni”-vitát, annak résztvevőit leckézteti meg (akiknek egyébként a túlnyomó többsége helikonista volt).

Más hasznát is látta volna T.Zs. annak, ha Gaál cikkét a vita korábban megjelent cikkei ismeretében ítélhette volna meg. Nem hitte volna már el, hogy az, amit olvas, „a helikonisták kipécézése” lenne. Mert Gaál cikke – tessék csak ellenőrizni – egy addigra sok elfogultságtól megterhelt, ingerültté vált vita temperálására, akadémiai mederbe terelésére vállalkozott azzal, hogy az addiginál általánosabb szintre, európai összefüggésekbe emelte a témát.

Van itt még más is, az alkalmatlan mérce jegyében. Nevezzük T.Zs. nyomán a fikcionalitás kérdésének. „Ellensége ez a felfogás a fikcionalitásnak is” – írja Gaál irodalomfelfogásáról, és idéz három sort tőle, amely bizonyos irodalmi kitalációk haszontalan voltáról vagy ehhez hasonlóról szól. És ha én háromszor három sort idéznék Gaáltól, amely az írói képzelőerő, a kreatív fantázia dicséretét zengi (igazán csak helyszűke miatt nem teszem), akkor ebből megint csak az derülne ki, hogy idézetekkel ritkán lehet valamit bizonyítani. Néha azért valamit lehet. Például. Recenzorunk kijelenti, hogy „a fikcionalitás lehetőségének elvetése az irodalmat jegyzőkönyv, kordokumentum szerepre redukálja, melyben a művészi érték ugyanúgy nem érték, mint a kérdező, kétkedő attitűd, csupán a deklaráló, kinyilatkoztató, iránymutató diskurzusforma”.

Nos, akárhonnan nézem, ez a kissé homályos szöveg egy dologban félre nem érthető: a fikciót minden lehetséges szépirodalom sine qua non kritériumának nyilvánítja. Kategorikusan és visszavonhatatlanul. Nem azt mondja, hogy bizonyos avantgárd törekvéseket (a Neue Sachlichkeit és továbbfejlődésének formái), illetve ezeknek produktumait nem szereti (az ízlésítélet mindenkinek szuverén személyes joga), T.Zs. itt mint illetékes szakértő zárja ki a szépirodalomból a mindenféle non fiction formákat, természetesen azon értékekkel együtt, amelyek e formák jegyében jöttek létre. Ennek során olyan művek rekednek kívül a szépirodalom keretein, mint: Illyés Gyula: Puszták népe, Nagy Lajos: Kiskunhalom, Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér vagy a magyar irodalmon túlról Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz, John Dos Passos: A 42-ik szélességi fok, Curzio Malaparte: Kaput, Truman Capote: Hidegvérrel stb. Gondolta volna? Pedig így van!

Így jár az, aki elhiszi a szocreálról, hogy az realizmus, aztán a róla szerzett rossz tapasztalatai alapján ítéli meg, veti el azokat a húszas-harmincas években fellépő, avantgárd fogantatású irodalmi formákat (Neue Sachlichkeit, tényirodalom, dokumentum-montázs, riport, irodalmi szociográfia stb. – Gaál egy helyütt „barbár formák”-nak mondja őket, de nem elítélőleg), amelyeket azért nevezhetünk gyűjtőnéven új realizmusnak, mert amiként a 19. századi klasszikus realizmusnak, ennek is lényegi vonása a valóság kritikai megragadása, a belletrisztikai igényű valóságbírálat. Ezzel szemben az a doktrína, amely nálunk a negyvenes évek közepétől szocialista realizmus néven fungált, antirealizmus volt: dicsőítette azt a valóságot, amelyet bírálnia kellett volna. Persze ez ennél egy kicsit bonyolultabb történet, de aki a személyem helyett a szövegemmel foglalkozott volna, az könyvem 153–155. lapjain, valamint az ide tartozó 108–111. számú jegyzetekben (s az ott található további hivatkozásokban, a magyar nyelven tudomásom szerint legbőségesebb forrás, a Helikon Világirodalmi Figyelő 1965/2 számában, avagy mindettől teljesen függetlenül a magyar Világirodalmi Lexikon e témát érintő szócikkeiben) elegendő információt találhatott volna arról, hogy egy olyan terminust, amely a megelőző tizenöt évben a szovjet írók és irodalmárok állandó vitájának tárgya volt, hogyan „einstandoltak” Zsdanovék 1934-ben a harkovi írókongresszuson.

A bűnbakképzés

Van egy három lábon álló – szóval nem billegő – munkahipotézisem. Már régóta megvan. Ha egyetemi pályám során nekem is megadatott volna az, ami más kollégáimnak megadatott, bizonyára akadt volna doktorandus, aki témaajánlatomat szívesen fogadta volna. És akkor most széles statisztikai alapozással és elemzésekkel igazolt eredményekre hivatkozhatnék. Sajnos nekem egyetemi pályám során ilyen lehetőség nem adatott meg. Akik ott voltak, tudják, hogy miért. A téma különben nem volna költséges. Az egész a kolozsvári Egyetemi Könyvtár periodikaanyagával megoldható.

A téma: irodalmi sajtónk (beleértve a napilapok irodalomrovatát) ideológiai szempontból való exhausztív feldolgozása (1944 ősz – 1953) az anyag műfajonkénti párhuzamos, illetve komparatív vizsgálatával. Ajánlottam volna a különböző műfajok ideológiai szempontból való rangsorolását is. Illetve annak a megvizsgálását, hogy észlelhető-e valamiféle szerkesztőségi, illetve agitprop szempontú preferencia a műfajok között (például: fontosabbnak mutatkozik-e az irodalomkritika, mint a novella vagy a líra stb.). Feltevésem főként az Utunk szóban forgó évfolyamainak olvasásán (nem folyamatos, hanem időnkénti és mozaikszerű, ennek során egyes periódusoknak – a legtöbbnek – többszöri elolvasásán) alapul. Azért mégis csak feltevés, mert ezeket az évfolyamokat én mindig valami meghatározott más téma ügyében böngésztem, annak a kiszűrésére összpontosítottam, amiért azokat a kollekciókat éppen kézbe vettem. Így aztán erről az általánosabb aspektusról kialakult, egyébként nagyon határozott benyomás, amire itt alapozok, mégis csak háttér információként halmozódott fel bennem.

Egy ilyen, fennebb körvonalazott vizsgálódás tehát, eddigi tapasztalataimra épülő hitem, meggyőződésem szerint, azt fogja igazolni, hogy szerzőkre való tekintet nélkül a sajtóban egyszólamú kórus zengi a hatalom dicséretét, valamint mindazt, ami ebből a traktoristáktól a horgászokig minden kategória számára következik, íróknak, irodalmároknak például a szocreál vonulat dogmáit. Igazolni fogja egy ilyen számbavétel azt, hogy például az irodalomban, minél inkább ideológiai töltetű a műfaj, annál inkább hasonlítanak egymásra az írások, nemcsak tartalom, mondanivaló tekintetében, de stílusukban is, egészen a közhelypatronokig terjedően.

Azt már tanúként fűzöm az előbbiekhez – ott voltam –, hogy egy ilyen kórusba nem sokan jelentkeztek önként és örömmel, de nem volt tanácsos hiányozni (egy idő múlva pedig már nem is lett volna helyes, ez azonban itt nem tárgyalható, bonyolultabb téma). Néha bliccelhetett, akinek már túl sok volt, de ez csak az ő magánlelkén könnyített, mert csak akkor tátoghatott némán, ha a többiek fújták helyette is. És ilyesmit csak az engedhetett meg magának, aki nem volt nagyon szem előtt. (Gaál nem tartozott ebbe a kategóriába.)

A negyvenes-ötvenes évek sajtójának egyszólamúságáról meg tollba mondott szövegeiről szólok itt, és akik a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódtak, azok számára ismerősnek tűnik ez az egész, az ő életüket is kezdettől ez keserítette meg. Hát nem egészen. Az ő számukra az ő kommunizmusuk volt a botrány non plus ultrája, holott az már, Prága és Helsinki után egy defenzívába szorított, fogatlan kommunizmus volt, legalábbis az 1953 előttihez képest. Azokban a sztálini–zsdanovi években, tehát Gaál utolsó hat aktív évében: 1) durvább volt a diktatorikus irányítás módszere és stílusa, mint később; 2) a megingathatatlan dogmák szorításában sokkal szűkebb volt a szellemi élet mozgástere, mint később; 3) a tisztességes értelmiségiek jelentős részének körében nemcsak a megfélemlítés volt nagyobb, mint később, hanem – bármily paradoxnak és abszurdnak tűnik is ma – a rendszernek, a pártnak, kiváltképp a párt egyes prominens egyéniségeinek a presztízse, a népszerűsége is. Más volt az idő akusztikája. A későbbiekhez képest lehengerlő agresszivitással harsogott az az egyszólamú kórus. És különösen a teoretikus jellegű írások terén (Gaál műfajában) tartalom dolgában szerzőtől függetlenül az írások úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Nos hát szerintem ez az az eset, amikor egy ilyen homogén módon jellegtelen kásahegy szövegből egyetlen szerző írásait kiemelni, felmutatni, pellengérre állítani – tökéletesen kimeríti a bűnbakképzés klasszikus ismérvét. A „kollektív bűn” ezzel a túl korán távozott egyetlen Gaál fejére száll, és ettől kezdve mindenki más sokkal enyhébb elbírálásban részesül.

Nagyon helyes – mondja e pellengérkoncepció szószólója –, hiszen azokban az években – és itt az következik, amit könyvemben éppen megcáfoltam – Gaál volt az, aki hatalmával és tekintélyével az irodalmunk romlását okozó szocreál doktrínát mindenki más szemében hitelesítette. Mindenki más az ő példáját követte, az ő csábítására kárhozott el.

Nos ezen okvetetlenkedők számára tartogatok én egy perdöntő kontrollcsoportot, a bukaresti írók, irodalmárok párhuzamos gyakorlatát. Tessék ugyanazt a vizsgálatot elvégezni ugyanazon évek bukaresti román irodalmi sajtója, a Contemporanul és a Flacăra lapjain is: ugyanazok a diktandó szövegek, ugyanazon unisono kórus. Ha Gaál Gábor „irodalmunk újraolvasása” jegyében Arany János vagy Vörösmarty költészetében mutatja ki, hogy „egyrészt” meg „másrészt” (Jordáky Lajos pedig Jókaival, mások mással teszik ugyanezt, de ezeket már senki sem tartja számon), hát a román kollégák a román klasszikusok műveit vizsgálják „osztályszempontból”, és mutatják be egyéb áldozataikat a szocreál oltárán. Köztük olyan nevek, mint G. Călinescu, Camil Petrescu, Tudor Vianu, ma már a román irodalom nagyrabecsült klasszikusai. Valahai zsdanovi „elkárhozásuk” ma már a monográfiaíró számára is inkább a kort, semmint a személyt jellemző adalék.

Amiként a mi portánkon is, akik túlélték azokat az ínséges időket, és amikor már lehetett, alkotásokkal, tisztes teljesítménnyel gyarapították kultúránkat, mindazoknak e későbbi (illetve 1946 előtti) teljesítményét tartja számon az utókor, senki nem kéri már számon rajtuk a zsdanovi éveket. Csak aki belepusztult, annak számára nincs bocsánat. (Pedig ha túléli, nem maradt volna el tanítványai mögött.)

És ha már ráléptem a „mi lett volna, ha” ingoványosnak mondott talajára (pozitivista professzorok holbachiánus babonájának tartom, hogy ez tudománytalan kérdés lenne), akkor tovább kérdezek: mi történt volna egy olyan szerepcsere esetén, hogy miközben Gaál életben marad, és akkor nyilván méltó módon fejezi be, teljesíti ki életművét, Szabédi László, az általam 1947 óta nagyon tisztelt és nagyon szeretett Szabédi László, mondjuk 1951-ben belehal egy banális influenza szövődményébe, és így mártírhalála helyett a Sokan szólunk című verskötetével búcsúzik tőlünk (hadd ne idézzek a kötetből), akkor most Szabédi László lenne a prügelknabe?

És mi alakult volna másként irodalmunkban, ha Gaál nem élte volna túl a hadifogságot? 1946 után Gaál nélkül – különös tekintettel pártideológiára, szocreálra – kedvezőbben alakult volna irodalmunk menete? Ezek úgynevezett szónoki kérdések. A szónoki kérdés azonban valójában nem kérdés, hanem a vitatott állítás abszurditását bizonyító érv.

 

Végül egy utolsó megjegyzés, személyes ügyben.

Megint egyszer, Tapodi Zsuzsától is megkaptam a vállon veregetést, ami kijár hűségéért az Akéláját csodáló, emlékét „kegyelettel felidéző” kiscserkésznek.

Az ilyen ad hominem izéknek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget. Jobb esetben amolyan szellemi pótcselekvésnek tartom a vészes érvszegénység kompenzálására.

Egyébként pedig, ami a hűséget illeti, azt én vállalom is. Csakhogy ez esetben nem egy személy, még csak nem is csupán egy eszme, hanem egy közösség iránti hűségről van szó.

Aki könyvemet olvasta, annak tudnia kéne: a Gaál Gábor-témát nem én választottam. Azt rám osztották 1965-ben a kiadó szerkesztői, Kacsó Sándor és Domokos Géza. Olyan megokolással, hogy az adott helyzetben cserbenhagyásnak minősült volna nem vállalni a feladatot. Választani én a Korunk-témát választottam tizenkét évvel korábban, 1953 szeptemberében.

Választottam pedig már akkor annak világos tudatában, hogy e választásom legfőképpen azoknak nem fog tetszeni, akiken hivatásbeli – tehát egyetemi és tudományos – tevékenységem hivatalos – tehát jutalmakkal, előnyökkel, előmenetellel honorált – elismerése múlik.

Pedig finnyásabb filozófia szakos adjunktusként követhettem volna én is azon ugyancsak finnyás tanszéki kollégáim példáját, akik, hogy szakmai munkájukat lehetőleg távol tartsák a pártideológiától, a filozófia semlegesebb diszciplínáinak (gnoszeológia, axiológia, filozófiatörténet stb.) területéről választottak maguknak rangos kutatási témát. Kényelmesebb élet mellett mutatósabb az, amit produkáltak, és menet közben még különböző elismerésekben is részesültek.

Amikor én 1953-ban nem Kant vagy Hegel erdélyi recepcióját, esetleg a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció filozófiai implikációit, hanem a Korunk-kutatást választottam, tudtam, hogy göröngyös út lesz, hogy ez a téma nem fogja megkönnyíteni – legalábbis az akkor belátható időn belül – a boldogulásomat.

Választottam pedig, Szárazajta árnyékában, a Korunk-témát azért, mert a fasizmus – akkoriban súlyos következményekkel fenyegető – kollektív vádját megcáfolandó fontosnak tartottam bebizonyítani, hogy nemzeti kultúránknak szerves alkotó része, egy erdélyi illetőségű gazdag és értékes antifasiszta szellemi teljesítmény. Ennek számontartását azóta is, ma is fontosnak tartom. És természetesen a Gaál Gáborét is. És nem csak azért, mert nélküle a Korunk nem élte volna túl a harmadik évét.

 

Budapest, 1998. december


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret