Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Kovács Eliz
a CSALÁD ISTEN TERVÉBEN
ÉS AZ EMBEREK ÉLETÉBEN

 

A szerző Xl.-es tanuló Kolozsváron, jelen írása a vallás tantárgyverseny városi szakaszára írt dolgozatának esszététele, mely árnyalt és érett gondolatmenete miatt elnyerte a javító tanárok tetszését.

Vallásórán a diák megtanulja, hogy a házasság Isten tervében egy fogadalomtétel, szövetség, amely férfi és nő között kötődik. A család a gyermek megszületésekor teljessé válik. Továbbá megtanultuk, melyek a szülők, illetve a gyerekek kötelességei. Nekünk tisztelnünk és szeretnünk kell szüleinket, segítenünk nekik mindenben, amiben csak lehet. A szülők felelősséggel tartoznak a gyerekekért, hiszen a gyerekvállalás nem csak a gyereknemzés „tudományában" teljesedik ki. Kötelességük az erkölcsre, a vallásra nevelni, elvégre ha már a szülők ragaszkodtak a templomi esküvőhöz, ahol Isten színe előtt egybekötötték életüket, logikus, hogy a gyereket is megtanítják a vallás gyakorlására. Kötelességük gondoskodni gyerekeikről, kiállni mellettük, megvédeni őket, ha bajban vannak.

Ez így mind szép és jó, viszont a gyakorlatban nem épp, nem mindig így működik. Egy gyerek felnevelése bizony közelről sem olyan egyszerű. Természetesen lehet olyan szavakkal dobálózni, hogy „de hát te nem vagy szülő", „fogalmad sincs róla". Ez így van. Még nem vagyok szülő, de természetesen majd évek múlva lesz családom. És sok mai fiatallal ellentétben látom a gyermekvállalás hátulütőit is.

Mi mint román és magyar állampolgárok a vallási kötelezettségek mellett rendelkezünk polgári kötelezettségekkel is. Mint szülők kötelesek vagyunk megfelelő anyagi háttérrel rendelkezni, amely által megteremthetjük a gyereknek szükséges mindennapi dolgokat. Kötelesek vagyunk iskoláztatni. A családon belüli erőszak tudtommal börtönbüntetéssel jár. Sajnos mégis hány meg hány gyerek szenved a szülők erőszakossága és/vagy ostobasága miatt. Nem fogok a tévében hallott rémtörténetekre hivatkozni. A saját baráti körömből előhozott példákkal szeretnék rávilágítani arra, hogy jó szülőnek lenni nem feltétlenül a vallás gyakoroltatását és a túlzott erkölcsi életre való nevelést jelenti. Emellett megmutatom a példákkal, mennyire káros lehet a gyerek fizikai és mentális egészségére a szülő felelőtlensége és nemtörődömsége.

Először elmesélem egy barátnőm családi helyzetét, az ő történetét. Az anyja fiatalon szülte, kb. 18-19 éves volt. Később született egy testvére is, a kisfiú most elemi osztályos. Szülei most váltak el és mindketten külföldre költöztek, mit sem törődve azzal, hogy a két gyerek egyedül maradt a faluban. A lány Kolozsváron tanul, így a kisfiú bentlakásban lakik. A legnagyobb gond az, hogy őt annyira megviselte a szülők hiánya, hogy olvasni sem tud, a nővére foglalkozik vele hétvégente amellett, hogy a háztartást vezeti. Tanulmányait emiatt annyira elhanyagolta, hogy az érettségije nem fog sikerülni. A két szülő lényegében tönkretette mindkét gyereke életét, és még csak bűntudatuk sincs. A lány gyermeki kötelessége átváltozott szülőivé, hiszen öccsét már sajátjaként neveli.

Második példám egy másik ismerősöm családi hátterének sötét oldala: édesapja lelkész, de távolról sem úgy viselkedik, mint az Isten szolgájához illik. Az ismerősöm nem azért teljesíti gyermeki kötelességét, mert annyira meg szeretné hálálni a szüleinek a jó nevelést, hanem puszta félelemből. Olyan dolgokat mesélt, amiket részletezni sem szeretnék, legfőképp meg nem szeretnék a helyében lenni. Sajnos az látszik, hogy a vallás gyakorlása nem jár feltétlenül együtt az erkölcsös hozzáállással, gyermekneveléssel.

Akkor hát ki számít jó szülőnek? Mi mint gyermekek milyen hálával tartozunk szüleinknek? Ezek a válaszok mindenkiben másképp fogalmazódnak meg. Az, hogy kinek ki a jó szülő és ki a jó gyerek, teljesen szubjektív. Minden gyermek követendő vagy elrettentő példaként tekint a szüleire. Saját magamról elmondhatom, hogy ténylegesen sokkal tartozom a szüleimnek mind a megfelelő anyagi háttérért, mind a jó tanulmányokra való buzdításért, valamint a teljes elfogadásért, az erkölcsi nevelésemért. Ha majd lesz gyerekem, szeretném a szüleim példáját követni, emellett vallásra is nevelni, hiszen én is istenfélő ember vagyok. Sokszor hálát adok az Úrnak, amiért megsegít, és a tíz parancsolatot igyekszem betartani. Nem azért, mert ez törvény, hanem mert az erkölcs, az elvek szempontjából a lelkiismeretem különbséget tud tenni a helyes és a helytelen között.

Befejezésképpen erre a kérdésre is megpróbálok válaszolni: „Hogyan hálálod meg, amit veled tettek a szüleid?" Ha majd gyerekem lesz, közlöm szüleimmel: „Anya, apa, most, hogy én is szülő leszek, szeretném elmondani, hogy igazán hálás vagyok nektek mindenért, az összes áldozatért, amit értem hoztatok. Azt kívánom, bár én is ilyen jó szülő lehetnék. Velem kifejezetten jó munkát végeztetek!" Úgy gondolom, a szülők szemében a legnagyobb hála a gyerektől, ha felnőttkorában meghálálja a nevelést. Ez teszi őket jó szülőkké, a gyermekeket pedig jó gyerekké.

 

Keresés a Katholikos oldalain