stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



„A szükséges fegyelem és a szükséges szabadság”

Csutak Vilmos: Közösség és művelődés. Válogatott írások. Egyed Ákos gondozásában és bevezető tanulmányával. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest 1993. 292 lap + 8 levél melléklet.

„...A jövő mindig bizonytalan, s még csak nem is sejthetjük, mit végezhetnek el gyermekeink és utódaink a reájuk egyetlen igazi és romolhatatlan örökség gyanánt hátramaradó építőmunkából” — írta Csutak Vilmos az Erdélyi Helikon 1933. évi 10. számában. Mi valamennyien már ezek közé az utódok közé tartozunk, és eltöprenghetünk azon, hogy mit, mennyit is végeztünk el abból a bizonyos építőmunkából, mivé lett általunk a reánk háramoltatott örökség. A bizonytalan jövő talán objektíven és módszeresen elvégzi ezt a feladatot is képviselői által, mint ahogy Egyed Ákos számba vette mindazt, amit Csutak Vilmos, a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója végzett.

A kötet belső címlapján feltüntetett műfaji megjelölés — Válogatott írások — bár megfelel a valóságnak (hisz a könyv a szerző kilenc tanulmányát tartalmazza), mégsem fedi teljes egészében a kötet tartalmát, pontosabban valamit elfed belőle. A Közösség és művelődés ugyanis jóval több, mint egyszerű tanulmánykötet, túlmutat a „válogatott írások” címszaván. Olyan egyidejűségekről van itt szó, amelyeket csak a történelmi idő távlatának jótékony szemüvegén át ismerhetünk fel. Ez a könyv ugyanis egyidejűleg Csutak Vilmosnak, a Székely Mikó Kollégiumnak és a Székely Nemzeti Múzeumnak a története 1916 és 1936 között.

Ezt az érzést csak erősíti az olvasóban a 104 lapnyi bevezető tanulmány; ez tulajdonképpen önállóan is elmondja a lényeget. Szigorú kronológiája és adatszerűsége ellenére — vagy talán épp annak köszönhetően — is megvalósítja ezt a „hármas-monográfiát” (könyv a könyvben, ha úgy tetszik), más szóval élni tud egy „történelmi helyzet”, egy sajátos korkép felkínálta lehetőséggel.

Bár a könyv 1983-ban készült el, csak tíz  év múlva, 1993-ban jelent meg. A tény lehet sajnálatos, de voltaképpen csak egy okozat, egy olyan okozat, melynek okait valamennyien jól ismerjük. Ez a késedelem azonban, mint a Janus-arcú valóságban majd minden, nem vált egyértelműen kárára. Így beilleszkedhetett egy olyan irányzatba, egy olyan sorozatba, ha úgy tetszik, melyet a figyelmes — és talán kevésbé figyelmes — olvasó is nyomon követhet. Óvakodom egyetlen szóval megjelölni ezt a tendenciát vagy trendet, mert az a legritkább esetben tudja pontosan felmutatni a valóságot, a tényt, mégis érzékeltetésül leírom: a monográfiákéba. A Székelyföld különböző intézményeiről, de nemcsak róluk, hanem például különböző tájegységeiről is számos részletes és részletező munka született 1990 óta. Egyesek közülük megmaradnak egy jól használható monográfia szintjén, mások túlmutatnak azon, modellértékűvé válva. Úgy véljük, a Közösség és művelődés az utóbbiakhoz tartozik.

A jelenség nem véletlen, nem egyedi és nem most, az ezredvégen jelenik meg először. A mikroközösségeknek szükségük van a saját létük, életük pontos feltérképezésére bármely korban, és ez egy immanens szükséglet. Ezt igen láthatóan és érzékelhetően példázza az a tény is, hogy a Székelyföld mindmegannyi városa az új keretek között is „kitermelte” (ilyen időszak volt az 1918 utáni, és ilyen, valljuk be: az is, amit most élünk, az 1990 utáni) saját „sajtóorgánumait”, „egyleteit”, „egyesületeit”, „társaságait”, amelyek közérdekű dolgokkal foglalkozva betöltenek egy jól meghatározott kívánatos és kívánt szerepet a közösség életében. Így hát a monográfiák, illetve a modellértékű feldolgozások irányzata — legyen bármi is a témájuk — nem más, mint — és itt szabadjon egy költői hasonlattal élnünk — egy olyan új hajtás a közösségi lét (reményeink szerint) újra kizöldülő fáján, melynek gyökerei és fejlődéstörténete távolibb századokba nyúlván vissza, első megközelítésben csak a történész előtt mutatkoznak meg.

Summázva: a Közösség és művelődés több egy egyszerű tanulmánykötetnél. A kötetet összeállító és bevezető tanulmánnyal ellátó Egyed Ákos megismerteti az olvasóval Csutak Vilmos életpályáját, az iskola történetét és a múzeum történetét. Ez a „háromság” különben a téma jellegéből fakad, hisz Csutak Vilmos élete és munkássága elválaszthatatlan a két intézmény életétől, melyeknek igazgatója volt, és ugyanez fordítva is igaz: a két intézmény fejlődéstörténetétől elválaszthatatlan Csutak Vilmos alakja, egyénisége, de valamiképpen mégis több ennél azáltal, hogy kérdésfelvetésre, továbbgondolásra késztet.

A kötet szerkezeténél, a válogatás szempontjainál elidőzni nem tartjuk szükségesnek. Ez a válogatás, az itt felvillantott portré egy a lehetségesek közül, hiszen a megközelítések száma végtelen. Mindenképpen rendeltetését betöltőnek és igaznak érezzük. A bevezető tanulmány, amely a könyv egyharmadát teszi ki, mint már említettük, kötet a kötetben. Erőssége, hogy sikerült jól látható (hisz aprólékosan dokumentált) és bármely olvasókategória számára felfedezhető éles ecsetvonásokkal felvázolni azt a keretet, amelyben és amelynek folyományakánt végbement mindaz, ami Csutak Vilmos élete volt. És ez a keret egy történelmi keret, melynek kezdetei a történelmi idő évszázadokkal ezelőtti szakaszaiba, a Csutak Vilmos által oly igen szeretett és oly sokszor emlegetett székely „communitás” kezdeti korszakaiba nyúlnak vissza. A kilenc Csutak-tanulmánnyal, illetve az alapos jegyzetapparátussal és névmutatóval együtt a kötet egy egységes egészet alkot.

Mert a nagy kérdés, ami az ott elmondottak kapcsán megszületik, végül is a következő: így kell élni? Modellértékű ez az élet és munkásság, a Csutak Vilmos élete és munkássága? Követendő ez, vagy ez a követendő?

A könyv nemcsak sugallja, hanem kimondja az igenlő választ. Jelzőivel, kortársaktól idézett méltatásaival, a maga egészével. Csutak Vilmos élete azért modellértékű, mert... és itt következne a kérdés miértje, melynek megválaszolása nem a mi feladatunk. A válasz maga a könyv, melyet még egyszer elmondani, akár summázva is, fölösleges. Mi maradna akkor az olvasónak? De egyik lehetséges olvasat és egyik lehetséges figyelemirányítás jogán szólni lehet és talán szólni kell még a következőkről:

Elsősorban az intézményteremtés szükségességéről, a keretek megteremtésének szükségességéről, hisz Csutak Vilmos élete és munkássága ennek a jegyében telik. Nincs itt másról szó, mint az alulról, vagy ha úgy tetszik — és talán így pontosabb — a belülről jövő kezdeményezésről, amely pontos barométere egy közösség létének, milyenségének, demokratizmusának. Hisz ezt hangoztatjuk folyton itt a századvégen is, az önszerveződés, a belülről jövő szerveződés fölöttébb szükséges voltát, olyannyira, hogy már-már félő, elkopik az a mindenki számára oly jelentéses szó, hogy demokrácia. Itt, az intézményteremtés kapcsán szeretnénk megjegyezni azt a napjainkban oly sokszor mellékesként kezelt tényt, amely a Székely Mikó Kollégiumra, a Székely Nemzeti Múzeumra — de nemcsak rájuk, hanem számos hozzájuk hasonló intézményünkre — vonatkozik: nem állami intézmények, nem állami iskolák. A közösségnek szüksége volt az iskolára, a közösség megteremtette magának. Olyan emberek vezetésével, mint Csutak Vilmos. És működtette ugyancsak az Ő, illetve a hozzá hasonlók munkájával. Mert arra a kérdésre, hogy honnan vette Csutak Vilmos a pénzt az építkezéshez, Kós Károly a Pásztortűz 1934. évi 11. számában, ahol az építkezések történetét meséli el, így válaszol: „Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte össze krajcáronként. Három és fél milliót. [...] Azt mondják Önök, hogy hát ezek aprólékos dolgok. Erre azt mondom, hogy hihetetlenül nagy dolgok, súlyosan komoly dolgok.”

Másodszorra még két dologról szólanék, melyekre talán jó volna figyelmezni az olvasónak:

Az egyik, hogy legyen szó akár a Mikó Kollégiumról, akár a „mikós szellemről”, akár Csutak Vilmos igazgatói vagy tudományos munkásságáról, megfigyelhető, hogy a kor majd minden híres személyisége előfordul itt, mint ahogy történt az akkor a valóságban is, Kós Károlytól Bartók Béláig. Önmagában a nevek puszta sorjázása is jelentéses volna és mutatná: ez az intézmény (mindkét intézmény) része volt egy elevenen pulzáló kulturális létnek, még akkor is, úgy is, ha földrajzilag peremvidékre szorult.

A másik: Csutak Vilmos oktatói-nevelői módszerének és tudományosságának lényege. Ez utóbbival kapcsolatban jóleső, megnyugtató olvasni Egyed Ákos ide vonatkozó megállapításainak summázatát: „...látható, hogy követendő nagy nemzeti ideálja Bocskai és Rákóczi. Kétségkívül Csutak történeti gondolkozását a nemzeti szabadságeszme iránti lelkesedés jellemezte, de tegyük hozzá: sohasem volt szélsőséges, ezért lehetett tipikusan erdélyi jelenség.” A módszeréről szólva pedig visszakanyarodunk a címünkhöz, „a szükséges fegyelem és szükséges szabadság” törékeny, de nélkülözhetetlen kettősének egyensúlyához. Csutak Vilmos ebben sem volt szélsőséges. A székely családi hagyomány a maga archaikus vonásaival jól megfért nála a modern elképzelésekkel. Azt vallotta, hogy „nincs egyedül helyes, egyedül követendő és kizárólag üdvözítő módszer vagy tudás”.

Ha egy könyvről azt akarja mondani valaki, hogy szereti és fontosnak tartja, akkor azt mondja róla, hogy „hézagpótló mű”. Hézagpótló-e avagy sem a Közösség és művelődés? Minden bizonnyal az. Nemcsak azért, mert segít emlékezni Csutak Vilmosra, hanem hézagpótló, mint minden olyan mű, amely befoldoz egy lyukat önismeretünk hálóján.

Befejezésül engedtessék meg, hogy a Csutak által bizonytalannak vélt jövőben, azaz a mában élő egyik utód, egy székely fafaragó szavaival, egyetlen mondatban összefoglaljam a Csutak-életmű számomra, de talán nem csak számomra érvényes summázatát: „A rend tartja össze azt a pár elemet, amit használok.” Csutak Vilmos mindennél jobban tudta ezt.

 

Vofkori Mária

 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret