Benkő Samu

Bánffy Miklós a közéletben*

Az embert az Úristen nemcsak a maga képére és hasonlatosságára teremtette, hanem megközelíthetővé tette számára a teremtés titkait is. Ki-ki az ingyenkegyelemből kapott talentumoknak vagy tudós szóhasználattal élve: örökül kapott genetikai kódjának függvényében építheti meg a maga egyéniségét, az alkotó embert. Csakis e determináltság erőterén belül serkenthetik vagy éppen gátolhatják a külső energiák a tehetség célirányos kibontakozását.

Örökül kapott tehetség és családi, iskolai, társadalmi létfeltételek sok irányba torkolló pálya befutásának az ígéretével kecsegtették a fiatal Bánffy Miklóst. A szülői és nagyszülői otthon bensőséges tere volt a természeti világgal való megismerkedésnek. Rétek és kaszálók, gabonatáblák, veteményes- és virágoskertek, parkok és erdők fái, a sok háziállat és az erdő-mezőn élő vadak, a folyók és patakok vízivilága legalább olyan mély természetélménnyel tarisznyálták fel a grófi csemetét, mint a kastély szomszédságában felnövekvő erdélyi parasztgyermekeket. Természetlátása, vonzódása a mezőgazdasághoz, különösképpen a lótenyésztéshez és a gyümölcstermesztéshez mélybe gyökerező gyermeki élmények továbbélésének a bizonyságai.

Iskolái kitűnőek voltak. Nyelvi, irodalmi, történelmi ismeretekkel – mind nemzeti, mind egyetemes tekintetben – bőven feltarisznyálták. De korán jelentkező művészi hajlama nem elégszik meg annyival, mint amennyit az iskola nyújt. Székely Bertalantól magánórákon rajzot és festészetet tanul, s a gimnazista legszívesebben művészi pályán keresné a boldogulását. De érettségi után apja kívánságára a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jog- és államtudományi karára iratkozik be, majd a budapesti egyetem hasonló fakultásán folytatja tanulmányait. A közélet kérdéseiben mégsem az egyetemen tanultak a legfontosabbak, hanem azok a családi körben szerzett ismeretek, melyeket nagybátyja, Károlyi Sándor jóvoltából tesz magáévá. Unokatestvérével, Károlyi Mihállyal a nagybácsi környezetében olyan iskolát járt ki, ahol el kellett olvasni Marx Tőkéjét, meg kellett ismerkedni a szocializmus és a szövetkezés kérdéseivel. A korszak gazdasági és szociális problémáira a nagybácsi tereli a figyelmét: „Ültem vele szemben a sötét szobában, szótlan hallgatva az öregúr előadását – írja visszaemlékezéseiben. – Ha azok, akik az OMGE, a HANGYA és a hitelszövetkezetek mindennapi ügyeiben utasításait és parancsait átvették, hallották volna, amit itt, a kandalló előtt oly ékesszólóan elmondott, bizony elcsodálkoztak volna. A világ továbbfolyásáról, a társadalmak átalakulásáról beszélve, a nagybirtoknak, sőt a magántulajdonnak a megszűnéséről, átidomulásáról jövendölt; a szociális tanok valamely formában, de okvetlenül bekövetkező érvényéről, melynél ő a szövetkezeti megoldást állította oda mint az emberiségre nézve megváltó eszmét, mint majdan megvalósítandót, de korántsem mint az egyetlen lehetőséget... És némi öngúnnyal mondott néha igen könyörtelen ítéletet a mai társadalomról, melynek egyik oszlopa éppen ő maga volt.”

A nagybácsitól, az egyetemen tanultakból okulva és tanulmányait befejezve a fiumei tengerészeti hatóság hivatali szobáiban tapasztaltakból 1902-ben már könyvet ad ki a külkereskedelmi politika eszközeiről. A munkát kézikönyvnek szánta azoknak, akik a külkereskedelem terén tevékenykednek, illetve annak kérdései iránt érdeklődnek, mint mondja, olyan időben, amikor ezekről magyar nyelvű munka még soha nem jelent meg, s éppen ezért a nemzetgazdaság egészének összefüggéseiben az érdeklődő olvasó nehezen juthatott megfelelő információknak a birtokába. Megállapítja, hogy az ilyen jellegű, közkézen forgó német munkák is jócskán elavultak. A 188 lap terjedelmű munka szakszerűségét már a fejezetcímek is bizonyítják: „Alapfogalmak. A kereskedelmi szerződések. A legtöbb kedvezményi jog. A tilalmak. A vámok. Tarifarendszerek és tarifatörvények. A kedvezményes vámelbánás. A belföldi adórendszer és a kiviteli kereskedelem. Az idegenek jogállása és az idegen áruk belföldi adózása. Egészségügyi intézkedések. A nemzetközi forgalmi politika eszközei.” Érdekességként említem meg, hogy a legtöbb kedvezményi jogról beszélve példaképpen az Osztrák–Magyar Monarchiának azt a szerződését említi, melyet 1893-ban Romániával kötött, és amelyről megállapítja, hogy az fejezi ki „a legszabatosabban a bevitelre és kivitelre vonatkozó előírásokat”. Méltatva ezt az 1893-as kereskedelmi szerződést, külön hangsúlyozza, hogy véget vetett az 1886-ban kitört vámháborúnak, melynek kirobbantásában nagy szerepe volt azoknak az állatbetegségeknek, amelyek Oroszország felől Románián keresztül jutottak be a Monarchia területére, és veszélyeztették annak állatállományát. Az eljövendő diplomata érdeklődését jelzik azok a megállapításai, hogy a konzuloknak jogban és gazdaságtudományban egyaránt képzetteknek kell lenniök, mert a nemzetközi szerződések alkalmazása feletti őrködés mellett fontos feladatuk szolgálati helyükön az ipar és a kereskedelem állapotának folyamatos szemmel tartása, ezekről olyan jelentések készítése, melyek hozzáértéssel elemzik a külföldi konjunktúrákat, és bátran vállalkoznak ilyen értelmű javaslatoknak a megfogalmazására.

A gazdasági kérdéseket hozzáértéssel kezelő szakember szavai hangzanak el abban a beszédében, amelyet Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként 1910-ben a magyar képviselőházban tartott. Egy külkereskedelmi szerződés ratifikálása volt terítéken. A hústermelésről, annak kiviteléről és behozataláról szólva Erdély gazdasági helyzetének mérlegelését ajánlja a magyar képviselőház figyelmébe: „kifejezésre akarom hozni azt a talán lokálpatriotizmusnak nevezhető indulatot – mondotta –, amellyel az erdélyi viszonyok alakulását nézem. Szerény személyem volt egyike azoknak, akik először kezdeményezték egy erdélyi akció szükségességét. Ezen akció alatt azonban ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez valami partikularizmusnak, valami külön egyéni érdeknek vagy egyéni érvényesülésnek volna útja, hanem ezt szükségesnek tartottuk, hogy az erdélyi közvélemény előálljon, az erdélyi képviselők összetartsanak azokban a dolgokban, amelyek Erdélyt közvetlenül érintik, és felvilágosítsák a mélyen tisztelt Házat, az egész magyar közvéleményt. Mert azok a viszonyok, amelyek között élünk, speciális viszonyok. Azok más viszonyoktól lényegesen különböznek, és azok megértése éppen nem olyan egyszerű azoknak, akik ezen viszonyokat közelebbről nem ismerik.” Mint Kolozsvár városának a képviselője képviselőtársaival ekképpen érzékelteti a maga közéleti feladatát: „Magam részéről természetesnek tartom, hogy mindenki arról beszéljen itt, ami neki közelebb fekszik, és minthogy nekem mint erdélyi embernek az erdélyi ügyek feküsznek a legközelebb, szabadjon a kereskedelmi szerződéshez Erdély szempontjából úgy, ahogy én fogom fel, hozzászólni.” A földművelés általános európai kérdéseivel úgy is megismerkedik, mint a földművelésügyi minisztérium berlini szakcsoportjának munkatársa, és első jelentősebb közéleti funkciója akkor kezdődik, amikor 1906-ban Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja lesz. Az első világháború idején mint összekötő tiszt az egyik német hadseregcsoport parancsnokságán teljesít szolgálatot, de hamarosan diplomáciai küldetésben Isztambulban és Szófiában is megfordul. 1918-ban felesküdött a Nemzeti Tanácsra, és részt vett a Székely Nemzeti Tanács megalakításában. Különleges szerepet töltött be a magyar közéletben, mikor is 1921. április 14-től 1922. december 14-ig Magyarország külügyminisztere volt. Meg kellett szerveznie az önálló magyar külügyminisztériumot, a követségeket, a konzulátusokat, és vállalnia kellett azt a sok-sok sajátságos feladatot, melyek a legyőzött ország külügyminisztereként a békeszerződés előírásainak végrehajtásában reáhárultak. A zaklatott időnek a legmaradandóbb eredménye az, hogy az ő nevéhez fűződik a nyugat-magyarországi részek, közöttük Sopron megmentése.

Annak illusztrálására, hogy az országos gondokkal küszködő külügyminiszter mennyire nem fordított hátat a művészetnek, egy, a budapesti polgármesterhez intézett levelét idézem. A Külügyminiszter jelzésű levélpapíron ezeket írta: „A Szépművészeti Múzeumnak egyik tanára, Stróbl Zsigmond műterme, mint azt múltkori látogatásom alkalmával tapasztaltam, jéghideg. Úgyhogy Stróbl tanár részben kész, részben pedig munkában lévő agyagmintái a hidegtől tönkremennek, részben pedig súlyos károkat szenvednek. Stróbl tanár pedig kénytelen, ha dolgozni akar, bundát és botost húzni, a hideg agyag a dermesztő hidegben kezeit véresre marja. Ezen a lehetetlen állapoton szeretnék segíteni akkor, amidőn arra kérlek, hogy Stróbl Zsigmond számára egy fél vagon igazi kokszot kiutalni kegyes légy... Nagyon közelről érint a magyar művészet fájdalmas helyzete, s ezért újból kérlek, hogy az ügyet pártfogásodba venni kegyeskedjél.”

A külügyminiszteri bársonyszéket saját elhatározásából hagyta ott, és úgy döntött, hogy munkáját művészi, írói vágyainak szenteli. A háború után először 1923 nyarán látogatott haza Erdélybe. Ezt írja erről: „Fájdalmas volt, de ebbe a fájdalomba öröm is vegyült. Először akkor láttam viszont gyönyörű otthonomat, Bonchidát. Minden még úgy volt, ahogyan otthagytam utoljára 1918-ban. Erdélyi látogatásom erősen hatott reám. Ottlétem alatt először villant meg bennem az a gondolat, hogy végleg visszajöjjek szülőföldemre, és távol minden politikától, újra irodalmi munkába fogjak.” Végül is 1926-ban tért vissza Erdélybe, vette fel a román állampolgárságot, és tett ígéretet a királynak, hogy 10 évig politikával nem foglalkozik. Annál inkább vállalt feladatot az erdélyi magyar irodalom megszervezésére. Az Erdélyi Helikon című folyóirat megindítása, a marosvécsi írói találkozók rendszeresítése, az Ellenzék című kolozsvári napilap korszerűsítése és vasárnapi irodalmi rovattal való bővítése, az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói munkájának föllendítése azok a művelődéspolitikai tettek, amelyek jelzik Bánffy Miklós erdélyi jelenlétének a hatékonyságát. De szervezőkészségét egyháza, az erdélyi református egyház és az erdélyi gazdákat tömörítő szervezet, az EMGE is jótékonyan élvezheti.

Föltétlenül le kell szögeznünk, hogy Bánffy Miklós életében és munkásságában rendkívül nehéz s már-már lehetetlen szétválasztani a művészt és a közéleti embert. Olykor a művész alakja búvik ki a politikus köpenye alól, máskor meg éppen fordítva, közéleti célokat szolgál egy-egy művészi ábrázolás. Hadd említsek mindkettőre egy-egy példát. A külügyminiszter egy sokra becsült olasz diplomatával és annak éltesebb kedvesével vacsorázik egy előkelő itáliai vendéglőben. Ezt írja Huszonöt év (1945) című visszaemlékezésében: „Hármasban vacsoráltunk. Ahogy ott ültem a vendéglőasztalnál, az volt az érzésem, mintha régi szenvedélyes románc csendülne meg halkan a vörös hajú, agyonpingált ezen öreg nő és a még jóképű, de már kövéres és kissé kopaszodó háziúr társalgása mögött, miközben semmitmondó szavakat váltottak egymással. Mint íróember elraktároztam ezt az adatot, és elgondoltam, milyen jól használható volna egy regényben.” Amikor viszont 1932-ben megköszöni Schöpflin Aladárnak szép méltatását, melyet a Prágai magyar hírlapban írt Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja című tréfás-apokrif emlékiratáról, elárulja, hogy ez az írása „igazában nem művészi kedvtelésből keletkezett”. Így vall az írói műhelytitokról: „Midőn román állampolgár lettem, néhány itteni magyar vezető ember azt hitte, hogy politikai vezérségre aspirálok. Ezek korántsem örültek annak, hogy ide visszatértem, és elég ügyetlenül még román vezető emberek előtt is kifejezték ezt. Ekkor írtam az Ellenzék kolozsvári napilap irodalmi mellékletében az első Fortélyost – a többi is ott jelent meg –, a Szent Ferencet, melynél az erdélyi vadak nagyon barátságtalanul fogadják a »jövevényt« és az öreg kuvasz az ő »koslapockáját« félti tőle. Később, midőn Bukarestben természetszerűen végiglátogattam azokat a román államférfiakat, kik honpolgárságomat megcsinálták, ugyanazok a magyar urak világba kürtölték, hogy én román–magyar perszonáluniót tervezek! – ez a híresztelés az egész világsajtót bejárta (még japáni lapokban is megjelent!), és végeredményben nemhogy káromra nem volt, de olyan reklámot csinált nekem, mint semmi olyan, amit valóban tettem. Erre vonatkozik a Rágton rágás oskolája, mert azt akartam, hogy észbe vegyék, hogy én igen jól tudom, honnan fúj a szél; de minthogy magyar emberekről van szó, semmi polémiát kezdeni velük nem akartam. Ilyen háttere van minden egyes kis történetnek.”

Bánffy közéleti szerepvállalásában fordulatot jelent, hogy a romániai politikai pártok működésének betiltása után létrehozott Nemzeti Újjászületési Front keretén belül megalakul a Magyar Népközösség, elnöki tisztére őt kérik fel. A Népközösség alakuló ülésén kijelentette, hogy nem kereste az elnöki széket, a megbízatást ideiglenes jellegűnek tekinti, és – mint mondotta – „mihelyt lehetőség nyílik arra, hogy népünket megkérdezhessük”, a romániai magyarság rendelkezésére bocsátja mandátumát, „mert valódi erő csak az, ami a nép közös akaratából fakad”.

Bánffy Miklós nem érte meg azt az időt, amikor az erdélyi magyarságot megkérdezték afelől, hogy kit kíván vezetőjének. A bécsi döntés után behívták a magyar országgyűlés Felsőházába, s amikor a Szovjetunió elleni háborúban részt vevő Románia vezető körei rádöbbennek arra, hogy a németek ügye vesztésre áll, a magyar kormánynál tapogatóznak közös román–magyar kiugrás lehetőségéről. Bethlen István tanácsára Kállay Miklós miniszterelnök Bánffy Miklóst kérte meg, hogy utazzon Bukarestbe, és vegye fel a kapcsolatot régi személyes ismerősével, Iuliu Maniuval. Csakhogy mire Bánffy elért Bukarestbe, és találkozott a román nemzeti parasztpárti vezetővel, a román politikust Eduard Beneš már rávette arra, hogy a románok ne a magyarokkal közösen keressék a háborúból való kilábalásnak a lehetőségét. Itt emlékeztetek arra, hogy a bécsi döntést követő hónapokban az észak-erdélyi román vezető férfiak Bánffy „tapasztalt és bölcs” együttműködési készségében bizakodnak, hogy „egyes személyek esetleges kalandos cselekedetei ellen” megegyezés jöhet létre románok és magyarok között. Egyébként bukaresti útjára Bánffyt Raoul Şorban kísérte el.*

Bánffy Miklós közéleti szerepvállalásának utolsó eredményesnek minősülő tette az, hogy közvetít a budapesti központi hatalom és az észak-erdélyi magyar ellenállási mozgalom között, és sikerül parancsot továbbítania a magyar honvédség második hadserege parancsnoka, dálnoki Veress Lajos tábornoknak, hogy Kolozsvárt ürítse ki és kímélje meg a hadműveletek rémségeitől. A háború után Bánffy Miklós bonchidai otthonának már csak üszkös romjait láthatja, mivel a távozó hitlerista csapatok felgyújtják a kastélyt. Őt mint kolozsvári Király utcai palotájában szerényen élő íróembert még láthatjuk mi, diákok, hiszen az ő épületében tanítanak a Bolyai Tudományegyetemnek olyan professzorai, mint György Lajos, Szabó T. Attila, Benedek Marcell, Gunda Béla. Olvassuk a Józsa Béla Athenaeum kiadásában megjelent Bűvös éjszaka című könyvét, és örömmel fedezzük fel az 1946. június 22-én először megjelenő Utunk című lapban Kisbán Miklós nevét. Írásának címe szomorúan sokat sejtető: Beszéljünk semmit. Még diákok voltunk, amikor hallottuk, hogy gépkocsit fogadott, fölment a Feleki-tetőre, Bonchida felé nézett, és elbúcsúzott Erdélytől.

Függelék

Raoul Şorban levele Bánffy Miklóshoz 1940. november 24-én

Kegyelmes Uram!

Visszatérve arra a személyes beszélgetésre, amelyre nekem 1940. november 18-án alkalmat méltóztatott adni, az alábbiakat bátorkodom Nagyméltóságodnak

pro memoria

átnyújtani:

A magyarországi románok helyzete, úgy belső szervezkedésük, mint a hatóságokkal való kapcsolatuk szempontjából, súlyos.

A bécsi döntést követő napokban Kolozsvárt megalakult a Magyarországi Románok Népközössége, annak a Magyar Népközösségnek a mintájára, amely Romániában Nagyméltóságod vezetése alatt működött. A román népközösség feladata lett volna mindazon gazdasági, szakmai és kulturális intézményeket életre hívni, amelyek a román lakosság ilyszerű legelemibb szükségleteit biztosíthatják és azoknak keretéül szolgálhatnak. A Népközösség kiegészítő része és függvénye lett volna a Román Parlamenti Csoport is, amely a Népközösség általános irányvonalainak megfelelően működött volna.

Ilyenformán a szervezkedés kettős célt szolgált volna: egyrészt mi, románok, védve lennénk a tevékenységük történelmi felelősségét nem érző egyes személyek esetleges kalandos cselekedetei ellen. Másrészt pedig a román közösség olyan vezetőséggel állván szemben, amely tényleg az ő érdekeit képviseli, ezen a réven építő munkát fejthetne ki, így az állam összhangjába beleilleszkedhetnék, és az ország egyetemes szempontjából megbékélhetne.

Ki kell emelnem, hogy e területek románsága ma teljességgel más kívánságokat táplál, és más képet mutat, mint a trianoni béke előtt. Anélkül, hogy az akkori és mostani román kérdés egészét elemeznők, megállapítható, hogy míg azelőtt a román nép az évszázados magyar uralom alatt a Monarchia keretén belüli jogegyenlőségben és népi szabadságban (Apponyi-féle törvény eltörlése stb.) látta küzdelmének célkitűzéseit, egyszóval életfeltételeinek megjavítását célozta – de csak a Monarchia keretén belül –, addig ma bármilyen, nemzeti létünkre sérelmes momentum alkalmas arra, hogy bennünket centrifugális erővé változtasson át, amely Magyarországnak úgy bel-, mint külpolitikájára zavarólag hathat. Ennek a lényeges és komoly változásnak a magyarázata az, hogy míg a román néptömegeknek a Monarchia közéletében való részvétele másodlagos jelentőségű kérdés volt, és ezen tömegek vezetőiket minden kezdeményezés nélkül követték, addig ma nemzeti öntudatra, mi több: nemzeti egységük és érdekközösségük tudatára ébredtek, és a román állam szociális reformjaiban megacélozódva – ha őket sérelmek érik –, még az akcióközösséget is helyreállítják.

Nagyméltóságod velünk együtt élt Romániában, örömek és bajok közepette, és így ismeri a román ember, és ha megengedni méltóztatik, ezzel együtt Erdély megváltozott arculatát. Bizonyára emlékezni méltóztatik arra a bátorságra, amellyel ez a nép eszmeáramlatokért (Maniu-irányzat, vasgárda stb.) a vezető körök törvénytelen cselekedeteinek és terrorjának kitette magát, és mindezt csak azért, mert a maga legelemibb jogának tekintette, hogy érdekeit egy párt ideológiájában fellelje, és azzal azonosítsa.

Hiszen még a romániai magyar népkisebbség szervezkedésében is meglepően súlyos nehézségek merültek fel a nagy tömegek beszervezése terén, amikor ezek a román állam szociális reformjaiban saját érdekeiket vélték felfedezni és gazdaságilag biztos életüket, nyugalmukat és érdekeiket vélték veszélyeztetve vezetőik (Magyar Párt, Magyar Népközösség) ellenzéki tevékenysége által.

A fentiek mellett azért időztem hosszasabban, mert ezzel is ki akartam emelni, hogy az a mód, ahogyan a M. Kir. Kormány próbálja megoldani az állam életében való jelenlétünk kérdését, alapvetően elhibázott, és a várt eredményeknek ellenkezőjét érleli meg. Népünknek meg kell hogy lehessen az a meggyőződése és biztos tudata, hogy az a román, aki valamilyen állam- vagy közéleti tisztséget, esetleg parlamenti mandátumot kap, ezeken a helyeken a román nép érdekeinek képviselője és nem a magyar kormány ágense lesz. Máskülönben minden ilyen megbízatás és az egész terv eleve gyanússá és céltalanná válik.

Ezekért az okokért fontos, hogy a román néptömegek bizalmával rendelkező központi szervezet működjék, amely úgy a románság saját szervezkedését, mint a kormányintézkedéseket a néptömegek előtt ellenjegyezze és hitelesítse.

Az említett belső jellegű nehézségek napról napra súlyosabbak. Tekintettel arra, hogy Haţieganu Emilnek népközösségi szervezkedési akcióját a katonai hatóságok felfüggesztették, más, kevésbé tisztességes és jóhiszemű kezdeményezések merültek fel, amelyek csak szervezetpótlékokat eredményezhetnek. Elsősorban szó van itt azokról, akik úgy gondolják, hogy a jelenlegi romániai rendszer jegyében kell a magyarországi románságot is megszervezni. Sajnos, gazdasági intézményeink és bankjaink legjelentősebb részével ezek rendelkeznek, és valószínűleg a vasgárdista Románia támogatását is bírják. Így, ha tervüket pozitív értelemben nem is fogják tudni megvalósítani, de negatívumot el fognak érni (azaz a népközösség megszervezésére irányuló terveket meghiúsítják, és botrányba fullasztják). Érveik ezek: Haţieganu és a Népközösség a nehéz órákban semmit sem tett, sőt hallgatásukkal elárulták a román érdekeket, hogy Haţieganu csak cégér, amely mögött a magyar kormány azt tesz, amit akar. Mi ezzel szemben tudjuk, hogy Haţieganu és a Népközösség hallgatása csak következménye volt a katonai hatóságok első intézkedéseinek, amelyekkel a Népközösség további működését felfüggesztették.

Hangsúlyozni kívánom, hogy nincs itt szó előítéletről vagy ellenséges beállítottságról valamelyik romániai politikai párttal szemben. Azonban valamelyik romániai párt eszmekitűzéseinek az itteni románságra való alkalmazása olyan tragédiát hozhat magával e románság összességére vonatkozólag, amelyért a felelősséget senki sem vállalhatja.

Ma azonban vannak már magyar politikai pártok, különösen a szélsőjobboldalon, amelyek hozzáláttak a magyarországi románoknak a maguk részére való megszervezéséhez. Egyes személyek különleges megbízatást kaptak erre a célra, és munkájukat a legnagyobb sietséggel végzik is. Nem szándékunk magyar politikai áramlatok fölött bíráskodni, de minden tekintetben ártalmasnak tartjuk a magyarországi románság részére, ha valamelyik magyar politikai párt keretében keresi a maga boldogulását, miután kisebbség lévén, a románság ez esetben a többi pártok haragját vagy rosszindulatát vonná magára.

Ki kell itt térnem arra is, hogy Csáky gróf külügyminiszter úrnak legutóbb a parlamentben elmondott beszéde mélyen meglepett. Érthetetlen, hogy a magyar és román állam között kisebbségi szerződés megkötését javasolja. Ilyen szerződés utat nyitna a magyar állam beléletébe való beleavatkozásnak, és a magyarországi román kisebbségnek romániai mintára való megszervezését vonná maga után, amely nem hiszem, hogy akár népünknek, akár Magyarországnak érdekeit szolgálná. (Emlékeinkben egyébként még elevenen él az a hozzá nem értés, amelyet Bukarest tanúsított az erdélyi problémákkal szemben.) Márpedig a mi népi életünk nem lehet függvénye semmi külső momentumnak vagy eseménynek mindaddig, amíg mi magunk nem vétkezünk a magyar állam és szervezete ellen. Más szavakkal, nem tartjuk elegendőnek, ha államközi szerződés biztosítja jogainkat és kötelességeinket. A magyar államhoz való viszonyunkat szigorúan belső és személyes természetűnek tekintjük. Véleményünk szerint, amennyiben a román állam nem oldaná meg megfelelően a romániai magyarság helyzetét, érvényt szerezhetnek a romániai magyarság kívánságainak a magyar kormány erélyes lépései párhuzamosan Magyarország szövetségeseinek akciójával, amely szövetségesek ma Románia szövetségesei is. Ugyanakkor azonban megjegyezni bátorkodom, hogy a romániai magyar kisebbség helyzete összehasonlíthatatlanul különb a magyarországi román kisebbségéénél. A romániai magyaroknak szervezett szövetkezeteik, kultúregyesületeik, szakmai szervezeteik (dalárdák, EMGE stb.) vannak, jól szervezett iskoláik, amivel szemben mi törvényen kívül vagyunk, és bármelyik csendőr vagy katonai közeg fellebbezhetetlenül rendelkezhetik személyünkkel és vagyonunkkal.

Meg kell még említenem, hogy úgy a magyar államra, mint reánk nézve éppilyen ártalmas a renegátok fejezete. A múltban is megállapítást nyerhetett és bebizonyult, hogy a Mangrák, Siegescuk, Mihályi Péterek stb. nemhogy megjavították volna a magyar állam és a román kisebbség közötti viszonyt, hanem azt megmérgezték, létezésük puszta ténye pedig semmiben sem befolyásolta nemzetünk sorsát. Bármi is legyen ma a nevük az ilyen renegátoknak, bármely is legyen az általuk betöltött tisztség, személyük csak begubózásra készteti a román tömegeket a magyar kormány legjobb intencióival szemben is.

A magyar nép érdekei gyakran egybeesnek a mi érdekeinkkel. Közös erővel és kölcsönös megértéssel meg kell találnunk a közös pontokat, és ebben az irányban kell munkálkodnunk, mert csak ebben az esetben lehet a magyar állam részére jelenlétünk egészséges és tevékenységünk építő jellegű.

Mindezen okokból, valamint a magyarországi románság népi életének fejlődését, irányítását és az állam által való ellenőrizhetőségét célozva, halaszthatatlanul sürgős, hogy a magyarországi román népközösség a legsürgősebben megkapja a katonai hatóságok által elrendelt jogfelfüggesztés hatálytalanítását, és zavartalanul folytathassa már megkezdett működését. Csak ez a népközösség lehet az összekötő kapocs a magyarországi románság népi érdekei és a magyar állam érdekei és szándékai között. Természetesen nem lehet az a Népközösség szolgai szerv, hanem csak olyan testület, amely minden téren egyesíti és képviseli az érdekeinket, és ezeknek védelmében a kormánnyal szemben szavát őszintén hallathatja. Ez a szó, ha kritikát tartalmaz is, feltétlenül őszintébb és jobb hiszemű lesz, mint azoknak a szava, akik egyéni vagy pártérdekeik szolgálatában állanak, és a mi teljes igényeink helyett részmegoldásokat javasolnak.

Kétségbevonhatatlan, hogy a magyarországi románságnak a bécsi döntés, ill. a román hadsereg kivonulása után itt maradt vezetői számtalan tanújelét adták jóhiszeműségüknek és együttműködési készségüknek. Tették ezt abban a meggyőződésben, hogy a magyar kormány az első naptól kezdve, a bécsi döntés természeténél és saját kijelentéseinél fogva is a legjobb indulattal fogja fogadni és viszonozni a magyarországi románság vezetőinek ezen magatartását, és az egészséges szervezkedést felkarolni és támogatni fogja. Ezek után kiábrándítóan és elkeserítően hatott reánk a hatóságok számtalan igazságtalan és vegzatorikus rendszabálya, amelyekről a M. Kir. Kormány, ha nem is tudott előre, de a jelek szerint mindmáig nem volt módja azokat beszüntetni és jóvátenni.

Kötelességemnek tartottam volt Nagyméltóságodnak személyes beszélgetésünk alkalmával ezeket kifejteni, mert a románság itteni vezetőinek együttműködési készsége után kétségtelen, hogy csak az illetékes magyar tényezőket terhelné a felelősség akkor, ha ennek ellenére sem alakulna ki az az együttműködés, amelyet üdvösnek tartunk, és amelyről az volt a benyomásom, hogy Nagyméltóságod tapasztalt és bölcs megítélése alapján Kegyelmes Uramnak őszinte helyeslésével találkozik.

Fogadja Nagyméltóságod megkülönböztetett tiszteletem és mély nagyrabecsülésem kifejezését, amellyel

vagyok

Sorban Raoul

Kolozsvár, 1940. november 24.

 

 

 

Eredeti gépirat a levélíró aláírásával Bánffy Miklós hagyatékában a budapesti Ráday Gyűjteményben.