stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Középkori magyar levelek

Középkori leveleink (1541-ig). Szerkesztette Hegedűs Attila és Papp Lajos. (Régi Magyar Levéltár I.)
Bp. 1991. 774 lap.

A recenzens többszörös örömmel fog hozzá e forráskiadvány ismertetéséhez. Köszönti elsőnek a magyar forráskiadványok sorában egy új — a hírmondó kötet bizonysága szerint a tudományosság igényével szerkesztett — sorozat megjelenését: a Régi Magyar Levéltárét (RML), de köszönti egyúttal azt is, hogy ezt a kötetet egyetemi segédkönyvnek is szánták.

Az utóbbi években örvendetesen meg-, illetve újraindultak forráskiadványaink, mint az időrendi teljes oklevéltárak sorából: a Györffy György szerkesztette Diplomata Hungariae antiquissima, az ugyancsak időrendi korszerű regesztagyűjteményekéből a Szentpétery Imre által megindított és Borsa Iván által tető alá hozott Az Árpád‑házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, a Mályusz Elemér kezdeményezte, majd Engel Pál és jelenleg Borsa Iván által folytatott Zsigmondkori oklevéltár kötete, a Kristó Gyula szerkesztésében megjelent Anjou-kori oklevéltár kötetei, vagy az egy-egy forráscsoport adatait maradéktalanul feltáró regesztakiadványok: ide tartoznak a Jakó Zsigmond által közzétett A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei és a Magyar Országos  Levéltár II. Forráskiadványok sorozatában a legutóbb megjelent, Ila Bálint kézirata alapján Borsa Iván szerkesztette Az Abaffy család levéltára, A Dancs család levéltára, A Hannay család levéltára című kötet, valamint a sorozat itt nem említett előbbi hasonló kötetei is. Gyarapodtak a tematikai jellegű forráskiadványok is, ilyenek például a Fekete Nagy Antal, Kenéz Győző, Solymosi László és Érszegi Géza munkája eredményeként napvilágot látott Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV, a Varga Endre által egybegyűjtött Úriszék, XVI–XVII. századi perszövegek, a Benda Kálmán szerkesztésében megjelent Moldvai csángó-magyar okmánytár, a Schram Ferenc szerkesztette Magyarországi boszorkányperek és végül a mi sajátos körülményeink között a Pataki József és Demény Lajos gondozásában napvilágot látott Székely oklevéltár új kötetei. Mindezek reményt nyújtanak arra, hogy a magyar középkor módszeresen feltárt és teljes, megfelelő apparátussal kiadott forrásbázisa előbb-utóbb biztos alapot szolgáltat a további kutatásokra.

Bármilyen reményt keltő is azonban a magyar középkor levéltári forrásanyagának a feltárása, még az évszázadok haladtával rohamosan fokozódó anyagmennyiség által megkövetelt regesztakiadványok folyamatos megjelentetése esetén is nagyon távolinak tűnik az az idő, amikor sor kerül azokra a kiadványokra, amelyek időrendi teljes anyagában, a latin, a német vagy más nyelvű szövegeket rögzítő levéltári anyag mellett helyet kapnának a magyar nyelvűek is. Ezért tartjuk örvendetesnek és fontosnak, hogy nyelvtörténészeink ebbe az irányba tették meg bátor és nem kevés fáradságot igénylő lépésüket. Kétségtelen, a kiadott kötet nemcsak az 1541-ig keletkezett magyar nyelvű levéltári anyag rendszeres és a lehetőségek szerint teljes feltárását valósította meg, hanem ennél többet. Azáltal, hogy egyúttal egyetemi segédkönyv is, és a kiadott szövegeket leghitelesebb rögzítésükben: fénymásolatban közli, új úton jár. Vitathatatlan, hogy a kiadvány elsődlegesen nyelvtörténeti és írástörténeti forrásmunka, ám még ha nem is teljes időrendi vagy tematikai egységben, de történeti forrás is. Ez utóbbi éppen az említett körülmények miatt: a XVI. század anyagának módszeres feltárása még a jövő feladata, ezért jelent, hiányai ellenére, hézagpótlást a kötet. Nyelvtörténeti forráskénti méltatását a nyelvtörténészek hivatottabban és jobban elvégezhetik a recenzensnél, mi azonban a magyar írástörténeti forrást és ennek oktatását szolgáló segédeszközt is köszöntjük a kötetben. Itt nem vitatjuk, hogy van-e külön magyar paleográfia, vagy latin írásjelei miatt azt a késői latin paleográfián belül kell tárgyalnunk. Ezt az elméleti kérdést nálunk a gyakorlat döntötte el: mi itt végre ismét eljutottunk oda, hogy mind az egyetemen, mind a levéltári főiskolán a magyar paleográfia hozzátartozik a tananyaghoz. Az is természetes, hogy más feladatot jelent a magyar anyanyelvűek számára a régi magyar írás olvasásának és megértésének elsajátítása, és mást a nem magyarok  számára. Ez utóbbi esetben más hangsúlyt kap a latin írásjelekből képzett magyar betűk elsajátítása, a terminológiáé és egyéb sajátosságoké. Éppen ezért a régi magyar írással kapcsolatos tudnivalók itt már csak a korszerű írástörténeten belül oktathatók, amelyben a klasszikus paleográfiai tudnivalók az iratképző szervre vonatkozó, az összehasonlító oklevél- és irattani, valamint a terminológiai ismeretekkel együtt adhatók át. Ezért jelent nálunk forrásértékén túl jó írástörténeti segédletet ez a levéltári anyag szövegét és fényképét közlő kötet, amely valóságos paleográfiai albumként is használható. A kolozsvári egyetemen még vannak paleográfiai táblák a Jakó Zsigmond által gondosan összeállított fényképtábla-sorozatból, amelynek példányain egykor a régi magyar szövegek olvasását oktatta, de ezek egyedi példányok. Az ismertetett kötet viszont 1541-ig olyan teljesnek tekinthető anyagot kínál sokszorosításban, ami felbecsülhetetlen, és reméljük, hogy az RML következő kötetei bővítik ezt az oktatásra is használható anyagot. A kiadott szövegek fénymásolatai meg az itteni táblák pedig megalapozzák azt a tervet, hogy készüljön el végre a nálunk annyira hiányolt magyar szövegű paleográfiai album. Segédkönyvként azonban kötetünknek más fontos feladata is lehet: az, hogy a középiskolai tanárok kezében a magyar írástörténet terén szolgálja mind a magyar nyelv és irodalom, mind a történelem oktatását. Minden román történelemkönyvben megfelelő kísérő szöveggel közlik az első román nyelvű levelet, amit 1521-ben a câmpulungi Neacşu írt kirill betűkkel Johann Benkner brassói bíróhoz. Érdemes lenne felmérni, hány magyar diák tud Várday Aladár 1479 és 1490 között Várday Miklóshoz írt magyar nyelvű leveléről, vagy térségünkben hányan tudnak az első magyar nyelvű oklevél: rődi Cseh István 1507-beli végrendeletének fogalmazványáról?

És itt kiemelném a kiadvány jelentőségét az erdélyi irattan szempontjából is. Ezekben a magyarul fogalmazott levelekben a kutató követheti azt a folyamatot, amely átvezet a sajátos erdélyi fejlődés XVI. század utolsó negyedében bekövetkezett eredményéhez: az erdélyi magyar nyelvű hivatalos iratformákhoz, elsősorban pedig a decretumnak, mandatumnak, commissiónak megfelelő magyar nyelvű fejedelmi parancsolatokhoz.

A kötet összeállítását nagyszabású előmunkálatok előzték meg. Ezekben jeles szakemberek vettek részt: E. Abaffy Erzsébet, Bak Borbála, Draskóczy István, Érszegi Géza, É. Sin Ágota, Filep Katalin, Gericsné Ladányi Erzsébet, W. Schiller Judit, akik, akárcsak a munkálatokat irányító Benkő Loránd és a két lektor: Barta Gábor és Szakály Ferenc szintén részesei a jelentős kötet megjelentetésének.

A kiadvány 244 szöveget közöl, túlnyomóan fényképmásolat kíséretében (ezek az eredetiben megtalált vagy az Országos Levéltárban filmen, fényképen őrzött iratokról készültek), a Függelékben pedig 60 tételben olyan iratok tartalmi kivonatát adja, amelyeket mint 1541 előttieket már közöltek, de keltezésük téves vagy nem igazolható, illetve mint 1541 előtti iratot említettek meg, de a szöveg idézése nélkül.

Az iratok teljes és fénymásolatos közlése a Törzsanyagban kapott helyet a következő tagolásban: Sorszám; Keltezés; Cím; Fejregeszta; Lelőhely; Anyagi leírás; Bevezető magyarázatok; Közlések; Szövegátirat; Címzés; Jegyzetek; Hasonmások. Ezt követi az említett Függelék, majd az egész anyag időrendi, név- és szómutatója.

Az utóbbi időkben megjelent, említett forráskiadványok közül nagyobb számú XVI. századi magyar szöveget csupán az Úriszék és a Székely oklevéltár közölt. Főleg ezek összehasonlítása, de a szövegközlés átírási szempontjait és apparátusát illetően már egységes latin forráskiadványokat is vizsgálva úgy véljük, hogy nem hallgathatjuk el véleményünket és kérdéseinket, amelyek nem mind a recenzált kötetre vonatkoznak, de ennek ismertetése adott alkalmat elmondásukra.

Természetesnek véljük, hogy az írásos források minden esetben többértékű adatokat tartalmaznak és használhatóságuk nem korlátozható kizárólag egy tudományágra. Egyetemességük azonban nem zár ki bizonyos — figyelmen kívül nem hagyható — sajátosságot sem, ám nagyon szükséges lenne, hogy az egyes tudományágak eredményeinek, igényeinek és a forrástípusok sajátosságainak figyelembevételével a forrásközlések lehetőleg egységes szempontok szerint történjenek. Az egyébként kiváló kötet kapcsán szeretnénk rámutatni az egységes, közös nevezőre hozott szempontok szükségességére.

Közismert az a terminológiai egység megteremtésére nemzetközileg is érvényesülő törekvés, illetve az az igény, hogy egy nyelv szóhasználatában egy-egy kifejezés — adott korszakra vonatkoztatva is — jól körülhatárolt fogalomnak feleljen meg. A terminológiai egység mellőzése nemegyszer kifejezésbeli pontatlanságokhoz is vezethet. Kötetünk esetében ezt a levél szó használatával kapcsolatban érzem. A régi magyarságban a levél egyaránt jelentett oklevelet, iratot és a mai szóhasználat szerint is levélként ismert misszilist. A kötet címében használt „középkori leveleink” ezek szerint megfelelő lenne az iratféleségek szempontjából, mert a kötet a középkori oklevelek/iratok/misszilisek minden magyar nyelvű fajtáját közli, de a cím mostani formájában megtévesztő. Ugyanis a leveleink fogalmába — nézetem szerint — beletartozik minden magyar iratképző bármilyen nyelven megfogalmazott és leírt oklevele/irata/misszilise. Következésképpen a „középkori leveleink” fogalma vonatkozik például az akkor latinul író magyar iratképzők/kancelláriák latin kiadványaira is éppúgy, mint ugyanazon iratképzők/kancelláriák későbbi magyar nyelvű leveleire is. Ezért tartanám pontosabbnak a címet, ha a „leveleink” kifejezést „magyar/magyar nyelvű leveleink”-re kiegészítve használták volna.

Ugyancsak a levél fogalmával kapcsolatos a válogatási szempont is. A levél=oklevél/irat/misszilis minden esetben egység. Természetesen nyelvi meghatározását illetően vannak határesetek, amikor nem egyszerű eldönteni, hogy egy-egy levél magyar, latin vagy magyar és latin levél-e. De azt hiszem, egy nem magyar nyelvű szövegbe ékelt egy mondatnyi szövegrész/szórványemlék (ha csak nem levéltöredék) nem igényelheti a levél elnevezést, ezért indokolatlan a kötetbe foglalása. A kötet így a levélnél többet is nyújt, mint amire a címe kötelezné, de nem hiszem, hogy ezt a többet sikerült kimerítően összegyűjtenie. Gondolok itt a XVI. század húszas-harmincas éveinek nagyszámú latin vagy más nyelvű kiadatlan okleveleinek/iratainak/missziliseinek eddig ilyen szempontból módszeresen át nem nézett anyagára és e magyar szövegek feltárását igénylő átfogó munkára. Ezért talán jobb lett volna, ha ezeket az idegen nyelvű környezetbe beékelt magyar nyelvű szövegrészeket széles körű gyűjtés eredményeként, de a teljesség igényével külön adnák ki.

Más kérdéseket vet fel a feltárt iratok szövegének közlése. A latin nyelvű szövegek esetén ezt már egységesen megoldottnak mondhatjuk, de ha csak az utóbbi években megjelent Úriszék és a Székely oklevéltár köteteinek magyar nyelvű anyagát vetjük össze az ismertetett kötet szövegközléseivel, bizonyos eltérések nyilvánvalók. Elfogadhatjuk a kötet bevezetőjének azt az érvelését, hogy tekintettel a mellékelt fénymásolatokra, az egyszerűbb szövegközlés indokolt. Ám még ha nem is e kötet viszonylatában (mert még hosszú ideig a fénymásolat nélküli közlésekre kell szorítkoznunk), elkerülhetetlen a Magyar Tudományos Akadémia középkori latin források közlésére kiadott szabályaihoz hasonlóan (melléklet a Századok 1920. évi folyamához, 22–24. l.), valamennyi érdekelt tudományág közreműködésével egy a magyar nyelvű forrásokat illető egységes, zsinórmértékül szolgáló szabályzat kidolgozása és közreadása. Valamennyi esetre úgysem lehet szabályokat megállapítani — hiszen akik a leveleket írták, a szabályok nem-ismeretében teljesen egyéni megoldásokkal éltek —, de egy egységes útmutatás nélkülözhetetlen, főleg azok számára, akik a nagyobb kutatóközpontokon kívül, gyakran egymagukra utalva szeretnének magyar nyelvű forrásokat jól közölni. Nekik nem áll módjukban, hogy kötetünkhöz hasonlóan jól indokolt bevezetőben részletesen ismertessék eljárásukat. Ugyancsak nélkülözhetetlen lenne egy ilyen szabályzat a kiadóknak, szerkesztőknek is. Ennek a szabályzatnak ki kellene térnie a közlés valamennyi részletére, beleértve a kísérő apparátust is. Ez már csak azért is elkerülhetetlen, mert például kötetünk igénnyel és pontossággal készített tudományos apparátusában nem sikerült rájönnöm arra, mi indokolta a szokásos eljárás szerinti regesztát a keltezésen kívül címre és fejregesztára tagolni, illetve a bevezető magyarázatokba olyan elemeket is bevenni, amelyeknek egy jó regesztában lenne a helyük.

Össszeolvasási próbák alapján a másolások jó minőségéről és a kísérő magyarázatok és jegyzetek tudományos szakszerűségéről, valamint a kötet igényes színvonaláról is meggyőződtünk.

Természetesen érdeklődésünket elsőnek a kötet anyagában felbukkanó kolozsvári adat keltette fel. Ezzel kapcsolatban egy valószínűleg sajtóhibából eredő elírásra hívnánk fel a figyelmet: az oklevél régi jelzete: fasc. V. no. 10, 11 és nem fasc. 5, új jelzete pedig: Privilegia 475 sz. (A régi jelzet első V tagját a városi levéltárat a XVIII. század utolsó negyedében rendező Páll Sámuel jelölte ki a fasciculusnak, mert ő az okleveleket tematikailag akarta csoportosítani és az idézett oklevelet a V=vinum címszóhoz helyezte el. Az egyik főbenjáró vádpont Szabó Ambrus ellen ugyanis az volt, hogy idegen bornak a városba történt behozatalával megsértette a város kiváltságait és törvényeit, ami pedig akkor súlyosabb bűncselekmény volt a sikkasztásnál.) A 3. sz. jegyzetet pedig kiegészíteném azzal, hogy 1513-ban Szabó Ambrusné már özvegyként szerepel a férje elleni vagyonelkobzás ügyében.

Értékes, szép kötettel gyarapodott forráskiadványaink/segédkönyveink sora. A fáradságos és gondos munka, valamint az eredmény előtt a recenzensnek nem marad más tennivalója, mint hogy kevesebb tekintéllyel ugyan, mint néhai Szontagh Gusztáv, és kalap hiányában, meghajtsa a fejét a mű előtt.

Kiss András

 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret