stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A Siculicidium jegyzőkönyve

Látom az életem nem igen gyönyörű. A madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyve 1764.
Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Imreh István.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1994. 288 lap.

A székelység egyik, a köztudatba is mélyen bevésődött tragédiájának dokumentumait tette hozzáférhetővé Imreh István.

A kötet első részét, mintegy 60 lapot tesz ki a bevezető tanulmány, melyet a majdnem 200 lapnyi kihallgatási jegyzőkönyv, majd a könnyebb megértést és tájékoztatást szolgáló részek követnek: Jegyzetek, Latin szövegrészek fordítása, Szójegyzék.

A Jegyzetek az egyes kisfejezetek anyagához felhasznált történelmi munkák számozás nélküli, egymás utáni felsorolása. A könyvészeti anyagot kiegészíti — csak egy csillaggal elválasztva — (jó lett volna talán egy külön címet adni neki) a taplocai jegyzőkönyv sorsának rövid története. Ebből megtudhatjuk, hogyan került a negyedrét alakú, 637 lapot számláló kéziratos kötet Heidendorf hagyatékából a Nagyajtai Kovács Istvánéba, onnan pedig a Kolozsvári Unitárius Kollégium Könyvtárába. Múlt századi kutatók (Szádeczky Lajos, Jakab Elek) nem vagy talán csak kis részben hasznosították ezt a forrást. Imreh István felhívja a figyelmet arra is, hogy Erdély e korszakának történetére még sok felhasználatlan forrásanyag van Bécs és Budapest levéltáraiban.

A protokollum szövegében előforduló latin szövegrészek fordítása már számozással van ellátva. A kötet egy betűrendes latin–magyar szójegyzékkel zárul, hiszen a jegyzőkönyv sok, a korabeli magyar nyelvben használatos latin kifejezést tartalmaz.

Csak azt hiányolhatjuk, hogy nem készült a könyvhöz egy román és egy (két) idegen nyelvű összefoglaló.

Milyen témakörökkel foglalkozik a bevezető tanulmány? Leegyszerűsítve az egésznek a problémája a következő: a központosító (Habsburg) hatalom összeütközése a XVIII. század közepén a korábbi közösségi jogokkal, a hagyományokon alapuló önkormányzati formákkal. A központosítás különösen a székelységet érintette érzékenyen, és végső soron itt van a gyökere a madéfalvi veszedelemnek.

A szerző felvázolja Mária Terézia birodalmának helyzetét. A birodalomnak szüksége volt a nagy hadseregre, ám annak fenntartása ebben a korban már egyre költségesebbé válik. Ezért volt fontos  Bécsnek egy ingyen szolgáló parasztkatonaság felállítása Erdélyben, az Adria partjaitól a Maros partjáig húzódó határőrezredek mintájára. Bécs a braunschweigi Buccow bárót, Erdély katonai parancsnokát bízta meg ezzel a feladattal.

Az erdélyi határőrezredek felállításával Bécsnek más, titkos szándékai is lehettek; e kérdésnek külön fejezetet szentelt a szerző.

1762 februárjában kezdődött meg a román határőrezredek megszervezése (külön fejezet foglalkozik ezzel és következményeivel is), 1762 júliusában pedig a székelyek zászló alá állítása. Míg a román ezredeket sikerült hamar létrehozni, a Székelyföldön elmaradt a remélt gyors siker, főleg az Udvarhelyszékhez tartozó Bardóc fiúszék tiltakozása és ellenállása miatt. Valamennyi embert mégis sikerült zászló alá állítani, ezeket aztán a hatalom „faltörő kosként” használta szabad társaik ellen. Ugyanakkor egy népi ellenállás is kezdett kibontakozni az erőszakos szervezések ellen: 270 csíki család már ekkor elmenekült Moldvába, a fegyvert fel nem vevők, vagy letevők, vagy esküre nem foghatók egy része viszont az erdőkben keresett menedéket.

Ám Bécs nem hátrált meg, hanem a Siskovich József altábornagy vezette új bizottsággal újrakezdte a szervezést, ezúttal már erőszakkal. Mária Terézia 1763. október 8-i rendeletei is a kötelező katonáskodást írták elő. A székelység így is vonakodott, sőt ellenkezett határőrnek állni. A bizottság csak Gyergyóban ért el némi sikert, Felcsíkban nem. A madéfalviak az összeírás elől az erdőbe menekültek, és más faluk is csatlakoztak hozzájuk. Nem voltak ellenséges szándékaik: többször kérték a sorozó bizottságot, hogy hallgassa meg sérelmeiket, panaszaikat, és méltányosan bírálja el feltételeiket. Ez a mintegy 2000 főnyi tömeg a hideg, az éhezés és lovaik takarmányhiánya miatt végül kénytelen volt behúzódni Madéfalvára. Itt érte őket a teljesen értelmetlen mészárlás, melynek körülményeivel, lefolyásával külön fejezet foglalkozik.

A madéfalvi veszedelem kétségkívül a székelység nagy tragédiái közé tartozik, ez viszont talán az előzőket is felülmúlja a mészárlás után következett megalázásban. Az áldozatokat ugyanis ördögi cinizmussal még bűnösöknek is nyilvánították és aszerint is bántak velük.

Mária Terézia már 1764. január 25-én kiadta a parancsot a „bűnfenyítő bizottság” megalakítására. A Siskovich-féle Főbizottság még a vérengzés bódulatában összefogott mintegy 400 embert, akiket a csíkszeredai várba zártak, és meg is kezdték a vallatásukat, hogy ezekből a kínzással kicsikart tanúskodásokból „önfelmentő vádiratot” szerkesszenek. Március végén át kellett adniuk az egész ügyet és az iratokat a Bűnfenyítő Bizottságnak, mely Taplocán működött Joseph Roth vezérőrnagy irányításával. Imreh István egy-egy rövid jellemzéssel megismertet a bizottság tagjaival, különösen a jegyzőkönyv írójával, a magyarul is tudó medgyesi Michael Conrad von Heidendorffal. Neki köszönhető a madéfalvi veszedelem jegyzőkönyvének megszerkesztése.

A Vallatásról és vallatókról c. fejezet elénk tárja a vallatások légkörét, a megfélemlített, a nagy lelki nyomásnak kitett közel 100 fogvatartott vergődését. De a bizottság tagjai is féltek, egyesek lelki betegek lettek, köztük Heidendorf is. Most, utólag úgy tűnik, mintha ennek a Bűnfenyítő Bizottságnak és a jegyzőkönyvezett szigorú, embertelen tanúvallatásoknak a fő célja a megfélemlítés, ráijesztés, elriasztás lett volna egy olyan ki nem mondott fenyegetéssel társítva, hogy ilyet tenni halálos vétek. És a halál nem látszott távolinak akkor.

A bevezető tanulmány írója mesterien elemzi a vallatók módszereit és a vallók nehéz helyzetét. Bemutatja a vádlottak lehetséges magukmentő magatartásformáit (szerepjátszás, tettetés, ravaszkodás, a halottak hibáztatása stb.). „A szolgalelkűségre, a hatalomkiszolgáló alázatosságra mindenesetre elég sok a példa” — állapítja meg a szerző.

A kihallgatások által a bécsi körök azt akarták megtudni, hogy miért nem vették fel, illetve miért tették le a fegyvert a székelyek, és miért lázongtak. A tanúk válaszai rávilágítanak a határőrség-szervezők kétszínűségére, mert szavaikban szabad választást sugalltak, de tetteikben durván kényszerítették a kiszemelteket. Az is kiderült, hogy a székely szabadok általában hajlandók lettek volna a határőrszolgálatra, csak régi jogaik tiszteletben tartását kérték (felveszik a fegyvert, de akkor ne adózzanak). Elriasztotta őket az is, hogy esetleg távoli harcterekre kell menniük, az idegen (német) tisztek, az idegen egyenruha (a „mundur”) és még sorolhatnánk.

A bevezető tanulmány külön fejezetben foglalkozik az egyház, a papság szerepével, amely — röviden szólva — nem volt egységes. Egyik része a hatalom kiszolgálójaként a fegyverek felvételére buzdított, mások (pl. Zöld Péter vagy a delnei Beke István) épp ellenkezőleg: erősítették az emberekben az ősi szabadság megtartásának szükségességét.

Külön fejezet foglalkozik a papság szerepe mellett a „nép nagyjaival”. Az ellenállásnak nem volt egy kiemelkedő vezéralakja, de volt nagyon sok, egymással egyenlő vezéregyénisége. Imreh István közel 50 ilyen ember nevét jegyezte ki a taplocai jegyzőkönyvből. Ők nem saját dicsőségüket keresték; vezéri szerepük a paraszti közösség tényéből természetszerűen fakadt. A szerző kitér iskolázottságukra is, és részletesen elemzi tevékenységüket. Napjainkban, amikor annyi szó esik az önkormányzatról, nagyon tanulságos és elgondolkoztató olvasmány ez a fejezet, akárcsak a következő.

Ebben Imreh István hosszan foglalkozik az „erdei communitás”-sal, vagyis a hatalom és a katonaság zaklatásai elől az erdőbe menekülő falusiakkal, akik ott igazukért békésen küzdve sajátos közösséget, communitást alkottak. A szerző jellemzése szerint „a cselekvő reménység kis köztársasága” épült az erdőkön.

A határőrség szervezésével járó hercehurcák nagyon megosztották a székely társadalmat. A Katonák világa c. fejezet példákat is említ arra vonatkozóan, hogy a határőrök bosszúból megtámadták a székgyűlést, de saját, katonának be nem állt falusfeleik gazdaságát is. A katonák és a nem-katonák mellett ott volt még a nemesség a maga tagozódásával, valamint a képet tovább árnyaló jobbágyság. Helyenként az osztrák tisztek az utóbbiakat is (a rendeletek ellenére!) a határőrség szervezetébe kényszerítették. A Moldvába kivándoroltak között sok jobbágy is volt, akik éppen attól féltek, hogy velük is fölvétetik a fegyvert.

Külön fejezetet szentelt a szerző a nemesség magatartásának. A főrangúak, a jobbágytartó földesurak Bécs és Buccow kiszolgálói voltak. Tipikus képviselőjük a csíki főkirálybíró, báró Bornemisza Pál, akit a nép leginkább felelősnek tartott a határőrség felállításáért. A közép- és kisnemesség magatartása nem volt egységes. Egyeseket perbe fogtak ellenállásuk miatt, másokra egyenesen börtön, sőt halál várt. A nemesség egy jelentős csoportja ellenezte ugyan a határőrség törvénytelen felállítását, de visszahúzódott, nem tett semmit.

A bajba jutott csíki és háromszéki székelység még a középkori natio-fogalomba is belekapaszkodott, ám a magyar és a szász natio tudomást sem vett róluk, sőt Maros- és Udvarhelyszék sem támogatta a gyakorlatban saját véreit. Bebizonyosodott, hogy ebben a korszakban a natio már nem jelentett fogódzót és szövetkezési keretet a jogfosztás, az elnyomatás ellen küzdőknek.

Végül is a Bűnfenyítő Bizottság a gubernátor gróf Hadik András tábornagy sürgetésére 1765 májusában–júniusában befejezte dicstelen tevékenységét. A Roth-bizottság az ellenálló szabad székelyek képviselőit, a „nép nagyjait” és a papokat találta főbűnösnek. A csíkszeredai várban raboskodó, két évre elítélt négy „legfőbb bűnös” (Ferentz Antal, Mihály Jakab, Bíró István, Lestyán Miklós) 1765 nyarán szabadon bocsátását kérte; 1765. december 14-én Mária Terézia általános kegyelemben részesítette őket. Ezzel hivatalosan lezárult a madéfalvi veszedelemmel kapcsolatos tortúrák sorozata. A megaláztatás és kiszolgáltatottság érzése ezután már „csak” a lelkekben parázslott tovább.

„Látom az életem / Nem igen gyönyörű” — így kezdődik az a bukovinai istensegítsi népdal, amely mintegy a könyv mottójául szolgál. Nagyon sok, akarata ellenére határőrnek besorozott székely elmondhatta volna ezt az 1760-as években. A szerző nem is választhatott volna könyvének találóbb címet.

Varga Árpád

 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret