stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Két újabb erdélyi iskolatörténeti forráskiadvány

1. Szatmári diákok 1610–1852. Közreadja Bura László. (Fontes Rerum Scholasticarum V.) Szeged 1994. 352 lap. 2. A marosvásárhelyi református kollégium diáksága 1653–1848. Bevezetéssel közzéteszi Tonk Sándor. (Fontes Rerum Scholasticarum VI.) Szeged 1994. 480 lap.


Folyóiratunk ez évi 1–2. számában közzétett recenziómban (Adósságtörlesztés kétszáv év múltán) kifejeztem azt a reményemet, hogy a Fontes Rerum Scholasticarum eddigi négy kötetét mihamarabb továbbiak fogják követni. Ez a reményem — mindnyájunk örömére — a vártnál jóval hamarabb teljesedésbe ment, mert megjelent a sorozat V. és VI. kötete is.

A szatmári kötet előszavában a sorozat fáradhatatlan szerkesztője, Keserű Bálint leszögezi, hogy a külföldi egyetemjárás feltárása mellett régi terv a hazai iskolázás gazdag dokumentumanyagának kiadása; a szatmári református kollégium anyakönyveivel s a katolikus gimnázium és líceum névsoraival „most egy erdélyi blokk következik. Kész kötetek sora vár kiadásra”. Ugyanő szól a kiadványok koncepciójáról, többek között arról, hogy a sorozat ezutáni köteteinek közreadói egy-egy iskola teljes történetét nyújtják majd az érdeklődőknek.

A szerkesztő előszavából nem hiányzik a nehézségek feltárása sem. Ezek között egyik legjelentősebb a beiratkozott azonos nevű diákok esetében a bizonytalanságok eloszlatása.

1. A szatmári református kollégium kialakulása az 1610-es évhez kötődik: ekkor kezdik vezetni a matrikulákat. Továbbá arra is van adat, hogy ez az év jelöli a korábbi schola középfokú iskolává emelését: „Anno 1610 Schola haec in celebrem gymnasii formam mutata est” (3). És nem utolsósorban ettől az évtől ismerjük a tanárok nevét is; ezek jórészt a közeli Debrecenből jöttek.

Bura László elismerésre méltó rendszerességgel követi nyomon az iskola ama változásait, amelyek a mindenkori hatalom intézkedéseit tükrözték; például 1754-ben a Helytartótanács kétosztályos iskolává fokozta le, majd 1788-ban — napjaink számára is példaadó módon — a tantestület buzgólkodására újra visszaállt a régi négyosztályos forma.

A gazdag forrásanyag tüzetes bemutatása után következnek a névsorok; a régi matrikula-kódex az 1610 és 1747 közötti névsorokat ismerteti (9–103), az újabb anyakönyv az 1820 és 1852 közti esztendőket öleli fel (104–135). Ezeket egészítik ki az időszakos névsorok az 1610 és 1738 közé eső szakaszból (136–145). A református iskolára vonatkozó eddigi adatokat lezárja az összesített, betűrendes diáknévsor, ahol — a hatalmas adatanyag miatt érthetően — Bura László nem tesz kísérletet az azonosításra (arra, hogy — a sok száz közül egyetlen példát ragadjunk ki — az 1667. és az 1701. sorszámot viselő Almási Ferenc egy és ugyanazon diák, vagy két különböző személy).

Lapozgatva a névsorban, szembetűnő a sok olyan családnév, mely minden bizonnyal a származást (szülőhelyet) jelenti; legtöbb közöttük a Szatmári (zatmari), de szép számban fordul elő a Szilágyi, Németi, Károlyi, Csengeri, Beregszászi név is. A családnevek közt egyébként leggyakoribb a Nagy és a Szabó. Külön fellapoztuk a Kölcseyeket — s már 1612-től itt találjuk őket. Himnuszunk szerzőjéről természetesen tudjuk, hogy Debrecenben tanult.

A kötet második fele a katolikus iskolák dokumentumait tartalmazza. Az 1630-as évek végétől az 1780-as évek derekáig Szatmáron jezsuita, majd pálos szerzetesek tanítottak. Az első gimnázium keletkezése az ellenreformációhoz fűződik: a Habsburgok uralma alá tartozó részekben Pázmány Péter számos gimnáziumot alapított, ahova a jezsuiták igényessége nagyon sok másvallásút is vonzott — itt nem kellett a kisebb diákok oktatását a nagyobbakra bízni. Bura László azonban arra is rámutat, hogy az erdélyi fejedelem által is támogatott református kollégium „óriási előnyt élvezett, s ezért folyamatosabb, gazdagabb életet élt, mint a szervezetileg is sokszor és sokféleképpen változó jezsuita, pálos, majd püspöki egyházmegyei katolikus kezdemények” (199).

A jezsuita korszaknak a Magyar Országos Levéltárban fellelhető, egy kivételével latin nyelvű iratai (200–213) után itt is a diáknévsorok következnek. Először a gimnáziumi diáknévsorokat olvashatjuk az 1814 és 1843 közé eső periódusból (214–245); ezután következik a püspöki líceum tanulóinak névsora az 1804 és 1851 közötti időből (246–318), hogy — mint a református kollégium esetében — a végén itt is kapjunk egy összesített betűrendes diáknévsort. A kettő közül a második névsorban feltűnő a magyar, német és rutén nemzetiségűek mellett a románok aránylag nagy száma; a nemzetiséget az anyakönyv is jelzi, például Kardos Stephanus, 20 (éves), g(raeco) c(atholicus), Valachus (58. sz.); Papp Ioannes senior, 22, gc, Valachus (64); Szász Iosephus, 19, Valachus (113); Tomutza Demetrius, 17, gc, Valachus (115); Márián Gabriel, 21, gc, Valachus (131); Fábián Theodorus, 19, gc, Valachus (243); Dragus Ioannes, 20, gc, Valachus stb. Az összesített névsorban leggyakrabban a Papp név fordul elő, viselőjük egy része román.

2. A marosvásárhelyi iskolázás kezdetei a középkorra nyúlnak vissza; bizonyára az 1316-ban már meglevő ferences kolostor is tartott fenn rendi iskolát, 1495-ben pedig oklevél említi Gernyeszegi Istvánt, aki külföldön szerzett lelkészi képesítést. A reformáció győzelme után már 1557-ben a rendek református iskolák látesítéséről hoznak határozatot. Az iskola első ismert tanára, Tordai Ádám Wittenbergben tanult, róla 1569-ből van adatunk. Rajta kívül más ismert tanárok a XVI. századból Csókás Péter, Baranyai Decsi János. A következő századi tanárok egy része Apáczai-tanítvány: Uzoni Sz. Balázs, Abafáji P. András, Fogarasi Mátyás és mások.

Tonk Sándor a tőle megszokott alapossággal ismerteti a kollégium tanrendjének, tanítási módjának változásait. A XIX. század derekáig érvényes, legutoljára kialakult rendszer szerint a kollégiumnak volt két elemi osztálya, amelyeket hat gimnáziumi osztály követett; aki ezeket elvégezte, felsőbb tanulmányokhoz kezdhetett a filozófia, jog vagy a teológia területén. A diáklétszám alakulása és a diákok származás szerinti megoszlása című alfejezetből többek között azt is megtudjuk, hogy honnan kapta diákjait a kollégium. 1716 előtt legtöbben Háromszékről jöttek, őket követik a marosszékiek és — meglepő módon — a szász földről érkezettek. Viszont a XVIII. század második felében az iskola vonzereje csökkent, a többség már Marosszék, Kolozs, Torda és Küküllő vármegye településeiről jött.

Figyelemre méltó az is, hogy a városi polgárság, mely kezdetben hadakozott a kollégiummal, utóbb, amikor felismerte az oktatás jelentőségét, mind nagyobb számban íratta be fiait a kollégiumba. S az is fontos, hogy a diáknévsorokban mindegyre fel-felbukkannak az előkelő Teleki, Toldalagi, Kemény családok fiai, akik közül nem egy később a kollégium mecénásává vált.

Talán nem árt, ha az összesített névsorból (Diáknévmutató) kiemelünk néhány gyakoribb nevet: Ajtai, Balog, Barabás, Barta, Benkő, Bethlen, Biró, Csernátoni, Dósa, Farkas, Filep, Fogarasi, Gál, Gidófalvi, Horvát, Kacsó, Kibédi, Kis, Kovásznai, Kovács, Nagy (ez a legnépesebb), Nemes, Papp, Simon, Szabó, Szász, Székely, Szilágyi, Tóth, Vajai, Zágoni.

A Diáknévmutatót követi a Helynévmutató, majd jön a Függelék és annak névmutatója. A Függelék iratokat közöl a kollégium életéből. Ilyenek az iskola XVI. századi — latinul írt — törvényei. Ezekből magyarra fordítva idézzük a büntetéseket megállapító I. fejezetet: „A törvény és illem ellenére az éjszakát az iskolán kívül töltők fosztassanak meg első esetben 25 dénártól, azután 50-től; akik harmadszor is erre vetemednek, vettessenek ki ebből a közösségből, hacsak a Rektor nem akar méltányos engedékenységgel élni, ismerve és belátva a hely tisztességét, az alkalmat és szükséget, amelyek valakit ezt elkövetni késztettek.” Vagy a II. rövid fejezet: „A kórusból ünnep előtti napon hiányzók 3, ünnepnapon 5 dénártól fosztassanak meg.”

Szabó György


 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret