stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Sikertelen magyar–román kompromisszumkeresés

K. Lengyel, Zsolt: Auf der Suche nach dem Kompromiss.
Ursprünge und Gestalten des früheren Transilvanismus 1918–1928.
Verlag Ungariches Institut, München 1993. 270 lap.

K. Lengyel Zsolt a korai transzilvanizmusról (1918–1928) írt testes monográfiájának címében vizsgálódásainak, illetve konklúziójának kulcsfogalmát is megadta. Jó előre tisztázni szeretném azonban, hogy a Münchenben élő kutató nem tekinti eleve kudarcra ítéltnek azokat az erőfeszítéseket, amelyeket az erdélyiség megfogalmazói a többirányú kiegyezés érdekében kifejtettek. Épp ezért a könyvcím („Kompromisszumkeresés”) még inkább kifejezi a szerző kutatásainak, illetve következtetéseinek időszerűségét. A történelmi kompromisszum, a magyar–román megbékélés sürgetőbb ugyanis, mint valaha. Az eddigi próbálkozások sikertelensége letagadhatatlan tény, ám ez a felismerés nem igazolhatja a jövőbeni kísérletekről való lemondást.

A bajor fővárosban működő Magyar Intézet immár több mint negyven kötetet felölelő Studia Hungarica sorozatában megjelent mű szerzője nem kíván a transzilvanizmus körüli vitákba bekapcsolódni. Könyvét nem vitairatnak szánta, hanem elfogulatlan tudományos búvárkodásból leszűrt tanulságok foglalataként, további elemzések indítékaként juttatta el az olvasóhoz. Szemére is veti a kérdés 1989 utáni feszegetőinek, hogy a megnyílt kedvező lehetőségek nem a feladatok újragondolására, nem az eddig hozzáférhetetlen források feltárására, értelmezésére ösztönözték őket, hanem csak amúgy is élénk vitakedvüket növelték. A napi politika követelményeinek engedve — úgy tűnik —, egyelőre lemondtak a levéltárakban és könyvtárakban folytatandó csendes, kitartó munkáról.

Saját opcióját kifejtve, a szerző különbséget tesz a szemléletként s a tudományos stúdium tárgyaként kezelt transzilvanizmus között. Ő — nyilván — az utóbbit választotta, ám döntése nem tette közömbössé a másfajta megközelítések iránt. Ez nem is lenne lehetséges, mert számos tegnapi/mai vitairat és a tudományos értekezések között nem emelkedik semmilyen kínai fal. Az előbbiek ugyanis nincsenek, nem is lehetnek teljesen híján a tudományos boncolgatásokra jellemző vonásoknak, de rendszerint az utóbbiak sem nélkülözik a személyes állásfoglalást, a vitát s a bírálatot — tehát a szubjektív mozzanatokat. A korai transzilvanizmus történésze nem valamilyen steril közegben kutakodik, hanem a vizsgált jelenség kialakulását és viszontagságos pályájának kezdetét a maga konkrétumaiban mutatja be. Ennek során számba veszi az évek folyamán közzétett nézeteket, reflektál a különböző felfogásokra. Nyilván neki is van képe, véleménye az „erdélyi gondolat”-ról, valamint képviselőiről.

A könyv egy időben-térben eltávolodott, de mégis bennfentesnek maradt, éppen ezért különösen illetékes kutató munkája. Ez a pozíció nem csupán a tárgyilagosság egyik garanciáját kínálja, hanem olyan látószöget, dokumentációt és fogalmi apparátust biztosít, amelyek — sok honi kutatóval szemben — bizonyos előnyöket jelentenek. A belőlük származó tulajdonságok és kvalitások a már magyar nyelven publikált részletekben is felfedezhetők (Az elnapolt alternatíva. Korunk L. 1991; A „keleti-Svájc”-koncepció és Erdély 1918–1919-ben. Régió III. 1992. 1. sz. 77–89; Kulturális kapcsolatok, regionalizmus, szövetkezeti kompromisszum. Szempontok a korai transzilvanizmus vizsgálatához 1918–1928. Erdélyi Múzeum LIV. 1992. 127–142). Művének egyedi jellege és értéke abból a körülményből is fakad, hogy Pomogáts Béla monográfiája (A transzilvanizmus, 1983) után az első nagy lélegzetű összefoglalás erről az igen összetett, sokarcú bölcseleti, etikai, irodalmi-művészeti és közéleti jelenségről. Természetesen részleges feldolgozások, érdekes és becses tanulmányok, forráskiadványok, emlékírások eddig sem hiányoztak. Gondoljunk csak Ligeti Ernő Súly alatt a pálma (1941) című számvetésére, Fábián Ernő, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Nagy György és Sárréti Sándor tanulmányaira vagy esszéire, Pomogáts Béla Kuncz Aladárról írott könyvére (1973), Robotos Imre kismonográfiájára Tabéry Gézáról (Eszmék ütközései, 1979), a Romániában megjelent irodalomtörténeti kézikönyvekre és egyetemi jegyzetekre. A témát taglalta Szávai Géza Helyzettudat és irodalom (1980), valamint Cs. Gyímesi Éva Gyöngy és homok (1992) című könyve. Végül, de nem utolsósorban utaljunk A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája 1924–1944 című forrásműre (1979), amelyet Marosi Ildikó állított össze. Nélkülözhetetlenek Benkő Samu Kós Károllyal folytatott beszélgetései, az Erdélyi Fiatalokról nyilvánosságra hozott dokumentumok (1986) és Makkai Sándor Nem lehet című írását vitató cikkek, levelek és állásfoglalások (1989). Nem feledkezhetünk meg Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Nagy István és mások memoárjairól, valamint Méliusz József önéletrajzi elemekkel átszőtt könyveiről sem, hiszen bennük hézagpótló adatokra bukkanunk. De ez a lista távolról sem teljes.

Pomogáts Béla első szintézise — szerzője szerint — eszme- és irodalomtörténeti fogantatású. Ebbe a kategóriába sorolható a legtöbb esszé és tanulmány is, közülük többet azonban (e sorok írójáéit is) ideológiatörténetinek minősíthetünk. K. Lengyel Zsolt könyve, a maga gazdag összetettségében, elsősorban történeti, pontosabban: társadalompolitikai jellegű. Ez egyben újszerűségét is nagymértékben szavatolja.

Az igényes analízis olyan történelmi pillanatban hagyta el a sajtót, amikor a romániai magyarság szintén több szempontból eszmei légüres térbe került. Ugyanakkor értékrendjének válságával is meg kell küzdenie. Identitása önvédelemre szorul; jövőjét sem látja kellőképp biztosítottnak. Sokatmondó, hogy 1991-ben a sepsiszentgyörgyi Európai Idő című lap hasábjain (kisebb megszakításokkal) öt hónapon át vitatták a transzilvanizmust, s a nyilatkozók többnyire elutasító véleményeket fejtettek ki. Az erdélyiségtudat változásait nyomon követő Korunk-ankét (1991, 10. sz.) sem fejezett ki e tekintetben más orientációt.

Színre lépése óta az erdélyiséget már többször elparentálták. Születésének pillanatától kezdve ellenállásba, kemény bírálatba ütközött, de sohasem jutott olyan szakaszba, ahol koncepcióját összefüggő, jól tagolt elmélet révén jelenítette volna meg. Megfogalmazói nem a teoretikusok, hanem elsősorban az írók és újságírók közül kerültek ki. Szószólói nem annyira a szigorú fogalmi építkezés útjait járták, mint inkább lírai sejtetésekhez, történelmi nosztalgiák táplálásához, mítoszteremtéshez és derűs jövőképek előrevetítéséhez folyamodtak. Ezek a vonások feltehetően fokozták kisugárzását, ám támadási felületeket is nyújtottak. A két világháború közötti években védekezni volt kénytelen mind a konzervatív, mind a szélső balos kifogásokkal szemben, majd táborán belül — nemzedéki ellentétektől is motivált — lázadással kellett szembesülnie. A második világháború után sokáig részben elévült eszmei relikviának, részben maradi, sőt káros ideológiának minősítették. Később — a továbbra is ránk nehezedő kisebbségi státus tudatosulásával s a hozzá tartozott gondolatvilág és éthosz újrafelfedezésével — még valaminő „neo-transzilvanizmus” is jelentkezett. Az egyneműsítő diktatúra — Kós Károllyal együtt — visszamenő hatállyal nem létezőnek próbálta tekinteni. Tabuizálta. Krédójában ugyanis — jogosan — az elnemzetietlenítéssel dacoló szellemi-erkölcsi erőt ismert fel. Ezért is volt sokáig érthetetlen számomra az a negatív viszonyulás, amely az említett ankétokat áthatotta.

Ilyen előzmények után K. Lengyel Zsolt műve — éppen szenvtelen, tudományos jellegének köszönhetően — az előítéletektől mentes befogadást segíti elő. E funkciójában — többek között — két jellegzetessége, illetve érdeme támogatja. Egyik fő erénye az eddig jórészt ismeretlen vagy nem közölt dokumentumok, levéltári anyagok értékesítéséből származik, a másik viszont abból következik, hogy szerzőnk az értelmezés során a kortárs német politológia s a müncheni délkelet-európai kutatóintézet eredményeit szerencsés módon hasznosítja.

A történelmi kezelés nemcsak a múlt hiteles feltárását szolgálja, hanem aktuális gyakorlati segítséget is nyújthat. Arra gondolok, hogy például a romániai magyarság mai/holnapi autonómiatörekvéseinek érvényesítésében, reálpolitikai stratégiájának kidolgozásában és taktikai lépéseinek mérlegelésében az elődök tapasztalatait sem nélkülözheti. A jelen s a jövő tennivalóit nyilván alapvetően az új körülmények szabják meg. A kisebbségi jog- és érdekvédelem akciótervét az utóbbi években elfogadott európai normákhoz kell igazítani, ám a letűnt évtizedek tanulságait kár lenne mellőzni.

E tekintetben a szerző — múltunk politikai régészeként — számos érdekes és tanulságokban gazdag leletet hozott felszínre. Olyanokat, amelyeket restaurálva és korszerűsítve talán mai politikai konstrukciókba lehetne beilleszteni. De ha ez nem lehetséges is, ismeretük az alakuló politikai osztály számára kötelező lenne. Ama sokat emlegetett „profiság” a politikában bizonyos kultúrával jár együtt, s ez a műveltség — többek között — az előző nemzedékek kezdeményezéseinek és kudarcainak kritikai birtokbavételét feltételezi.

A K. Lengyel Zsolt feltámasztotta múlt összetevőinek áttekintése előtt hangsúlyoznom kell, hogy az ő felfogása szerint (s ezt a nézetet könyve is exponálta) a kisebbségi politikának elkerülhetetlenül a különböző nagyságrendű kompromisszumok mentén kell zajlania. A politikai kultúra nálunk is észlelhető alacsony színvonalán, valamint a sok sérelem és csalódás hatása alatt a kompromisszum fogalma/gyakorlata becsmérlő konnotációt kapott. Gombár Csaba figyelmeztetett azonban, hogy e fogalom „magyar megfelelője nem a gerinctelenség vagy az elvtelen megalkuvás, hanem a kiegyezés” (Politika — címszavakban. Bp. 1983. 72.).

Tudhatjuk: kölcsönös engedmények nélkül elképzelhetetlen az eltérő érdekek, aspirációk egyeztetése, márpedig a valóság szorításában az érdekegyeztetés a célra vezető út. A kisebbség — per definitionem — arra kényszerül, hogy egyezkedjék, és érdekeit okos kompromisszumok révén érvényesítse. A kiegyezés moralizáló elítélése nem csupán valóságidegen, hanem káros, mert alternatívája éleződő konfliktusokba, etnikai tisztogatásokba, pogromokba, végül polgárháborúba torkollhat. A kompromisszumos konfliktuskezeléstől elválaszthatatlan ama türelem, amely a másságot, az eltérő érdekeket nemcsak tudomásul veszi, hanem békés összehangolásukra törekszik. Persze léteznek hibás, rossz kompromisszumok, amikor elveink feladásával igyekszünk pozíciókat oltalmazni, fenntartani. Az ilyen elvtelenség csak tiszavirágéltű eredményeket hozhat, de végül — szinte elkerülhetetlenül — kudarchoz vezet. A kisebbségi történelem tele van jó és hibás kompromisszumokkal, de — ezt szintén alá kell húzni — kiegyezés, tolerancia nélkül a többség sem politizálhat hosszabb távon eredményesen; a józan érdekegyeztetés neki is létérdeke.

E kis politológiai kitérő után — szerzőnket követve — megállapíthatjuk, hogy már a transzilvanizmus születésénél a kiegyezés keresése bábáskodott. Ez az igyekezet aztán — sok sikertelenségtől kísérten — egész pályáján végigvonult. Valószínű, hogy ez a múlt is ellene hangolta mai ifjú és kevésbé ifjú „radikális” elutasítóit. A kezdeteket annak a tudomásulvétele jelezte, hogy Erdély Romániához került, s ebből a traumatizáló fejleményből az erdélyiségben való megkapaszkodás valaminő kompenzációt, egy lehetséges kiutat kínált. Az új helyzettel való „megalkuvást”, a csodavárás feladását (főként Trianon után) az országrész történelmi különállási hagyományának túlhangsúlyozása, a régebbi — Erdély elmaradottságának felszámolását célzó — decentralizáló javaslatok felkarolása segítette elő. K. Lengyel Zsolt nem az „erdélyi lélek”, az „erdélyi szellem” valóságtartalmát firtatja, nem elsősorban az ezekhez kötődő demitizálást szorgalmazza, hanem részletezően idézi fel a korabeli politikai útkereséseket (magyar–román perszonálunió, föderációs tervek, az erdélyi függetlenség különféle változatai, a „keleti Svájc” stb.), hogy kudarcaikat rögzítve, folytatólag a húszas évek román belpolitikai erővonalait vázolja fel. A transzilvanizmus forrásvidékét nem annyira a szellemi ősök feltámasztásával kívánja körüljárni, mint azoknak a politikai törekvéseknek és összefüggéseknek a felvillantásával, amelyek létrejöttét kiváltották. Hosszasabban időzik a Kós-féle Magyar Néppárt, a korzervatívabb Magyar Szövetség szárnypróbálgatásainál, majd az Országos Magyar Párt színre lépését és első egyezkedéseit (pl. csucsai paktum) bírálati szellemben vázolja fel.

Nem elégszik meg a három nép — Kós meghirdette — egymásra utaltságának, kölcsönhatásainak a méltatásával, hanem minden önámítás nélkül vizsgálja meg, milyen visszhangot váltott ki román és szász körökben az erdélyi sorsközösség gondolata. Rámutat, hogy e kérdéskomplexum tisztázása megköveteli egyrészt az interetnikus (magyar–román–német) viszonyok, másrészt a Kárpátokon túli Ó-Romániához, a „regát” politikai erőihez fűződő kapcsolatok alakulásának alapos ismeretét. Ha a magyar–szász kulturális kapcsolatok története már nagy vonásokban becserkészett terület (Ritoók János: Kettős tükör. A magyar–szász együttélés múltjából és a két világháború közötti kapcsolatok történetéből. Buk. 1979), szerzőnk ama fáradozásai, hogy az erdélyi románok, mindenekelőtt pedig a Maniu-féle Nemzeti Párt színeváltozásait nyomon kövesse (főként az erdélyi autonómia, illetve a decentralizálás vonatkozásában), nemcsak számos ismeretlen adalékot hoztak felszínre, hanem a ma s a holnapok távlatában releváns tanulságokkal szolgálhatnak. Bukarest központosító politikája végül minden decentralizáló igyekezetnél erősebbnek bizonyult. Az autonómia bármilyen szándékát románellenes ármánynak bélyegezték, s ez a viszonyulás később a Maniu–Mihalache vezette nemzeti parasztpárt politikájában is irányadó lett.

Ez a folyamat a román nemzettudat és nemzeti ideológia változásaira is fényt vet. Világossá teszi, hogy noha a transzilvanisták elhatárolták magukat bármilyen revizionista-irredenta kalandtól, a nagyromán politika —  függetlenül az egymással vetélkedő pártoktól — az erdélyiség megnyilvánulásait fokozódó bizalmatlansággal fogadta. Szeparatizmust vélt felfedezni a regionalizmus leghalványabb jelentkezésében; a területközpontúság uralkodó szempontjává vált. A közösségi neurózisok és hisztériák — Bibó István leírta — kórképe egyértelműen felismerhető az egymást követő kormányok magatartásában. Persze azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy főként a hitlerizmus uralomra kerülése után a magyar revizionizmus egyre fenyegetőbb veszélyt jelentett számukra.

Míg a román kormányok figyelmének előterébe a régi királysághoz csatolt — nagyon eltérő fejlettségi-civilizatorikus színvonalon álló — tartományok uniformizálása nyomult, a transzilvanizmus kezdettől fogva Európa felé tájékozódott. K. Lengyel Zsolt aláhúzza, hogy az erdélyi gondolat hordozói között egy időben nagyon népszerű volt a páneurópai mozgalom, s ha Jászi Oszkár dunai utópiái szép, de megvalósíthatatlan tervek maradtak is, a közép-kelet-európai orientációhoz mindvégig ragaszkodtak. Ezek az elköteleződések is megóvták őket attól, hogy szellemi regionalizmusuk vidékies elzárkózássá torzuljon. Az európai integrációt a kisebbségi kérdés korszerű rendezésének érdekében is szorgalmazó politikusainknak nem árt, ha a húszas-harmincas évek ilyen természetű erőfeszítéseit megismerik; már néhány illúzió elkerülése végett is.

Illuziókról szólván, szerzőnk kitér a „romániaiság” fogalmára, illetve e — Kristóf György, majd Gaál Gábor használta — fogalommal megjelölt irányzatra, amely részben az erdélyiséget meghaladóan lépett fel. Főként a Korunk körül csoportosult képviselői hangoztatták, hogy nem csupán erdélyi, hanem romániai magyarságról és művelődésről kell beszélni. Egyben az együttélés meghatározta s egy más állam határai/körülményei között kialakult kultúra sajátosságait hangsúlyozták. Az eltérő jegyek kiemelése azonban nem sugalmazott (mint egyes jugoszláviai szerzők esetében) a magyar nemzetről leváló mozgást. Kétségtelen viszont, hogy a romániaiságot felkaroló írókban és publicistákban valaminő általánosabb érvényű kompromisszum szándéka munkált. Azt az ábrándot kergették, hogy a román államkeretekbe való, elméletileg is aládúcolt beilleszkedéssel bizonyos engedményeket fognak a kisebbség javára elérni. Várakozásaikban keserűen csalódniuk kellett.

A vizsgált időszak különféle bel- és külpolitikai akcióinak felelevenítése során K. Lengyel Zsolt több olyan korabeli magyar közéleti személyiség munkásságát érinti, akik vagy méltánytalanul a feledés homályába vesztek, vagy akikről az utókor egyoldalú, hamis képet őriz. Mostanában jelent meg — Balázs Sándor jóvoltából — Jakabffy Elemér tanulmányainak kisebb válogatása (Nemzetiségpolitikai írások. Buk. 1993), amely betekintést enged a kiváló kisebbségi vezető társadalompolitikai nézeteibe, a korai transzilvanizmus felidézése pedig Paál Árpád sokoldalú, mind gyakorlati, mind elméleti szempontból figyelemre méltó munkásságát helyezi reflektorfénybe. A könyv több részlete annak a szükségességét is felveti, hogy Gyárfás Elemér volt magyar párti szenátor működését az eddiginél árnyaltabban kell megítélni.

A korai transzilvanizmus forrásvidékének felderítése nem szorítkozik K. Lengyel Zsolt számára csupán a politikai-eszmei tényezők megvizsgálására. Könyvének újszerűsége abban is jelentkezik, hogy a húszas évek romániai gazdasági-pénzügyi viszonyait szintén bevonja múltidézése körébe. Újdonság továbbá, hogy témáját modernizációelméleti megközelítésben is szemügyre veszi.

A könyv eredetileg doktori értekezésnek készült, s ez a rendeltetése a közönségnek szánt változaton is nyomot hagyott. A recenzens csak azt kívánhatja, hogy egyrészt K. Lengyel Zsolt kutatásai a jövőben a transzilvanizmus egész pályájára, sőt utóéletére is kiterjedjenek, másrészt a német kiadást egy magyar variáns is kövesse. E várakozásokat még azzal egészítheti ki, hogy szerzőnk munkája a további tudományos búvárkodások szempontjából ösztönző és termékenyítő lesz.

Gáll Ernő

 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret