stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Gergely Katalin

Húsvéti határkerülés 1990–91-ben a Gyergyói-medencében*

A középkorban egész Magyarország területén elterjedt szokás volt a húsvéti határkerülés vagy határjárás. A XIX. század végén az ország különböző vidékein még mind a katolikusok, mind a protestánsok gyakorolták. Századunk első évtizedeiben még mindig élt az ország peremvidékein, főleg Erdélyben.

A középkorban szokás volt, hogy tavasszal a jelesebb ünnepnapokon a földeken, a vetések között ereklyékkel, templomi zászlókkal, énekszóval körmeneteket, processziókat rendeztek; lóháton vagy gyalog megkerülték a határt, miközben különböző szertartásokat végeztek, hogy a vetés minél bővebb termést hozzon, kártevőktől, gonosz ártalmaktól védve legyen. Ebből a hagyományból ered a búzaszentelés liturgiája is.

Az ünnepek ünnepén, húsvét hajnalán hírül vitték a földeknek az Úr nagy győzelmét: a feltámadást, hogy a gonosz szellemeket, a természeti csapásokat a föltámadt Krisztus hatalmával elrettentsék.1

Gyergyóban még századunk első felében is megtartották e szokást a negyvenes évek végéig: egyesek szerint 1948-ban, mások szerint 1949-ben volt az utolsó búzaszentelés. Talán tovább is folytatták volna, ha hatóságilag meg nem tiltják az ilyenfajta rendezvényeket.

A hagyomány mindmáig élő voltát bizonyítja az a tény, hogy az 1989-es decemberi fordulat után már az első évben megszervezték, felelevenítették. 1990 Erdély-szerte a hagyományok megújhodásának éve volt: feledésbe merült népszokásokat újítottak fel az idősebbek elbeszélése nyomán, egyre többen öltöztek ünnepnapokon népviseletbe, táncház-találkozókat szerveztek, s újra az eredeti hagyományoknak megfelelően tartották meg a híres csíksomlyói pünkösdi búcsút is. Szabadon szervezhették a különböző ünnepekhez fűződő körmeneteket, processziókat is. Ilyen alkalmakkor már nemcsak a templomot, templomteret járták körbe, mint a tiltás éveiben, hanem a „főteret” is, a helység központi terét, a pap pedig körbehordozta az Oltáriszentséget, és megáldotta azokat is, akik nem vettek részt a körmenetben.

Ilyen körülmények között került sor a húsvéti ünnepkör keretében a határkerülés megszervezésére az egész Székelyföldön, mind falun, mind a kisebb városokban, ahol valaha szokásban volt.

E dolgozat a Gyergyói-medencében a hagyományos határkerülést tárgyalja, annak is csak egy részét, hisz a falvak nem egyszerre és nem egy helyen tartják a határkerülés során találkozóikat.

1. Majdnem mindenik adatközlő hangsúlyozta hogy „az öregek sokat beszéltek róla”, illetve az öregek: „Sokat emlegettük húsvét tájt.” A híres nagy szervezők neve után sem kellett sokat kutatni: elevenen élnek az emberek emlékezetében, s nevük jó útikalauz volt minden helységben gyermekeik felkutatására, akik már ritkán vállaltak ilyen szerepeket.

Nem nagyon őrizték meg azokat a „papírokat” sem, amelyek az ilyenkor elmondott szövegeket tartalmazták. Egyetlen esetben sikerült találnom múlt századi szöveget; tulajdonosa nagy becsben tartotta a sárguló, rongyos lapokat, s ezzel adta kölcsön: „A füzet s a két szeme!”

A Gyergyói-medencében a hagyomány felelevenítésének fő szervezője Hajdó István gyergyószentmiklósi esperes volt. Ő az udvarhelyszéki Bogárfalván született, egy kilencgyermekes család fiaként, és emlékezett rá, hogy hajdanában az ő falujában is tartottak határkerülést. Gyergyóba kerülve (előbb Újfaluban volt plébános, majd Szentmiklóson esperes), szintén elmesélték neki az idősebbek ezt a szokást, az első szabad húsvét alkalmával pedig többen jelentkeztek nála, fiatalok és idősebbek is, hogy jó lenne a hagyományoknak megfelelően újra feleleveníteni a határkerülést. Az otthoni megbeszélések után „végigjártuk a környező falvakat a megyebíró úrral, s meghívtuk, hogy ők is vegyenek részt” — mondja az esperes. Paptársaival együtt minden faluban segítettek az embereknek: „Műsorfüzetet készítettem nekik, melyben szerepeltek a hajdan mondott imádságok, könyörgések és énekek, az orálás vagy oráló ima stb.”2

Gyergyószentmiklóson a másik fő szervező Páll József volt, a Polgármesteri Hivatalnál tisztségviselő, büszkén vállalja, hogy gazdálkodó, valamint a helyi egyháztanács tagja. Jelenleg 38 éves, így ő csak „hallomás” után ismerte a szokást. Kérdésemre így válaszolt: „Gyergyóban a nagy szervező hajdanában Páll Están (István) volt, tőle hallottam erről legelőször. Kocsmát is tartott, ő szervezte és engedélyezte a bálokat, összefogta a fiatalokat, a szokásokat is ő tartotta. Ő mesélte el, hogy húsvét reggelén, az éjszakai támadás3 után volt hajnalban a szenteltetés4, majd a reggeli után nyolc órakor gyülekeztek a lovasok a Múzeum téren5, ahonnan a templom irányába indultak. Itt a pap ellátta őket útravalóval: beszédet mondott, megáldotta őket, aztán elindultak. Tekerőpatak felé kimentek, ott megkerülték a határt, majd Szárhegy felé vissza. Közben húsvéti énekeket énekeltek. A határban találkoztak a többi faluval, elmondták az orálást, üzeneteket olvastak fel, majd visszatértek. Útközben találkoztak a gyalogosokkal, akik olvasót mondva és énekelve egy más irányba kerülték a határt, majd a nagymise utánra értek haza. A pap a hívekkel fogadta őket, megköszönte nekik a fáradságukat és megáldotta mindannyiukat. A lovasok beszámoltak: hogyan volt, mivel jártak, majd elénekelték a Mennynek királynéját és hazamentek. Ebéd után a házasemberek otthon maradtak, de a legények sokáig mulattak.”

Az ő elbeszélését egészítették ki azok az öregek, akiket felkerestem. Idős Csáki Ferenc így emlékezik: „Mint egy század, úgy vonultunk le a Szentségkeresztfához. Kémenes Miklós, egy alszegi öregember vezette az imádságokot; a falusiak es eljöttek a Hármashatárhoz, ott elmondták a szertartást, majd megkerülve a határt, az örmények utcájánál jöttünk bé. A határba gabonából koszorút fontak a vezérkeresztre s a lovakra es.” Megkérdeztem, hogy miért tartják a határkerülést és miért éppen húsvétkor, mire így válaszolt: „Akkor vót az ideje: kérték a jó Istent, hogy áldás legyen, jó termés legyen, hogy a népek tudjanak a környékben élni.” Ő csak egyszer volt, talán 1932- vagy 33-ban, de állítása szerint nem is tartottak minden évben határkerülést. Hisz „arra rea kellett készülni, lovakat kellett tartani, nyergeket kellett kérni, s akkor nem volt annyi ló, mint most”. Lukács Márton bácsi szerint pedig „osztán bévágott a háború”, s ez is oka volt, hogy néha kimaradt. Szerintük ilyenkor a szertartásokat az akkori pap, László Ignác plébános a templomban végezte. Szukó Madaras Sándor is egyszer vett részt határkerülésen 1943-ban. Ő a gyalogosokkal a tekerőpataki Cigánykeresztfa felé indult (sok cigány lakik arrafelé, onnan az elnevezés), Páll István tanító vezetésével. Ott találkoztak a „tekerőiekkel”, együtt imádkoztak, vallásos énekeket énekeltek, majd visszatéréskor a Miklósi Viktor téren találkoztak a lovasokkal, ahová „kivonultak az örmények is a fogadtatásra”. Abban az évben szintén Kémenes Miklós, egy asszegi6 ember írásba olvasta a gyönyörű szép áldásmondást, hogy a jó Isten őröjzön meg sáskajárástól. Adatközlőnk nem bizonyult túl bőbeszédűnek, arra hivatkozva: „nem szeretném, hogy helytelenséget mondjak”, aztán: „A jó Isten áldjon meg, ne gyóntass engemet.” Az öltözetről még annyit mondott, hogy „tartották a régi székely viseletet, a lovasság fehér harisnyába, székely ruhába vót ugyanakkor es”.

Réti József először 1937-ben járt határkerülni, azután pedig, amíg engedték, minden évben. Ő is Kémenes Miklóst említette vezetőként, valamint idős Balázs Sándort és Selyem Jóskát. „Ők voltak a fő szervezők.” Szintén a templom elől indultak imádsággal és énekkel; a Hármashatár felé a Folyomszarka nevű hely mellett mentek el. A határban rövid misét tartottak, beszéltek a falvak vezetőemberei, imában kérték az Isten segítségét. Aztán „mutyiban elénekeltük a székely himnuszt, mert már akkor sem vót szabad”, majd a forgóhatár7 felé átmentek a Szentségkeresztfához, a Mocsárkereszthez, s onnan a Petőfi térre érkeztek a lovasok. Itt az örmény egyháztanács8, valamint Szabó György apát úr és László Ignác esperes fogadta őket. Jóska bácsi részt vett a mostani határkerüléseken is, de a hajdani jobban tetszett neki, főleg a harangzúgás miatt: „A templom előtt fogadtak, a harangok zúgtak. Amíg béjöttek a gyalogosok is, egyet9 zúgtak a harangok.” Nagy jelentőséget tulajdonít a harangoknak. Elmondja, hogy hajdanában, „ha jött a nagyidő, meghúzták a harangokat s elment a jégverés. Hatással voltak a felhőkre, szétoszlatták a felhőket, s csak zápor lett. Istennek zúgtak a harangok, a papok imádkoztak; biza nem vót annyi jégeső, mint most.” Erről beszélt az alfalvi Máthé Jánosné is: „Ezelőtt, mikor a nagyidő jött, még a templomba is harangoztak idő elejibe, hogy távolodjon a nagyidő. A harangzúgás is imádság, Isten eloszlatta a felhőköt.”

Jóska bácsi a keresztfák történetét is tudta, hogy miért és kik állíttatták. A szentségkeresztfa: „Valakinek a villám a két tehenit megütte, ő pedig a közelben a két gyermekivel megmenekült. Talán ő állíttatta a keresztet, hogy az Isten megmentette. A Mocsárkereszt a helyről kapta a nevit, Bíró Venci határbíró állíttatta.”

György István és felesége, Blénessy Julianna, valamint Benedek Imréné Tamás Anna szintén többször részt vett a határkerüléseken a gyalogosokkal. Ők ilyen újabb neveket említettek az akkori szervezők közül: Sándor András, Kari András, „Lépód Jóska” (Leopold József), illetve a híres „Szent Anti”, azaz Benedek Antal. Ez utóbbi onnan kapta ragadványnevét, hogy mélyen vallásos ember volt: mindig ő imádkoztatott a búcsújárások, zarándoklatok, virrasztók alkalmával. A gyalogos határkerülésnél is sokáig ő vezette az imákat, énekeket, „ő mondatta az olvasót”.

A gyalogosok „egyik esztendőben az egyik mezőre, másik esztendőben a másikra mentek négyesével, szépen sorjában. A fegyelem megvót. A határban az imádkozó emberek elvégezték az imát, amit el kellett végezni. Az öreg Szent Anti fejből tudta az énekeket, imákat. Megnézték a veteményeket, kérték Isten áldását, őrizze meg a határokot. Szerettünk járni, minden évben úgy mentünk, mintha hajtottak volna.”

Páll László 1948- vagy 49-ben vett részt határkerülésen. „A milicisták is jöttek határkerülni: Bándrócki s még kettő. Az alfalviak, ahogy meglátták őköt, megijedtek s elfuttak.” Pedig Laci bácsi szerint a milicisták csak a látványosság kedvéért jelentek meg. Kémenes Miklósról ő is elismerően nyilatkozta: „Húsz esztendeje, hogy ő orált, s osztán beteg lett, s én is vezettem.” Részt vett a mostani határkerüléseken is, sőt véleménye szerint „a mostani szebb vót, többen vótak, sok ló vót. Jóleső érzés vót, mivel annyi időn keresztül nem lehetett.” Ő magyarázta meg a hármashatár nevét is, ahol legalább öt falu népe találkozik egyszerre: „Három falu határa ott összpontosul, hegyeződik össze: Kénfalu (Kilyénfalva), Csomafalva s Szentmiklós.”

Végül bekopogtam a sokat emlegetett Kémenes Miklós leányához, aki már szintén túl van a nyolcvanon. Csak arra emlékezett, hogy az édesapja „olyan szépen tudott beszélni, hogy csuda”, valamint hogy „még egyszer lovat is küldtek készen megnyergelve, csak menjen”. Miklós bácsi 1874-ben született és 1949-ben halt meg.

A környező falvakban szintén volt egy-egy lelkesebb szervező a papok mellett, akik vagy gyermekkorukból emlékeztek a hajdani szokásokra, vagy elmesélte nekik valaki. Az újfalvi Egyed Vilmos szerint „a határkerülésről beszélt mindenki, csak nem lehetett csinálni”. Az Egyed családban hagyománya van a szokásnak. Egyed György 1912-ben született. Többször járt határkerülni, amíg lehetett, hisz „hacsak ítéletidő nem volt, mindig megszervezték”. 1990–91-ben fia, Egyed Vilmos megyebíró volt a fő szervező. A templom elől indultak, legények, leányok mind székely ruhába felöltözve. Ő szekérrel ment, vitte a diakónust s a leányokat. Húsz-harminc lovas hamarabb elindult, és körbejárta a határt.

Egyed György szerint „minden faluban megvót ez a szokás. Ilyenkor már lehetett látni, hogy búvik-e a gabona.” Felesége, Lázár Tekla meséli, hogy ilyenkor a vezérkeresztet kalácspereccel, míg búzaszentelőkor friss búzakalászból font koszorúval díszítették. Ő emlékezett a hajdani imádkoztatókra is: Lázár Péter és Márton Péter mondatta az olvasót, a Mindenszentek litániáját és vezette az énekeket. Ők is említik, hogy régebb szokás volt egyik évben az egyik, másik évben a másik határba menni: „Vagy a Határkerthez jártak, vagy a Hosszúkeresztfához.” 1991-ben elmentek a Hármashatárhoz, találkoztak minden faluval, míg búzaszentelőkor „keresztaljával mentünk a Sárospatakhoz, a völgyben a csomafalviakkal találkoztunk; ott tartották a papok a misét s megszentelték a határt”.

Alfaluban Vargyas Elek a 40-es években vett részt határkerülésen. Szintén a templom elől indultak lovasok és gyalogosok egyaránt, hajdani székely viseletben. „A keresztaljak zászlókat vittek, 1918-ból vagy 40-ből valókat. A zászlókat mindig egy-egy esemény emlékére csináltatták, például forradalom vagy háború. A tavaly — azt hiszem — a tizennyolcast vitték — mondotta. — Ide ki a Guszti tanyájánál találkoztunk a környező falvakkal, vagy a kőkeresztnél; Jézust vitte a gondnok, mármint a feszületet; feldíszítették, virágból s gabonából koszorút fontak.” Arra a kérdésemre, hogy miért tartják a határkerülést, ezt felelte: „Azokot a fődeket meg es szentelik, s a jég es nem veri el.”

Márk Mihály bácsi nem vette jó néven a kérdezősködésemet. „Ejsze el akarják tüntetni?” — kérdezte bizalmatlanul. „Ezt nem es kéne böngésszék, hanem oda kéne álljon mindenki, ahova kell, s csinálja! Jól mondom-e?” — kérdezte a szomszédját, de az megnyugtatta, hogy „nem tudják eltüntetni”. Annyit azért elárult, hogy a háború előtt minden évben járt gyalogosan határkerülőbe, mert ez volt a szokás: „Apánkról maradt ránk, s belénőttek a fiatalok es.”

Alfaluban a leghíresebb ember, aki orált, Fejér László (1894–1978) volt. A családját kerestem meg, a faluban könnyen eligazítottak. Felesége, Rozália közel jár a kilencvenhez, nehezen emlékszik vissza a negyven évvel ezelőtti dolgokra. „A templom elől indultak, jártak Szárhegy felé, Szentmiklós felé. Egyszerű gúnyája vót, me posztó vót, amilyet szőttünk, azt vette fel; székely viseletet, fehér harisnyát, csizmát. S akkor felült a ló hátára, s mentek; a ló hátán orált.”

Ifjabb Fejér László a negyvenes években járt határkerülőbe a Hármashatárhoz: „Apám olyan ember vót, hogy neki nemigen kellett papír, mindenkivel szóba tudott állni.” Alfaluban szintén a hagyományos módon, a templom elől indultak, „s kimentek avval a kereszttel, amivel feltámadott Jézus. Az imát a négy észak10 felé mondták, majd hazajöttek a templom elé, s ott is oráltak.”

Csomafalván előbb a plébánost kerestem meg. Ő 1923-ban Gyergyóremetén született, tehát szintén még gyermekkorából ismeri ezt a szokást. Úgy véli, hogy nincs sok különbség a különböző falvak határkerülői hagyományában, mindenhol hasonlóképpen zajlik: „Húsvét reggelén lovasok indulnak a templom elől a kijelölt határrészre; egyik évben egyik, másik évben másik részre mennek. Találkoznak a szomszéd falvak határkerülőivel a kereszteknél. Minden községnek van határkeresztje. A határban együtt imádkoznak, orálnak, énekelnek, kérik Isten áldását a vetésekre. Nem lehet tudni, hogy mikor kezdték, elég régi szokás, azonban a negyven esztendő nagy hézagot hagyott maga után. Az egyház szervezte újra: az idősebbek elmondták, milyen volt a szokás, annak alapján. Nagy mozgatója volt a megyebíró úr, Szilágyi Vilmos. A mostani generációnak ez nagy újság.”

Sajnos nem sikerült a megyebíróval találkozni, így másokat kérdeztem meg. András Istvánné Bege Juli leánykorában sokszor ment a keresztaljával gyalog. Mindig „a templom elől indultunk, s oda es érkeztünk”. Pál József, a csomafalvi híres ácsok egyike a helyet jelöli meg, ahová jártak: „Felmentünk a Határkapuhoz, a Nagymezőre, ahol van a határa mindenik községnek, ott imádkoztunk, hogy a jó Isten őröjze meg a határokat jégesőtől s minden veszedelemtől.” — S megőrzi? — kérdeztem. „Abba reménykedünk, a vallásunk szerint azt tartsuk” — válaszolta hittel.

Fehér Imre fogatos, az 1990-ben tartott országos fogathajtó verseny győztese, mindkét évben részt vett a határkerülésen, 90-ben lóval, 91-ben fogattal. Véleménye szerint a 90-es sokkal szebb volt; lehet azért, mert első volt sok év után, többen voltak. Részt vettek a sportlovasok is, akik szépen lovagoltak. 91-ben a fogathajtás nehezebb volt. Büszkesége az volt, hogy „a fiam, Tibike vitte a feszületet. A megyebíró kérte, hogy szép székely ruhában van, s vigye ő.”

2. A visszaemlékezések után most az 1990-től újrakezdett határkerülések leírásával folytatom.

Említettem, hogy a gyergyói fő szervező Páll József volt. Aki részt akart venni, az nála jelentkezett, legkésőbb húsvét előtt négy nappal. Ekkor volt a megbeszélés, felállították a lovakat nagyság és szín szerint, hogy találjanak. Hármas sorokba álltak, de közben vigyáztak arra is, hogy fiatalabbak, gyerekek ne maradjanak együtt: ha valami baj történik, például megbokrosodik a ló vagy egyebek, legyen, aki segítsen. Csütörtökön és szombaton tartottak lépés- és ütempróbát „a Vár alatti réten”,11 ahol megtanulták a távolságtartást, ami két lóhossza, azaz öt méter volt. Mivel a lovak java része igavonó állat, nem is olyan könnyű egy-két nap alatt lovaglásra szoktatni őket. Ám nem kellett félteni a legényeket, sőt még a leányokat sem, mert nagy meglepetésnek számított, amikor első évben székely ruhába öltözött lányokat is láthattunk a lovasok között. Újdonság volt a gyermekek részvétele, valamint a modern „nyergesek”: biciklisek és autósok határkerülése is. Egyszóval bárki részt vehetett — sokan is jöttek —, de a lovasoknak „Pál Jóska” szigorú feltételeket szabott: a próbákon kötelező volt a részvétel, fegyelmezettnek kellett lenni, betartani az utasításokat; lehetőleg népviseletbe kellett öltözni, elkerülni az italt, a duhajkodást, s a lovakat is szépen ki kellett pucolni, esetleg díszíteni árvalányhajjal, színes szalaggal, pántlikával. Zörgőket, csengőket nem használhattak, mert ezek hangjától nem hallatszik az imádság és az ének. Volt azonban egy érdekes díszítésmód: a lovak fülei mellé kis háromszínű zászlócskákat tűztek; mindkét oldalra piros-fehér-zöldet, mások egyik felől ilyent, a másik felől piros-sárga-kéket.

Páll József nagy felelősséggel készítette elő a határkerülést, nehogy valami baj történjék. A próbákon még arra is figyelmeztetett, hogy mikor kell egyszerre lépni, a kalapot levenni stb. Megkövetelte a fegyelmet, s ez alól még az idősebbek sem voltak kivételek. Néhányan ugyanis nem vettek részt a próbán s csupán húsvét reggelén akartak csatlakozni. „Jóska” azonban, hiába voltak idősebbek, csak a sor végére engedte őket, hogy nem bontsák meg az addig felállított sorokat, illetve a lovak szín és nagyság szerinti rendjét.

Húsvét reggelén nyolc óra után érkeztek a templom elé, ahol felsorakozva meghallgatták a lelkipásztori intelmeket, és áldásban részesültek az egybegyűlt hívekkel együtt. 1990-ben és 1991-ben egyaránt Hajdó István esperes köszöntötte őket. Az áldás után a lovasok elindultak. Végigvonultak a város Főterén és Főutcáján (amely újra a Kossuth Lajos nevét viseli), mentek a Hármashatár felé. „Elöl ment a vezérkereszt”, vagyis egy fiatal lovas vitte a keresztet. 1990-ben egy Len Emil nevezetű legény vitte, aki Szárhegyről költözött Gyergyóba, s néhányan meg is jegyezték: „Ejsze a gyergyóiak közül nem akadt egy ügyes legény, aki vigye a keresztet?” Emil valóban szép szál fiatalember. Mindkét évben ő orált, a gyalogosokkal való találkozáskor pedig az említett Páll László. 1991-ben Páll József új vezérkeresztet készíttetett, s ezt a tizenegy éves Tibike nevű fia vitte a lovasok első sorában, az apja mellett.

Amint a lovasok elérték a határt, azok az asszonyok és leányok vártak reájuk, akik előrementek, elkészítették a búzakoszorút a zöldellő búzából, és azt a keresztre tették. Az újfalviak, csomafalviak kalácsperecet készítettek, azt tették a keresztjükre. Majd a lovasok továbbmentek, míg elérték a Hármashatárt. Itt a különböző helységek bevárták egymást, csak azután kezdődött az orálás.

Amint megérkezett egy-egy csapat vagy keresztalja, a keresztvivők szembe álltak egymással, és a kereszteket háromszor meghajtották egymás felé; ha zászlókat is hoztak, akkor azokat is. Az egyik faluban mesélték, hogy ha menet közben az út szélén keresztet látnak, afelé is háromszor meghajtják a saját keresztjüket.

A Hármashatárnál találkoztak Gyergyószentmiklós, Tekerőpatak, Kilyénfalva, Gyergyóújfalu, Gyergyócsomafalva és Gyergyóalfalu lovasai, illetve mindazok, akik szekérrel, kerékpárral, autóval eljöttek a határba. Jelen volt a tekerőpataki fúvószenekar is, közismert nevén a rézbanda (ők maguk nem szeretik ezt az elnevezést); vezetőjük Kolumbán István. Ők intonálták, kísérték az énekeket és a himnuszokat. Egy idős néni mondta: „Nekem tetszett, hogy kirokult a rézbanda, erőst ügyesek voltak.” Valóban emelték az ünnep hangulatát.

A Hármashatárnál, a fönnebb említett három falu határának találkozásánál s egyszersmind a gyergyói határkerülés e nevezetes csomópontján 1990-ben felállított határkereszt áll, rajta a következő feliratos táblával:

1948-ban utoljára

itt szállt imánk a magasba.

1990-ben újra itt vagyunk,

Gyergyó népe

leborulva imádkozunk.

Miután minden faluból megérkeztek a lovasok (összesen 400 lovas; Gyergyószentmiklósról 1990-ben 97, 1991-ben 102 lovas) és szép rendben felálltak egymással szemben, kezdődött az orálás, vagyis a fennhangon végzett könyörgés, amelyet vagy csak az egyik oráló mondott el, vagy a különböző helységek vezetői felváltva mondták egy-egy részét.

Mindössze egyetlen helyen, a gyergyószentmiklósi György Istvánnál találtam a régi húsvéti határkerülésre vonatkozó írásos dokumentumot. Egy imádságos könyvecske-kolligátumba, amelynek különböző részei az 1700-as, illetve az 1800-as évekből valók, utolsó részként egy kézzel írott húsvéti oráció van belekötve. Az adatközlő György István dédnagyapja írta le 1865-ben. A húsvéti határkerülés egyik viszonylag régi gyergyói írásos dokumentumaként, valamint a korabeli paraszti írásbeliség egyik emlékeként alább betűhíven közlöm szövegét (címlapjának fénymásolata mellékelve):

Ezen Imádságos kis könyvetske tartozik György Mihályhoz

Melyben foglaltatik az husvéti orátzio.

György Mihály irtam sajat kezemel

iratot Szent Miklóson

Aprilis 18dik napján 1865.

 

Husveti határ járáskor ajtatos könyörgés.

Az elöljaró fenszoval mongya

Ditsértesék a Jézus Szent neve.

Agyunk hálát a mü mindenhato felseges teremtö Istenünknek hogy meg ata érnünk a mai ditsöséges szent napot ugy mint a mü megválto Jézus Krisztusunknak fel támadása napját és irgalmas szemeit rajtunk tartván: megörizet, oltalmazot minden sokrend beli szomoru változásokban mégis kérjük alázatoson ö szent felségit hogy továbis kegyes Atyai szemeivel reánk vigyázván örizen és oltalmazon minden nemü szomoru változásoktol és reánk következhetö testi lelki keserves romlásoktol és károktol

Mint hogy sokrend beli szükségek és nyomoruságok alá vagyunk vetetve a melyek nélkül naponként Szökölködünk azért elsöben is könyörögjük azon Istenek Isten ö szent felséginek hogy mezeinkben Lévö és Leendö Veteményeinket a melyeknek a mai szent napon Szép Isteni ditséretekel Látogatásokra ki szoktunk határunkban meni azokat Isten ö szent felsége köesötöl, rogyátol sáskátol szélvésztöl, záportol, minden nemü Égi háborutol meg örize és meg tartsa és bö termésivel megáldván kezünkbe méltoztasa a melyekböl hogy az ö szent nevének nagyobb ditsöségére, nyavalyás testünknek táplálására valo eledelt vehessünk anak felete pedig sok rendbeli szükölködö szegény Atyánk fiainak irgalmason kedveskedhesünk kegyesen engegye

Másodszor könyörgünk Istenek ö szent felséginek a mü lelki jó pásztorunkért mostani felséges Romai pápáért hogy Isten ö szent felsége ki ötöt az Anyaszentegyháznak Fejévé rendelte Evilági szélveszeknek háborui között oly kegyesen Ogazgasa hogy végtére az ur Jézus Krisztusnak drága szent vérével szerzet juhait az örök ditsöségnek aklába örvendetesen bejutasa

Harmadszor könyörögjünk a mi kegyelmes Istenünknek az igaz anyaszent egy házban Lévö minden rendbéli személyekért, kardinálokért Püspökökért, Apátokért, plébánosokért és szerzetesekért hogy a mü kegyelmes Istenünk az ök szent sugárlása által méltoztasék az o rendekben ököt Igazgatni az szegény együgyü kozönségnek üdveségire valo Istenes vezérlésére, mely által mü is minnyájan velek egyetemben e' világi romlando Élet után a mai napon feltámadott áldot ur Jézus Krisztusal az örök életre ditsöségesen fel támadhassunk

Negyedszer Kérjük a mü minden hato felséges urunkot, Istenünköt hogy a mü felseges uralkodo királyunkot méltoztasék irgalmason védelmezni kivált képen pedig a Krisztus Anya szent egyházának minden nemű üldözöi elen gyozedelmesé teni, a felet a keresztén Királyok és fejedelmek közöt Csendes bekeséget és Igaz egyeséget engedni mely által mü is szegény hazánkban az igaz hitben reménségben Isteni és felebaráti szeretetben idveségesen megmaradhasunk.

Ötödször könyörögjünk Krisztusban szerelmes Atyám fijai a mindeneket teremtö és nagy böltsen igazgato felséges Atya ur Istenek meltoztasék Istenes Kegyelmesége szerént minden nemű Bálványozásokot hitetlenségeket kevélységeket torkoságokat parázna fajtalanságokot és minden féle gonosz vétkeket az egész keresztén világbol ki iritani. Eséget Dőghalált vér ontásokot mű szegény hazánkrol elforditani és a Kegyetlen Pogányok sötét tömletzében s kemény rabságában fetrengö Keresztény Atyonkfijait meg szabaditani s kivánt hazájokban bekeségesen jutatni. hogy ökis velünk egyetemben e mai napon Ditsöségesen fel támadot áldot ur Jézus Krisztusnak örvendetes alejuját Énekelhesenek.

Hatodszor mégis Kérjük a mű felséges menyei Atyánkot azon is hogy az anya szent Egyháztol Elszakadot Atyánkfiait és minden némü tévelygököt méltoztasék ö szent felsége az Igaz Romai Közönséges Anya szent Egyháznak Egyesegére és békeségere kegyelmesen vissza hozni hogy ök is a Krisztus Jézusnak Igaz pásztorsága alatt az egy igaz akolyban végezvén pálya futásokot Ki mulasok utan velünk egyetemben Boldog feltamadásnak véghetetlen örömiben örökön öröké vigadhassunk

Hetedszer és utolszor járulyunk a mü felséges Istenünknek szine Eleiben és Kérjük ö szent Istenségit minden Rendbeli Elhagyatot szegény nyomorultakért Igye fogyotakért agy fenekin fetrengö Betegekért halalos betegségben vonakodokért hogy a mü kegyelmes Istenünk méltoztasék irgalmas szemeit ő reájuk vetni, Elöbeni Egéséges alapotyára vissza teriteni a kiket pedig Elvégzet Szent dékrétoma által Ki akar e világbol szolitani, azoknak Enyhitse fajdalmait elrendelt órájokban Kegyelmesen Kiszolitván a Boldog feltámadásnak Reménségiben helyeztese, a holot mü is velek Egyetemben az utolso napon Ditsöségesen feltámadván véghetetlen örömel mondhatjuk, Szent Szent Szent a seregeknek ura Istene, telyes az ég és a föld az ö ditsöségivel.

Mind Ezekért tehát is a' melyek nélkül szűkölködünk minyájan egy szivel és lélekel és szájal hijuk segítségül a mai napon feltámadot Urunk Jézus Krisztust az ö szent Anyával egyetemben mondván Uram Jézus, Uram Jézus Uram Jézus Mária Mária Mária halád légyen hálád légyen Ammen.

Irtam ez verseket szomoruságomban György Mihály

Az 1990–91-es orálás az említett „műsorfüzet” szövegét követte, ez viszont a fenti, 1865-ös változatra támaszkodik. Mindössze kisebb-nagyobb stiláris változtatások és aktualizálások vannak benne, élén a következő bevezetéssel:

Ismét felderült egy év, melynek viruló tavaszát az örök Mindenható megadta érnünk, hogy ősatyáink szokása s magyar nemzetünk gyakorlata szerint dúsan fejlődő határainkon egymást tisztelve, köszöntve, buzgó imánkat a mindenség Urának bemutassuk. Először azért, hogy Ő szent Felsége hazánk szenvedéseit megelégelje, a nemzetek közötti kibékülést elősegítse. Másodszor azért, hogy óvja meg Isten áldást hozó határainkat minden veszedelemtől, növelje azokon az új reményeket, s kegyeskedjék szívünkben erőt és békességet önteni. Kezdjünk tehát ősi szertartásunkhoz és mindnyájan egy szívvel kiáltsuk: Alleluja, alleluja, alleluja, hála legyen az Istennek! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Az orálás után a csomafalviak vezetője rövid beszédet mondott. A jelenlévő pap, Gál József gyergyószentmiklósi káplán szintén köszöntötte az egybegyűlteket. Csomafalvi leányok olyan húsvéti verseket is mondottak, melyeknek központi gondolata 1991-ben a következő volt: „Hiába húzták kínkeresztre, azért feltámadott, / Hiába vágyták eltiporni, azért feltámadott!” (Tóth Kálmán)

A versek után az egyik fiatal kísérő pap, a kicsi pap szólt néhány szót az egybegyűlt sokasághoz. A határ megáldása után („Áldja meg az Úr ezt a határt...”) elénekelték a Mennyek királynéját, majd előbb a magyar himnuszt, utána a székely himnuszt is. Ezután hazafelé indultak, illetve minden falu lovasai befejezték a határaik megkerülését.

A gyergyóiak átmentek a Szentségkeresztfához, majd a Mocsárkereszthez, ahol találkoztak a gyalogosokkal. Ott szintén oráltak.

A kísérő pap itt is rövid beszédet mondott. Az áldás után újra elénekelték a Mennyek királynéját, a székely himnuszt, majd húsvéti énekekkel indultak haza; a lovasok továbbra is a határban, a gyalogosok pedig a rövidebb úton. Közben egész úton imádkoztak, énekeltek; elmondták a dicsőséges olvasót, a Mindenszentek litániáját és más könyörgéseket. A húsvéti énekek közül énekelték a Feltámadt Krisztus e napon, Krisztus virágunk, Alleluja, örvendezzünk és más énekeket, valamint néhány közkedvelt Mária-éneket, mint a Boldogságos Asszonyunk stb.

A nagymise után érkeztek meg Gyergyószentmiklósra a templom elé, ahol már várta őket a nép. A lovasok rendezett sorokban újra felálltak, vezetőjük pedig beszámolt útjuk céljáról és eredményéről, a látottakról-hallottakról szintén a „műsorfüzet” alapján:

Húsvét reggelén végigjártuk Gyergyószentmiklós határát. A feltámadás legyőzhetetlen hitét, örömét hirdettük meg a nagy természetnek. Beleimádkoztuk szép szülőföldünk világába, hogy a csobogó patakok hirdessék: van feltámadás; hogy a daloló madarak énekeljék, hogy a mi örökségünk a föltámadás.

Örök nagy igazság, hogy minden tél után tavasz jön és minden halál után feltámadás következik.

A halottaiból feltámadt Úr Jézust arra kérjük, hogy maradjon velünk, adjon mindnyájunknak kegyelmekben gazdag húsvétot. Ezt kívánjuk lelkipásztorainknak, az egyházközség aprajának és nagyjának és minden családjának!

Az esperes úr megköszönte fáradozásukat, és szép beszédet mondott. Ezután elmondták közösen a Miatyánkot, a pap meghintette a népet szenteltvízzel, és könyörgést mondott. Most már harmadszor, az otthonmaradottakkal együtt újra elénekelték a Mennyek királynéja kezdetű húsvéti antifónát és a székely himnuszt. Ezzel vége lett az ünnepségnek, és mindenki hazament.

Ebéd után a legények közül néhányan, a hajdani szokásoknak megfelelően együtt mulattak, illetve megbeszélték, hogy másnap, húsvét hétfőjén milyen csoportokban mennek locsolni, megöntözni a leányokat.

Örvendetes tény a hagyományok felújításának lehetősége, de érezni lehet egy tudatos vagy öntudatlan tartalmi változását is. A határkerülés ugyanis kizárólag vallásos népszokás volt, de a felújításkor óhatatlanul megjelent benne valamelyes nemzeti érzés. Erre utalnak azok a lelkipásztori beszédek is, amelyeknek fő buzdítása a szülőföldhöz, az ősök hitéhez és hagyományaihoz való ragaszkodás. Nem véletlen ezeknek a burkolt felhívásoknak a célja: az utóbbi időben aggasztóan sokan hagyják el szülőföldjüket, adják fel nemzeti hovatartozásukat a jobb érvényesülés reményében. A helyzet azonban még így sem reménytelen: a határkerüléseken részt vevő gyermekek, fiatalok élménye talán megerősíti őket a szülőföldhöz való ragaszkodásban. S vannak szülők, akik fontosnak tartják a hagyományok továbbadását az ifjabb nemzedékeknek. Jó példa erre a gyergyószentmiklósi Páll József, illetve a csomafalvi Fehér Imre, akiknek fő büszkesége az volt, hogy tíz év körüli fiaik székely viseletben felöltözve tartották a vezérkeresztet. A gyermekek maguk is boldogok voltak, még akkor is, ha a kezük „szinte odafagyott a kereszthez” (1991-ben márciusban volt a húsvét, és ilyenkor Gyergyóban még elég hideg van).

Akadnak olyanok is, akik úgy vélik, hogy ez a felújított hagyomány idővel elveszíti vallásos jellegét, s talán csak egy majális vagy kirándulás lesz belőle. Hiszem azonban, hogy mindaddig, amíg akadnak lelkes szervezők és vezetők, akik ébren tartják a nép lelkiismeretét, s nem mindegy számukra a hagyományok megőrzése vagy elvesztése, addig talán nem kell pesszimistáknak lennünk.12

 



* Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1992. évi helyismereti-helytörténeti pályázatán III. díjat nyert pályamunka.

1A szokás legutóbbi jelentősebb összefoglalásai a korábbi szakirodalom felsorolásával: Bálint Sándor: Húsvéti vallásos népszokásaink. Ethn. XLVIII(1937). 54–61. és Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Bp. 1973. 284–290. Dömötör Tekla: Naptári ünnepek — népi színjátszás. Bp. 1964. 103–104. Kecskés Péter: határjárás = Magyar Néprajzi Lexikon, II. Bp. 1979. 485–488. Takács Lajos: Határjelek, határjárás a feudális kor végi Magyarországon. Bp. 1987. Tátrai Zsuzsanna: Jeles napok, ünnepi szokások = Magyar néprajz, VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Bp. 1990. 158–159. Az utóbbi másfél évtizedben közölt erdélyi leírások, a korábbi szakirodalom felsorolásával: Nagy Ödön: Népszokások múltja és jövője Havadon. ND. 1980. 198. Barabás László: Tavaszi határkerülés a Nyárádmentén és a Kis-Küküllő felső völgyében. Uo. 203–216. Molnár István: A húsvéti ünnepkör népszokásai az erdélyi unitáriusoknál. Keresztény Magvető IIIL(1991). 114–115. Ráduly János: Kibédi és sóváradi határjárás 1838-ban. Néprajzi Látóhatár I(1992). 1–2. sz. 81–89.

2 Húsvéti határkerülés (1990). 16+4 lapnyi terjedelmű, sokszorosított füzet.

3 Támadás: feltámadási szertartás.

4 Szenteltetés: húsvéti ételszentelés.

5 Korábban Miklósi Viktor, illetőleg Petőfi tér.

6 Asszegi: alszegi.

7 Forgóhatár: kettős vetésforgó. „A főd egyik felit bevetik, a másik felöl legelnek az állatok, majd fordítva.”

8 A XVIII. század folyamán betelepült örmények a szokást nem vették át, de tiszteletből és együttérzésből megjelentek a fogadtatáson.

9 Egyet: egyfolytában.

10 Az adatközlők visszaemlékezéseikben többször összekeverték a húsvéti határkerülést és a búzaszentelést, mert mindkét alkalommal kimentek a határba. A „négy észak”, vagyis a négy égtáj felé azonban csak búzaszenteléskor fordultak. Szentmise is csak akkor van, határkerüléskor nincs.

11 Both vára nevű hegy alatti rét Gyergyószentmiklós határában. Valaha a hegyen vár állott; ura, Both János a kurucok oldalán harcolt, de Akton, a győztes labancvezér őt és családját is kivégeztette, a várat pedig leromboltatta. A hegyen kápolna épült Jézus Szent Szíve tiszteletére; itt minden júniusban Jézus Szent Szíve napján búcsút tartanak.

12 Adatközlőim, nevük után zárójelben születési évükkel: Gyergyószentmiklóson Benedek Erzsébet (1911); Benedek Imréné Tamás Anna (1914); Csáki Ferenc (1906); Gál József (1962, Csíkdánfalva), káplán; György István (1923); György Istvánné Blénessy Julianna (1924); Hajdó István (1942, Bogárfalva), esperes; Lukács Márton (1923); Madaras Sándor (1915); Páll József (1953); Páll László (1930); Réti József (1922). Gyergyóalfaluban id. Fejér Lászlóné Róza (1903); Fejér László (1926); Fejér Lászlóné Szilveszter Amáli (1932); Márk Mihály (1911); Máté Jánosné Krisztina (1930); Vargyas Elek (1927). Gyergyócsomafalván András Istvánné Bege Juli (1922); Bakos Sándor (1923, Gyergyóremete), esperes; Fehér Imre (1957); Pál József (1926). Gyergyóújfaluban Egyed György (1912); Egyed Györgyné Lázár Tekla (1924); Egyed Vilmos (1946); özv. Ferenczi Józsefné Albert Anna (1925).

 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret