stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Az erdélyi magyar színjátszás történetéhez

Magyar színházművészeti lexikon. Főszerkesztő Székely György. Szerkesztő Török Margit.
Akadémiai Kiadó, Bp. 1994. 888 lap.

E lexikon méltán viseli címét: a kulturális nemzet fogalmában gondolkodva, az egyetemes magyar színházművészet adattárát jelentették meg a szerkesztők. A kutatók és érdeklődők a Kárpát-medence és a diaszpórában élő magyarok színimozgalmának és drámaírásának adatait lelhetik fel a kötetben a műfaj e tájon való jelentkezésétől napjainkig. (Akad néhány, számunkra érthetetlen mulasztás, mint például Határ Győzőről vagy Méhes Györgyről szóló szócikk hiánya.) Látszólag magától értetődő az egyetemesség ténye; megemlítésére az kötelez, hogy a Hont Ferenc szerkesztésében 1969-ben megjelent Színházi kislexikon nem vállalta ezt a tudományos (tegyük hozzá: politikai áttörést is jelentő) feladatot: a kisebbségben és a diaszpórában élő és működő színházművészet bemutatásától — az akkori politikai széljárás szellemében — eltekintett. Az egyetemes magyar színházművészet bemutatására jelen kötetünket megelőzően a harmincas évek derekán történt kísérlet a Schöpflin Aladár szerkesztette négykötetes Színházművészeti lexikonban. Mindezek aláhúzzák a mostani lexikon számunkra kimagasló tudományos értékét: összegezi az egyetemes magyar színházművészet adatait, s ezekből kiszűrhető színháztörténet-írásunk állapota.

Természetes, hogy bennünket elsősorban az erdélyi színjátszás bemutatása s a színháztörténet-írásunk állapotát jelző következtetések érdekelnek.

Mire alapozhatott az erdélyi magyar színimozgalom szócikkeinek listáját elkészítő és megíró szakszerkesztő? Létezett-e, létezik-e egyáltalán ezen a tájon színháztörténet-írás? Gondolom, ebben az ismertetőben felelnünk kell erre a kérdésre is, mivel a lexikonból kibontakozó kép egyértelműen bizonyítja: művelődéstörténetünk jelentős fejezetét képezi a színimozgalom, melyet nem szabad Hamupipőke-sorsban felednünk.

Az erdélyi hivatásos színimozgalom történetét feldolgozó alapmunkák: Jakab Elek, Ferenczi Zoltán művei jelzik, hogy már a XIX. században megindult a műfaj nemzeti önismeretünket gyarapító jelentőségéhez mérhető kutatómunka. Itt most elsőrendűen a romániai magyar kultúra vonzáskörében keletkezett színháztörténet-írás eredményeit vesszük számba.

Az első erdélyi hivatásos együttes történetének kutatása ma már elképzelhetetlen a Jancsó Elemér szerkesztette Erdélyi Ritkaságok sorozatban közzétett Káli Nagy Lázár-kézirat: Az „erdélyi nemzeti játékszínnek”, a magyar játszótársaságnak eredete, fennállásának, viszontagságainak a mai időkig leírása (1821) című kortársi visszaemlékezés nélkül (Cluj 1939). Irodalomtörténetünk jeles kutatója, Jancsó Elemér a színházi folyamatok és művelődéstörténeti irányzatok együttes vizsgálatának módszerével nagy szolgálatot tett a kezdeti színimozgalom kultúrtörténeti helyének kijelöléséért: Az erdélyi színészet hőskora a Káli Nagy Lázár-kötet előszavaként; A kolozsvári magyar színház útja a romatikától a realizmusig (NyIrK. 1963); A kolozsvári magyar színház megalakulása és a felvilágosodás (Irodalomtörténet és időszerűség című tanulmánykötetében. Buk. 1972); A Shakespeare-kultusz kialakulása a felvilágosodás korában és a kolozsvári magyar színház (NyIrK. 1965). A Káli Nagy Lázár-kézirat közlésének jelentőségéhez mérhető Jordáky Lajos kiadványa is (Kótsi Patkó János: A Régi és Új Theátrom Históriája és egyéb írások. 1973), mivel közkinccsé tette a felvilágosodás kiemelkedő színházi alkotójának színházelméleti, drámaírói munkásságát, bizonyítván, hogy a hőskorszak milyen szervesen ágyazódott az európai műveltségbe.

A színjátszásunk kezdeteire vonatkozó forrásértékű színháztörténeti munkák között említenünk kell Szabó T. Attila tanulmányát az első professzionista színjátszónk sorsáról: Adatok Felvinczi György életéhez (ItK. 1932). Rendkívüli hozzájárulást jelent színháztörténet-írásunk megalapozásához Vita Zsigmond munkássága is.

Enyedi Sándor is nagymértékben gazdagította színjátszásunk hőskorára vonatkozó ismereteinket. Neki sikerült egyértelműen tisztáznia, hogy az első hivatásos színi előadás nem 1792. november 11-én volt, mint azt Ferencziék állították (nem kis mértékben romantikus érzelmektől fűtötten, hogy egybeessék Katona József születésnapjával), hanem december 17-én (Mikor volt Kolozsvárt az első színi előadás, A Hét 1892. 25. sz.). Enyedi számos addig feltáratlan vagy tévesen közölt színháztörténeti adalékot tett közzé könyveiben, tanulmányaiban a kolozsvári színház játékrendjére, személyi állományára, vándorlásaira vonatkozóan: Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei (1972); A Kolozsvári Magyar Színjátszó Társulat 1810–1821 között (NyIrK. 1972); Déryné erdélyi színpadokon (1975); A Kolozsvári színház vándorútjai Erdélyben 1821-ig (1973). Enyedihez hasonlóan sok feltáratlan adalékot szolgáltat az erdélyi színimozgalomról Szentimrei Jenő könyve is: Harc az állandó színházért Marosvásárhelyen 1780–1945 (1957). Az alapkutatásokon nyugvó s ezen a téren jelentős eredményeket felmutató művek sorában említenünk kell még Janovics Jenő A Farkas-utcai színház (Bp. 1941) című művét is. A színjátszás művészetének tiszteletétől áthatott, emelkedett irályú könyv a hőskorszak és a magyar nyelvterület egyik legelső kőszínháza nemzedékének állít emléket.

Színművészetünk 19. századi és századfordulós állapotáról közvetít híradást Sombori Sándor: Színjátszás Sepsiszentgyörgyön a 19. században (Aluta 1970); Színjátszás Sepsiszentgyörgyön a XX. század elején 1900–1913 (Uo. 1971). A két világháború közötti korszakról szóló első színháztörténeti kiadvány 1924-ben az Imre Sándoré: Dr. Janovics Jenő és a színház, s ez egyben szemléleti módosulást is jelent. A Janovics személyiségének szentelt mű ugyanis nem folytatja egyértelműen a pozitivista iskolát, hanem megpróbálja a színjátszást nem csupán mint interpretáló, hanem mint alkotó művészetet is vizsgálni; a leíró stílust igyekszik ötvözni az esszéírás módjával; a színház és társadalom kölcsönös interferenciájának módozatait törekszik tetten érni. Említésre méltó ilyen vonatkozásban Janovics Jenő A színjátszás című tanulmánya = Metamorphosis Transylvaniae. Szerk. Györy Illés István (Cluj 1937); Kádár Imre, Kemény János, Pukánszkyné Kádár Jolán írásai az Erdélyi Helikon 1942. évi 5. különszámában, melyet az erdélyi színjátszás megszületésének 150. évfordulója alkalmából adtak ki, és Ligeti Ernő könyvének (Súly alatt a pálma. Kvár 1942) színházi fejezete. A korszerű vizsgálódási módszer kiemelkedő teljesítménye Kántor Lajos színháztörténeti esszéje (Hamlet a bántott félhez tartozik. Bp. é.n.) az erdélyi Hamlet-bemutatókról 1794-től napjainkig. A korszerű színháztörténeti kutatói módszerek népszerűsítésének, a színháztörténeti érdeklődés ébrentartásának tett nagy szolgálatot A Hét című folyóirat egymást követő két évkönyve, a Régi és az új Thália (1981) és a Színjátszó személyek (1982). A kiteljesedő színháztörténeti érdeklődés bizonyságaként jelennek meg Indig Ottó munkái: Nagyváradi színikritikák a Holnap évtízedében (1975) és A nagyváradi színészet másfél évszázada 1798–1994 (1991). Az öneltartásra ítélt, a fennmaradásért küzdő, az önszerveződő társadalmi összefogás szép példáit nyújtó két világháború közötti romániai magyar színjátszás adatainak feltárására tett kísérletet Kötő József mikromonográfiáiban: A nagybányai hivatásos színimozgalom krónikája 1918–1940 (NyIrK. 1984); Színjátszás Brassóban és a Brassói Lapok színházszervező munkássága 1918–1940 (Uo. 1985); Az aradi színjátszás két világháború közötti történetéből (Uo. 1988); Színimozgalom Tordán a két világháború közötti időszakban (Művelődés 1980. 12. sz.); Udvarhely színjátszása 1918–1940 (NyIrK. 1993). Sokat tett a második világháborút követő évek színjátszásának megörökítéséért Szabó Lajos: Színművészetünk tíz éve (Utunk 1954. 34. sz.). A romániai magyar színimozgalom átfogó képét kívánja megrajzolni a Kántor Lajos–Kötő József szerzőpáros a Magyar Színház Erdélyben 1912–1992 (1994) című kötetben.

Romániai magyar színháztörténet-írásunk jelentős teret szentelt kiemelkedő színpadi alkotóink életművének is. Így a legnagyobb magyar népszínmű-színészről és realista emberábrázolóról írt könyvet Szentimrei Jenő: Szentgyörgyi István élete és művészete (1955). Jordáky Lajos kötete: Janovics Jenő és Poór Lili (1971) e két nagy személyiségnek állít emléket. Kötő József a modern színjátszó iskola, az értelmi és érzelmi hatást egyaránt kiváltó színészi munka előfutáráról értekezik: Forgách Sándor szellemi hagyatéka (NyIrK. 1992).

Habár műfajuk szerint nem színháztörténeti művek Kántor Lajos, Marosi Péter, Páll Árpád, Kacsir Mária, Gálfalvi Zsolt, Kötő József színikritikákat, drámatörténeti írásokat tartalmazó kötetei, mégis haszonnal forgathatják színháztörténészek, mivel fontos híradásokat tartalmaznak színjátszásunk közállapotáról.

A rövid összefoglalót olvasva úgy tűnhet, hogy a romániai magyar színháztörténet-írás élő és működő ága tudományosságunknak. Ha közelebbről vizsgáljuk, kiderül, hogy a művek irodalom- és történelemkutatók munkásságának melléktermékei, ennek megfelelően csupán résztémákat dolgoznak fel, s ami talán a legnagyobb gond: munkáikban nem a színháztörténet-írás szabályai érvényesülnek, hanem más kutatási területek előírásai szerint tárják fel anyagukat. Hadd említsek egyetlen példát. Indig Ottó másodiknak idézett könyvét mint a lexikoníráshoz szükséges segédanyagot vizsgálva kiderül: annyira ideologikus és irodalomközpontú vizsgálódás, hogy a színház sajátos műfajára vonatkozó adatokat (színészekre, díszlettervezésre, rendezésre vonatkozó tényeket) alig-alig közöl. Romániai magyar színháztörténet-írásunkból hiányzik tehát a kellő szakszerűség, ami természetes is, hisz 1918-tól kezdődően nem volt olyan kutatónk, aki pályáját elsőrendűen ennek a műfajnak szentelte volna.

Ha visszatérünk a lexikon tanulmányozása kapcsán kialakított alapgondolatunkhoz, hogy az erdélyi magyar színházmozgalom nemcsak összmagyar viszonylatban, hanem az egyetemes kultúra vonzáskörében is értékeket termelt (Moličre-, Shakespeare-, Schiller-kultuszok a XVIII. sz. végén, Petőfi, Madách, Bárd, Tamási, Sütő drámatörténeti jelentőségű ősbemutatói, Kótsi Patkó János, E. Kovács Gyula, Ditrói Mór, Szentgyörgyi István, Janovics Jenő, Harag György stílusújításai, sajátos transzilván dráma- és színházmodellek kialakulása), akkor bizton állíthatjuk, hogy kortárs kultúránkat és tudományosságunkat ápoló és formáló kezeknek elsőrendű feladatai közé tartozik a színháztörténetünket szakszerűen művelő nemzedék kinevelése.

Sietek eloszlatni azt a tévhitet, hogy a szakszerűség elmélyítésének szükségességéről szóló eszmefuttatásom a lexikoni szócikkeknek az olvasata kapcsán merült volna fel bennem. Inkább tiszteletet parancsoló, hogy milyen hatalmas szervezői és kutatói erőfeszítést igényelt a szükséges adatok összegyűjtése. (Példaként csak egy vonatkozását említem a munkának: az igényes lexikon a születés és halálozás évét, hónapját és napját közli; a két világháború közötti korszakra vonatkozó szócikkek megírása nagy nehézségekbe ütközhetett, hisz ez az időszak a legfeltáratlanabb, alig rendelkezünk filológiailag pontos adatokkal.) Emiatt talán éppen a két világháború közötti korszakból maradtak ki a lexikonból olyan személyiségek, akik művészetükkel alakították színházművészetünk arculatát. Ilyen vonatkozásban hadd említsem Ágoston Baba, Bérczi Mihály, Darvas Ernő, Derecskey Pál, Földes Berta, F. Csók Vilma, Gálffi Nusi, Harmath Jolán, Inke Rezső, Jósika Mici, Kassay Károly, Kürthy Böske, Kabdebó Duci, Légrády Pál, Lázár Hilda, Mihályi Károly, Örvössy Géza, Pálffy Zsazsa, Palucz Vilma, Szabó Pál, Szegő Lili, Soór Jenő, S. Mátray Rózsi, Sümegi Ödön, Szász Ilona, T. Pogány Janka, Ürmössy Magda, Vigh Ernő, Vákár Vilmos nevét. Nem is szükséges indokolni külön-külön a számontartás jogosultságát, a színháztörténetben kis jártassággal bíró olvasó számára egyértelműen világos, hogy olyan előadóművészekről, intézményszervezőkről van szó, akik beleférnek a lexikon értékrendjébe.

Egész sor fájdalmas hiányt sorolhatunk fel a sajátos erdélyi drámairodalom értékteremtői közül is (az anyanyelvi színiirodalom úttörői a felvilágosodás korából: Teleki Ádám, Kovásznai Sándor, Bodoki József, Bornemisza János, Wesselényi Zsuzsa, Kibédi Sámuel, Bethlen Imre; a drámafordítói mozgalom személyiségei, valamint az eredeti drámák alkotói: Kótsi Katalin, Tokody János; későbbi korok drámaírói: Tabéry Géza, Kaczér Illés, Gulácsy Irén, Sebesi Samu, Csávossy György, Lászlóffy Csaba, s ebben a vonatkozásban hadd említsük meg a diaszpórában élő Domahidy Miklós nevét is).

Színháztörténet-írásunk hiányaira hívják fel a figyelmet az intézményekről vagy városok színimozgalmáról írott ama szócikkek is, amelyekben egy-egy korszak hiányosan vagy tévesen adatolt.

Úgy vélem, e néhány kiragadott példa igazolhatja, hogy ki kell alakítanunk a romániai magyar színháztörténet kutatógárdáját, s a fehér foltok feltárása után meg kell írnunk az erdélyi magyar színháztörténeti lexikont.

Miután a lexikon anyaga segítségével elvégeztük saját megmérettetésünket, hadd értékeljük magát a művet. Úgy vélem, hogy a Székely György vezetésével készült kézikönyv modern szemléletű, a színházművészetet úgy igyekszik bemutatni, mint önálló, autonóm műfajt, egyaránt hangsúlyt helyezve az elméleti és pályaképek címszavaiban a színház sajátos kifejezőeszközeinek bemutatására, szakítva azzal a szemlélettel, amely a színházművészetet csupán interpretáló műfajnak tekintette. Külön ki kell emelnünk, hogy magyar nyelvű színházi lexikonaink közül egyik sem közölt ilyen gazdag ikonográfiai anyagot. Érdemes idéznünk a főszerkesztő előszavából a következőket: „Ez a kiadvány sokkal szélesebb szakmai területet fog át, mint elődjei. Nemcsak a prózai színművészetet veszi figyelembe, hanem — hazánkban először — az operai, a könnyűzenés színpadi, a tánc-, a mozgás- és a bábszínházi alkotókat is...” Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a kiadvány valódi egyedi kísérletévé váljék műfajának.

A kötet egészét tekintve bizonyosak vagyunk abban, hogy a magyar tudományosság jelentős, maradandó alkotását tartjuk kezünkben.

Kötő József

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret