stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Szigeti Lajos Sándor: Evangélium és esztétikum.
Bibliai motívumok a modern költészetben

Széphalom Könyvműhely. Bp. 1996. 242 lap

 Az Evangélium az irodalmárok többsége számára nem más, mint ősi szövegkorpusz; az Újszövetség már közel két évezred óta a művelt írásbeliség vissza-visszatérő szimbólumainak: toposzainak, motívumainak és műfajainak, aforizmáknak, példázatoknak a forrása. A modern archetipológia teoretikusai, például Northrop Frye és Gilbert Durand is ebben az értelemben keresnek és állítanak fel összefüggést a szentírási helyek és a világirodalomban meghonosodott számtalan jelkép között. Frye egyenesen azt vallja, hogy az irodalmi művek virtuális összefüggésrendszere, képzeletbeli osztályozási rendje archetipológiai alapokra épül. Tagadhatatlan, hogy a bibliai forrásokból a metamorfózisok végtelen során át gyakran búvópatakként élnek tovább e motívumok még a modern kor leginkább istentelennek tűnő műalkotásaiban is. Szigeti Lajos Sándor legújabb könyvének címe is erre utal.

De aki e kötet címét és alcímét csupán a fent említett előfeltevések alapján, a kialakult szakmai konvenciók jegyében fogja fel, és ennek megfelelő várakozással közeledik a benne foglalt tanulmányokhoz, minden bizonnyal csalódni fog. Ez a könyv ugyanis a bejáratott előfeltevésekhez mérten kevesebbet és egyszersmind többet is nyújt. Kevesebbet, mert – egyelőre – nem fejti ki szigorú rendszerességgel ama szoros kapcsolat természetét, melyet az Evangélium és az esztétikum között a címben és helyenként magukban a tanulmányokban – például a Dsidának szentelt esszében – sejteni enged. Nem kereshetjük e könyv lapjain „az evangéliumi szereteten alapuló esztétika” teóriáját, amire így, ebben az ígéretes formában a szerző utal ugyan, de inkább nyitva hagyva, mint kielégítve az olvasói várakozást. Továbbá kevesebbet kínál az alcímben foglaltaknál azért is, mert – ha van is rá példa – a vizsgált költői szövegekre nem elsősorban mint bibliai motívumok hordozóira koncentrál, nem azokat bányássza ki és leltározza, mintegy tényszerűen is igazolva a tételezést, miszerint a modern költészet, így a magyar is, valóban igen gyakran folyamodik többé-kevésbé rejtett bibliai utalásokhoz, emblémákhoz. Talán egyedül a Babits Jónásáról szóló tanulmány felelne meg ennek az elvárásnak.

Szigeti Lajos nem így, nem a szövegelemek, a költői forma felől közelíti a vizsgált témát, hanem ama bensőséges viszonyból kiindulva, mely az Evangélium vagy általában a Bibliamint puszta szöveg, a bibliai forrású költői utalás mint egyszerű embléma mögött a mélyben, többé-kevésbé rejtetten munkál. És ez a viszony nem más, mint az ember kapcsolata az Istennel, még tágabban szólva, a legfőbb értékkel, ami/Aki a Jó, a Szép és az Igaz jelölője, s az erkölcsiség, esztétikum és ismeret(érték) végső gyökere. Ezt vizsgálva a szerző többet nyújt annál, mint amit könyvének címe ígér.

Ez nem azt jelenti, hogy Szigeti Lajos a költészet értelmezésében valamely határozottan megragadható (katolikus, protestáns vagy zsidó) teológiai szempontot követ. Hiszen azt az egzisztenciális horderejű létbölcseleti problémát, melyet az ember és transzcendencia vagy a szent és a profán bensővé tett, tudatos értékviszonya jelent, nem lehet pusztán teológiai kérdésekké redukálni. Ráutaltságunk egy önmagunknál magasabb rendű, abszolútumként elgondolható értékre, a rádöbbenés az emberi ráció korlátaira, valamint a létbiztonságot szavataló hit fogvacogtató szükséglete sokrétű és sokoldalúan interpretálható egyetemes emberi léthelyzet, melyről a költők esetében sem pusztán a mitológiai vagy bibliai motívumok sokasága árulkodik.

Az, hogy Babits, Kosztolányi, Dsida, József Attila, Radnóti, Pilinszky és mások költészetében, akik e kötet látókörébe bekerültek, élénken jelen van e kérdéskörök összetettsége a lehetséges belső ellentmondásokkal együtt, s hogy nagyszerű versek fogantak az egzisztenciális kihívásra – Isten létének avagy hiányának gondjára – válaszul, eddig is tudtuk. Ám hogy e könyv egésze ennek ellenére, legalábbis számomra, az adott költőket újszerű megvilágításba helyezi, az talán azokra a szerzői előfeltevésekre vezethető vissza, melyek Szigeti Lajos egész látásmódjának és stílusának minőségét alapjaiban meghatározzák. (Kár, hogy a kötetbe olyan szerzőkről szóló írásait is beiktatta, akik a fent jelzett, meghatározó költői vonulat színvonalát nemigen érik el, kivéve talán Bertók Lászlót és Baka Istvánt.)

Hogyan lehetséges, hogy ismertnek vélt szövegek és interpretációk e tanulmányokban külön-külön is, de főként a kötet egészében merőben új megvilágítást nyernek azzal együtt, hogy szerzőjük minden értelmezésében lelkiismeretesen idéz lehetőleg az összes eddigi interpretációk megállapításaiból? Mi az a többlet, amit Szigeti személyesen ad hozzá az eddigi megközelítések szempontjaihoz? Ez a többlet nyilván az értelmező személyes kérdése lehet, mely – a bultmanni értelemben – egzisztenciális érdekeltségből fakad az iránt, aminek megértésére az ember törekszik. De melyik az a kérdés?

A bevezető fejezetben (Előleg és alapozás) a szerző is utal azokra a hermeneutákra, akik az önmegértés igényét emelik ki a megértésben, „megelőlegezi” tehát a saját értelmezések, illetve újraértelmezések motivációját, pontosabban: a motivációnak az önreflexiót is magában foglaló mivoltát, miszerint – idézi Bultmannt – „csak az képes a szöveg kívánalmát meghallani, akit saját egzisztenciájának kérdése mozgat”, és Pannenberget, aki így fogalmaz: „Csak a kérdező ember számára válik a szöveg kérdéssé, magától nem az.”

Nos, a fenti nagyon is általános elvi megállapításokon túl Szigeti Lajos nem nevezi nevén azt a személyes kérdést vagy kérdéshalmazt, amely interpretációinak legsajátosabb és legértékesebb vonásait meghatározza, hanem általában a modern ember problémájaként vetíti ki: „A modernség legfontosabb ismérve Isten nélkül maradottságunk, Isten nélküli létre való ráeszmélésünk és az is, hogy mégis vágyik a huszadik századi költő a találkozásra” – írja. Majd így folytatja: „A Bibliához fordul, amikor tárgyatlan bűntudatára keres választ, amikor kéri a méltósággal viselhető halált, várja a teremtés kegyelmi pillanatát, amikor apokaliptikus látomását, világba vetettségét formálja költészetté, amikor tiltakozik, pöröl, hogy végül mégis mindig hangsúlyozza a vállalható magatartásformát, az írástudó hitét és felelősségét. A könyvben olvasható tanulmányok ennek az immanens költészettörténeti útnak egy-egy stációját kísérelik meg láttatni.”

A szoros olvasás lehetővé teszi, hogy a fent idézett szövegrészlet első mondatában felismerjük: íme, itt érhető tetten a horizontok ama összeolvadása, mely a szerző nagyon is személyes kérdéseit a vizsgált modern költők szövegeinek kérdéseivel elegyíti. Egyetlen mondaton belül tűnnek át egymásba a kritikus és a költő(k) kérdései, akik e súlyos egzisztenciális gondoknak egyaránt hordozói.

Szabad-e rákérdezni, hogy mekkora ebben a vonatkozásban a kötet szerzőjének, a kritikus-irodalomtörténész-tanárnak a személyes érintettsége? Talán nem is illik firtatni a szerző előfeltevései kapcsán, hogy mennyi belőlük az elidegeníthetetlenül és kimondhatatlanul (mert kimondatlanul is maradó) személyes rész. De úgy vélem, ha ez a személyes elem hiányozna, talán nem is lenne meggyőző ama hipotézis, hogy ezen az alapon, az Istenhez avagy a hithez való viszony alapján, igenis fel lehet építeni egy ún. „immanens költészettörténeti korszak stációit”. Mert ehhez, hogy valóban megalapozottnak tűnjék, azt hiszem, nem elég pusztán a történészi felkészültség, mely az istentagadó felvilágosodástól eredezteti a modernséget. Ehhez nem elég az emberiség, a világ történelméről elmélkedni. Szükséges hozzá annak a személyes és egyetemes élménynek a megszenvedése, amit bárhol és bármikor, a történelem bármely téridejében vagy itt és most átélhetünk: „Latrokként [...] tér és idő keresztjére vagyunk mi verve, emberek” (Simone Weil/Pilinszky). Annak az irodalomtörténésznek a számára, aki ezt személyesen megtapasztalja, és csakis annak az olvasatában rajzolódhat ki az az immanens líratörténeti vonulat, melyet Szigeti Lajos vázol fel Babitstól Tornai Józsefig. Szigeti ugyanis a vizsgált költők életművében nem valamely felekezeti alapú vallásosság költői tárgyiasulásait veszi számba, hanem – verseik által – annak a metafizikai szomjúságnak a sokféle módon megnyilatkozó teljességét érzékelteti, amely az embert, még a káromlás és tagadás formáiban is, Istentől függővé teszi.

A kötet darabjai közötti összefüggést elsősorban az teremti meg, hogy a kiemelten elemzett költői magatartásformák mind az Istenhez való viszony által determináltak – a kereséstől, kételytől a halál feszültségét is feloldó áhítaton át a prófétai küldetésvállalás költői szereptudatáig. Ebben a koncepcióban a költői alkotás produktuma: a vers nem más, mint evilági megfelelője a műalkotásként felfogott isteni teremtésnek, az írás, a műalkotás születése pedig kegyelmi pillanat. Belehelyezve ebbe az összefüggéshálóba, számtalan ismert szöveg (a Jónás könyvétől Pilinszky Apokrifjáig) újraértelmezése válik alkalmassá arra, hogy demonstrálja a modernség mint válságos ember–Isten viszony legkülönbözőbb változatait. Csak egy ilyen látásmód által válik lehetővé a szövegek és költők olyan, szükségszerűnek tűnő találkozása, mint Kosztolányi és Radnóti költeményeié (Halotti beszéd, Erőltetett menet).

Babits Jónásának figurája véleményem szerint még meggyőzőbben példázhatná a modernség Szigeti által tételezett jegyeit, ha szerzőnk jobban számot vet azzal a kétértékűséggel, amely a poéma főhősét mindvégig jellemzi: a próféta magabiztosságát, gőgjét megszégyenítő Úr fölénye Jónást végül is ironikus megvilágításba helyezi, s ez arra vall, hogy Babits – jóllehet érzi a prófétai szerep kihívását – nem tudja rezignáció nélkül, egyértelműen elfogadni azt, nem képes teljességgel hinni a 20. századi költő szavának „megváltó” hatalmában. Értelmezésem ebben tér el leginkább a Szigetiétől, de részletezésére most nem térhetek ki.

Mint mondtam, Szigeti Lajos nem fejti ki a szereteten alapuló esztétika elveit, de implicite minden értelmezése olyan esztétikai magatartást sugároz, amelyben a szépség és a szentség iránti hódolat összefonódik. A kettő viszonya, úgy vélem, rendkívül bonyolult, hiszen a szentség és szépség összefüggése iránti érzékenység feltételezi a hit kegyelmét, ami viszont nem szükségszerű ahhoz, hogy valaki jó esztéta legyen. Ugyanakkor a szentség iránti áhítat nem jár feltétlenül együtt műélvezettel. Valahogy úgy állunk ezzel is, mint az erkölcs és esztétikum viszonyával. Az erkölcsi jó nem helyettesítheti azt a minőséget, ami egy művet esztétikailag is értékessé avat.

Vajon az evangéliumi szereteten alapuló esztétikai magatartás lényege miben ragadható meg? Erre nem tudok egyértelmű választ adni, Szigeti Lajos könyve sem ad meghatározást. Az viszont tagadhatatlan, hogy a szeretet és a műélvezet között felfedezhető a közös nevező: a szabadság. Hiszen sem a szeretet, sem a szépség befogadása nem tűri a kényszert, mindkettőben az önkéntesség a meghatározó. Ha így fogjuk fel, az esztétikai magatartásban ugyanaz az alapérték, mint az Evangéliumban. Csakis ennek az értéknek mint képességnek a birtokában fordulhat az ember – szabadon és minden kirekesztő megfontolástól mentesen – a Másik, a másság felé, legyen az bárki vagy bármi, ember, tárgy, műalkotás, amiben a másság önmagadra ébresztően, egyszersmind azonosulásra késztetően megnyilatkozik. Ez az érték pedig olyan természetű, mint a szeretet: a legteljesebb odafordulás valamely tárgyhoz, figyelemteli odaadás jószántamból, minden kényszer és a birtokbavétel kísértése nélkül.

Szigeti Lajos könyvében végigkövethető egy bensővé vált imperatívusz: azonosulni azzal, aki elnyerte a hit ajándékát, ám azzal is, aki elveti vagy eltékozolta azt. Erre csak az képes, aki a kommunikációban, a költészetben is át képes élni a minden különbözőség mögötti lehetőséget az azonosulásra. Az azonosulásra a másikkal azon a pusztaságon, ahol közösségre találunk mindenkivel, a Létben való függésünk alapján.

Szigeti Lajos Sándor irodalomfelfogása és esztétikai credója lényegében Sík Sándor esztétikájában és a Pilinszky (illetve Simone Weil) által képviselt modern misztikus gondolkodásban gyökerezik. Sík Sándor örökségére maga is utal egy szemérmes lábjegyzetben: „Sík Sándor a szegedi egyetem Modern Magyar Irodalmi Tanszékének vezetője volt 1929-től 1948-ig, ugyanezt a munkát most e kötet szerzője végzi.” (147.)

Ezzel összefüggésben hermeneutikai felfogását is inkább a teológiai hermeneutika (Bultmann, Pannenberg, Bonnhoefer, Rahner), mint a gadameri irány befolyásolja. A vizsgált költői művek, világok előfeltevésként tételezett transzcendenciaviszonyát a kötet elemzéseiben az új olvasat gazdag, finoman árnyalt észrevételei támasztják alá. A szerző hermeneutikai elveken nyugvó műértelmezéseiben az explication de texte módszerét idéző, alapos analízis szolgálja a részek és az egész viszonyának szövegközpontú feltárását.

Úgy vélem, ezt a sajátos olvasatokat megalapozó elváráshorizontot mint az értelmezések teóriáját kellene a szerzőnek a továbbiakban kifejtenie, már amennyire ki lehet fejteni az olyan üzeneteket, melyeket odaátról, a transzcendens világból, Hermész, a hírhozó közvetít nekünk.

Cs. Gyímesi Éva

 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret