stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Bethlen János összes művei magyarul

Bethlen János: Erdély története 1629–1673. Fordította P. Vásárhelyi Judit. Az utószót és a jegyzeteket írta Jankovics József. A mutatókat összeállította Jankovics József és Nyerges Judit. Balassi Kiadó,
Bp. 1993. 672 lap.

A fenti címen jelent meg szép kiadásban, magyar fordításban, Bethlen János eredeti vagy neki tulajdonított műveket tartalmazó kötete, mely Erdély történetének egyik viharos, mintegy negyven évet, nyolc fejedelem uralkodását átfogó, 1629-től 1673-ig terjedő időszakát tárgyalja.

Bethlen János 1613-ban Kisbún községben, a Bethlen család bethleni ágából született. Apja Bethlen Farkas, anyja a későbbi fejedelem féltestvére, Kemény Anna volt; ez férje korai halála után Macskási Ferenc udvari kapitányhoz ment férjhez. Amint életrajzírója megjegyzi, a hétéves fiúnak e családi változás „lelki megrázkódtatást” jelentett, ugyanis mostohaapja hitét követve unitáriusból reformátussá lett. Tanulmányait otthon és a gyulafehérvári Collegium Academicumban végezte a pedagógiai érzékkel és alapos tudományos felkészültséggel rendelkező Keresztúri Pál irányítása alatt. A kor szokásától eltérően külföldön nem tanult; mostohaapja mulasztásának rója fel, „hogy sohasem üdvözölhette a múzsákat Erdély határain túl”.

Ennek ellenére életének felét — a 64-ből 32 évet — a politikai élet mezején magas állásokban töltötte el: I. Rákóczi György uralkodása alatt a fejedelmi tábla elnöke, majd Torda, Küküllő és Fehér megye főispánja, Udvarhely „székely szék” főkapitánya volt. 1653-ban a fejedelem Lengyelország királyához küldte fontos tárgyalásokra, hogy a török–tatár hadak ellen segítséget kérjen. Ezután részt vett a szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjáratban (1657); ennek folyamán a behódolt Krakkó parancsnoka lett. Az erdélyi hadak nagy része fogságba esett és elpusztult. Neki ugyan egy kisebb csapat élén sikerült hazatérnie, de csakhamar az a vád merült fel ellene, hogy mivel visszatartotta a török szultán levélhordóját s vele a szultán hadjáratot tiltó levelét, ő volt előidézője az óriási vereségnek. Ez a gyanú nyilvánvalóan a fejedelem és a közötte kialakult jó viszony és barátság megromlásához vezetett. II. Rákóczi György halála után az egymást felváltó fejedelmek (Rhédei, Barcsai, Kemény) támogatójaként a „német párt” hatalmi törekvéseivel rokonszenvezett. Kemény János bukása után, korábbi ingadozó magatartása ellenére, Apafi — bár nem tartozott a fejedelem belső köréhez — az erdélyi kancellária élére állította (1662. március 2.). A szüntelenül kuszálódó és egyre bonyolultabbá váló erdélyi helyzetben Bethlen János mindinkább a hatalom perifériájára sodródott, míg a fejedelem a politikai életből a keresdi kastélyába száműzte, ahol 1678 februárjában vízkórságban halt meg.

A fordító és munkatársai helyesen jártak el, amikor figyelmüket Bethlen János valamennyi művére kiterjesztették. Ezek közül a legfontosabb „Az erdélyi történelem négy könyve”, a Rerum Transylvanicarum libri quatuor. Ez 1629-től egészen 1663-ig tárgyalja az eseményeket, és először Szebenben jelent meg 1663-ban. Cserei János, majd Benkő József e munka alapján tekintette Bethlen Jánost „Erdély Tacitusának”. Amint azt Apafihoz írt ajánlásában állítja, művét Bethlen „a fejedelem parancsából írta meg” és „vett olyan terhet vállára, amely elbírhatatlan számára”, azt ti., hogy tárja Európa elé Erdély „nyomorgattatásait”. Vagyis könyvét elsősorban a keresztény világ, a nyugati szomszédok tájékoztatására írta. Valóban — amint Jankovics József, az utószó írója megjegyzi — „iránymű ez, amely propagandisztikus célzattal készült”, vagyis „a valódi történeti tények feltárásával igazolni igyekszik, hogy Apafi fejedelem a kényszer hatása alatt helyesen járt el a trón elfogadásával, illetve későbbi törökös politikájával”. Az ajánlásokban ugyanakkor Bethlen azt is kifejti, hogy azért akarja Erdély történetét ”a keresztény világ elé tárni”, hogy „eltávolítsa a népek tudatából a szóbeszédet, amely ritkán vagy sohasem szokott a valóságnak megfelelően terjedni körükben”. Az olvasóhoz írott előszavában vallomást tesz történetírói feladatáról: ez nem lehet más, mint az igazság szolgálata és annak bizonyítása, hogy Erdély a nyugati szomszédok védőfala, s esetleges pusztulása „a környező nemzetek romlását hozná magával”.

Itt tollunkra kívánkozik egy megjegyzés: az ajánlások és az első könyv bevezetője bizonyosan ihlette az unokaöcs, Bethlen Farkas bevezetőit, azt állítva, hogy alig volt lehetősége köszönteni a múzsákat, mert az iskolai oktatásba csak a hazai földön tudott belekóstolni, s ez az oka, hogy könyve nincs kirakva a szónokok jeles mondásaival és cicomáival.

A négy könyv közül az első a Bethlen Gábor uralkodása utáni erdélyi helyzetet, Brandenburgi Katalin, Bethlen István, majd I. Rákóczi György korát ismerteti. A második az új uralkodó, II. Rákóczi György politikáját s ebben a román fejedelemségekkel fenntartott kapcsolatait, a szerencsétlen lengyelországi hadjáratot, a tatárok és szövetségeseik erdélyi támadását és pusztításait, valamint a trónharcokat mutatja be. A harmadik a II. Rákóczi György halála előtti és az azt követő eseményeket, Rhédei, Barcsai és Kemény rövid uralkodását, továbbá Várad ostromát ismerteti; ennek során megragadó és valós leírást közöl e fontos várról, majd Apafi uralkodásának első éveiről. Végül a negyedik a török és a római császár, azaz Bécs béketárgyalásait, ezek meghiúsulását, Erdély kegyetlen kifosztását tárgyalja.

Bethlen János második műve „Az erdélyi események története 1663-tól 1673-ig”, azaz a Historia rerum Transylvanicarum ab anno 1662 [1663] — ad a. 1673. Ebben a szerző az első művében előadott eseményeket folytatja, anélkül azonban, hogy azokat fejezetekre osztaná. Ezzel szemben többet idéz forrásaiból (missiles, rendeletek, kancelláriai iratok stb.), szinte tobzódik bennük, amit egy sebtében összeállított statisztika is igazol: az első 20 lap szövegében több mint 9 lapnyi szöveg forrásaiból való átvétel. Bethlen hangvétele ebben a művében személyesebb, ezért a kutatás joggal emlékiratnak tekinti. Sokáig ismeretlenül lappangott; Cserei hallott ugyan róla, de nem ismerte. Először Benkő József bukkant rá, és 1782–83-ban Horányi Elek adta ki Bécsben, majd néhány év múlva (1789-ben) Kolozsváron is megjelentették. Két könyvre oszlik: az első az 1663-tól 1670-ig terjedő időszakot, vagyis hét év történetét mondja el. A fordítás ebben a részben is szép, gördülékeny, szabatos, noha itt-ott nem mentes a nehézkességtől. (Pl. 171. l. Kettős okból...) A második rész ezzel a mondattal ér véget: „Végül is ez a szerencsétlen esztendő ilyen indulatok közepette vett búcsút tőlünk.”

Ezután a mű sok másolata minden átmenet nélkül egy propagandista ízű írást közöl, amelynek a címe Austriaca austeritas („Osztrák szigorúság”). Szerzője ismeretlen, és sokáig Bethlen Miklósnak tulajdonították. Vitairatról van szó, amely leleplezi a bécsi udvar álnokságát, Erdély-ellenes politikáját, Bethlen Miklós levelezéséből azonban kiderül, hogy ő a munkát nem írta, sőt nem is ismerte. A történeti érdeklődésű utókor azonban a benne felmerülő gondolatok, eszmék hasonlósága miatt a szöveget Bethlen János Historiájához csatolta. A mostani kötet fordítója munka közben jött rá, hogy a szöveg azonos a Kolozsváron 1671-ben kiadott Austriaca austeritasszal. Írója leleplezi Bécsnek arra irányuló törekvéseit, hogy Magyarországot örökös tartománnyá tegye, korlátozza a vallásszabadságot; majd történelmi példákkal igazolja a Habsburg-politika kétszínűségét: a gyakori és nemes ígéretek meg nem tartását és „az ősi szabadság elnyomását”.

A kötet negyedik írása a Függelékben közölt „Erdély ártatlansága”: Innocentia Transylvaniae. Bethlen János ezt a munkát 1658-ban II. Rákóczi György ellen írta, és a következő évben, 1659-ben Váradon adták ki névtelenül. Lényegében azt bizonygatja, hogy a lengyelországi hadjáratért a fejedelem a felelős, és ő, az emlékíró, akárcsak Erdély főurai, ártatlan, mert „soha, semmikor nem értett egyet a fejedelem ilyen jellegű mesterkedéseivel, nagyobb részükről pedig semmit nem is tudott”. Ugyanakkor ez az írás is fényt vet az akkori erdélyi politikai célkitűzések, elképzelések formáira és a főurak között feszülő viszályokra.

A kötet értékesen gazdagítja az erdélyi középkori historikusok műveinek magyar fordításban is hozzáférhető szakirodalmát, ami a latin nyelv jelenlegi ismeretének fokozatos sorvadása miatt komoly segítséget nyújt nem csak a szakkutatóknak, hanem mindazoknak, akik fogékonyak a történelmi kérdések iránt.

A fordítás általában sikerült: szép, gördülékeny, megbízható és szöveghűségre törekszik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy kisebb elnézések, félreértések ne csúsztak volna bele. Csupán néhány példát hozunk fel. Bethlen János nem Fejér, hanem Fehér megye főispánja, és a város neve nem Gyulafejérvár — ahogyan legtöbbször a szövegben előfordul — hanem Gyulafehérvár. A hiba nyilvánvalóan a magyarországi Alba — Fejér — megyéhez vezethető vissza. A 14. lapon: „...és kevés híja volt, hogy fegyveresen harcoljanak egymással a városban, miközben a legtöbben, sőt mindenki az uralkodó szelídségét vádolta, amelyet helyesen elfogadva, minden szerencsés módon, békességben folyhatott volna le” (ti. a gyűlés). Néhányszor a szórend lehetne pontosabb; nem mindig helyes az igenevek használata; egyes szavak kifejezőek ugyan, de szokatlanok, például „kifigyelni”; máskor kevésbé ismert idegen szó fordul elő, például tautológia stb. Ezek és a hasonló, szinte elkerülhetetlen „botlások” azonban nem csökkentik a fordítás értékét, megbízhatóságát és szépségét.

Értékesnek tartjuk Jankovics József minden lényeges kérdést magába foglaló utószavát: Bethlen János szép és alapos értékelését, valamint a jegyzetek és a mutatók megfelelő összeállítását.

Bodor András

 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret