stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Köllő Károly

Bánffy Miklós, az Erdélyi Lapok főszerkesztője
(1912–1913)

Az 1888-ban Petelei István kezdeményezésére Kolozsvárt megalakított Erdélyi Irodalmi Társaság — amely első ideiglenes elnökének az akkor már halálosan beteg losonczi br. Bánffy Györgyöt, a nagy tehetségű zeneszerzőt választotta meg — kiadói tevékenysége terén lépten-nyomon fiaskót vallott. Dr. Gyalui Farkas, a Társaság későbbi tiszteletbeli elnöke, 1939-ben megjelentetett jubileumi vissszatekintésében ezt a balszerencsés körülményt azzal magyarázza, hogy a tagságból hiányzott a kiadványok forgalmazásához szükséges üzleti hozzáértés.[1]

Pedig a második folyóirat-alapításuk, nevezetesen az Erdélyi Lapok igazán ígéretes kilátásokkal indult útjára. Kolozsvár Város Tanácsa kedvező választ adott az 1908. május 13-ról keltezett beadványukra, amelyet dr. Szamosi János egyetemi tanár mint ügyvezető alelnök és Kovács Dezső kollégiumi tanár, az Erdélyi Irodalmi Társaság titkára írtak alá. Az EIT azóta sok viszontagságot megért irományai között[2] fennmaradt gépiratos másolat tanúsága szerint a tagság már évek óta érezte és hangoztatta egy szépirodalmi időszaki kiadványnak a szükségességét, amely „a Társaság hatását elevenebbé, munkáját hatásosabbá tévén, a közönség és írótagjaink között mindkét félnek hasznára közvetlenebb kapcsolatot teremtsen és tartson fent”.

Jó ómennek tűnt az is, hogy a kolozsvári nyomdáktól 1908 májusának a végéig nem kevesebb, mint nyolc előnyös árajánlat érkezett, sőt Gombos Ferenc, a nincstelen hóstáti hajdúivadékból szívós munkával és lendületesen merész üzleti politikával korszerű nyomdaipari üzemet, valamint lapkiadó vállalatot teremtett, támogatója a Társaságnak. Kovács Dezsőhöz intézett baráti hangvételű levelében 1908. május 27-én eredeti kalkulációjához viszonyítva utólagos árengedményeket helyezett kilátásba, mivel szívügyének tekinti ő is, hogy „a kiadandó szépirodalmi lap minden tekintetben előnyösen sikerüljön”.[3]

Az Erdélyi Irodalmi Társaság Választmánya végül is a Gámán J. Örökösei cég ajánlatát fogadták el. Keöpeczi Sebestyén József, a kiváló heraldikus 1908 októberében elkészítette az Erdélyi Lapok szerkesztőségének három színre klisírozandó fejlécét. (S itt a Kolozsvárt manapság uralkodó fonák közállapotokra jellemző adalékként szabad legyen megemlítenem, hogy éppen K. Sebestyén méltatta volt az Erdélyi Lapok 1909. február 15-i számában a város művészeti kincseinek legújabb gyarapodása gyanánt Lohr Ferencnek azokat a mennyezetképeit, amelyeket a görögkeleti egyház használatában lévő egykori minorita templomban, kihasználva a Polgármesteri Hivatalnak a Műemlékbizottság tiltakozásait semmibe vevő magatartását, szürke olajfestékkel mázolták be, ahelyett hogy restaurátorokkal takaríttatták volna le a sok tömjénfüsttől elpiszkolódott felületeket.) Hasonló módon buzgólkodik Csermely János, a Kolozsvári Festőiskola vezetője is, aki két új címlaptervet és két fejlécet készít azért, hogy az induló lapot minél előbb megszabadíthassák „művészietlen köntösétől”.[4]

Miután tehát a még júniusban kb. ezer példányban kinyomatott előfizetési íveket szétküldötték, Kovács Dezső szerkesztésében 1908. október elsején megjelenik az Erdélyi Lapok első száma. Négy évfolyamon keresztül (1908–1911) havonta két számot adnak nyomdába, s ez idő alatt a szerkesztőségben csupán annyi változás történt, hogy a III. (1910) évfolyamtól kezdve Kovács Dezső más irányú megszaporodott kötelezettségei miatt kénytelen megosztani a szerkesztés munkáját a Benedetto Croce-fordító unitárius kollégiumi tanárral, dr. Kiss Ernővel.[5]

A kezdeti élénk érdeklődés és a következetesen megismételt előfizetési felhívások, ill. körlevelek[6] dacára a lap fenntartása mindinkább súlyos anyagi terheket rótt az Erdélyi Irodalmi Társaságra és a Gámán J. Örökösei cég tulajdonosára, Gámán Dezsőre, aki négy esztendőre szerződésileg elkötelezte magát a kiadásra. A sokasodó nehézségek érzékeltetésére csupán két levélrészletet idézek most. Gámán Dezső 1911. május 15-én baráti hangú levélben kénytelen megsürgetni Kovács Dezsőt, hogy a folyóirat fenntartására kikötött, de már egy éve elmaradt összeget a Társaság más jövedelméből fizesse ki, ha az előfizetési díjakból nincsen reá fedezet, hisz az ő deficitje már megközelíti az 1500 koronát. Nos, a tényleges tartozások és az elmaradozó előfizetési díjak körüli vita, huzavona az évek során annyira elfajul, hogy Gámán kénytelen szerződést bontani,[7] s végső soron már annyival is hajlandó lenne beérni, ha Kovács Dezsőék egy váltóval egyenlítik ki nyomdaszámlájukat.

A pénz körüli bonyodalmak tehát sok szép tervet húztak keresztül, s így annak a szerkesztői üzenetben tett ígéretnek a teljesítése is egyelőre jámbor óhaj maradt, hogy a közgyűlés 1911. november 18-i határozata értelmében a hetilappá alakítandó folyóiratot K. T. kolozsvári olvasó 1912. január elsejétől fogva rendszeresen minden szombat este kézhez fogja kapni.[8]

A válságból kivezető út keresése az Erdélyi Lapok megjelenésében többhetes kiesést okozott, míg végre a szerkesztőpáros szétküldhette a tagoknak az előfizetést gyűjtő ívként is szolgáló körlevelet, amelyben közölték, miszerint a lap 1912. március végétől kezdve a „Társaság minden anyagi hozzájárulása vagy kockázata nélkül” Stief Jenő és Társa cég vállalkozásaként fog hetente megjelenni; nyomatékosan felszólítják tehát tagtársaikat, hogy szíveskedjenek előfizetni, mert többé nincs módjukban ingyenes illetménypéldányokat küldeni. A leglényegesebb változás viszont hiányzott e körlevélből: az, hogy a folyóirat főszerkesztőjéül dr. Gróf Bánffy Miklóst sikerült megnyerni!

Szavahihető kortárs-visszaemlékezések, hiteles levéltári dokumentumok hiányában valószínűleg immár soha nem tudhatjuk meg, hogy kié volt ez a kezdeményezés, csupán azt vehetjük bizonyosnak, hogy a Választmánnyal egységre lépett kiadót korántsem az a célkitűzés vezérelte, hogy még valakit bevonjon a szerkesztés napi feladatainak az elvégzésébe. Nyilvánvaló, hogy az íróként is egyre nagyobb megbecsülésnek örvendő személyiség révén az olvasók ellanyhult érdeklődését akarta ismét felcsigázni.

Másrészt az is tagadhatatlan tény, hogy Bánffy Miklós mostani szerepeltetésének az Erdélyi Irodalmi Társaság égisze alatt megvoltak a maga fontos előzményei. Gyalui Farkas, a könyv alakban már komoly közönségvisszhangot keltett Naplegenda nemzeti színházi bemutatójának küszöbén Budapesten tartózkodott, és mint az Erdélyi Irodalmi Társaság irányvonalához közel álló Erdélyi Hírlap különtudósítója, telefonon Kolozsvárra továbbította beharangozó tárcacikkében átütő közönségsikert jósolt. Az örök emberi problémákat aligha szokványosnak mondható cselekménybe ágyazó színmű tartalmából kiindulva a szöveg stiláris szépségeivel is érvel. „Ahogy a szerző a darab színterét leírja, az első néhány sor után a gyakorlott szem észreveszi, hogy művészemberrel van dolga, olyannal, aki ismeri jól a legszebb nagy színpadot: a természetet...” A rutinos irodalmár Gyalui Farkas tehát már az első színpadi utasítás elemzésén keresztül reátapint arra, hogy a fiatal Bánffynak egyik legfőbb erőssége a színes nyelvezet, ragyogó fantázia.

A bemutatót követő napról, azaz 1907. március 18-ról keltezett újabb telefontudósítása már a megjósolt átütő sikerről számol be, s arról, hogy közvetlenül a függöny legördülése után nem átallotta még a színházból kimenet Alexander Bernátot és Herczeg Ferencet friss benyomásaikról faggatni. Mindketten igen elégedetteknek bizonyultak, sőt Herczeg Ferenc szó szerint a következőket mondotta: „A darab szép és nemes munka, és a szerző nagy és kiváló talentumának becses alkotása.”[9] S talán irodalomtörténeti szempontból nem lesz érdektelen, ha itt megemlítjük, hogy Gyalui Farkasnak az induló Kisbán Miklósról szóló méltatásait tehetségét szeretettel féltő vezérszólamként hatja át a Naplegenda Önőjének parafrazált jajszava: „Jaj, ha meghalna. Nem maradna egyéb nekünk, mint hideg, szürke hamu.” Némiképp ez a töredék a korabeli Kolozsvár irodalombarát rétegének is a véleményét tükrözi.

A hétfői ősbemutatót követő szombaton (1907. márc. 22-én) Kolozsvárt tűzték a Naplegendát műsorra. A következő sajtóvisszhangok szinte mindegyike tiltakozik az ellen, hogy netalán a budapestiek véleményét visszhangozná csupán. „Kisbán Miklós, az író nem szolgál arra reá, hogy melléktekinteteket érvényesítsünk — érvel a Kossuth-párti Újság színházi tudósítója —, hiszen a Naplegenda elbírja „a legerősebb kritikát” is. Természetesen Gyalui Farkas most sem tagadja meg önmagát, midőn a szokatlanul zsúfolt nézőtér látványából kiindulva arra is alkalmat talál, hogy a szerző mint ember iránt megnyilvánuló rokonszenvet az Erdély-részi arisztokráciának arra a részére is kiterjessze, amelyik hasznos munkát végez a társadalomban, ti. „az ilyen irodalmi siker, szellemi győzelem előttünk felér egy-egy rég korbeli lovag győzelmével a csatatéren”. Néhány hét múlva nagyváradi vendégjátékukra kísérte el Gyalui Farkas a kolozsvári színészeket, s ott a kisebb színpadon sokkal bensőségesebb előadást sikerült megvalósítaniuk, s így „a Naplegenda színes, szép nyelvezete még közvetlenebb hatást tett”.[10]

Jóllehet Bánffy Miklós mindenkor kínos diszkrécióval kerülte, hogy szűkebb pátriájában Kisbán Miklós irodalmi munkásságának  megítélésében földieit befolyásolja az ő pillanatnyi pozíciója,[11] mégis, midőn a napisajtóból kitudódott, hogy az Erdélyi Irodalmi Társaság újonnan megválasztandó tagjainak sorába a főispán neve is szóba került, a választást szokatlanul élénk várakozás előzte meg, s 1907. április 27-én délután a Bölcsészetudományi Kar tanári várószobája zsúfolásig megtelt. Mind az ötüket egyhangú szavazattal választották meg. Bánffy Miklóson kívül ekkor lett a Társaság rendes tagja dr. Deák Albert, akinek Köpetzi Boóz álnéven megjelent verses regénye akadémiai dicséretet nyert, a későbbi években pedig a kolozsvári szellemi élet megfiatalítására indított mozgalom élére állt; Dézsi Lajos, egyike a legmunkásabb egyetemi tanároknak, aki Szegeden majd József Attila magyar irodalomtörténeti professzora lesz; dr. Török István, a Református Kollégium igazgatója és az egyik legszínvonalasabb magyar iskolatörténeti monográfia szerzője; s végül a Nagyszalontáról Torda-Aranyos vármegye főjegyzői székébe került jeles elbeszélő Lovassy Andor, Lovassy Lászlónak, a pozsonyi ifjak vezéralakjának az unokaöccse és tragikus életének hiteles tanúja. E díszes névsoron végigtekintve mindenképp igazat kell adnunk annak a kissé rosszmájú kommentárnak, miszerint az Erdélyi Irodalmi Társaságnak nagyobb szüksége volt reájuk, mint nekik a Társaságra, amely „az erdélyi halhatatlanok” soraiba fogadta valamennyiüket.[12]

Bizonyára magának Bánffy Miklósnak sem volt túlságosan fontos ez a tagság, ha szinte két esztendeig halogatta a székfoglalójának megtartását, amelyre végül is az 1909. február 21-i felolvasóülésen került sor az Unitárius Kollégium dísztermében. A sajtókommentárok egyöntetű tanúsága szerint az igen szép számú közönség feszült figyelemmel élvezte a felolvasott elbeszélést, amely megkapó tárgyával rászolgált a figyelemre, s hosszan tartó ováció lett a jutalma. A címét immár aligha fogjuk megtudni, mert minden tudósításból kimaradt. Nincs azonban kizárva, hogy maga a szerző sem tartotta fontosnak az elején bemondani.[13]

Valóban, az adott helyzetben dr. gróf Bánffy Miklósnál aligha találtak volna alkalmasabb személyiséget, akinek égisze alatt megpróbálják 1912 küszöbén az Erdélyi Lapok szekerét kirántani a kátyúból. Egyébiránt Kovács Dezsőék már évek óta egyengették e felé a felkérés felé a talajt. Az 1909-re szóló előfizetési felhívás alatt már ott szerepel a Bánffy Miklós neve is (vö. EL 1908. 5. sz. 116.). Közvetlenül a fényesen sikerült székfoglaló után az Erdélyi Lapok a szellemi és társadalmi élet kiválóságainak szánt első oldalon közli az arcképét, és eddigi életpályáját a Naplegendáról megjelentetett cikkek stílusfordulataira emlékeztető módon méltatja. Alig telik el két hét, s Kelemen Lajos tollából jelenik meg egy cikk annak kapcsán, hogy Miklós édesapja a saját nemzetségi levéltárának örökletétbe helyezése után a Bánffyakkal rokon, de már kihalt főúri családok levélhagyatékának átengedésével a szó szoros értelmében megkétszerezte az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának az állományát; következésképpen e zajtalan munkálkodásában imponáló alkotóerő nyilvánul meg.[14]

Folyamatosan tájékoztatják az olvasókat a lap főszerkesztőjének újabb és újabb irodalmi sikereiről akkor is, midőn Bánffy Miklóst közéleti kötelezettségei mind hosszabb időre a magyar fővároshoz kötik. Kitűnő alkalom erre A nagyúr, az Attiláról szóló színművének 1912. dec. 28-i bemutatója a budapesti Magyar Színházban, amelyet a magyar irodalom élvonala őszinte elismeréssel fogad (Ady Endre, Schöpflin Aladár stb.). Mivel a szerző ünnepléséből Kolozsvár város közönsége is részt kér, az Erdélyi Irodalmi Társaság tagságának a nevében Dózsa Endre elnök fogalmazza meg az üdvözlő iratot ünnepélyes, de bizony mára már jócskán üres kongású szólamokkal: „A legnagyobbat a mieink közül, a még ismeretlen tudós eszmék világosságával, a festő megérzéseinek színeivel és alkotó erejével ismertté tenni úgy, amint nemzeti büszkeségünk lelkében képét megalkotta, hű és érdemes szolgálat az egész magyar nemzet érdekében...” stb.[15]

A címzett válaszát ugyan nem ismerjük, de szinte biztos, hogy Kisbán Miklós eddigi szerzői gyakorlatához híven most sem változtatott tartózkodó magatartásán.

Az Erdélyi Lapok válságával kapcsolatos eseményeket visszapergetve, minden jel arra vall, hogy még a vakszerencse is kedvezni szeretett volna a szerkesztők iparkodásának. Történt tudniillik, hogy Kós Károly alighogy megmelegedett frissiben Sztánán rakott fészkében, a Varjúvárban, máris valóra váltotta azt a disznótoros vacsorán felröppentett ötletet, hogy a húsz esztendeje Bánffyhunyadon megszűnt Kalotaszeg helyett egy újat kellene kiadni. Így jelent meg 1912. január 7-én Kós Károly mondhatni egyszemélyes kis hetilapja, a Kalotaszeg, amely egykettőre megnyerte az érdeklődők tetszését, s előfizetője is egyre több akadt. Maga Kós Károly ekként vall erről a halála után sajtó alá rendezett önéletrajzában: „Őszintén mondom, nem fizettem reá erre a vállalkozásomra, ellenben tapasztalatokat szereztem a szerkesztés, kiadás, közönségszervezés, az újságírás gyakorlati munkaterületeiről, melyek anélkül, hogy akkor erre gondoltam is volna — nagy hasznomra voltak.”[16]

Még azon év február végén azonban, mivel Budapesten megnyert egy nagyobb városrendezési pályázatot és a kivitelezés feladatát is reábízták, átmenetileg kénytelen volt az egész sztánai háztartását s ezzel együtt a Kalotaszeget is felszámolni. Hajdani tanárához fordult, és Kovács Dezső kapott is a lehetőségen, hogy ezzel is javítson az Erdélyi Lapok helyzetén. Barátságos alkudozásuk tárgyi bizonyítéka az a két Kós Károly-levél, amely az Erdélyi Irodalmi Társaság 1912-es irományai között maradt fenn: EITLvt. 40/1912. és 81/1912., amelyekben bizonyos elvi szempontok tiszteletben tartásához köti a fuzionálás lehetőségét.

Tekintettel arra, hogy kikötéseinek tiszteletben tartása szempontjából is biztosítékot jelentett számára az Erdélyi Lapok főszerkesztőjének a személye, létrejön az egyezség, amelyben közvetve Bánffy Miklósnak is szerep jutott.

A 92. születésnapját ünneplő Kós Károly Muzsnay Magdának, a Kolozsvári Rádió fáradhatatlan szerkesztőjének gr. Bánffy Miklóssal való megismerkedésének történetét is szalagra mondotta. Négy évtizedes töretlen barátságuk azzal kezdődött, hogy egyik hajdani osztálytársa elvitte volt 1910 nyarán Bánffy Miklóshoz, mert Bánffy Miklós szerette volna, ha Kós Károly beírja a nevét Atila királról ének című könyvgrafikai-szépirodalmi kísérletének abba a példányába, amely valami úton-módon Bánffy Miklós birtokába került. A köztük szövődött barátság kialakulását viszont lényegesen megkönnyítette az a körülmény, hogy Kós Károly igen sokra becsülte Bánffy Miklóst, az okos, sokoldalú embert jellemszilárdságáért s azért, hogy csak a szó nemes értelmében vett mágnást, a parasztot, valamint a talentumos művészt volt hajlandó emberszámba venni s ezen a téren is vaskövetkezetes volt.[17] Legjobb tudomásom szerint Kós Károly ebbéli véleményét a legkorábban a Kalotaszeg hasábjain foglalta írásba; mindenekelőtt az 1912. febr. 18-i 7. számban közölt Egy kalotaszegi mágnás S.K. betűjeggyel jelzett glosszájában abból az alkalomból, hogy az Operaház és a Nemzeti Színház kormánybiztosává nevezték ki Bánffy Miklóst. Hasonló hangnemben ír róla az utolsó, márc. 26-i 12. számban megjelent vezércikkében, mikor abban a reményben búcsúzik el olvasóitól, hogy „hatalmasabban, erősebben folytatódik majd a kicsiny Kalotaszeg az Erdélyi Lapokban, melynek élén mint főszerkesztő kalotaszegi ember, gróf Bánffy Miklós áll, akinek neve program a közösen elkezdett misszió folytatására”.

A két „lármafa hangja” egyesült tehát — amint ezt Kós Károly az Erdélyi Lapokban mint szükségszerűséget megindokolta (Lárma-lángok. 1912. márc. 30-i 1. sz. 7–8.), s az Erdélyi Lapok olvasótábora egyből legkevesebb 140 előfizetővel, a Kiadóhivatalának bevétele pedig az irományok között fennmaradt befizetési elismervények végösszege szerint legalább 280 koronával gyarapodott.

Sajnos mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az Erdélyi Lapok hanyatlásának gátat lehessen vetni. Annak ellenére, hogy Kovács Dezső reménykedett, titkári jelentésében jelentős adományokat sorolt fel, méltatta az írógárdájuk lelkesedését, és elismeréssel szólt a három szerkesztő — azaz gróf Bánffy Miklós, Kovács Dezső és dr. Kiss Ernő — szakértelemmel párosult elkötelezettségéről.[18] Nem maradt kiút.

Érthető tehát, ha a kicsinyes pártviszályoktól megosztott Kolozsváron, ahol nem átallották még a független Bánffy Miklóst is kikezdeni,[19] jóllehet Kós Károly éppen a helyi sajtóban írta meg róla, miszerint szűkebb pátriáját a legkomolyabb erdélyi politikusként képviselte állhatatosan, hűségesen a pesti országgyűlésben, nem látta semmi értelmét tovább szélmalomharcot folytatni.

Az 1913. márc. 29-i 13. számban közreadott szerkesztőségi közlemény szomorúan tudatja, hogy az Erdélyi Lapok eljutott pályájának a végéhez. Létezése során az Erdélyi Irodalmi Társaság alapszabályaiban lefektetett alapelveket igyekezett érvényre juttatni, ámde az olvasóközönség a szerkesztőket nem méltatta kellő figyelemre, úgy, ahogyan elvárhatták volna becsülettel végzett munkájuk fejében.

Önkéntelenül felmerül tehát a kérdés, vajon volt-e értelme annak, hogy gróf Bánffy Miklós elismert irodalmi neve mint a folyóirat színvonalának „kellő biztosítéka” (Kovács Dezső minősítése) felkerüljön a felzetre, holott a kiadvány külalakja, az egyes számok szerkezeti felépítése — vagyis a különböző rovatok — változatlanok maradtak. Nos, minél többet lapozgatja az ember az utolsó, csonka évfolyamot, annál inkább reá kezd érezni az újra, az ígéretes változások szelére. Az eddigi tanáros pedantériával írott közleményeket friss hangvételű, változatosabb tematikájú írások kezdik felváltani. Aláíratlan jegyzet számol be arról, hogy az alig két éve megjelenő Est modern zsurnalisztikus módszereinek köszönheti rohamos elterjedését (1912. 380.), a fiatal kolozsvári Ács Ferenc izmos tehetségére valló plein air Maros-parti tája a Nemzeti Szalon legközelebbi kiállításán is fog szerepelni (1913. 10.). A mozgékony Orbók Attila 1912. jún. 1-i keltezésű párizsi levele a francia főváros magyar vonatkozású eseményeiről számol be színesen (1912. 200–201.), s még mielőtt az Erdélyi Irodalmi Társaság a folyóirat hasábjain közzétenné a Bánffy Miklósnak küldött üdvözlő iratát, már meneszt egy rövid tudósítást az 1912. december 28-án tartott ősbemutatóról, tekintettel a szerzőnek a folyóirathoz fűződő szoros kapcsolatára (1912. 706–707.).

Filológiai szempontból nem érdektelen számon tartani mint gyors visszhangot Hangay Sándor Hej turáni puszták! Gr. Bánffy Miklósnak ajánlott versét, amelynek „Hej turáni puszták, hej Attila népe!” a háromszor visszatérő refrénje (1913. 110.).

A fentebb jelzetteknél lényegesebb újításnak tekinthetjük viszont, hogy fokról fokra tényszerűen átgondoltabbá válik azoknak a méltatásoknak a hangvétele, amelyeket a szerkesztőség a borítón is lenyomatott arcképekhez a folyóirat első oldalán fűz. Az első évfolyam (1908) hatodik számától folyamatosan megjelenő közéleti arcképcsarnok kísérő szövegei addigelé bármelyik társasági folyóiratba beillettek volna, gr. Bánffy Miklós főszerkesztősége idején azonban a hangsúly az udvarias méltatásról a betöltött szerep tárgyilagos mérlegelésére tevődik át. Következésképp a mágnások esetében a genealógiai részletek messzemenő mellőzésével a hangsúly Bánffy Miklós elveinek a szellemében az erdélyi arisztokrácia érdemes tagjainak önzetlen fáradozására mint a közérdeket szolgáló „tranquilla potestas” érvényesítésére tevődik át. A br. Bánffy Ernőt bemutató cikk java részét, példának okáért, akár az Erdélyi történetben szépirodalmi eszközökkel körvonalazott nézet közvetlen előzményének is tekinthetjük (vö. 1913. 77–78.), míg a két számmal későbben dr. Teleki Domokos grófnak gernyeszegi kezdeményezéséről írottakat
-f -y betűjegy mögé rejtőzve alighanem maga a főszerkesztő vetette papírra (vö. 1913. 109–110.).

Összegezve az elmondottakat, bízvást feltételezhetjük, hogy az Erdélyi Lapok megmentése körül szerzett tapasztalatainak Kisbán Miklós is éppen annyira jó hasznát vette, akár a barátja, Kós Károly a Kalotaszeg szerkesztéséről állította késő öregségéig.

A hajdani két főszerkesztő között azonban mégis van egy lényeges különbség: az Erdélyi Irodalmi Társaság tudniillik hiába választotta volt elismerése jeléül 1921. május 14-i ülésén tiszteleti tagjai sorába gr. Bánffy Miklóst, semmi nyomát nem találtuk annak, hogy hazatelepülése után bármilyen formában részt vett volna a Társaság munkájában.

 



[1] Dr. Gyalui Farkas: Az Erdélyi Irodalmi Társaság ötven éve 1888–1938. Kolozsvár 1939. 5, 8–9.

[2] Az Erdélyi Irodalmi Társaság Levéltárát (ezután: EITLvt.) a közgyűlés határozata értelmében a Református Kollégium Könyvtárában őrizték (vö. i.m. 34.), az iskolák államosítása után a felekezeti intézet egyéb irományaival együtt onnan került át jelenlegi lelőhelyére, a kvári Állami Levéltárba.

[3] Szász Endre: Nagyság és hanyatlás = A háború előtti kolozsvári sajtó húszéves múltja. Újságíró Almanach 1927. 141. és köv.

[4] 1908. nov. 20-i keltezésű levél. (EITLvt.)

[5] Az Erdélyi Lapok repertóriumát Saliga Lászlóné készítette el 1987-ben a József Attila Tudományegyetem Központi Könyvtárának a keretében.

[6]  A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság Elnökségéhez intézett megkeresés gépirata maradt fenn. (EITLvt. 92/1911.)

[7] Kolozsvár, 1912. jan 18. Dózsa Endréhez, az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökéhez intézett levél. (EITLvt.)

[8] (EITLvt. 741/1912.)

[9] F. [Gyalui Farkas]: Naplegenda. Kisbán Miklós színműve. Erdélyi Hírlap 1907. márc. 17. 67. sz. 1–3.

F. [Gyalui Farkas]: Naplegenda — Gróf Bánffy Miklós színművének első előadása a budapesti Nemzeti Színházban. Erdélyi Hírlap 1907. márc. 19. 68. sz. 2.

A Naplegenda sikere. — A fővárosi sajtó kritikája. Erdélyi Hírlap 1907. márc. 20. 69. sz. 3.

[10] F. [Gyalui Farkas]: A Naplegenda Kolozsvárt. — Az Erdélyi Hírlap eredeti tárcája. Erdélyi Hírlap 1907. márc. 23. 72. sz. 1–2.; (s.) [Sebesi Samu]: Naplegenda (Színmű 1 felvonásban. Írta Kisbán Miklós). Ellenzék 1907. márc. 23. 69. sz. 5.; Újság 1907. márc. 23. 74. sz. 6.

[11] Ritkán és jobbára csak ünnepi alkalmakkor publikált napilapok tárcarovatában. Az Erdélyi Hírlap 1906. karácsonyi számában A kísértés temploma c., W.R.-nek ajánlott elbeszélése (52. sz. 1–4.), az 1907-es húsvéti számában pedig a Mydas király c. (79. sz. 1–3.) jelent meg.

[12] Ellenzék 1907. ápr. 29. 98. sz. 4.; Az Erdélyi Irodalmi Társaság új tagjai. Erdélyi Hírlap 1907. ápr. 20. 103. sz. 4–5.; Újság 1907. ápr. 28. 4.

[13] Irodalmi Társaság felolvasó ülése. Ellenzék 1909. febr. 22. 40. sz. 3.

[14] [Gyalui Farkas]: Kisbán Miklós. Erdélyi Lapok 1909. márc. 1. 4. sz. 73–74.; (Knls): Gróf Bánffy György. Erdélyi Lapok  1909. máj. 15. 9. sz. 224.

[15] Gróf Bánffy Miklós üdvözlése. Erdélyi Lapok 1913. jan. 11. 2. sz. 24.

[16] Kós Károly: Életrajz. Közzéteszi Benkő Samu. Budapest–Kolozsvár 1991. 119–121.

[17] A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni. Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Bukarest 1978. 130.

[18] Az Erdélyi Irodalmi Társaság múlt éve. Erdélyi Lapok 1912. okt. 5. 28. sz. 509. A kudarcra jellemző adalék, hogy háromnegyed év alatt kilencszer ismételték meg a folyóirat célkitűzését ismertető előfizetési felhívást. Gr. Bánffy Miklós az Erdélyi Irodalmi Társaság más 61 tagjával együtt már az induláskor közzétett hírlevelüket aláírta. Vö. Erdélyi Lapok 1908. okt. 1. 1. sz. 21. Megjegyzések rovat.

[19] Kolozsvár II. választókerületének polgárai: Nyílt levél gróf Bánffy Miklóshoz. Színt kell vallani. Ellenzék 1913. jún. 13. 134. sz. 2.

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret