stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Benkő Loránd

Ezeréves küzdelem a magyar nyelvért*

1. A nyelvek sorsa a történelem játékszere. Minden egyes önálló nyelv élete függvénye annak, hogyan alakul ama társadalom története, amely a kérdéses nyelvet anyanyelvként beszéli. Elsődleges kritériumokként: hogy milyenek voltak, illetve hogyan változtak az adott nyelvközösség gazdasági, társadalmi, művelődési, politikai viszonyai, milyen volt mindenkori geopolitikai helyzete; másodlagos kritériumokként, az előbbiek függvényében is: hogyan alakult lélekszáma, milyen volt az idegen hatásokkal szemben egyfelől a felvevő, másfelől az ellenálló képessége, milyen volt népi, majd nemzeti összetartozási tudata, hogyan alakult irodalma, miként működött nyelvéért való cselekvőképessége stb. stb. Efféle tényezők tették a nyelveket történeti kategóriákká, a kialakulás, a fölfelé fejlődés és virágzás, valamint a hanyatlás vagy éppen az elhalás viszonylataiban.

Ennek megfelelően minden nyelv életében voltak, vannak, lesznek kritikus időszakok akár negatív, akár pozitív értelemben, amelyeket a nyelv vagy átvészel, vagy nem, illetőleg amelyek vagy továbblendítik a fejlődés útján, vagy visszavetik abban. Hogy a nyelvek sorsa mennyire kritikus, azt jelezheti, hogy a világnak a mát megért több ezer nyelvénél nyilvánvalóan sokkalta nagyobb az elpusztult nyelvek száma; de például Európa ismert történetében vagy legalábbis nyelvészetileg megismerhető történetében is nyelvek hosszú sora tűnt el nyomtalanul vagy „kedvező” esetben is csak írásos emlékekben fennmaradva. Ám a jelenben, szemünk láttára is halnak ki nyelvek. Nem nehéz ilyeneket megjelölni akár rokon nyelveink között is: a finnugor eredetű vepsze, vót, izsór, lív nyelvet már csak nagyon-nagyon kevesen és egyre felejtve beszélik; de erre halad legközelebbi rokon nyelveink közül is a vogul, sőt egyre inkább az osztják; hogy a távolabbi rokon nyelveink, a kis szamojéd nyelvek egész sorának a gyors pusztulásáról ne is beszéljünk; némelyiküket már csak néhány tucat idős ember ismeri.

Bizony szinte azt lehet mondani, hogy szerencsés történelmi körülményeknek kellett érvényesülniük, s nemegyszer kritikus helyzetek sorát is átvészelniük, hogy nyelvek máig fennmaradjanak, sőt a jelenben is életerővel érvényesüljenek. A mi nyelvünk föltétlenül azok közé tartozik, amelyek nagyon nehéz történeti helyzetek sorozatán mentek át mai létükig. Anyanyelvünk kritikus életszakaszai természetesen nem voltak egyforma  jellegűek: nem hordoztak mind azonos mérvű veszélyeket, változatos okok, körülmények idézték fel fenyegetettségüket, túlélésük lehetőségei is más-más tényezőktől függtek. Egyben azonban azonos láncolatra fűződnek: mai magyar nyelvünk léte mindenkori legyőzésük eredménye.

Anyanyelvünknek e sorsalakító szakaszairól szeretnék a következőkben a rendelkezésre álló idő kereteiben valamiféle átnézeti képsort felvillantani, bízva abban, hogy e kurta szemle sem lesz talán tanulság nélküli a jelen számára.

2. Már honfoglalásunk is jó nagy időtávolságra van a mától, de a magyar nyelv élete ennél sokkal hosszabb időt fog át. Hangsúlyozom, hogy a magyaré, hiszen nyelvünk a honfoglalás előtt már jó másfél ezer, de inkább kétezer évvel azelőtt elvált legközelebbi nyelvrokonainktól is, s azóta éli a maga külön, önálló (tehát már nem finnugor nyelvközösségi) életét, saját, magyar nyelvi jelleggel, saját belső nyelvi törvények szerint továbbalakulva. Ennek a nyelvrokonainktól való igen régi elszakadásnak a következménye, hogy a honfoglaló magyarság a megértés egyetlen tényezőjét tekintve sem tudott volna már érintkezni akár legközelebbi nyelvrokonainkkal sem. Ez persze csak elvi síkon értendő, hiszen ekkorra már régen megszűnt az ilyen érintkezésnek a földrajzi és történelmi lehetősége.

Ugyancsak ennek a nagyon régi önállósulásnak a következménye, hogy a magyar nyelv a maga mintegy három évezredes múltjával régebbi idő óta éli külön életét, mint a legtöbb európai nyelv, beleértve minden mai minket környező nyelvet is. Ha anyanyelvünk nem is olyan „ősnyelv” típusú nyelv, mint – mondjuk – a baszk, a grúz, az ír stb., időbeli európai párjait körülbelül az örmény, a latin, a görög, az albán körében kell keresni.

A már önálló magyar nyelv honfoglalás előtti időszakának korábbi, hosszabb, mintegy másfél évezredes szakaszáról a mögötte levő történeti körülmények részleteit tekintve vajmi keveset tudunk. Annyit azonban valószínűsíthetünk, hogy a magyarság valahol az Urál déli vidékein nyelvileg sem lehetett valami nyugalmi helyzetben, tekintve annak a területnek a közelségét, ahol a steppei népek vándorútjai és a kelet–nyugati kereskedelem fő útvonalai vezettek, s ahol nyelvi környezetét már merőben idegen nyelvek tették ki. Nyelvi történetünk első nagy vívmányának tekinthető, hogy ezt az irdatlan nagy időt népünk – ma már beláthatatlan megpróbáltatások közepette is – eredeti nyelvének teljes megtartásával volt képes áthidalni.

A honfoglalás előtti néhány évszázadról már biztosabban tudjuk, hogy a magyarság részben iráni, de főként török nyelvű népek közvetlen környezetébe került, és nem maradhatott érintetlen azok kulturális és társadalmi-politikai és ezekkel szorosan együtt járó nyelvi befolyásától. S mint tudjuk, a magyarságról ekkor le is váltak saját nyelvi néprészlegek, s csatlakoztak is hozzá idegen nyelvűek (pl. a valószínűleg török nyelvű kabarok). Az olyan nagy kultúraváltások és századokon át erősen ható nyelvi érintkezések, mint amilyeneken a magyarság ez időszakban átment, gyakran alapjaiban rendítik meg a nyelvi viszonyokat. A népvándorlás számos népének nyelve el is tűnt ekkor itt, a pontusi térségben. A magyar nyelvvel nemcsak hogy ez nem történt meg, hanem eredeti mivoltát szinte érintetlenül megőrizte továbbra is, a viszonylag erős török szókincshatás nyelvünk alapszerkezetét nem érintette. Azok a régi nézetek, amelyek ez időszakban népünk magyar–török kétnyelvűségéről szóltak, hibás értelmezéseken alapulnak, a mai nyelvtudomány tükrében egyáltalán nem tarthatók.

A honfoglalással a nyelvi krízisnek új lehetőségei álltak elő. Nem nehéz megállapítani, hogy a nomád-félnomád kultúra huzamosabb fenntartásával, a korábbi társadalmi-szervezeti viszonyok továbbvitelével a magyarság nyelvileg is ugyanarra a sorsra jutott volna, mint mindegyik nomád nép, amely előtte (pl. hunok, avarok, bolgár-törökök) vagy utána (pl. besenyők, úzok, kunok) e régiókba költözött. De az államszervezet kiépítése, a kereszténység felvétele, a nyugati kultúrkörbe valón fokozatos bekapcsolódás számunkra nemcsak a nyelvi megmaradás szempontjából jelentett válaszutat, hanem nyelvünk továbbfejlődési iránya, jellege tekintetében is. E viszonylatban döntő jelentőségűnek kell tartanunk a nyugati, római kereszténységhez és nem a bizáncihoz való csatlakozásunkat, ami nyelvünk szorosabb értelemben vett európaiságának, továbbá írásbeliségünknek az alakulását is alapvetően meghatározta.

A honfoglalással kemény próba elé került nyelvünk egy másik vonatkozásban is. A létszámban inkább negyed-, mint félmillióra tehető magyarság e beköltözéskor nem tudta kitölteni a Kárpát-medencét, s amellett megszállt területein is szinte mindenütt idegen, főként szláv nyelvű lakosságra települt rá. Ennek a népünk létszámához képest meghatározhatatlan, de a helynevek tanúsága alapján összességében tetemes mennyiségű, egyes vidékeken ritkább, másutt sűrűbb szlávságnak a nyelvi felszívása a magyarok megszállta területeken aránylag hamar, egy-másfél évszázad alatt megtörtént. Ez sem volt kis nyelvi teljesítmény, sőt kimenetele akár másként is eldőlhetett volna, főként ha arra gondolunk, hogy némileg hasonló helyzetben a balkáni szlávságra rátelepült hódító, török nyelvű bolgár-török népesség maga olvadt bele a szláv nyelvi szubsztrátumba, igaz, hogy ott e folyamatot a szlávsághoz kapcsolódó korai bizánci kereszténység is befolyásolta.

A tatárjárás a Kárpát-medencében földrajzi és gazdasági-politikai helyzeténél fogva éppen a magyar nyelvű népességnek óriási vérveszteséget okozott. Ez azonban nyelvi katasztrófával kevésbé fenyegetett, a középkori erős magyar állam e nyelvileg is ható csapást viszonylag könnyen kiheverte. Sőt tulajdonképpen a középkorban szilárdult véglegessé és maradt fenn népnyelvi-nyelvjárási szinten egészen napjainkig az a magyar nyelvi egység, amely nyelvünket a hasonlóan nagy területen beszélt más nyelvekhez képest szinte egyedülállóvá teszi Európában: a magyar közösségből kulturálisan és nyelvileg is jó ideje kiszakadt csángó kivételével a legtávolabb eső magyar nyelvjárások beszélői is mindig tökéletesen megértették és megértik ma is egymást, a csekély szótani különbségek e tekintetben nem lényegesek.

A XVI. századtól főként írott, irodalmi nyelvünkben kialakulni kezdő magyar sztenderd számára a török hódoltsággal, illetőleg az ország három részre szakadtával éppen ezen a nyelvi szinten, az egységes magyar nyelviség dolgában keletkezett fenyegető veszély, mégpedig két oldalról is: egyfelől a hódoltsági terület magasabb igényű nyelvi fejlődése lemaradásának, másfelől az önállósodó Erdély magyar nyelve távolodásának lehetőségével. De ezt a fenyegetést is áthidaltuk: több szerencsés tényező vált ugyanis a negatív hatások érvényesülésének akadályává. Az akkori magyar értelmiség, az úgynevezett magyar deákság népi összetartozás-tudatával, illetőleg ebben az anyanyelv meghatározó szerepének felismerésével nagyon következetesen törekedett egységes magyar írásgyakorlat kialakítására. Ezt a törekvést a magyar reformációnak az anyanyelvet egyházi-iskolai-irodalmi szinten előtérbe állító szerepe (a Károli-biblia nagy nyelvi hatása, a református kollégiumok hathatós működése stb.) és az erdélyi magyar protestantizmusnak a magyar protestantizmus egészéhez nyelvileg is szoros kapcsolódása más oldalról támogatta. És ennek az egységes magyar nyelvi norma, az egységes magyar nyelvi ideál felé való tudatos haladásnak az ellenreformáció nemhogy nem állt nyelvileg útjában, hanem mindenekelőtt a magyarság összetartozását annyira szívén viselő Pázmány Péter érdeméből a pozitív folyamatot tovább segítette, erősítette. Hogy a magyarság tudatába milyen erősen és huzamosan ivódott bele a nyelvi összetartozás fontossága, azt jól jelzi, hogy még a XVIII. század végén is a megalakuló Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság programtervezete kiemelten írta elő az afölött való őrködést: az erdélyi magyar nyelv el ne távolodjon a közmagyar nyelvi használattól.

Mindezen múlhatatlan érdemű igyekezetek mellett is a XVII. és főként a XVIII. század a magyar nyelvvel szemben új nyelvi kihívások időszakát hozta el. Azokon a nyelvi színtereken, amelyeken a megszilárduló közélet országos jelleggel folyt (politikai és társasági élet, közigazgatás, tudomány, magasabb szintű oktatás stb.), részben a latin, részben a német nyelv foglalta el állásait egészen odáig menően, hogy közszíntéren hovatovább magyar nyelven boldogulni már egyáltalán nem is lehetett. Ennek nemcsak az lett az ára, hogy a magyar nyelv némelyek szépirodalmi anyanyelvi buzgólkodásán kívül jórészt a mezővárosok, falvak, tanyák szintjére szorult, hanem anyanyelvünk a különféle közéleti szerepek betöltési képességében a kifejezőkészség, a frazeológia, a stilaritás tekintetében is egyre hátrább maradt. II. József  hírhedt nyelvrendeletei már csak a jogi pecsétet tették rá erre a helyzetre. És ekkor a magyarság ügye iránti elkötelezettségről ismét a kor szellemi legjobbjai tettek fényes bizonyságot. A mellett a politikai harc mellett, amely a jozefinizmus után a magyar nyelv jogaiért megindult és több évtizeden át váltakozó erővel és eredményességgel Széchenyi és Kossuth idejéig és személyes részvételéig eltartott, elsősorban a magyar írók és grammatikusok fellépésének lett eldöntő nyelvi jelentősége (ez időben író és grammatikus sem személyekben, sem működési jellegben nem vált úgy szét, mint később). A kor nagy haladó szellemi eszmeáramlatának, a felvilágosodásnak a nyelvi törekvéseit olyan, a nyelv dolgait mélyen értő és az anyanyelv ügyéért cselekedni kész és tudó személyiségek, mint Kazinczy, Révai, Verseghy úgy vitték át az elvi alapozás és a gyakorlati megvalósulás hazai területére, hogy a kor akkori magyarországi viszonyaihoz képest csodálatos szervezettségű, együttmunkálkodású, hatásfokú nyelvfejlesztő mozgalmat bontakoztattak ki. A reformkor mindezt szervesen és töretlenül vitte tovább.

A közismerten nyelvújításnak nevezett mozgalom sokkal több volt a szókincs, a frazeológia gyarapításánál: az akkori művelt európai nyelvek szintjére emelte anyanyelvünket, a magyar nyelvi sztenderd fejlődésében lényegében teljesen megszilárdította az irodalmi nyelvi normát és nyelvi eszményt, és megindította egy egységes magyar társalgási nyelv kialakulásának folyamatát. Ez a korábbi állapothoz képest viszonylag rövid idő alatt óriási mérvű nyelvi átformálást, megújulást hozó magyar nyelvi-irodalmi-társadalmi mozgalom szinte párját ritkítja Európában, intenzitásban és hatásfokban talán csak a kor német és cseh nyelvi mozgalmai mérhetők valamennyire hozzá. Nyelvi ébredésünknek e gyönyörű korszakai: a felvilágosodás kora és a reformkor nemcsak a magyar nyelv fejlődésének a korábbinál sokkal magasabb szintjét hozták el, hanem ami talán még ennél is fontosabb volt: új életre keltették a magyarság már szunnyadni kezdő nyelvi öntudatát. A felvilágosodás korának és a reformkornak ez a krízisből virágzást hozó nyelvi fordulata alapozott meg minden további magyar nyelvi fejlődést, benne elsősorban és legnagyobb értékűen azt a betetőzést, mellyel múlt századi klasszikusaink, Vörösmarty, Petőfi és Arany anyanyelvünket azóta is felülmúlhatatlan esztétikai szintre, csodálatos magasságokba emelték.

A millenniumi időkben úgy látszott, hogy a magyar nyelv a külső és belső nyelvi viszonylatokat tekintve egyaránt fejlődésének egyenes, kedvező szakaszába jutott. A további idők azonban nem egészen ezt igazolták: nyelvünkre újabb és legújabb életszakaszaiban új veszélyek súlya nehezedett és nehezedik.

Horderejét és magában rejtő következményeit tekintve a trianoni békeszerződést, majd ennek a második világháború utáni megismétlését kell itt mindenekelőtt számba venni. A Monarchia utódállamaiba szakadt többmilliós magyarság sokrendbeli politikai-kulturális hátrányain belül nyelvileg is a szó szoros értelmében kisebbségi helyzetbe került, kiszolgáltatva az új államok lényegében egyívású, azonos törekvésű, visszaszorító szándékú művelődési-nyelvi politikájának. Ennek a napjainkig tartó, sőt az újabb időkben jól érezhetően még szigorodó nyelvpolitikának következményeként a szülőföldjét ugyan el nem hagyó, de határainkon kívül rekedt magyarság már helyzeténél fogva is egyre inkább háttérbe kerül a nyelvi közéletben, amit nagymértékben súlyosbít anyanyelvi művelődése kulturális lehetőségeinek szűkülése, főként pedig az anyanyelvi iskolázásban való fokozatos térvesztése. A többrendbelileg hátrányos nyelvi helyzet, a korlátozott nyelvi használati lehetőségek, a familiáris szintre szoruló anyanyelvi gyakorlat a szükségszerű és önmagában természetesen kommunikációs értéket képviselhető kétnyelvűségen át törvényszerűen visznek a nyelvi önbizalom csökkenése, a nyelvi asszimiláció, az anyanyelvvesztés felé, mindenekelőtt a jövő nemzedékek, a fiatalság körében.

Itt is van azonban egy olyan mozzanat, amely ezeknek az anyanyelvünk egésze számára is egyértelműen kedvezőtlen folyamatoknak a sodrában a pozitív oldalt képviseli. Ez pedig az, hogy az egységes magyar köz- és irodalmi nyelvi norma, a magyar nyelvi sztenderd mint nyelvi eszmény ma is töretlenül él a határokon kívüli magyarság tudatában és érvényesül nyelvi gyakorlatában, akadályaként a külön államokba szorult magyar nyelvűek számára potenciális veszélyként fentálló nyelvi eltávolodásnak, különfejlődésnek. Olyan tényezők hatása mellett, mint a turizmus, a rádió, a televízió stb., ebben meghatározó érdeme van annak a magyar értelmiségnek, amely a magyar nyelvi egység tudatos őrzését, az ahhoz való következetes ragaszkodást minden környező államban feladatának tekintette, és egységes magyar nyelvi normákhoz igazodó nyelvművelő munkával, egységes magyar írásgyakorlat elfogadásával hathatósan támogatta. Az erdélyi magyar értelmiségnek, melyre a Magyarország mai határain kívüli legnagyobb magyar nyelvű népcsoport nyelvi oltalmazásának és vezérlésének a szerepe hárul, különösen kiemelkedő fontosságú, Erdélyen messze túlsugárzó értékű feladata az összmagyar nyelvi egység ügyének az istápolása. A nyelvtörténész jóleső érzéssel állapíthatja meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség ezt a feladatát eddig múlhatatlan történelmi érdemmel, példamutató felelősségérzettel látta el, s bizonyára ezt teszi a jövőben is.

Legújabban szórványosan tapasztalhatók Magyarország határain belül és kívül is olyan, sajnálatosan a nyelvtudomány köntösébe bújtatott kísérletek, amelyek a magyar nyelv egysége országok szerinti, határok szabdalta szétesésének az elméletét próbálják hirdetni. Mindnyájunk közös ügye, hogy ezek a szándékok sem a magyar nyelvtudományon belül, sem a szélesebb magyar beszélő közösség körében ne kaphassanak erőre, s az egy és oszthatatlan magyar nyelvet és az azt őrző, ápoló nyelvi magatartást ne veszélyeztethessék.

A magyar nyelv mai és eljövendő sorsának alakulásában magától értetődően „belföldi” nyelvhasználatunk a legdöntőbb tényező, annál is inkább, mivel a mai magyarországi nyelvi jelenségek természetes mintául szolgálnak a határokon kívüli magyar beszélők számára is.

Sajnos, ez a minta több mint problematikussá látszik alakulni. Egyfelől a nyelvhasználatot is erősen befolyásoló világjelenségek elől mi sem tudunk kitérni: a humán műveltség és fogékonyság visszaszorulása, a durvaság eluralkodása, a modern élet rohanó, hajszoló sodra és megannyi más külső hatás mind-mind lecsapódik a mi nyelvünkben is. Sőt a kis népek nyelvének e tekintetben fokozott védtelenségét nyelvi ellenálló képességük jól érzékelhető gyöngesége még tetézi is, pedig a mi nem indoeurópai eredetű nyelvi rendszerünk különösen kevéssé alkalmas válogatás, idomulás nélkül beözönlő idegen nyelvelemek fogadására. Az orosz nyelv hatása ellen még csak védelmezett bennünket e nyelvnek enyhén szólva nem nagy társadalmi népszerűsége, az angol nyelvi hatás azonban mára már a külföldmajmolás, sznobizmus révén is gátat szakított: a közbeszéd jelenségein kívül elegendő Budapest utcáin végignézni, a cégtáblák, feliratok, hirdetmények erről önmaguk vallanak. Másfelől társadalmunk zavarodottsága, dekadenciája külön is kedvez a nemtörődöm, hevenyészett, odavetett nyelvhasználatnak, nemkülönben az ízléstelenségnek, durvaságnak, trágárságnak, melyek az alacsonyabb rendű közhasználatnak ma már igen széles mezejéről mind magasabb nyelvi szintekre is beszüremkednek. Nyelvművelőink minden dicséretes munkálkodása, igyekezete is kevés ezek ellensúlyozására, mivel e nyelvi tünetek mélyén a nyelvtudomány hatókörét messze túlhaladó társadalmi jelenségek húzódnak meg. A nyelvésznek persze kötelessége, hogy figyeljen és kendőzés nélkül figyelmeztessen arra: nyelvünk élete egy veszélyes szakaszának újra részesei vagyunk.

3. Anyanyelvünk története legfontosabb fordulóinak e rövid szemléje nemcsak azt tanúsítja, hogy a magyar nyelv sorsa mindenkor szoros függvénye volt népünk és nemzetünk történeti körülményei alakulásának, hanem bizonysága annak is, hogy az a mindenkori tudati és érzelmi viszony, amely nemzetünket anyanyelvéhez kötötte, maga is alakító tényezője volt és marad történelmünknek. Ennek az a jól ismert, egyszerű oka, hogy a nép és a nemzet összetartozásának, sorsközösségének egyik legalapvetőbb kifejezője, egyúttal biztosítéka és fenntartója az anyanyelv közössége. Pontosabban az a tudat, élmény és érzelem, amelyet az anyanyelvünkhöz való kapcsolat, anyanyelvünk öröklése, birtoklása, használata, hasznossága, nélkülözhetetlensége fejleszt ki bennünk, amely ugyan legegyénibb tulajdonunk, de ugyanakkor egy közösséghez is a legszorosabban fűz bennünket. Magyar nyelvünkhöz fűződő viszonyunkban áttételesen benne van kötődésünk szülőföldünkhöz, családunkhoz, a közös sorsunkban osztozókhoz és azt vállalókhoz, anyanyelvünk közvetíti közös műveltségünket, hozzákapcsol közös múltunkhoz és hagyományainkhoz.

Mint láttuk, az a tudati-érzelmi kapcsolat, amellyel a magyar nép, majd nemzet anyanyelvéhez mindenkor ragaszkodott, amellyel féltette, ápolta, fejlesztette, ahogyan a bajban legjobbjait harcba küldve mindig kiállt és cselekedett érdekei védelmében, óvta meg nyelvünket annyiszor és annyi különböző formában felbukkanó veszedelmeitől. Ez a sokszoros történelmi tanulság adhat okot és alapot arra, hogy anyanyelvünk ügyére továbbra is ne csupán bizakodva tekintsünk, hanem érte – ki-ki a maga területén és lehetőségei szerint – tegyünk is. Ahhoz persze, hogy anyanyelvi tudatunk és hozzá kötődő érzelemvilágunk nemzettudatunknak szerves része és ezáltal nemzeti létünknek, fennmaradásunknak fontos tényezője lehessen, ismerni kell nyelvünknek azt a történeti szerepét, amelyet a magyarság életében eddig betöltött és betöltésére a jelenben és a jövőben is hivatott. Ha ehhez a történeti megismeréshez előadásom valamivel is hozzájárult, már nem volt hiábavaló.

 



* Elhangzott a Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Ormos Zsigmond Közművelődési Társaság rendezésében Temesvárott, 1996. május 30.–június 1-jén Történelmünk a Duna-medencében címmel megtartott, a honfoglalás 1100. évfordulójára emlékező történelemszemináriumon.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret