stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Magyar Európa-történet

Európa története. Szerk. Gunst Péter. Szerzők: Orosz István, Papp Imre, Pósán László, Barta János,
Mózes Mihály, Tokody Gyula, Menyhárt Lajos, Gunst Péter. Debrecen 1993. 432 lap.

Európa történetének megjelentetésével a magyar történettudomány újabb szintézise fekszik előttünk, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Egyetemes Történeti Tanszékének munkája.

A szintézis írói szakterületünk legjobb hagyományait követték. Noha nemzetközi kitekintésnek sohasem volt híján művelődésünk, különösen a múlt század végével érezte feladatának történettudományunk, hogy egyetemes történeti alkotással álljon elő. Népszerűsítő munkák és fordítások után a Marczali Henrik szerkesztette, 1898-tól megjelenő impozáns Nagy Képes Világtörténetet kell kiemelnünk, amely azóta is a legterjedelmesebb ilyenszerű összefoglalásunk, s szakköröknek és nagyközönségnek egyaránt jó tájékoztatást nyújtott. Ugyanígy jelentős a Kolozsvári Egyetem termékenységéről és élénk szellemiségéről ismert professzorának, Márki Sándornak négykötetes munkája, az egyetemes ókor, középkor, újkor és legújabb kor történetéről (1912). Csak a legjelesebbeknél maradva, idézzük fel a Hóman Bálint–Szekfű Gyula–Kerényi Károly szerkesztésében 1935–1936-ban megjelent Egyetemes történet négy vaskos kötetét, kiváló szerzőgárdájával.

Az utóbbi fél évszázadban azonban Az emberiség történetén (1963) kívül világtörténeti szintézis Magyarországon nem született; ez annál sajnálatosabb, mert Nyugaton a történelmi múlt összefoglalásában kiemelkedő eredmények jelentek meg. Pedig a magyar történészekben folyamatos volt az ilyen irányú érdeklődés. Az MTA Történettudományi Intézete, a budapesti, szegedi, debreceni és pécsi egyetemek egyetemes történeti tanszékeinek szakemberei számos önálló kiadványban, könyvben, jegyzetben, sorozatban, folyóiratban a legváltozatosabb formában foglalkoztak a kérdéssel. Külön monográfiákat szenteltek egyes országok, sőt kontinensek történetének bemutatására, nagy horderejű korok és események, jelentős személyiségek életrajzának és értékelésének megírására. Ismeretes, hogy a központi szakfolyóiratok, a Századok, Történelmi Szemle, Hadtörténeti Közlemények, Levéltári Közlemények, Agrártörténeti Szemle stb. mindig súlyt helyeztek az egyetemes-nemzetközi kitekintésre, sőt az MTA Történettudományi Intézete Világtörténet már régóta külön sajtóorgánumban kíséri figyelemmel az egyetemes történelem kérdéseit, felveti a kérdéseket, bemutatja a külföldi eredményeket, s bekapcsolja a magyarországi történészeket a nemzetközi tudományos vérkeringésbe.

A szélesebb kitekintés a magyar történeti összefoglalásokból sem hiányzott, de annak egyértelmű, összehasonlító módszerrel történő beépítése az egyetemes fejlődésbe, elsősorban kontinensünk múltjába a Magyarok Európában című négykötetes sorozattal valósul meg (szerzői: Engel Pál, Szakály Ferenc, Kosáry Domokos és Glatz Ferenc). „A sorozat a magyar történelmet az eddigi összefoglalásoknál nagyobb kitekintésű európai beágyazottsággal adja elő” — írja a korszerű szemléletű és módszerű vállalkozást szerkesztő Glatz Ferenc. Reméljük, hogy mindez távlatilag megtermi gyümölcseit és múltunk szervesen, szerepéhez méltó módon épül majd bele a külföldi egyetemes történeti művekbe.

Ám nemcsak világtörténeti szintézis, hanem Európa története dolgában is gyengén állunk. Pedig kontinensünk múltjának bemutatásában immár háromszázados nyugati hagyománnyal rendelkezik tudományunk, s annak híre diákjaink egyetemjárása révén hozzánk is eljutott. Egyikük, az erdélyi Körmőczi János Göttingenben Európa története politikai tekintettel címmel G. Chr. Gebauernek (Gebaverus) J. G. Meusel által átdolgozott, igen sikeres munkája alapján (Anleitung zur Kenntniss der europaeischen Staatenhistorie, amely 1775–1816 között hat kiadást ért meg) kéziratot állított össze. Ebben megemlékezik arról, hogy Európa históriájának első megírója az úttörő Samuel Puffendorf volt, aki 1680-ban kiadott munkájával szerzett magának hírnevet; Gebauer és Meusel csak követték őt. Az államismereti iskola jelentős központjában, Göttingában, a felvilágosodás századának végén L. T. Spittler adta elő az európai országok történetét, amit Körmőczi is hallgatott és jegyzetelt. A történeti megközelítésnek az a módja a múlt században több országban is nyilvánosságot nyert.

Századunkban a legismertebb ilyen munka talán H. A. L. Fisheré (magyar fordítása: Európa története. Bp. 1930; a kiadó pótlólag Magyarország történetét illesztette hozzá Balla Antaltól). Fisher munkája már az európai gondolat szellemi légkörében fogant, ami, ha akkor nem is, de a II. világháború után felerősödött és Nyugat-Európában hatékony gazdasági és politikai eredményekhez vezetett. Ezt az irányulást — minden eredménye ellenére — a történelemtudomány nem tudta kellőképpen követni. Európa kettéosztottsága, politikai előítéletek, nemzeti tendenciák, régi beidegzettség, objektív értékítélet kialakulatlansága egyaránt hozzájárult ehhez a helyzethez.

Különösen ezért tiszteletre méltó a debreceni historikusok kezdeményezése Európa történetének megjelentetésére. Modern szemlélet és módszer, szintetizáló készség, az összehasonlítás, az értékek és tendenciák elsődleges kezelése és érvényesítése a múlt feltárásában: ezek a szerzők legfőbb törekvései. A kontinens egésze érdekli őket, szemben Fisherrel, aki csak az ó- és középkort tárgyalja. Elődjüktől eltérően Európa történetének új szintéziséből az ókor kimaradt, s csak a középkortól, az V. századtól kezdődik a kontinens fejlődésvonalának felrajzolása.

„Ennek a rövid, tömör összefoglalásnak az a feladata, hogy áttekintő képet adjon az európai történeti fejlődés fő vonalairól, lényegéről. Elsősorban annak a sajátos történeti fejlődésnek az összetevőit, egyes fontosabb lépcsőfokait, csomópontjait kívánja bemutatni, amelyek oda vezettek, hogy mára fokozatosan egyetlen társadalmi-gazdasági rend, nevezetesen az európai válik uralkodóvá a világ egészén (az észak-amerikai az európai átültetésének a terméke), s a világ többi kontinensének népei gyakorlatilag nem tehetnek mást, mint így vagy úgy ehhez alkalmazkodnak — ha nem akarnak megsemmisülni, ha eredeti sajátosságaikat legalább részben meg akarják őrizni” — írja a kötetet szerkesztő Gunst Péter.

A szerzők szemléletében Európa nem földrajzi, hanem történeti kategória; a fejlődés egy nyugati magból fokozatosan bontakozik és terjed ki az Urálig. Azok az előzmények, gyökerek, az egyes etnikumok kezdeti vívmányai képviselik a kiindulópontot, amelyek együttesen, egymással összefonódva alakítják az egész kontinens fejlődését. A hangsúly nem az eseménytörténetre, egyes országok történetére, hanem a különböző korok átfogó elemzésére, a jellemző vonások kiemelésére esik. A Bevezető szakítást ígér az Európa-centrikussággal, és „a világ egésze felőli” megközelítést hangsúlyozza. A könyvben töretlenül érvényesül az az elméleti vonal, amely szerint Európa történeti modelljét minden tagoltsága és sokszínűsége ellenére összefüggő egységnek kell tekintenünk.

A kitűzött cél a könyv tíz fejezetében valósul meg. A hozzá fűzött Függelék a tizenegyedik, s ezt kronológia és bibliográfia követi. Már a fejezetcímek a lényegre tapintanak, így mindjárt Az európai fejlődés alapjai c. kezdőfejezet (Gunst munkája). Annak, hogy a XVI. századtól Kínával szemben Európa döntő módon előretört, a lényege a kelta, germán és antik (görög-római) világ technikai, gazdasági-jogi-ideológiai vívmányainak egybeolvadása. A nyugati modell fölényét a magántulajdon kialakulása és a római típusú kereszténység egyénre, pluralizmusra építő jellege hozta, míg a kontinens keleti felén az államnak alárendelt egyház, számos közösségi tulajdonforma, erősen központosított despotikus államvezetés érvényesült, s mindez nehezítette a társadalmi tagozódást. Következésképpen Nyugaton jelentős városok, kereskedelmi-ipari központok alakultak, országos arányuk-súlyuk rohamosan növekedett, amihez képest Kelet-Európa jócskán lemaradt. A nyugati modell fölényét a XVI. századtól „a gyorsuló fejlődés, annak technikai, technológiai következményei” biztosították Európában, sőt az egész világon. Közép-Európában egy Nyugat és Kelet között elhelyezkedő „átmeneti modell” jelentkezett (itt a szerző megállapításai szerencsésen ötvöződnek Bibó István és Szűcs Jenő egyes tételeivel). A különbségek ledolgozása azóta is folyik.

A fejlődésvonal irányát követi a későbbi három fejezet: A mediterrán birodalomtól Európáig, A feudális Európa és A rendi korszak Európája. Itt — a tulajdonképpeni középkor történetét bemutató részeknél — a neves historikusé, Orosz Istváné az oroszlánrész, mellette pedig Pósán László és Papp Imre jeleskedik. A korszak olyan alapkérdései mellett, mint a feudális gazdaság és társadalom, rendiség és rendi monarchia, kézműipari „forradalom” és agrárátalakulás, olyan címekben, mint Kísérletek az egyetemes Európa fenntartására és kiterjesztésére, Európai művelődés a skolasztika jegyében, minduntalan felelevenedik a könyv általános irányvonala.

Hogy mennyire célra törő a kötet, azt mutatja a lényeget tükrőző V. fejezet: A modern Európa hajnala (írói: Barta János, Pósán László és Papp Imre). Mivel az újkorban járunk, itt olvashatunk az abszolutizmusról, a korai gyarmatosításról, reneszánszról, reformációról, katolikus megújulásról és barokkról. Az ide tartozó Ész évszázada jelzi, hogy következik A gazdasági-társadalmi átalakulás és polgári forradalmak fejezete (VI.). Hiszen a felvilágosodás és polgári forradalmak, természettudományok és ipari forradalom közt vitathatatlan az összefüggés, és valóban A modern Európába jutottunk (ezt Gunst Péter jegyzi, míg a címadó fejezetben Mózes Mihály és Papp Imre a munkatársai). Hiába próbált szembefordulni vele A Szent Szövetség Európája (VII. fejezet). Mennyire találó a záró részbe foglalt értékelés: „Amíg az angol befolyás a feudalizmus bomlását, majd az ipari forradalom kibontakozását, a politikai és szellemi életben pedig a liberalizmus térhódítását segítette elő, az orosz befolyás a polgári átalakulás legfőbb kerékkötőjévé vált a kontinensen. A Nyugat- és Kelet-Európa közti távolság fenntartásában a Habsburg Birodalomnak és Poroszországnak is része volt.” Tokody Gyula megállapításai ezek, aki a VII. és VIII. fejezet megírásában a java részt vállalta, mellette meg Gunst Péter, Mózes Mihály és Papp Imre írta az egyes részeket.

A VIII. fejezet gazdasági irányulást sejtet (Az ipari forradalom Európája), a valóságban azonban a politikai kérdések nyomulnak előtérbe (az előbbiek Gunst, az utóbbiak: az 1849 utáni nemzetközi erőviszonyok, a nemzeti államiság, Európa a századvég és századforduló idején, az első világháború Tokody Gyula és Menyhárt Lajos írásai). Két summás összegezés gyorsan vezet napjaink felé: A versailles-i rendszer Európája és A II. világháború (IX. és X. fejezet). Végül a XI. záró fejezetben (Függelék: Európa 1945 után) a „két tábor” keserves évtizedei után az új, egységes Európa felé vezető utat vázolja fel Gunst Péter.

A könyv írói egyetemi oktatók, munkájuk sok évtizedes tapasztalatra vall. A könyv felépítése és szerkezete, fejezetei és alfejezetei, a hozzájuk kapcsolódó tartozékok egy összeforrott munkaközösség felhalmozott tudásának bizonyítékai, akik sokban didaktikai célt követnek. Könyvük értékét azonban ez a tény nem csökkenti, hanem inkább növeli. Rendszeres, világos és jól áttekinthető kép bontakozik ki az olvasó előtt kontinensünk múltjáról, amit természetesen színesíteni, gazdagítani és tökéletesíteni lehet. Noha a könyv a lényeget ragadja meg, az egyes alkotóelemek egybeforrasztása egy tömör szintézisbe sok akadály leküzdését kívánta a szerzőktől, a rengeteg anyag-adat rendezése és selejtezése szintúgy. A munkában egyensúlyt érzünk a nép és személyiség történelemalakító szerepének megragadásában, hiányérzetünk van viszont az emberi, demográfiai tényező számszerű szemléltetésében. Jó gondolat volt a térképek szövegbe építése (köztük művelődési vonatkozásúak is vannak), de a Frank Birodalomtól a bécsi kongresszusig terjedő időszakból egy meghatározott dátumhoz kapcsolt európai politikai térkép sincs a könyvben. A kronológiákat túlságosan summásnak érezzük, és a szakirodalommal együtt kiegészítendőnek; már csak tájékoztatásképpen is ide kívánkoznak pl. az idézett magyar összefoglalások, aztán a Historia mundi, Propiläen Weltgeschichte, History of Technologie, Histoire générale des sciences, Histoire générales des civilisations stb.

Hosszú és küzdelmes volt, de végül is kecsegtető Európa népeinek útja. Nagy Konstantin úgy vélte, hogy békés kormányzása alá vetette „az egész földet”. Nagy Károly „renovatio imperii”-jével a teljes Európára kiterjedő birodalmat akart, de az elkövetkező másfél évezred sem volt elegendő e gondolat megvalósítására. A Kellog–Briand-paktum (1928) időszakában mintegy 60 állam tett hitet a nemzetközi problémák békés, erőszakmentes rendezésére; sajnos utána világméretű válság és világháború következett. A Helsinki Záróokmányban (1975) a kontinens országai, az USA és Kanada biztonsági és együttműködési kötelezettséget vállalt, s a zökkenők, törések, vészhelyzetek ellenére nem tört ki világméretű konfliktus, sőt az enyhülés és integráció jelei látszanak eluralkodni a két ellenséges tábor eltűnésével. Az általunk ismertetett könyv nem mondja ki, de sejteti, hogy az európai gondolatnak jövője van.

Hasonló témakörű és eszmevilágú könyv sajnos Erdélyben nem született, s a behozottak közt sincs. Azért nagyon örvendetes volna, ha Európa történetének mondanivalója sokak tudatába behatolna, s a szakembereken, diákokon kívül a nagyközönséghez is eljuthatna.

Csetri Elek

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret