stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A honfoglalás és az Árpád-kor népessége

Az 1995. február 16-án Budapesten megrendezett Népesedéstörténeti Konferencia előadásai. Szerkesztő: Dr. Kovacsics József. (Magyarország Történeti Demográfiája. I.) Központi Statisztikai Hivatal. Bp. 1995. 134 lap

A konferencia a honfoglalás millecentenáriuma alkalmával sorra kerülő akadémiai rendezvények nyitányának is tekinthető: egy olyan munkaülés, amely tovább folytatódik, s amelyen a tárgyalt kérdéskörrel foglalkozó magyar szakemberek kiválóságai vesznek részt. Hogy ez miért történt így, erre a választ az ülésszakot rendező Demográfiai Bizottság elnökének, Klinger Andrásnak megnyitó szavai utalnak. „A honfoglaló magyarság és a Magyarországon élt népek népesedéstörténetének átfogó, tudományos igényű elemzése egy ünnepi ülésen nem végezhető el. Különösen érvényes ez a honfoglalásra és az Árpád-korra, de az egész középkorra is.” A Magyar Tudományos Akadémia nevében szóló Glatz Ferenc a kapcsolatos ülésszak feladatává tette azon „fogódzók”, „biztos pontok” megragadását, „amelyekre a jelen tudománya, a politika és politikai adminisztráció építhet”.

A tanulmányok szerzői arra törekedtek, hogy kimerítő tájékoztatással szolgáljanak a tudomány mai állása szerint az általuk tárgyalt kérdésekről, s egyben újabb olyan adatokkal érveljenek egyik vagy másik álláspont mellett, amelyek a történeti irodalomban, nyelvészetben, embertanban stb. jelentkeztek, természetesen kifejezésre juttatva saját véleményüket is.

Kovacsics József tanulmánya (8–36. lap) summázza az e korra vonatkozó források lényegét, és összefoglalja a honfoglaló magyarság számát illető adatokat, jelezve a honfoglalók és az Árpád-kori népesség számát. Különféle forrásokat idézve megállapítja, hogy a honfoglaló harcosok száma 20 000 és 200 000 között mozgott, a honfoglalók és a velük érkező összes népesség száma 100 000 és 1 300 000 között lehetett. Ez utóbbiaknál a források többsége 500 000-re és 1 000 000-ra enged következtetni. Ezek az adatok különböző kulcsszámokkal való kalkulációk alapján születtek. Tény az, hogy igen nagy a kilengés a legkisebb és legnagyobb lehetséges adat között. Ez bizonyos kételyeket ébreszthet az olvasóban a használt források szavahihetőségét és a számítási módszereket illetően.

A szerző meggyőző elemzést nyújt a régészet és antropológia szerepéről a történeti demográfia tanulmányozásában, valamint a helynevek elemzésének szerepéről a település- és népességtörténeti rekonstrukciókban.

Györffy György (37–41) az új hazába érkező magyarság lehetséges számának a bemutatására szorítkozott. Nemzetközi szinten alkalmazott számítási eljárásokra is utalva arra a következtetésre jutott, hogy „az etelközi magyarok hét magyar és három kabar törzsének a létszáma 500 000 főre, nagyjából félmillióra becsülhető”. A honfoglalás előtti besenyő–bolgár támadás okozta veszteséget a szerző 100 000 főre, a Kárpát-medencében talált lakosság számát pedig kb. 200 000 főre teszi, „mely a beköltözött honfoglalókkal együtt eredményezhette a 10. századi Magyarország lakosságának kb. 600 000 főre tehető számát, ami a természetes szaporodással a 11. század elejére [...] elérte az 1 milliót, majd a tatárjárásig a 2 milliót”.

Gazdag és apró részletességig menő dokumentációs anyagra támaszkodó tanulmányában elemzi az Árpád-kori Magyarország lélekszámát Kristó Gyula (42–95). Számba veszi a témára vonatkozó legfontosabb kiadványokat, összeveti több évtizedes kutatómunkájának eredményeivel, s ennek fényében fogalmazza meg saját véleményét, amely számos esetben eltér Györffy György s más kutatók véleményétől. Nem ritka, hogy a különböző szerzők által megállapított népességszámok igen nagy eltéréseket mutatnak. Ezekben az esetekben önkéntelenül tevődhet fel a kérdés, hogy vajon nem a források interpretálási módja körül vannak-e problémák.

Benkő Loránd (96–105) azt elemzi, hogy az Árpád-kori népességtörténeti kutatásban a helynevek vizsgálata milyen szerepet játszik. Ráirányítja a figyelmet az e téren észrevehető mulasztásokra, amelyeknek korrigálása elsősorban a nyelvtudománytól várható. Hasonlóképpen „A félresiklott helynévmagyarázatok egyik gyűjtőterülete s egyúttal a magyarság korai település- és népességtörténetében tartalmánál fogva szinte kulcskérdésnek bizonyuló problémaköre a személy- és a helynevek viszonya”. Ugyanakkor a törzsnevekből lett helységnevekkel kapcsolatosan is számos tisztázásra váró feladat van.

A honfoglalás kori maradványnépek kárpát-medencei sorsát elemzi Székely György (106–121). Mondanivalójának egyik központi kérdése a római kontinuitás ügye ebben a térségben. Több álláspontra utalva végkövetkeztetésként hangsúlyozza azt a Mócsy András régész által is képviselt nézetet, miszerint „...a római birodalom visszaszorulása a »római« lakosság elmenekülésével vagy elhalásával járt együtt [...] a népvándorlás első századaiban az őslakosság felszívódott”. A szerző hangsúlyozza, hogy a fenti állásponttal szöges ellentétben áll Constantin C. Giurescu és Dinu C. Giurescu román történészek nézete. Eszerint Dáciát csak a jómódú rómaiak hagyták el, s a „népesség nagy része, jelesen mezőgazdák, állattenyésztők, kézművesek, bányászok, városi szegények visszamaradtak, és zavartalanul végezték mindennapi dolgaikat. Az új uraknak, a foederatiként jövő gótoknak fizettek járandóságokat, de ezek kisebbek voltak, mint amit a birodalmi hatóságok kivetettek.” A román szerzők szerint a dákorománok többsége visszamaradt a Duna–Kárpát-térségben, mikor a vándor népek elözönlötték őket. Ezt a nézetet egyébként napjaink román történetírása is vallja. A tanulmány a továbbiakban felvázolja a vándorló népeknek a Kárpát-medencében játszott szerepét.

László Gyula (122–126) a kettős honfoglalásról rajzolt rövid vázlatában újból hitet tett ismert elméletének helytállósága mellett, de egyben nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy további kutatások megerősítik az általa vallottakat.

A kiadvány Éry Kinga rövid közlésével zárul (127–130), amely a honfoglalás és Árpád-kor népességének antropológiai vizsgálódásaival kapcsolatos eredményeket summázza, s az e téren mutatkozó újabb feladatokra utal.

Magyari András


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret